Nógrád Megyei Hírlap, 2001. november (12. évfolyam, 254-278. szám)
2001-11-02 / 254. szám
Vetéstől a hófehér vászonig A kender termesztése és megművelése régen A mai fiatalok el sem tudják gondolni, hogy mennyi gond, törődés és munka volt a kenderrel az elvetéstől egészen addig, amíg hófehér vászon készült belőle a dolgos lányok és asszonyok keze nyomán. Én falun nőttem fel, láttam nap mint nap az ügyes kezek iparkodását. A kenderföldek egy helyen voltak a határban. Ritka ház volt, melyhez nem tartozott kenderföld. Nem voltak azok nagy parcellák, de egymás mellett terültek el, mintha egy nagy családé lenne. Egyszerre, egy időben vetették a kendermagot. A földeken keresztül nyújtózkodott egy gyalogösvény. Elég gyakran mentünk ezen az úton, ugyanis nagyapámék a szomszéd faluban laktak. Nekünk nem volt kenderföldünk, de mégis édesanyám mutogatta a növekvő kendert, ha arra jártunk és meg is magyarázta, azért vetik sűrűre, hogy felfelé növekedjenek, ne terebélyesedjenek. Aztán azt is megmutogatta, hogy ez nem mind egyforma, van köztük virágos és van magvas. A virágos kender sokkal finomabb és gyengébb, mint a magvas. Nagyon gyorsan nőtt, másfél méter magasra is. Aztán amikor kifejlődött a lombjuk, összeborultak, mint a szerelmesek. így történt a beporzásuk. Akkorra már olyan varázslatos illata volt a kendernek, hogy az semmihez sem volt hasonló. Vagy két hét múlva mentünk ismét édesanyámmal arra, s meglepődtem, mert eltűnt szemem elől a gyalogút. Megvan az - mondta édesanyám. Meg is találtuk, vagy ötszáz méter hosszan mentünk a nagy kender alatt, mintha alagútban mentünk volna. Szinte kábított az erős illata. Mikor már kivirágzott, kimagvasodott, kezdett sárgulni, akkor kiszedték a földből, szálaként, kihúzogatva. Külön kévébe rakták a kétfajta kendert. A napon még szárították és a magvast kiverték. A közeli réten a férfiak nagy mély gödröt ástak, nem is egyet, aztán ez megtelt vízzel és belerakták a kévébe kötözött kendert. Színes ronggyal jelölték, hogy melyik kié. A mocsolyában, pocsolyákban egy hónapig ázott a kender, aztán a férfiak segítségével kiszedték és a napon gúlákba rakva szárították. Akkor borzasztó büdös volt. Mikor a napon jól megszáradt, összeszedték, megtörték, tilol- ták, a pozdorját kiszórták belőle és csak a szép rostszálak maradtak meg. A virágos volt szép, abból készültek a lányok kelengyéi, ez már olyan szép volt, mint az angyalok haja a festményeken. Még gerebenen is megfésülték és ami apróbb szálú, kócosabb volt, azt még kiszedték a gereben fogai közül és az volt a csepű. Mikor én Szelére mentem férjhez, olyan nagy családba kerültem, ahol fontak esténként az asszonyok. Összejöttek a szomszédok is és fonás közben mesélgettek. Én egy kicsit szégyelltem is, hogy nem tudok fonni, s az estéket olvasással töltöttem, de ők azt nem értékelték. Kitaláltam, hogy megtanulok fonni. Nekem csepűt adtak, hogy tanulni az is jó. No a csepűből olyan szúrós, görcsös fonalat fontam, hogy anyósom azt mondta: jó az, csak a száddal rágd meg és nyálazd meg jobban! Csak nem rágtam én, mert mindig eszembe jutott, milyen büdös volt, mikor kiszedték a mocsolyából. Azért megtanultam fonni és fontam annyi csepűt, hogy anyósom megszőtte és nekem öt zsák lett belőle - az is valami... Ők is megfonták a magukét, melyet esténként guzsalyra kötve, orsóra pedertek és rágtak, nyálaztak ősztől egészen karácsonyig. Vetették és gombolyították, aztán eszvátára (szövőszékre) tették, nyüstbe, bordába beleszedték szálanként és elkezdődött a szövés, amivel kézzel-lábbal munkálkodtak tavaszig. Mikor készen lettek a szövéssel, a vászon is kész lett, aztán lúgozták, mosták, a napon fehérítették addig, míg csak szép fehér vászon nem lett belőle. S ez így ment évről évre, hagyományként. Sok baj volt vele, de mégis büszkén csinálták, fáradságot nem ismerve. ___________________ VÁGVÖLGYI LÁSZLÓMÉ S algótarján Énekszó kíséri az életét Nívódíjas szólóénekes, zászlóanya a ceredi nyugdíjas asszony- A „Röpülj Páva”-körben kezdtem szólóénekesként, ugyanakkor kórustag is voltam. Akkor még férfiak is velünk énekeltek, majd fokozatosan kimara- doztak. Nagy Zoltán vezette az énekkart. Felléptünk a környező községekben és Budapesten, ezenkívül Szlovákiában Hidegkúton. Oda mentünk, ahová hívtak bennünket. Az idén Salgótarjánban megtartott idősek napján szólót énekeltem Pádár Zoltánnéval együtt bányászdalokat. Ilyeneket, mint: „Nagy udvara van a Holdnak"..., Bányászmenyecske mit ér a te életed, ha nincs itthon a te urad, kedvesed"..., „Árva csalán csípte meg a kezemet"... - utal korábbi és legutóbbi szereplésére is Tajti Anzelikné, a 75. életévében járó ceredi nyugdíjas. A daloláshoz szükséges tehetségét, hangját és kedvét a szülői házból hozta magával.- Édesanyámnak nagyon szép hangja volt, édesapám dalárdatagként kedveskedett a hallgatóinak. Nagyszüleim nemcsak szerettek, hanem jól is tudtak dalolni. A Röpülj Páva-kör átalakulása után a „Ceredi Énekkórus” nevet vették fel. Továbbra is meghatározó egyénisége volt a dalárdának Tajti Anzelikné.- Nyugdíjba menetelem után még néhányszor felléptem az énekkarral.- A sok nyilvános szereplése közül melyikre emlékszik a legszívesebben?- Nehéz erre válaszolni, mert mindenhol a legjobb tudásomat adtam, amit elismeréssel viszonoztak. Ha már választanom kell, akkor a hollókőinek örültem, ahol szólóénekeimért nívódíjat kaptam. Az énekkarral Kassáról elhoztuk az első díjat. Ha tehetem, most is énekelek.- Milyen énekszámokkal?- Egyházi énekekkel. Az októberi litánián a rózsafüzér után én kezdem el az éneket, aztán a többiek bekapcsolódnak. Főleg Mária-énekeket tolmácsolok. Ezeket is édesanyámtól tanultam. Neki voltak olyan énekes levelei, melyeket előszedek, elolvasok, utána eléneklem. Nagy baj, hogy nem ismerem a kottát.- Van-e kimondottan kedvenc dala?- Mivel sok van, nem tudok választani, mert képtelen vagyok nagy hirtelenjében összeszámolni, hogy hány dalt tudok és éneklek. Közülük is a balladákat kedvelem... Nemcsak az éneklésben otthonos, hanern a színjátszásban is-az-volt: Lánykorában Gyürki tanító úr közreműködésével rendszeres szereplője volt az előadásra kerülő daraboknak.- Tizenkilenc éves koromban férjhez mentem és utána abbahagytam a színjátszást. Egyébként nagyon szívemhez nőtt a „Túl a Nagykrivanon” című szlovák darab, melyet magyarul adtunk elő. Bemutattuk a szlováldai Péterfalván is. Ezzel a műsorral egész télen bejártuk a környéket. Az azóta meghalt Balázs Béla esperes úr is mindig velünk jött a fellépésekre. Az akkori 18 fő, köztük négy férfit számláló énekcsapat mára nyolcra csökkent. A régiek közül Pádár Zoltánná, Alberti Ferencné tagja még az lekkarnak. Fiatalok is vannak, de nem sokan. A szólóénekes Tajtiné az általános iskola elvégzése után a helyi termelőszövetkezetben könyvelőként kezdte. Az elvégzéshez szükséges tudnivalókat Sótér István akkori elnöktől sajátította el, ő mutatta meg neki, mit hogyan kell csinálni. Munkahelyváltozásra azért kényszerült, mert fia egyedül maradt az iparcikküzletben, amely akkor az áfészhez tartozott. Fia kérte őt arra, hogy segítsen neki az üzletben. Any- nyira belejött a kereskedelmi munkába, hogy később, amikor fiának más elfoglaltsága volt, az érkező árut is ő vette át.- Vincze József volt az akkori áfész-elnök. Nagyon jó embernek ismertük meg. Egyébként a boltból mentem nyugdíjba.- Azonkívül, hogy az egyházi énekkarban szólót énekel, mivel tölti szabad idejét?- A kert egész évben ad munkát. Gyengülő szemem miatt nemigen olvasok. Férjemmel együtt hallgatjuk a rádiót, nézzük a tévét, hogy megtudjuk, mi van a világban. Eljárunk a falugyűlésekre is.- Minek örülne a legjobban?- Jó világ legyen, ne háborúzzanak egymással az emberek. Szeretném nyugodtan, egészségben leélni a hátralévő időmet. Beszélgetésünket az időközben be- sompolygó cica nyávogása szakítja félbe.- Mi van Zsuzsikám? Éhes vagy? - kérdi a cirmostól. Búcsúzóul még megemlíti, hogy egy évvel ezelőtt, a millenniumi zászló átadásakor ő látta el a zászlóanya tisztét. V. K. A Röpülj Páva időszakában készült a kép, amikor szóló-énekszámaival második díjat nyert el Tajti Anzelikné ■ „Legyen köztünk s a világon béke !” Idősek rtapja(i) Mátraverebélyben Biztos van önök között olyan, aki már ismeri a mátraverebélyi asszonykört, vagy legalább hallottak, olvastak róla. Október 8-án a helyi művelődési házban idősek napját tartottak. Engem is meghívtak. A kedves invitálásnak nem tudtam ellenállni, s mint az a következő sorokból ki is derül - részt vettem. Szívesen fogadtak, hisz’ ismernek már több mint két évtizede. így nincs olyan érzés bennük, hogy egy idegen előtt kell megfelelniük. Legnagyobb bánatuk, hogy idén nem kaptak meghívót a salgótarjáni József Attila Művelődési Központban megrendezett idősek napjára.- Eddig még szinte kivétel nélkül, mindig ellátogattunk az október elejei rendezvényre, idén is készültünk, de arról sajnos nem tudtunk, hogy csak meghívóval lehet menni, így nem is tudtunk igényelni. A rendezvény előtti hét végén értesültünk csak róla. Már megvolt a kis csapatunk, akikkel együtt megyünk, de legnagyobb bánatunkra meghiúsult a tervünk - mondta Juhász Jánosné Klárika néni, az asszonykor vezetője. - Sebaj! Kárpótoljuk magunkat egy kicsit a saját rendezvényünkkel. A helyi férfiakból álló nyugdíjasklub szombat délután tartotta összejövetelét, ahol csak az urak vettek részt. Nem úgy, mint az asszonykörben, ahová a nőket elkísérték a párjaik is. Jogos a kérdés, mely többekben most fölmerül: miért külön tartották a rendezvényeiket? Erre Oláh Sándor, a nyugdíjasklub titkára és Juhász Jánosné, az asszonykor vezetője is megadja a választ. Klárika néni indoklása szerint: szűk a helyi művelődési ház, így nem jöhetett létre az együttes összejövetel. Oláh Sándor ugyanezzel érvelt, majd hozzátette: - Véleményem szerint már hónapokkal ezelőtt a helyi önkormányzatnak kellett volna megtennie az első lépéseket, hogy együtt tarthassunk egy nagyobb összejövetelt. Olyat, ahol nemcsak mi, klubtagok veszünk részt, hanem meghívjuk a falu többi idős emberét is. Helynek ott lenne a tornacsarnok, az anyagi hátteret pedig kiegészíthetné az önkormányzat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kapunk támogatást, mint civil szervezet, de az idősek napja egy olyan ünnep lehetne, mint annak idején. A „régi” verebélyiek emlékezetében biztosan él még egy-egy helyi megren- dezésű idősek napja - mondja nosztalgiázva Sanyi bácsi, akit megkérdeztem arról is, hogy hogyan sikerült a saját - a klub berkein belül - rendezésű idősek napja a nyugdíjas férfiaknak?- Nagyon jól! Sőt, olyan jól, mint még soha. 24 tagunk van, s ebből 21-en el is jöttek. Beszélgettünk, megemlékeztünk az aradi vértanúkról, mivel 6-án tartottuk a rendezvényünket. Mulattunk, ettünk, 13 kilogramm húsból pörköltet készítettünk. Befizettünk némi összeget, amit mi úgy hívunk, hogy „pofapénz”, mivel ha befizetsz valamit, legyen pofád eljönni és esetleg leenni, leinni. Persze ehhez kaptunk helyi segítséget is - anyagi téren. Nem titok, hogy 8 évig voltam a falu első embere, s polgármesterségem alatt mindent megadtunk azoknak, akik a község javára tettek valamit, kivették a részüket a közösségi munkából. Úgy érzem, hogy ez valamilyen mértékben jelenleg is működik.- Mivel töüi összejöveteleit a nyugdíjasklub?- Vasárnap délután birtokba vesszük a művelődési házat, ahol lehet pingpongozni, kártyázni, sakkozni, s persze beszélgetni. Elmaradhatatlan programnak számít a politikai történések kibeszélé- se, állásfoglalás és némi kivesézgetés. Sajnos a mi szavunk nem messzire jut el, de néhányan szinte megkönnyebbülünk - jólesik, ha véleményeket egyeztetünk. Novemberben lesz majd egy egészségügyi előadásunk, ahová a község orvosát hívjuk majd meg, s tőle lehet kérdezni mindenféle időskori problémáról. Januárban pedig ismét lesz közgyűlés, ahol vagy újraválasztjuk a vezető embereinket, vagy újakat választunk. Addig is szeretettel várunk minden nyugdíjas férfit, aki úgy gondolja, hogy csatlakozni szeretne hozzánk. A férfiak után térjünk vissza az asszonyokra, s ezen belül is az asszonykor aktuális rendezvényére. 14 órakor Juhász Jánosné köszöntőjében méltatta a férfiakat, akik elkísérték párjukat. Bemutatják szere- tetüket, ragaszkodásukat az urak azzal, hogy megtisztelték jelenlétükkel az asszonykört. Közben halk morajt hallottam néhány asszonytól, akik sajnos már özvegyek és bizony hiányzik nekik a segítség és a társ, akivel megoszthatják örömüket, bánatukat. Klárika néni ezután megköszönte a polgármesteri hivatal anyagi támogatását, majd fölkérte a díszvendégként meghívott Nagy Attila polgármester urat, hogy köszöntse az összegyűlteket.- Megbecsülésemet és tiszteletemet fejezem ki önöknek. Nem öregeket ünnepiünk most, hanem azokat, akik mindig tettre készek, és tesznek is azért, hogy szép legyen a községünk - mondta, és felszólalásában éreztette azt is, hogy sokat köszönhet Verebély az asz- szonykörnek és a nyugdíjasklubnak, akik a legjobban veszik ki részüket a társadalmi munkákból és nem zárkóznak el soha a segítségnyújtástól. A köszöntők után megkezdődött a kulturális műsor, melyet a kultúrfelelős Zagyi Lászlómé Margitka néni vezényelt. Elsőként közösen elénekelték a nyugdíjashimnuszt, melynek minden sora mindig minden időben aktuális, de egy mondat most különösképp megfogott: „Legyen köztünk, s a világon béke!” A következő műsorszám egy vers volt, melyet a házi költő, Surányi Andrásáé írt, s már szinte hagyomány, amit testvére, Juhász Jánosné szavalt el. A költemény után köszöntötték az asszonykor két tagját, Benus Antalnét és Tóth Istvánnét, akik már nyolcvanon is túl vannak, de ez nem látszik fiatalos lendületükön. Mindezek után végre sor került a Vidróczki balladára, melyet elvileg augusztus 20-án adott volna elő az asszonykor a millecentenáriumi parkban. Akkor a műsor előtt néhány perccel mintha csak Vidróczki üzent volna az égi csatornákon - hatalmas eső esett, s a műsor abbamaradt. Most viszont sikert arattak vele, s amennyire meg tudom ítélni, ezzel a műsorszámmal helytállnának még nagyobb, akár országos szintű rendezvényen is. Rengeteg energiát fektettek bele, s nem hiába. Gyönyörűre sikerült. A kulturális műsor után jött az eszem-iszom, majd a beszélgetés, nótázás. Jól érezték így is magukat, de remélik, hogy jövőre már együtt ünnepelhetnek a község szinte minden időskorú tagjával. JUHÁSZ ANITA Jól sikerült az asszonykör fellépése ■
