Nógrád Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 279-302. szám)

2001-12-28 / 300. szám

2001. DECEMBER 28., PÉNTEK MOZ A I K Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal Szarvasok és manóruhás postások között, a Sarkkörön túl Vendégségben Lappföldön, a rovaniemi Mikulásnál Miért dundik a puttók? Míg a mennyek nagy termetű küldöttei - például az arkangya­lok - a festészetben többnyire jó testi felépítésű alakokként jelen­nek meg, addig az angyalkák a legtöbbször bizony elhízottak, pufókok. Heinz Jaksch bécsi biológus szá­mára ez nem véletlen. - Mint a leg­több hasonló jelenségnek, ennek is van fiziológiai oka - állítja. Álta­lános szabály, hogy minél kisebb egy állat, ember, vagy angyalka, annál nagyobb a hőleadása, egy­szerűen azért, mert minél kisebb egy - geometriai értelemben vett - test, annál nagyobb a felületének és a térfogatának a hányadosa. Ez az oka például annak, hogy a ten­geri emlősök nagysága nem süllyed egy bizonyos határ alá. Egy egér nagyságú borjúfóka nagyon hamar elpusztulna a hideg vízben. A ten­geri emlősök kicsinyeit vastag háj­réteg is védi. A zsírnak a felü- let/térfogat arány javításán kívül hőszigetelő funkciója is van: sok­kal kevesebb vér áramlik át rajta, mint az izmokon, s ez csökkenti a hőleadást. Az angyalt vagy Ámor-figurát meg­testesítő, néha angyalszárnyakkal áb­rázolt gyermekek - a puttók - a rene­szánsz és barokk képzőművészetben többnyire meztelenek vagy szerfölött lengén öltözöttek. Jaksch ezt azzal magyarázza, hogy a nehéz ruházat je­lentősen csökkentené a repülési képes­séget, de persze valószínűleg az sem lenne könnyű egy puttónak, hogy vas­tag bundába öltözötten hárfázzon. Az angyalkáknak ezért nem marad más hátra, mint hogy mértékkel ugyan, de elhájasodjanak. A szakértő biztosra veszi, hogy - hasonlóan Rubens korá­hoz - újra felvirrad a „dick ist schick” („ami kövér, az sikkes”) divatja. „Mennyei” édesség: cukor az űrből Amerikai csillagászok cukormole­kulákat fedeztek fel egy meteoriton. Az űrhajózási hivatal, a NASA sze­rint ez bizonyíték lehet arra, az élet egy további „építőkockája” származ­hat a világűrből. George Cooper, a NASA tudósa arról számolt be a Nature című tudomá­nyos folyóiratban, hogy több egysze­rű cukormolekulát is talált a „Murchison” és a „Murray” nevű me­teoritok vizsgálata közben. Ki tudta mutatni továbbá a glicerin-cukor- alkohol vegyületet, amelyre a Föld valamennyi élőlényének szüksége van sejtfalak felépítéséhez. E felfede­zés alátámasztja számos szakértő teó­riáját, amely szerint meteoritok és üs­tökösök döntő szerepet játszhattak az élet keletkezésében. Lappföld a Skandináv-félsziget északi részén húzódik, finnországi területe valamivel nagyobb, mint Magyarországé, de lakóinak száma alig haladja meg a kétszázezret, az átlagos népsűrűség 2,2 fő négyzet- kilométerenként. A központja Rovaniemi. Aki ebben a városban régi lapp emlékeket, eleven lappo­kat keres, az nagyot csalódik, mert az igazi Lappföld Rovaniemitől tá­vol esik. Itt él viszont Joulupukki, azaz a Mikulás. A gyermekek jó ba­rátja a hideg északon fogadja láto­gatóit. Télen és nyáron, tavasszal és ősszel, állandóan szolgálatban van. Mi nyáron jártunk nála, egy lapp­földi út során. Júniusban levél érkezett a finn kül­ügyminisztériumtól, hogy augusztus­ban egy hónapot tölthetek Finnor­szágban. Akkor arra gondoltam: vég­re saját szememmel láthatom a finn Lappföldön élő „igazi” Mikulást, si­mogathatok szabadon élő rénszarva­sokat és kiszabadulhatok a gyötrő ká­nikulából. A levél figyelmeztetett: Finnországban a nyár augusztusban már hűvös és szeles. Különösen igaz ez Lappföldre, ahol a nappali hőmér­séklet 12 fok körül ingadozik, éjszaka pedig már fagyra is lehet számítani. Budapesten 33 fok, a bőröndömben vastag nadrágok, meleg pulóverek, vízhatlan dzseki, túrabakancs. Ahogy végignéztem a ruháimon, mosoly fu­tott át az arcomon: ha most ezt valaki látná, azt hihetné, hogy az Északi­sarkkör vidékére készülök. És való­ban! ÉJJEL IS SÜT A NAP Az Északi-sarkvidéken a tavasz és a nyár — közép-európai mércével mér­ve — rövid és hűvös. Telente a hőmér­séklet mínusz 30-40 fok között inga­dozik, és december 22-én, a téli nap­fordulón mindössze másfél óráig lát­ható a nap az égbolton. A tavalyi tél azonban minden eddigi rekordot megdöntött, 2000 decemberében több napon át mínusz 51 fokot mutat­tak a hőmérők. De most nyár van!... És ez érződik is a város lakóinak viselkedésén. A nyár Finnországban nem a munkáról, hanem sokkal inkább a felfrissülés­ről, a vágyak beteljesüléséről, a fény és az éltető napsütés minél tökélete­sebb kihasználásáról szól. Rovaniemiben a nyári időszakban 25 éjszakán (!) át nem megy le a nap. Természetesen mindenki erre a perió­dusra igyekszik időzíteni szabadsá­gát: öregek és fiatalok, családosok és egyedülállók ragadnak ilyenkor kosa­rakat, hátizsákot és indulnak az er­dőkbe, tavakhoz gombát, szamócát, feketeszedret szedni és horgászni. A Lappföld elválaszthatatlan tarto­zékai a medvék, a farkasok és a rén­szarvasok. Míg az előbbi kettő kerüli az ember társaságát, az utóbbiak — nagyon kíváncsi természetű állatok lévén — szívesen bóklásznak az utak mentén, nem riadnak meg attól sem, hogy szinte minden látogató egyetlen dolgot szeretne: megsimogatni cak­kosra mintázott fülüket és bolyhos agancsukat. Az Urho Kaleva Kekkonen nevét viselő nemzeti park újságjában rövid figyelmeztetés olvasható arról, ho­gyan viselkedjünk, ha kirándulás közben rénszarvassal futunk össze: „A rénszarvasok nagyon szelíd álla­tok,. nem harapnak. Ha útja során összetalálkozik egy vagy több pél­dánnyal, ne ijedjen meg, őrizze meg nyugalmát. Lévén érdeklődőek, való­színűleg közvetlen közelről kívánják majd szemügyre venni Önt, esetleg meg is szagolgatják. Ha úgy tetszik, és az állatok is megengedik, akár meg is simogathatja őket. De ne lepődjön meg, ha amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan otthagyják Önt az út közepén.” Noha vadon élnek, minden rén­szarvasnak gazdája van, aki az álla­tok fülébe vágott jel alapján azonosít­ja saját csordáját. A lappföldi, mint­egy 200 ezer szarvas hatezer tulajdo­nosé. Az őslakosok egyik legfőbb megélhetési forrását adják: bőrükből ruhák, cipők készülnek, húsukat fel­dolgozzák, testi erejüket pedig a szál­lításban alkalmazzák. Fogadás hintaszékben Rovaniemi neve ismerősen csenghet: talán azért, mert a várostól nyolc kilo­méterre északra húzódik az Északi­sarkkör. A fiatalabb generációk pedig jól tudják, hogy ezen a tájon él a gyer­mekek örök barátja, a piros ruhás, nagy szakállú Mikulás. A piros köpenyeges téli ajándékho­zó faluja kissé kiábrándító. A kará­csonyi ajándékokkal zsúfolt üzletek­ben senki sem jár, pedig minden kap­ható mi szem-szájnak ingere. Miku­lás-sapkák, plüss rénszarvasok, kará­csonyfadíszek fából, rénszarvasbőr­ből, üvegből, porcelánból, különleges karácsonyi csokoládék, mézzel, illa­tos fűszerekkel dúsított téli édessé­gek. Kissé furán érzem magam: a hangszórókból a Csendes éj és a Jingle Beils jól ismert dallamai ütik meg a fülemet, forralt bor illata száll a levegőben, de csak egyetlen hópihe ötlik a szemembe. Az is óriási, papír­ból készült, s a Mikulás postahivata­lának falát díszíti. Talán ez az egyet­len hely — ebben a minden szem­pontból egyedülálló városkában —, amely az év minden szakában zsú­folt. Á postahivatalban lappföldi, rén­szarvasos, jegesmacis üdvözlőkár­tyák mellett dombornyomásos, 10-20 finn márkába kerülő, művészi kidol­gozású karácsonyi levelezőlapokból is válogathat az ide betérő. A postán tett látogatás után bebo­csátást nyerek a Mikulás szentélyébe, amely a falu közepén áll. A fából és kőből készült épület tornyán hatal­mas figura hirdeti: itt él Joulupukki, minden gyermek jó barátja! A nagyszakállú öreg hatalmas hin­taszékben ülve fogad és tanácstalan arckifejezésünket lát­va, azonnal nyelvet vált: tökéletes angol­sággal üdvözli csopor­tunkat. Kedvesen érdeklő­dik nemzeti hovatar­tozásunkról, minden­kihez van egy-két jó szava. Úgy érzem ma­gam, mintha ötéves lennék egy vállalati Mikulás-ünnepségen. Már csak az ajándé­kok hiányoznak. De ez most elmarad. Sőt az emlékbe kapott kö­zös „családi fotókért” mi fizetünk. Ha valaki fényképre vágyik, ak­kor annak igencsak mélyen kell a zsebébe nyúlnia; 80 finn már­kát kémek a megörö­kített emlékért. Nincs idő a kérde- zősködésre, Joulupukki segítői — a zsúfoltságot kerü­lendő — nagyon szer­vezetten és udvariasan, de igencsak határozottan terelgetik az embereket a kijárat felé, mert az ajtóban már ott toporog a következő gyerekcsoport, amelynek tagjai szintén szeretnék megsimogatni a Mikulás térdig érő, hófehér szakállát. A szeretet jelképét is utolérte az üz­leti vüág, mondhatnák, akik még so­ha nem jártak a Mikulás falujában. De higgyék el, szinte mindent megér ismét gyermeknek lenni, érezni a fel­hőtlen gyermekkor minden szépsé­gét, ha csak tíz rövidke percre is! R. Fonyó Barbara Csoportkép Joulupukkival — nyolcvan márkáért a szerző felvétele A lappföldi rénszarvasok nagyon szelíd állatok, nem harapnak M ostanában, karácsony táján rendre eszembe jut a sokszor kehellyel ábrázolt evangélista Szent János, akit arra akart kényszeríteni térítő útja(i) során pogány hallgatósága, hogy tisz­telje inkább Diánát. A nemre mérge­zett bor jutott a pogányok gondolatá­ba, de ő tudta, hogyan védje ki a galád- ságot. Keresztet rajzolt a kehely fölé, így nem érte bántódás. Innen, hogy de­cember 27-én finom nedű képében so­kan megisszák Szent János áldását. Reformátusként is mindig áhítattal autózom el hát a Városhoz közeli isko­la fatomya előtt, néha a másik oldalra is pillantva, ami az ötvenes évek dere­kán a futballpályánk volt. Ahol kora nyaranta a szomszéd falubeliekkel ví­vott meccset teljesebbé tevő délutáno­kon evőkanállal mért fagylaltot maj­szoltunk, leizzadva. Most persze erőre kapó tél van, rá­adásul megfogadom, osztom a kiváló gyermekirodalmár szelíd ajánlását, ha lehet, az ünnep pátoszában még cé­lozni sem fogok a politikára. Eszembe jut viszont egy ötven évvel ezelőtti karácsonyelő, éppen a fatornyos köze­léből, amikor először tudtam meg, hogy a Jézuska esténként igazából ve­lem alszik, pámás jobb kezét kinyújt­va buksim alá helyezi. Már közeledett a nagy ünnep, és lassan eljött a havazás is. Igaz, még nyugodtan be tudtunk járni a vasúti töltés mellett a városba, de valahogy kimondatlanul sejtet­tük: lehet, hogy hol­napra belep bennün­ket a fehér áldás. Ma­ma alighanem ezért döntött úgy az egyik kora délutánon, hogy még előtte bemegyünk a Város­ba! A nyolc kilométeres gyaloglás meg se kottyant, rég hozzászoktunk. Az is­kola sem esett közelebb, ahol Margit néninél megszokhattuk, rendes gye­rek eleve csak az lehet, aki minden nap jár az iskolába. Amikor nekivágtunk, még nem esett, jól bírta a kisbakancs a pár nap­pal azelőtt lehullott havat. Legfeljebb csúszkáltunk a strekken, a vasúti töl­tés kavicságyán, persze azért időben beértünk a délutáni boltnyitásra. Ki­lincseltünk elég sokat, már kezdett sö­tétedni, ráadásul újra rákezdte a hó is, egyre sűrűbben. Szólt is a Mama oda­bent, a nagyboltban: „Eriggy kívül egy kicsit, nézd meg, nem esik-e nagyon! Hogy akkor inkább szedelőzködjünk és induljunk haza!” — tette hozzá nyo­matékül, meg azt is: „Ne siess, van még egy kis dolgom idebent”. Mire kiértünk a gesztenyesorra, rámpához értünk, lepedőt öltött a táj, csak úgy csillogott a hiss porhó a hold­világban. Még jó, hogy nagy nehezen csak az őrház közelébe értünk, mert ekkor már az utat is csak onnan sejtet­tük, hogy tudtuk, ha a domború ka­vicságy mellett megyünk fél méterrel, akkor nem léphetünk az árokba. Bár, én a kissza- tyorral, még akár ott is meg- hempergőztem volna. Azért egyszer nagyon megijed­tünk. Olyan hirtelen termett elő a fél nyolcas tehervonat, hogy alig volt időnk félreállni a sistergő gőz elől. Még jó, hogy nem fütyölt a masiniszta, ak­kor ijedtünk volna meg csak igazán! Ahogy hazaértünk, a papírba cso­magolt dobozt mintha elnyelte volna a föld. Kerestem ugyan a szekrény tete­jén, egyszer még az ágy alatt is, de le­tettem róla. Gyönyörű karácsonyunk volt, rá­adásul a hosszú szénszünet miatt is­kolába is csak január vége felé kellett újra menni. Befagyott a közeli kanális jege, jó keményre. Fakorcsolyát eszká- báltam, alul a közepébe vastag kerítés­feszítő drótot kalapáltam bele. Csak már jócskán ropogott a lábunk alatt a friss hó. Még a bakancsba is jutott be­lőle, elég hamar átvizesítette a zoknit. Nem is ez zavart engem, hanem hogy az egyik csomagot semmi áron nem adta ki a kezéből a Mama, akárhogy kértem is. A szatyorból egy barna pa­pírba göngyölt, közepes dobozféle sar­ka kandikált ki, és ahogy csúszkáltunk a hóban, a szatyorban — vélhetően legértékesebb — a csomag meg-meg- biUent. L assan teljesen besötétedett, de akko­riban még nem kellett félni, a hara­miák meg errefelé különben sem a hó­viharban indultak neki, ezt gyerekként legalábbis úgy találtam. Mire a nagy­azok a fránya nádszálak ne hajoltak volna bele olyan sűrűn a kanális köze­pébe, mert minden ilyennél jókorát hasaltam, ahogy megszaladt rajtuk a korcsolya. A nagy nap is eljött. Arra biztosan emlékszem, hogy amikor kezdett beesteledni, a karácsonyfa alatt csak a havon frissen megfürösztött rongy- szőnyeg díszelgett. Aztán egyszer csak odakerült a doboz is. A barna csomagolópapír lefejtve, kisimítva alatta. Hát ez volt az a doboz. Sakk-készletet hozott a Jézuska! Nem hiányzott belőle egyetlen báb sem, azok külön, kisebb dobozban voltak, benne a nagyobb fadobozban. A tintával írt köszöntőt ennek egyik sarkában találtam meg. Hát ezt takar­gatta olyan gondosan a Mama, amikor bent voltunk a városban. A következő karácsonykor is „úgy tettem”, mintha semmit sem tudnék. Jobb volt ez így. Ha esténként jött a fél nyolcas teher, mindig ez a karácsony jutott eszembe, néha még nyáron is. Akár füttyentett a vonat az átjáróhoz közeledve, akár nem. Fábián István Sakk-készlet vonatfüttyel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents