Nógrád Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 279-302. szám)

2001-12-14 / 290. szám

Ha újrakezdhetné is gyermekgyógyász lenne Orvosdinasztia tagjaként édesapja tanácsára lett gyermek- gyógyász, s ha újra kezdhetné, akkor is csak ezt a csodála­tos hivatást választaná, csak Hippokratészre esküdne. 1964- ben pályázat útján került Salgótarjánba, a megyei kórház gyermekosztályára, hogy aztán mintegy negyed századon keresztül - éjt nappallá téve - gyógyítsa gyermekek tízezre­it. Egy híján ötven évig gyakorolta hivatását, orvosi munká­ját Dr. Turay Pál nyugdíjas gyermekgyógyász főorvos, akit a Pécskő utcai lakásán köszöntöttünk 75. születésnapja al­kalmából. Találkozásunk jó alkalom volt orvosi pályája főbb állomásainak felidézésére is.- Hogyan és mikor döntötte el, hogy orvos és éppen gyermek- gyógyász lesz?- Édesapámék hárman voltak testvérek és mind a hárman orvo­sok lettek. így aztán nem is volt kérdés számomra, hogy a sikeres érettségi után a Szegedi Orvostu­dományi Egyetemre jelentkezzek, ahová azonnal fel is vettek. Tehát az már gyermekkoromban evi­dencia volt, hogy orvos leszek, de hogy éppen gyermekgyógyász let­tem, az édesapámnak köszönhe­tem. Ő abból indult ki, hogy bel­gyógyászból sok van, a sebészet nehéz, legyek inkább gyermek- gyógyász, az egyébként is az egyik legnemesebb és legfelelős- ségteljesebb ága az orvoslásnak. És bár kissé göröngyös volt a pá­lyám - mint minden gyermek- gyógyász orvosénak - ha újra kez­deném, ma is csak Hippokratészre esküdnék, s a gyermekgyógyásza­tot választanám.- Emlüette, hogy Szegedre járt egyetemre, ami nem éppen a szomszédban van. Hogyan került az ország legdélibb részéről, a „hírős” városból az ország egyik legészakibb városába, Salgótar­jánba?- A szüleim előbb kerültek ide mint jómagam. Édesapámnak - mint a síkvidékhez simult alföldi embernek - megtetszett ez a cso­dálatos természeti környezet, ez a dimbes-dombos táj, amelynek völgyében Salgótarján meghúzó­dik. Egyszer aztán, amikor fog- szakorvost kerestek a városba, a hívó szóra szívesen jött családjá­val együtt, még 1954-ben. Aztán én magam is, látogatóba járva itt, jobban szétnéztem a vidéken: so­kat kirándultunk a környéken, rám is hatással volt a táj varázsla­tos szépsége. Meg hát, miután a szüleim is lehorgonyoztak itt, szí­vesen jöttem utánuk. Amikor kiír­tak egy pályázatot a salgótarjáni megyei kórház kettes gyermek- osztályának vezető főorvosi státu­sára, megpályáztam az állást és el is nyertem.- Hogyan illeszkedett be Salgó­tarján viszonylag zárt világába, sajátos munkásmiliőjébe?- Semmilyen beilleszkedési problémám nem volt. A Szegedi Orvosvegytani és Biokémiai Inté­zetben, majd főleg a szegedi gyer­mekklinikán kellő szakmai tudást és gyakorlatot szereztem ahhoz - több mint 13 éven át dolgoztam ezeken a munkahelyeimen - hogy a szakmával, a gyógyítómunkával Salgótarjánban se legyenek gond­jaim. Az egyes gyermekosztályon Kárászi Benő főorvos úr volt az osztályvezető, kitűnő kolléga volt, vele mint minden főorvossal, or­voskollégával is jól kijöttem. A kórházigazgató-főorvos meg az a dr. Szabó Sándor volt, akivel hat évig jártam együtt a szegedi egye­temen. Azonkívül szerettem a szakmámat és a gyerekeket.- Beszélne gyermekgyógyászati munkájáról?- A gyermek egyes osztályon a már említett Kárászi főorvos úr ke­zei alatt voltak a koraszülöttek és a nagy gyermekek, nálam a kettes osztályon a csecsemők és a kisde­dek 60-60 ágyon. Amikor aztán Kárászi főorvos úr nyugdíjba ment, 1978-ban, akkor a két osz­tályt összevonták és én lettem egyedüli felelős főorvosa, osztály- vezetőként az integrált gyermek- osztálynak. 120 ágy volt akkor az osztályon, s több mint húsz orvos dolgozott az irányításom alatt.- Például mire emlékszik úgy, amit nehezen élt meg?- Arra emlékszem a legkevésbé szívesen, vagy nehéz szívvel visz- sza inkább, amikor sokkal több gyermeket kellett felvenni, mint Dr Turay Pál, amikor még javában végzett gyógyító munkát ________________■ a hány ágy volt az osztályon, pedig az nem volt kevés, mondjuk a ma­ihoz képest. Csak jöttek a gyerme­kek, pontosabban hozták őket a szülők, a mentők, az egyik fulla­dozott, gégeszűkületes volt, vagy éppen asztmás, vagy más súlyos betegséggel küszködött, de egyi­ket sem küldhettem el. Beutaló nélkül vettem fel őket, sokszor nemcsak az ágyakba, de kosarak­ba is fektettük a kis betegeket. Bi­zony sziszifuszi erőfeszítést igé­nyelt az osztály minden dolgozó­jától ellátásuk, gyógyításuk, de hát ez volt a dolgunk, a hivatásunk, az életünk.- Miben jelentkezett az orvosi fe­lelősség leginkább?- Sok mindenben, de talán a di­agnózis felállításában elsősorban. Azt mindig nekem kellett eldönte­ni például, hogy kell-e műteni, operálni a kis betegeket, milyen beavatkozást kell elvégezni gyó­gyulásuk, sokszor életbemaradá- suk érdekében. S ha döntöttem, jött a sebész és elvégezte az operá­ciót.- Úgy tudom, megyei gyermek- gyógyász szakfőorvosként is dolgo­zott...- Igen, ebben a minőségemben 1975-től 1987-ig dolgoztam, s nyu­godt szívvel mondhatom, szintén óriási felelősség hárult rám. A kór­házak gyermekosztályainak, a böl­csődéknek az ellenőrzése volt - többek között - a feladatom. Szó­val, az ottani működésért való fele­lősség is az enyém volt. A pesti el­lenőrző főorvosaim, főnökeim egyértelművé tették - ezt persze magam is tudtam - a megyében minden beteg gyermekért, kórház­ban vagy bölcsődében én vagyok felelős. Ezt a felelősséget volt a legnehe­zebb a gyermekek szüleivel szem­ben - vagy inkább értük - érvénye­síteni. Nem egyszer előfordult, hogy a szülő saját felelősségére akarta hazavinni a beteg gyerme­két. Csakhogy a felelősség, alckor is az én vállamon volt, ha netán meg­hal bárhol is, akár otthon, akár a mentőben, vagy itt nálunk a kór­házban.- Lehetett ezt győzni energiával, erővel? Volt munkaideje a gyermek­osztály főorvosának?- Persze, győztem, volt tartá­som, felelősségtudatom, de egyéb­ként munkaidőm az nem volt, pontosabban se eleje, se vége nem volt. Először is, ha súlyos beteg a gyermek, nem hagyhatja ott az or­vos, ez egyértelmű. Másodszor, hi­ába nem voltam készenlétes, ak­kor is be kellett mennem - akár éj­jel, egykor vagy kettőkor is - ha csörgött a telefon, hogy rosszul van a kis betegünk. Mint utaltam rá, döntenem kellett, hogy műteni kell vagy sem, vagy milyen keze­lést alkalmazunk.- Mi volt a legnagyobb katarzis, amely érte orvosi pályafutása so­rán?- Hát, sok megrázó élményem volt. A legnagyobb mindig a sú­lyos beteg meggyógyítása. Ez egy döbbenetes, rendkívüli történet, mindegyik más persze. Az, hogy láttam, hogy a beteg nagyon sú­lyos állapotban van, sokkos, élet- veszélyes helyzetben, és akkor mi - mert ez csapatmunka - vissza- hozzuk az életbe és visszaadjuk egészségesen a hozzátartozóinak. Ez egy fantasztikus életélmény, ilyenkor mindig arra gondoltam, érdemes volt orvosnak mennem és lennem.- Azt mondta főorvos úr, hogy a munkája teammunka volt, tisztel­gett közvetlen kollégái előtt. De vol­tak főnökei is, kit említene közü­lük a legszívesebben?- Mindegyik igazgatótól meg­kaptam minden lehetséges támo­gatást, de ha így rákérdezett, ak­kor dr. Böntsch László és dr. Fancsik János főigazgató főorvos urakat említeném.- Hallottam, hogy a társadalmi munkára is jutott ideje, vagy in­kább csak szakított rá időt...- Igen, önként végeztem, szíve­sen csináltam, mint szakmapoliti­kai felelős, újságírók segítségével. Barna Tibort említhetem, meg Géczy, Marton, Csaplak és Fancsik főorvos urakkal a helyi kórházi új­ságot írtuk, szerkesztettük. Egyéb­ként minden közösséget szolgáló értelmes munkába „beleártottam” magam, ha úgy éreztem, hogy hasznos lehetek.- Mi volt a legnagyobb elismerés az ön számára? Tudom kapott számos kitüntetést...- Igen, sorolhatnám őket a Perliczi-díjtól kezdve a Kiváló Munkáért kitüntetésig, de mégis azt mondhatom: ha találkozom egy szülővel és azt mondja ne­kem, tessék megnézni főorvos úr, a maga keze alatt volt a gyerme­kem - halálos beteg volt és vissza­hozta az életbe - és ma is egészsé­ges. Ez nekem a legnagyobb elis­merés. Ilyenkor azt mondom: ér­demes volt élnem. BARÁTHI OTTÓ „Idősek Világa” A „szeretet csillaga...” címmel lapunk felelős szerkesztője, dr. Csongrády Béla, ünnepi köszöntő soraival a címoldalán megjelent az „Idősek Világa” decemberi száma. A nyugdíjasok megyei képviseleté­nek tájékoztatója a korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is beszámol a testületi munkáról, a megyei ese­ményekről, ezek kapcsán az or­szágos képviselet (NYOK) elnöké­nek leveléről, amelyben tolmácsol­ta a nógrádi szervezetnek szóló (országos) elnökségi dicséretet. Ehhez kapcsolódó a hír, miszerint a megyei testület elismerésben ré­szesítette elnökét, Ozsvár Istvánt, és a kulturális bizottság vezetőjét, Ozsvár Istvánná. Várszegi György „Szorospataki lámpafények” című kötetét mutatja be írásában Kovács László, egy másik pedig a „Közsé­gi kincsek” sorozat ceredi „epizód­ját” eleveníti fel. Szécsényi művé­szetibemutatóról, szénakcióról, és a sámsonházai hagyományőrző csoport l^za táján történtekről is olvashatnak a kiadvány hasábjain. Békefelhívás, böjti nap- Ebben a bonyolult nemzetkö­zi helyzetben az emberiségnek mozgósítania kell energiáit, hogy a szeretet felülkereked­jék a gyűlöleten - hangoztatta II. János Pál vasárnap az Úran­gyala imádságához kapcsoló­dó beszédében. A pápa dolgozószobája ablaká­ból intézte szavait a római Szent Péter téren összegyűlt hívek tö­megéhez. Ismételten felhívta a ka­tolikus hívőket, hogy csatlakozza­nak a december 14-re meghirde­tett böjti naphoz, amely révén egy emberként könyöröghetnek majd Istenhez a tartós, igazságon alapuló béke megteremtéséért. A szentatya emlékeztetett arra, hogy a kezdeményezéshez más vallások képviselői - főleg zsidók és muzulmánok - is csatlakoztak. A katolikus egyházfő hitet tett a népek közötti megértés helyreál­lítása mellett. Egy salgóbányai néptanító életútja (2.) Az internátusbán két igazga­tóm volt, Kvint József volt az első. Másodéves koromban, amikor a téli szünetről vissza mentem, ő meghalt hirtelen. A minisztérium­ban is járatos, komoly ember volt. Nem azt mondom, hogy hozzánk, diákokhoz közvetlen volt. Minket másodikban tanított testtanra. Volt egy ilyen tantárgyunk. Bizony a kétszázharminchárom csontot úgy kellett tudnunk, akár csak egy orvostanhallgatónak. Őt követte az igazgatói székben Padányi Frank Antal, aki korábban is ott működött tanárként. Vidékről huszonketten kerül­tünk be az internátusba. Csak fi­úk, mivel csak fiúkat oktattak. Az intézmény szelleme szerint az el­ső évfolyamos diákok a felsősök közül mindenkit magáztak és mindenki úr volt. Ez a szellem azonban megszűnt Kvint igazgató halála után. Padányi Frank változ­tatta meg ezt. Ezután a diákok egymás tegezték, de a tanáraink azonban minket mindig magáz­tak. Amikor szeptemberben be­vonultunk az internátusba, első fontos feladatunk volt a szalma­zsákok megtömése. Ezt minden­ki maga hajtotta végre. A háló­szobák olyan nagyok voltak, mint a tantermek és a tanulószo­bák. Azzal a különbséggel, hogy a tanulószobák az első emele­ten, a hálószobák a második emeleten helyezkedtek el. Mind­ez egy fedél alatt. Ezt az internátusi részt a hábo­rú alatt csaknem teljesen lebom­bázták, de újjáépítették, csak már nem intemátusként működtetik, hanem a mostani tanítóképző fő­iskolához csatolták. Az épület mellett húzódott egy nagy üres te­lek, ahol napjainkra épült egy ál­talános iskola és óvoda. Most ez a gyakorlóiskolája a tanítóképző fő­iskolás fiataloknak. Az első osztályban egy Mester­házi nevezetű történelem-magyar szakos tanár volt az osztályfőnö­köm. Az első órán minden füzet­re fel kellett írni mindenkinek a nevét. Én is felírtam, hogy Herich József, egy r betűvel. Azért így, mert emlékezetem szerint a nagy- szüleim, akik itt fekszenek a sal- gói temetőben, a szüleim, a test­véreim ugyancsak így írták. A családomban heten voltunk fiútestvérek, akik mindannyian szolgáltak az első világháború­ban. Én még akkor két-három éves fiúcska voltam. Otthon ma­radtam egyedül. Az akkori életből arra emlék­szem leginkább, hogy a nagy­anyáinknak volt egy tehenük, az látott el minket tejjel, vajjal, fúró­val, minden jóval. Az állattartást a vállalat is engedélyezte. Mind a két nagyapáméknak volt tehene, ami azért akkor ritka volt. Kellett is, hiszen édesapámék tízen vol­tak testvérek. Mindegyiküket be­csülettel felnevelték a szüléink ab­ból az egy bányászkeresetből. A nagyanyám hová is mehetett vol­na annyi gyerektől? A fiúk közül azonban csak az édesapám maradt a vállalatnál. A következő két fivére, akiknek már családjuk volt, elmentek Tatabá­nyára, Felsőgallára. Egy másik nagybátyám az első világháború­ban megsebesült és Budapesten a kórházban meg is halt. Ott temet­ték el a Kerepesi úti temetőben, a hősi halottak közé. Ez a hely azonban már nincs meg. Visszakanyarodva az első órá­ra: én egy r betűvel írtam fel a ne­vemet a füzetre, mire az osztály- főnököm közbeszólt. Azt kérdez­te, hogy miért így, hiszen a szüle­tési anyakönyvi kivonaton és más irataimon is két r betűvel írták a nevemet. Kiderült akkor, hogy a nevem két r-rel írandó, mert 'a születési anyakönyvi kivonatban is így szerepel. Nem tudom, hogy annak idején erre nem figyeltek fel. Kétségtelen, németes hangzá­sú név, s talán ebből gondolták, hogy én Herrich vagyok. A tanítóképzőben öt esztende­ig tanultam. Akik előttünk végez­tek, azok csak négy évig koptatták - az iskolapadot. Ennyi tanulás után azonban még a karpaszomá- nyossági jogot sem kaptuk meg. Vagyis minket nem értékeltek úgy, mint azokat, akik csak érett­ségit tettek. Az érettségizettek kar- paszományosok lehettek. A tanítóképzőt végül is negyvenketten végeztük el 1932. június huszonhatodikán. Jövőre leszek jogosult a hetvenévesnek járó rubintdiplomára. Ez azt je­lenti, hogy hetven esztendeje vé­geztem a budai tanítóképzőben. Emlékszem rá, hogy Csengő Jenő kollégám, szegény már meghalt, tavaly kapta meg a rubintdiplo- mát. Akik végeztünk ötévenként találkoztunk, s mindig voltak közös témáink. Közben kitört a második világháború, voltam katona, fogoly. Kiképzetlenül vittek ki a frontra Németország­ba, az Odera mellé. Wuppertalban voltunk fo­golytáborban, ahol egy alezre­des volt a foglyok parancsnoka. Egy alkalommal munkásokat kerestek precíziós, vagyis mű­szerészmunkára. Jelentkeztem, mert hiszen gyerekkoromban sokat ellestem ezermester apámtól. Különösen az órák ja­vítását, meg sok mást, a nyom­dokain én is ezermester lettem. Ezt az alezredes megtudta és en­gem javasolt erre a munkára. Az angol katonáknak, meg a velük barátkozó német lányoknak az óráit hozták be hozzánk javíta­ni. Volt egy olyan papírunk, amivel a nagykereskedésben in­gyen adtak ehhez a munkához alkatrészeket. Később azonban már az órát is vinni kellett, ami­hez az alkatrészt kértük. Vittük mi, többször is és ezzel ma­gunknak is gyűjtöttük az alkat­részeket. Én magam mellé vettem egy debreceni fiút, aki itthon vasúti tiszt volt, ám de az ő édesapja órás volt, tehát ő is értett az órákhoz.' Szívesen vettem ma­gam mellé, mert hiszen én nem voltam órás, de értettem hozzá, mert volt hozzá érzékem. Jó dolgom volt ebben a javí­tóműhelyben. Az angolok ugyanis semmit sem fogadtak el ingyen. S az órák javítása mel­lett foglalkoztunk fényképező­gép, távcső és más precíziós használati eszközök javításával is. A munkáért cigarettával, kon- zerwel fizettek. Igaz, sosem ci­garettáztam, de gyűjtöttem a ci­garettát, hogy hazahozzam a ro­konságom dohányzó tagjainak. Noha jó dolgunk volt, mind­inkább vágyódtunk már haza, így aztán 1946-ban negyedma- gammal megszöktem. Viszony­lag könnyen, vonaton érkeztünk Münchenbe. Ott egy magyar lá­gerbe vonultunk be. Útközben váratlanul mellénkrobogott egy amerikai jeep és a katonák iga­zoltattak. Szerencsére volt papí­runk, mire tisztelegtek, és to­vábbrobogtak. Mi pedig egy jó fürdés, evés után tovább vándo­roltunk és eljutottunk az oszt­rák-magyar határra, ahol szin­tén volt egy magyar tábor. Voltaképpen onnan már ha­zajöttünk. Először a civileket engedték el, mi csak később jö­hettünk. Volt közöttünk egy más vallású fiú, aki angol kato­nai ruhát viselt, jól beszélt ango­lul. Neki sikerült feljutni az egyik induló vonatra. Mi pedig kérleltük, hogy segítsen már ne­künk is feljutni a szerelvényre. Mondta, hogy a vonaton lévők nem bánják, de bennünket nem tudnak élelmezni. Meg ha vala­hol az oroszok igazoltatnak és leszámolják a létszámot, akkor négy embert - ahányan mi vol­tunk - elvisznek közülünk. Per­sze nem biztos, hogy azok ép­pen mi leszünk. Mi azonban elszántan fel­szálltunk a legelső kocsiba, aho­vá a patrónusunk is velünk tar­tott. Rendes gyerek volt, a mená- zsiját érintetlenül nekünk adta, mert ő el volt látva különféle konzervekkel. Nehezen, de elju-' tottunk a hazánkba. A Keleti pá­lyaudvaron kaptunk egy szelet kenyeret meg egy kis forró teát. Innen indultam másodmagam- mal hazafelé. (Folytatjuk) PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
Thumbnails
Contents