Nógrád Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 279-302. szám)

2001-12-21 / 296. szám

Hajnali harangszó advent idején Már benne vagyunk a télben. A természet csendje, békéje érződik az emberek viselkedésében is. A nappa­lok majdnem egyformák, rövidek. Reggelente köd és kemény hideg fogad, de ez nem ijeszti meg a hívő em­bereket. Hajnali misére harangoznak. A nagy ködben csak alakokat lehet látni, amint sietnek a templom felé. Otthagyva az ágy melegét, a nagy hideggel sem törőd­ve, mennek imádkozni, hogy tisztuljon a lélek. Fogad­juk el az Isten szeretetét és kegyelmét, hogy meg tud­junk bocsátani embertársainknak és hogy méltókép­pen tudjuk megünnepelni a karácsonyt, Jézus születé­sét! Örömünnep ez: a fény, a békesség és a szeretet ün­nepe. De a ház körül is van mit tenni. Esténként a szomszédok is összejönnek. Közben humoros történe­teket mesélnek a régi szép időkről. Az adventi böjtöt szigorúan megtartják egészen ka­rácsonyig. Egyszer esznek egy nap, sült tököt, aszalt gyümölcsöt, egy-két szem diót, leginkább tökmagot ro­pogtatnak. A karácsony előtti szigorú böjti nap. Az volt a hiedelem, hogy aki ezt megtartotta és nagyon óhajtott valamit, a kívánsága rendszerint teljesült. A böjt ideje alatt sokat imádkoznak és lélekben is megtisztulva vár­ják a Jézus születését. A mi családunkban is szokás volt, hogy minden hé­ten sütött mamám hat darab, ötkilós, szép, fehér ke­nyeret. Karácsony előtti napon egyet becsomagolt és megkért, hogy vigyem el a templomba. Kérdeztem: - Kinek adjam oda? - Annak, aki megy feléd és elveszi - felelte. Jöttek is felém még tízen is. Ez a nagy kenyér volt a mi házunk ajándéka, melyet a szegényeknek ad­tam. Ma is szeretnek ajándékozni az emberek, csak más­képpen. Az utcákon csomagokkal megpakolt, sietős felnőtteket lehet látni. Tehát várják a karácsonyt. A szép szokás azonban még teljesebb lenne, ha a szere­tet, a gondoskodás, az egymás iránti figyelmesség to­vább tartana, és nem múlna el a karácsonyi ünnepek­kel. VÁGVÖLGYI LÁSZLÓMÉ Még szívesen dolgozna, ha... Zeneoktatás és agykontroll Abban az időben nehezen lehe­tett bekerülni a gyárba, pedig az egész család: édesapám, nővérem, sógorom, húgom itt dolgozott. Való­színű, édesapám szólt a munkaügy­re, hogy szeretnék itt dolgozni, ami­kor kértem a felvételemet, igent mondtak. Nem volt számomra szo­katlan az itteni munka, nagyon jó fő­nököm volt, aki sajnos már nem él, Márkus István. Az utána következő Oláh Frigyes főkönyvelő-helyettes is ideális veze­tő volt. Később Simon József főnö­kömmel húsz évig dolgoztam együtt. Megkövetelte a munkát, szi­gorú, de emberséges volt. Maradhat­tam volna a cégnél, mert nem volt arról szó, hogy nyugdíjba megyek. A szokásos nyári leálláskor orvosi vizsgálatnál kiderült, hogy magas a vérnyomásom, kétszázra ugrott fel. Utána jelentkeztem az orvosnál, s felvettek táppénzes állományba, majd ennek letelte után szeptember 6-7-én, visszamenőleges hatállyal, augusztus S-tel nyugdíjba mentem - meséli Trajbár Györgyné, aki több mint 38 évet húzott le az SVT- Wamsler Holding Rt.-nél, régi ne­vén, a tűzhelygyárban. A cég szakszervezeti bizottságá­nak irodájában váltogatjuk a szót, miután átvette a Tűzhelygyár Nyug­díjasaiért Alapítvány által megszava­zott 800 forint értékű vásárlási utal­ványt. Az aktív munkaidejéből 37 évet a tűzhelygyárban dolgozott, egy évet töltött a jelenlegi Iparfémnél, a volt bányagépgyárban. Öt évig félkész- áru-könyvelő volt, a többi időt mint anyagkönyvelő töltötte e munkavi­szonyban.- Akkoriban tizenketten dolgoz­tunk az anyagkönyvelésben. Igaz, az akkori gyár létszáma elérte a 2500 főt. Nyugdíjazásom előtt már csak hárman maradtunk, de bennünket is szétraktak. Én az Iparfémhez ke­rültem, ugyancsak anyagkönyvelő­nek. Hollósiné volt a főnököm. Nem udvariasságból, hanem úgy, ahogy érzem, kimondom: még akar­va sem tudnék rosszat mondani ró­la. Ellenkezőleg, nagyon rendes volt. A gyárba kerülése után, egészen a számítógép bevezetéséig kézzel könyvelték a tételeket.- Volt egy kis tanfolyam a számí­tógép kezelésének elsajátítására. Egyébként a célra vezető megoldá­sokat nekünk kellett megtalálni.- Utalt arra, hogy jó kollektívába került, kérem, mondja el részleteseb­ben, mit takar az a szó, hogy jó?- A 12 nő között egyáltalán nem volt veszekedés. Talán nehezen hi­szi el, de megértésben dolgoztunk. Olyat is merek állítani, hogy szere- tetben. Engem nem bántott senki, én sem sértettem meg senkit, igaz, ami nem tetszett, azt megmondtam az il­lető szemébe.- Hajói értettem szavait, akkor jó szájízzel vált el kollégáitól?- Egy percre sem tagadom, leg­alább fél évig nagyon hiányoztak volt kolléganőim. Nehezen tudtam megszokni hiányukat. Köztünk nem volt olyan hangulat, mint amit most egyes helyeken tapasztalni, hogy egy-két forintért megölnék egymást. Azt viszont nem tagadom, hogy a fi­zetésemeléseknél bizony szóba ke­rült, ki, miért kapott annyit. Ez is csak rövid ideig tartott. Nekem még most is hiányzik a társaság, bár az el­múlt fél évben megértettem magam­mal, csak kellemes emlék az ottani jó, megértő kollektíva. Pedig két­évenként más-más irányítás alá tar­toztunk.- Nyugdíjba menetelekor férje már nyugdíjasként várta otthon, aki a bányagépgyámál villamosvezető volt, majd a bányához került és on­nan ment nyugdíjba- Mire hazamentem, férjem ké­szen várt mindennel a nyugdíjas éveiben. Most rám hárul a házimun­ka és az időszerű kerti munkák el­végzése. Az alig pár hónapos nyugdíjban lévő hölgy Simon József főnöksége alatt kapta meg a Kiváló Dolgozó ki­tüntetést.- Ha egészséges lennék, szívesen dolgoznék. Nyugdíjamból havonta 8 ezer forintot költők a gyógyszerekre. V.K. Zeneoktatással bejárta az or­szág nagy részét a 14 éve egész­ségi okok miatt nyugdíjazott Pásztón élő Sándor Istvánná, aki egyben az agykontroll terén számtalan iskolát elvégezett.- Mozgalmas volt az eddigi életem, Voltam BESZKART-nál villamos kalauz, Volánnál és elődeinél is kalauzkodtam, majd közel húsz évig MÁV- jegypénztárosként Nagybátonyban dolgoztam - emlékszik vissza Sándor Istvánná.- Hogyan került kapcsolatba a zenével?- Aktív dolgozó koromban Kisterenyén 14 évig népdalkö­rös voltam, ott tanultam meg az alapokat. Meghívtak egy citera népzenei táborba Fonyódligetre, ott találkoztam Pribolszkí Mátyással, a citerata- nítás atyjával. Ezután végeztem el a Kórusok Országos Tanácsá­nak négyéves tanfolyamát, eb­ből kettő ének és kettő citera népdalkor volt és megkaptam a C kategóriájú működési enge­délyt. Pásztón kezdtem, az otta­ni népdalkörben dolgoztam. Ek­koriban kezdődött a nagy ván­dorlásom, előbb Tiszakécskén a nyári citera népzenei táborok­ban tanítottam éveken át. Utána négy évig Budapesten a vasutas szakmunkás-kollégiumban Ke- lenföldön, majd Káposz- tásmegyer következett, az isko­lában és a kultúrházban oktat­tam a citerázni vágyó gyereke­Sándor Istvánná citeraoktatás közben _______________________________FOTÓ. ESLA k ét. Innen a Dunántúlra, So­mogy megyébe vezetett az utam. Homokszentgyörgyön és Ladon tanítottam. Pásztóról jár­tam le rendszeresen pár napok­ra. Amikor beleuntam az or­szágjárásba, Pásztón kezdtem dolgozni, majd három éve ke­rültem Szurdokpüspökibe. Eb­ben a községben nagy hagyo­mánya van a citerázásnak. A gyerekek fogékonyak a zenére. A citera mellett kottát is tanítok.- Úgy tudom házi múzeuma is van, mit gyűjt?- Sok minden érdekel a nép­hagyományból. Elsősorban népdalokat gyűjtök, írásosan, vagy ének után lekottázom. Na­gyon sok van belőle, vannak olyanok amelyek még a múlt század elején keletkeztek. Cite- rákat is gyűjtök, különböző élet­korú, és hangzású basszus, prím hangszerem van.- Az agykontrollal is kapcso­latba került?- Olyan egészségügyi problé­máim voltak amelyen az orvo­sok nem tudtak segíteni. Elhatá­roztam, hogy saját magam fo­gom meggyógyítani. Elvégez­tem az agykontroll több fokoza­tát, majd ultraszeminárium ke­retében a Reiki két fokozatát. Ezzel már gyógyítani lehet. A családban én vagyok a hetedik gyerek és a hagyomány szerint a hetedik gyereknek van a leg­több gyógyító ereje. Ezeken a tanfolyamokon szerzett ismere­tekkel minden betegségből ki­gyógyítottam magam, megsza­badultam az allergiától, két és fél dioptriás szemüvegem volt, most anélkül olvasok - fejezte be történetét Sándor Istvánná. Idősek - lelki és testi bajokkal- 68 éves vagyok és egy csomó tragédia ért az utolsó években, eltemettem a családomat, és lett egy ingadozó vérnyomás belőle. Nagyon jó labor­eredményeket hozok, de tavaly november óta va­rázsütés szerűen jön egy szédülés. Valahogy orvo­silag nem indokolt ez a szédülés, azután jött egy ilyen pánikszerű valami, hogy még az utca másik oldalára sem engedett át. A pszichológus elbocsát, hogy rá nincs szükség, az ideggyógyász azt mond­ja, hogy rá sincs szükség, szépen vagyunk és akkor a körzeti orvos arra az álláspontra jutott, hogy el va­gyok látva vérnyomásra gyógyszerrel és akkor azt mondta a doktornő, hogy úgy néz ki, hogy el tet­szett múlni 65 éves, és így kell élni, ezt el kell fogad­ni és kész. Gabányi József, geriáter szakorvos: - Semmi esetre sem kell elfogadnia: A szédülés, mint tünet, nagyon sok betegség jele lehet, de nem feltétlenül betegség jele. Folytassa abban az irányban a gon­dolkodását, hogy ön egészséges. Ez nem azt jelen­ti, hogy a nap 24 órájának minden percében jó ez a vérnyomás. A szédülés, ha átmeneti jellegű, az le­het egy vérnyomásesésnek a tünete, amit okozhat­nak a gyógyszerek. Önnek panasza van, ez azt je­lenti, hogy a kivizsgálás és a diagnózisnak megfele­lő kezelésben ön nem részesül. Ezért én azt hi­szem, hogy meg kell keresni azt a szakembert, aki optimális esetben esetleg egy geriáter orvos, aki tud önnek segíteni. A geriáter szakorvos annak a szak­orvosa, hogy hogyan lehet a különböző szakspeci­alitásokat összehozni és a beteg ember érdekében együtt alkalmazni az összes eljárást. Szükség lenne egy olyan orvosra, aki össze tudná fogni ezeket ön­nel egy hosszabb beszélgetés, vagy több hosszabb beszélgetés formájában és át tudnánk beszélni részletesen, mert a laboreredmény nagyon jó, ha jó, de nem minden. Ha ön úgy gondolja, hogy nem be­teg, ez már a gyógyulás fele. B Egy salgóbányai néptanító életútja (3.) Mielőtt tovább fűzném a hadi­élmények sorát, hadd térjek visz- sza egy kicsit az időben. Ugyanis, amikor 1932-ben átvettük az okle­velünket és elköszöntünk egy­mástól és a tanárainktól, teljesen kilátástalan volt minden. Akkori­ban történt az, hogy diplomás ta­nárok, mérnökök örültek, ha ha­vat lapátolhattak. Én is hazakerül­ve mindenfelé pályáztam az or­szágban. Állami iskolákhoz nem lehetett beadni kérelmet, mert a minisztériumi polcok már tele voltak jelentkezési iratokkal. Csak felekezeti, katolikus, református, evangélikus iskolához. Én katoli­kus voltam, a másik kettő szóba sem jöhetett. A Katolikus tanítók lapjába jelentek meg hirdetések tanító-, kántortanító-állásokra. Legtöbbször kikötve, hogy helyi jelölt már van. Én még Bácsalmás­ra is pályáztam, ami a szerb határ mellett van. Mindenünnen vissza­érkezett a pályázatom, hogy „be­töltöttük helyi erővel”. Telt, múlt az idő és nekem köz­ben 1932 őszén sorozásra kellett mennem. Örültem, hogy legalább letöltőm a karpaszományos évet, mert az is előny volt, hogy állást nyerjek. Itt voltam sorozáson Sal­gótarjánban. A szokásos módon végigvizsgáltak és megállapítot­ták, hogy segédszolgálatra alkal­mas vagyok. Engem azonban so­ha többé nem hívtak katonának 1944-ig. Ott már elkapott a gép­szíj, de akkor már Ózdon voltam, így tehát jó darabig befellegzett a katonaságnak, meg a karpaszo­mánynak. Ekkor kínálkozott egy állásra alkalom. Somoskő községben, a vár tövéből a karácsonyi szünet után elment a tanítónő Budapest­re. Természetesen meghirdették az állást, ki volt írva, hogy nők nem pályázhatnak. Volt harminc­egy pályázó, közte egy nő is. Édesapámék, nagyapámék be­szélgettek az ismerős somoskőiekkel, iskolaszéki tagok is voltak köztük, meg Buckó Gá­bor bányagondnokkal. Ők aztán szót váltottak a somoskői bányá­szokkal, akik biztosra ígérték a kérés teljesítését. A képviselő-testületből válasz­tásnál négyen nem szavaztak rám. Az üzletnek a vezetője, a bí­ró, egy sógor, meg még egy rokon. Az üzletest egy másik jelölt érde­kelte, aki egy fináncnak volt az öccse. Az üzletbe meg a finánc járt ellenőrizni. A bíró sógora volt az üzletvezetőnek. Mindezt én megértettem, soha nem is hara­gudtam rájuk. Miért? A világon nagyon sok dolog intéződik só- gorság, komaság alapján. Végül megválasztottak és 1933. február elsején, az 1932/33-as tanévnek a második felében vet­tem át a gyeplőt. Azt az évet vé­gigtanítottam. Szerencsére a taní­tónőnek le volt írva a tanmenete minden tantárgyból. Én annak alapján folytattam a munkát. Az év végén három-négy hatodik osztályos gyerek kimaradt. Akkor egy tanteremben hatvanöt gyerek volt, amikor elkezdtem a tanítást. Nehéz idő jártak azokban az években, sokan voltak állás nél­kül. A fiatalok is. A környező kő­bányák még nem működtek. Se a macskaluki, se a magyarbányai, se az eresztvényi. Következett azonban egy olyan helyzet, ami­kor elindult a fellendülés. A gond­nok Salgóra is több fiatalt felvett a kérésemre. Erdészeti munkán ke­restek két pengő negyven fillért egy nap favágóként. A szénbányába is sikerült be­szervezni néhányat, a kőbányák­ban is elkezdődött a felvétel. Jöttek oda vérfrissítő emberek is, máshonnan. Ezek a ritterek. Nagyon kellettek ők. Jó kőfaragó szakmunkások voltak. A nyár elteltével megkezdődött a második évem. A beírásokat el­intéztem. Egyre több diákom lett. Szépen haladt is a tanítás. Nagy Antal volt akkor a járásban a szak- felügyelő. Évente egyszer meglá­togatta az iskolákat. Egészen meg­rökönyödött, olyan szép eredmé­nyeket értem el. De ahogyan gya­rapodott a létszám, nekem a ne­gyedik, ötödik tanévemben már száztizenhat gyerek volt a hat osz­tályban beírva. Ehhez rendelkez­tem egy hétszer tízméteres tante­remmel. Benne két sor négyüléses paddal. Amolyan öreg, régi, lötyö­gős padok. A gyerekek közül har­mincegyen voltak első osztályo­sok. Manapság, ha valakinek már ennyi gyerek jár az osztályába, már sír. Nekem hat osztályom volt. S erre az első osztályra egyik nap jutott mondjuk huszonöt perc. Másnap esetleg kétszer hu­szonöt perc. Az év végére mégis megtanítottam a harmincegy gye­reket írni, olvasni és húsz körében számolni. Megtanítottam a kis- és nagybetűk írását nyomtatva és ír­va. Amikor Nagy Tóni megérke­zett hozzánk, igazán el volt ragad­tatva. Az az igazság, hogy délre már elfáradtam. Akkor abbahagytam a tanítást és elszaladtam ebédelni. Az egyik háznál kaptam ebédet, s már egy órárá siettem vissza, mert egytől háromig még tanítanom kellett. De se yillany, semmi nem volt még Somoskőben. Azért kel­lett háromkor befejezni a tanítást, mert sötét volt. Az ötödik év után Nagy Tóni segítségével megértették a dolgot és kapfam egy állami kisegítőt. Zagyvarónáról került oda Kozakovics Mária tanítónő, aki már tíz évvel előbb végzett, s ak­kor jutott álláshoz. Az iskola is, katolikus iskola lévén, felekezeti iskola nyolcvanöt százalékos ál­lamsegélyes volt. Ez azt jelentette, hogy én megkaptam postán a százöt pengős fizetésemnek a nyolcvanöt százalékát, a többit a község fizette volna ki. Ott azon­ban az adó nem nagyon folyt be. Amikor összegyűlt egy kis pénz, akkor a főjegyző kegyelemből meg is adta azt a kis pénzt. Nem panaszkodtam, mert az a százöt pengő is pénz vök. Én na­ponta egy pengőért kaptam ebé­det. Kifogástalan ételeket. S volt olyan, aki még el is hordta nekem. Reggelit nem kértem, mert a szomszédból felforralva hoztak egy fél liter tejet nekem, de vacso­rát kaptam. Ebben az iskolában 1940. szep­tember elsejéig voltam. Közbe kell vetnem az 1938-as év eseményeit. Szóltam a bírónak, hogy menjünk át a macskalyuki bányatelepre, az ottani bányamesterhez, aki a bá­nya gondnoka is. Ismerős voltam ott, mert néhányszor találkoztam már velük, amikor Somoskőújfa­luban voltak valamilyen értekezle­ten és Somoskőn keresztül jártak. Voltaképpen akkor ismerkedtem meg a feleségemmel is, aki a határ másik oldalán élt. Akkor ismer­tem meg Manyika családját is. Nem ismerkedési szándékkal akartam én átmenni, de mivel ott iskola is volt és az a politika válto­zása következtében hozzánk tar­tozóvá lett, azért szóltam a bíró­nak. Persze a lányt nem lehetett kihagyni a dologból. így aztán átlátogattunk és meg­iszogattuk a borocskát is, jól érez­tem magam. Nagyon hangulatos volt a petróleumlámpás világítás. Jó meleg volt, a társaság is kitűnő. Igaz, utána vagy hat hétig nem mentem át, de az apósom nagyon jó sakkozó volt, meg kártyázgatni is szeretett. Somoskőben viszont magamban voltam és így átmen­tem játszani. A játék közben persze leselked­tem is. Igaz, vissza is leselkedtek rám. Aztán bekövetkezett, hogy Manyikéval már kettesben is be­szélgettünk. (Folytatjuk) PÁD ÁR ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents