Nógrád Megyei Hírlap, 2001. november (12. évfolyam, 254-278. szám)

2001-11-30 / 278. szám

Motorkerékpározástól az alkotó nyughatatlanságig

Szarvas Józsefné nyugdíjas testnevelő tanárnő, akit csak Zsuzsa néninek ismernek Salgótarjánban, 35 évi aktív, pedagógusi pályafutás után ment nyugdíjba, de azóta sem pihen.- Kiskoromtól kezdve imádtam iskolába járni. Szünidőben is hátamra vettem a táskát, s azzal szaladgáltam. Nagybn mozgékony voltam. Az általános iskolában sokféle sportágat (úszás, torna, kosárlabda stb.) kipróbáltam. Az előbbiek egyértelműen azt sugallták, abba az irányba ösztönöztek, hogy testnevelő tanárnak kell lennem. A középiskola elvégzése után Egerben, az akkor Gárdonyi Géza Tanítóképzőben végeztem. A sok mozgásban találtam társat, a férjemet - mutat a nagyszo- bában található íróasztalon irataiba hajló férjére, aki ugyancsak nyugdíjas testnevelő. - Együtt jártunk iskolába, egy padban ültünk, együtt jártunk edzésekre. A tanítóképzőben a lelkes sportolás mellett ugyanilyen lendülettel tanultunk is.

OTTHON SALGÓTARJÁNBAN- Mikor kerültek Salgótarjánba?- Szerettünk volna szülőhelyünkön, Egerben maradni, de erre nem volt lehetőség. Salgótarjánban Tarján Sándor, Kmetty Ferenc kollégák egyengették utunkat, amikor közölték velünk, egy testnevelő pedagógus házaspárnak tudnak munkahelyet és lakást biztosítani, ígéretüket be is tartották. Az igen kimondása előtt férjemmel szétnéztünk, majd közös akarattal úgy döntöttünk, hogy itt maradunk. Nem csalódtam. Már az első pillanatban úgy éreztem, hogy tanítványaim és a kollégák szívesen fogadnak. A máig is bennem élő első benyomás az volt: az akkori itteni gyerekek szolidab- bak voltak, mint az egriek.- Motorkerékpárral hetenként kétszer hazamentünk Egerbe. így tartottuk a kapcsolatot a szülőkkel, ismerősökkel, szülővárosunkkal.- A nyarat is mindig ott töltöttük - kér szót az irományából feltekintő férj, akit csak Öcsi bácsinak ismernek, szólítanak a városban, különösen a sportszerető berkekben, majd kisvártatva hozzáfűzi: - Zsuzsi lányunk megszületéséig tartott az oda-vissza való motorozás.

Zsuzsi néni Salgótarjánban a Rákóczi úti Általános Iskolában „debütált”. Egy évi tanítás után tizennégy év következett a közgazdaságiban, majd húsz év a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán.- Nagyon szerettem a közgazdaságiban lenni, ugyanakkor izgatott a felsőokSzarvas Józsefná férjével- A főiskolán a házon belüli sportprogramok mellett országos programokat is szerveztem az intézetek közötti sporttalálkozókat. Tizenöt sporttábort szerveztem és vezettem, mindenre kiterjedő együttléttel. Szívesen tettem, mert a diákokban és a kollégákban kellemes, segítő partnerra találtam, így hát kedvem is volt hozzá.

A tanítás napi programja mellett szívesen emlékezik az őszi szüreti és almasze- dési társadalmi munkákra. Jártak Kisvárdán, Bács-Kiskun megyében Baján, Kunbaján.- Kosárlabdában eljutottunk az országos bajnokságig. Tájfutásban egy-két főiskolai hallgatónk bekerült az egyetemi, főiskolai országos bajnokságra. Nagyon kedves emlékeim vannak a röplabda-, a- Az aktív testnevelői hivatás abbahagyása, a nyugdíjas időszaka bekövetkezte nem jelentett semmilyen változást igen gazdag életpályáján?- Mai napig tanítom az aerobikot. 1987 óta a felnőtteknek hidrobiktanfolyamot vezetek. Az autogén tréninget már aktív koromban a testnevelési órák végén is használtam. Nyarankénti életmódtáborban aerobikot és hidrobikot vezetek. Gyakran kérnek fel előadást tartani a mozgásról, egészségről, a pozitív élet- szemléletről. Szeretek a sérült emberekkel foglalkozni, sokuknak segíteni, hogy járjon egészségesen, mozogjon sokat, életkedve újra visszajöjjön. Á testnevelést, a mozgást nem lehet elválasztani az egészséges életmódtól. Jelenleg is izgat, miként lehet a testnevelést közelebb vinSZÜLÖK NYOMDOKAIN- Zsuzsi asszony lányommal annak

______________■ idején egy csapatban

j

átszottunk. Férjem volt az edző, neki segített fia. Zsuzsi lányom és fiam testnevelés-orosz szakon végeztek. Lányom pillanatnyilag angoltanár. Fiam a Gagarin Általános Iskolában testnevelő tanár és mint kosárlabda edző három csapattal foglalkozik. Ezen kívül angolt tanít. Unokáim a Gagarin iskolába járnak, ahol már ők is kosaraznak.

Szarvas Józsefnének eszébe sem volt nyugdíjba menni.- Addig maradsz, amíg akarsz - mondta a főiskola igazgatója. A törvényesen elért nyugdíjkorhatárt még két évvel meg- toldta.- Elmondhatom magamról, hogy mindig is szerettem dolgozni, tanítani, programokat szervezni. Úgy érzem, számomra a szakmám a szórakozásom is.

____________________________ V. K.

k

osárlabda-szervezésekkel is. Harminckét évig edzősködtem, férfiaknál és a nőknél egyaránt.- Tapasztalt-e valamiféle gáncsosko- dást, találkozott-e rosszindulatú, sikereit lekicsinylő megjegyzésekkel, netán más jellegű, egyéniségét, személyiségét bántó kijelentésekkel?- Apró dolgok előfordultak. Ezek közül nem emlékszem olyanra, ami hosz- szabb ideig foglalkoztatott volna.

tatás, amit új kihívásnak, lehetőségnek tekintettem. Akkor ötven hallgató járt a főiskolára.

HARMINCKÉT ÉVI EDZŐSKÖDÉS

Hosszan lehetne sorolni az igen gazdag életpályán elért pedagógusi és sporteredményeket. Ezzel együtt igen széles körű és színes a maga mögé utasított, árnyalatokban is igen gazdag, elismerésre késztető tevékenységének palettája.

ni az orvosláshoz. A tennivalók belső kényszerből fakadnak. Ha megy előttem az utcán egy rossz testtartású ember, rögtön szeretnék segíteni rajta. Tapasztalataimat leírom, rengeteg ötletem van, amit szeretnék továbbadni. Szerintem minden az ember körül forog. Róluk feljegyzést készítek, amit dr. Istvánfi Csabának elküldök - aki a volt testnevelési egyetem Semmelweis Orvostudományi Egyetemhez való csatolás után rektori tanácsadó - hogy továbbítsa tapasztalataimat.

Szarvas Józsefné az aradi vértanú, Knézich Károly leszármazottja.

Pályafutásom alatt egy percig sem firtatták múltamat, ellenkezőleg, elismerésekkel díjaztak. A sok kitüntetés közül szívesen emlékszem az elsőre, a Népköztársaság Érdemes Dolgozója, és a legutóbbira, az 1991-ben kapott Egészséges Ifjúságért átvett egyetemi-főiskolai díjra.

A testnevelő szülők jó hagyományait tovább viszik gyermekei és az unokák.

Influenza elleni j S oltások j

j! A 2001-2002. évi influenza- szezonban 1 300 000 adag oltóanyagot lehet felhasz- : nálni térítésmentesen az or- ! szág területén az idősek és a j krónikus betegek védelmé- j: re, emellett a vakcina a köz- jj j forgalmú gyógyszertárak- ji bán is megvásárolható.

| Lun Katalin országos tiszti | | főorvos az MTI-hez eljuttatott í | közleménye hangsúlyozza: az | országban nincs influenza ellesi ni oltóanyagból hiány. A tájé- jj jji koztatás szerint október utolsó | I hetében 1 250 000 adag vakci- | ); nát szállítottak az Állami Nép- i j egészségügyi és Tisztiorvosi i Szolgálat (ANTSZ) megyei és j városi intézeteibe, ahonnan ij [| november első napjaiban el- |j | juttatták az oltóanyagokat az | | orvosokhoz. A jelzések szerint jj | az ország egyes területein | | nagy a különbség az oltó- ;| anyagok felhasználásában.

| Vannak olyan megyék, ame- ij lyekben már a kapott oltó- |j anyagok 80-90 százalékát be- ij adták az influenzamegbetegedés szempontjából úgyneve- j zett kockázati csoportokba tar- j tozó személyeknek. Lun Kata- j lin utal arra, hogy az Egészség- ij ügyi Világszervezet november < i 1-7-e közötti időszakra vonat- ij kozó tájékoztatása szerint az ij egész világon mérsékelt volt az ij i influenzavírusok aktivitása, és jj heveny légúti megbetegedések ij j is a szezonális időszaknak jj megfelelő számban fordultak | elő. Heveny vagy regionális jár- ij ványokat egyetlen országból jj sem jeleztek. Az országos tisz- i ti főorvos szerint természete- j sen számolni kell egy erőtelje- i sebb influenzavírus-aktivitás j vagy -járvány lehetőségével is, melynek nem lehet az intenzitását előre megjósolni. Éppen emiatt fontos, hogy az influen- | za szövődményeinek szem- i pontjából legveszélyeztetet- | tebb csoportok, a krónikus be- i tegek, minél nagyobb szám- ; bán részesüljenek influenza el- i leni védőoltásban.

Édesapám volt a faluban a fuvaros, amikor még nem volt autóbuszjárat. Hintója volt, s azzal vitte azokat az állomásra, akik utaztak. Vagy aki éjjel rosz- szul lett, vitte az orvoshoz, vagy a kórházba. Hozzá bárki ment is éjszaka, vagy nappal, mindenkinek a segítségére volt. Bárhová vállalt fuvart a környékbe. Fát, szenet fuvarozott vagy az őszi betakarításnál segített.

Gyakorta fuvarozta az embereket a szentkúti búcsúba. Összeállt tíz-tizen- két vallásos asszony, megfogadták apámat, hogy vigye el őket. Apám elvállalta a fuvart, s már szombaton pihentette a lovakat az útra. Előkészítette a hosszú kocsit, rátett négy ülőkét, hogy kényelmesebb legyen az út. Vasárnap hajnali négy órakor indultak s hét órára megérkeztek a kegyhelyre. A szentkúti templomban meggyóntak, megáldoztak és imádkoztak a nyugodt életért. Az ájta- tossággal töltött nap után délután három órakor indultak haza. Este hat órára érkeztek meg a búcsúból lelkűkben megnyugodva.

Abban az időben becsülték és tisztelték egymást az emberek. És szerették is. Manapság azonban más a helyzet. A legkevesebbet, egymás köszöntését is elmulasztják az emberek. Gyakran elfigyelem a lakókörnyezetemben élő fiatalokat, akiknek még véletlenül sem jut eszükbe, hogy köszönjenek a felnőtteknek. Úgy gondolom, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában szerepe

iMSif

WSBk

m

Évek, történetek, emlékek

van a szülőknek, meg a pedagógusoknak is. Hogyan is akarunk mi, felnőttek békére és szeretetre számítani?

Nem akarom untatni a kedves olvasókat, de még elmesélek egy történetet. A közelmúltban a szülőfalumban, Zagyvarónán jártam labdarúgó-mérkőzésen. Miközben figyeltem a játékot, visszaemlékeztem a régi csapatunkra. Ha mi annak idején ilyen pályán játszhattunk volna! Ám de akkor szív is volt a focistákban, meg igazi drukkerek is voltak. Abban az időben a pálya a mostani iskola helyén volt. S ha szombaton éjszaka esett az eső, akkor vasárnap reggel nem a misére kellett menni, hanem az egész csapat és a szurkolók a pályát készítették elő a délutáni mérkőzésre. Sokat gondolkodom azon is, hogy abban a kis faluban milyen gazdag kulturális élet volt. Most meg egyéb sincs, mint a labdarúgócsapat. A játékosok is azonban, tisztelet a kivételnek, úgy viselkednek, mint a sok ezer dolláros aranylábúak. De hol vannak ezek azoktól?

Ismertem gyerekkoromban egy mátraderecskei embert. Feri bácsinak hívták. Olyan tudása volt, amit ma természetgyógyászatnak hívnak. Meggyógyította azokat, akik hozzá fordultak. Amikor az egyik nővéremnek a lábán

gyulladás keletkezett és elfertőződött, a szüleim sorra járták vele az orvosokat. Ajánlottak orvost Salgótarjánban, Budapesten, de mindenütt azt mondták nekik, hogy le kell vágni a nővérem lábát. Az egész családunk kétségbeesett, hiszen a hét lány közül ő volt a legfiatalabb nővérem, aki akkor maradt ki az iskolából.

Amikor a nővéremmel hazaérkeztek Pestről, az egész család sírt és tanácstalan volt. S ekkor, mintha csak súgta volna valaki az édesapámnak a Feri bácsi nevét.

Akkor az édesapám előkészítette a hintót, hogy másnap reggel indulnak Mátraderecskére Feri bácsihoz. Hajnali négykor keltek és készültek az útra. Én sem tudtam már aludni. Hálóingemben kimentem az udvarra. Az édesanyám, meg a nővérem már a hintón ültek. Az édesapám akkor vetett keresztet az ostor nyelével. Mindig így tett, mielőtt a kapun kihajtott. A fiatalabb bátyám nyitotta a kaput, s az édesapám elindította a lovakat. Amikor a magasabban fekvő udvarról az alacsonyabb útra fordult, az egyik kerék összetörött. Mindannyian kétségbeestek és attól féltek, hogy nem lesz már szerencséjük.

Visszatoltuk a hintót az udvarra, betették a tartalék kereket, majd mégis

csak sikerült elindulni. Tíz óra körül érkeztek Derecskére, ahol a Feri bácsi már várta őket. Mintha csak tudta volna, hogy mennek hozzá. Amikor beengedte őket, mondta is az édesapámnak, hogy az indulásnál volt egy kis baj, mert eltörött a hintó kereke. Az édesapám csak pillogott rá, hogy a Feri bácsi mindezt honnan tudja. Aztán megnézte a nővérem lábát, megtapogatta, majd valamivel megfüstölte. Abban a pillanatban megszűnt a nővérem minden fájdalma.

Mielőtt eljöttek tőle, adott kenőcsöt is a szüleimnek, hogy azzal kenjék meg kétszer naponta a nővérem lábát, s akkor meggyógyul. Azt is elmondta az édesapámnak, hogy sokan járnak hozzá mindenféle betegséggel. Mutatta azokat a köszönőleveleket, amiket a meggyógyított betegei írtak neki, még külföldről is. Feri bácsi pénzt senkitől sem fogadott el. Az édesapámnak is azt mondta, hogy ő Istentől kapta ezt a gyógyító tudományát.

Azt is elmondta a szüleimnek, hogy mivel a nővéremet várta, aznap senlti mást nem fogadott gyógyításra. Édes- apámék álmélkodva hallgatták, amikor elmondta nekik, tudja, hogy a nővérem lábát le akarták vágni. Ez az egyszerű

falusi ember, aki éppen úgy dolgozott a mezőn is, akárcsak más emberek, roppant tudománnyal rendelkezett.

Este nagy örömmel érkeztek haza a szüleim és a nővérem. A nővérem örömmel mesélte, hogy nem fáj a lába. Mindannyian hálát adtunk Istennek azért, hogy meggyógyult a nővérem lába. Szerencsére csaknem nyolcvan évet élt egészségben.

Azon is töprengtem, hogy miért nincsenek most ilyen Feri bácsik, akik meggyógyítanák a szegény, beteg embereket. Ha manapság beteg lesz egy kisnyugdíjas, a pénzecskéjét gyógyszerre leöltheti el, mert ennivalóra már nemigen jut neki. Szem- és fültanúja voltam egy esetnek, amikor a kórházban az utolsó száz forintját akarta odaadni az orvosnak. A doktor azonban gúnyosan azt mondta, hogy majd akkor adja oda, ha megkékül egy ötszázasra. A néni valósággal megkönnyebbülve tette vissza utolsó pénzét a pénztárcájába, s azt mondta, hogy ebből legalább tejet meg kenyeret tud venni magának.

Mindez kikívánkozott belőlem. Csak azt mondtam el, ami velem és a családommal megtörtént. Hadd tegyem hozzá, hogy nagyon kellenének Feri bácsik erre a beteg világra. S kellene a megértés, a szeretet, amely nélkül ember nem létezhet ezen a világon.

(Kovács István szavait lejegyezte Pádár András)