Nógrád Megyei Hírlap, 2001. november (12. évfolyam, 254-278. szám)

2001-11-17 / 267. szám

Li_ | ~^i ~\ ŰSkJSB ifl / _kL L\ ^ y | ■ , . -......... — - ­2001. OKTÓBER 17., SZOMBAT A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 1 Mozart „Rekviem”-]'e a nemzetközi gyász szimbóluma is Szimfonikus hangverseny Posztón és Salgótarjánban a zeneszerző és az amerikai terror áldozatai emlékére Megrázó és minden bizonnyal felejthetetlen élményben lehe­tett részük mindazoknak, akik a minap a salgótarjáni szim­fonikusok két kegyeleti koncertjének valamelyikére elláto­gattak. November 8-án a pásztói Szent Lőrinc-plébániatemp- lom, 9-én pedig a megyeszékhelyi József Attila Művelődési Központ adott otthont azoknak a Mozart-hangversenyeknek, melyeket a Kökényessy Zoltán karmester irányításával mű­ködő zenekar és a megye három ismert vegyes kara - a balas­sagyarmati dalegylet (karnagy: Ember Csaba), a salgótarjáni Liszt Ferenc kamarakórus (karnagy: Gúthy Éva) és a salgó­tarjáni pedagóguskórus (karnagy: Baárné Dicse Zsuzsanna) - már az idei tervek készítésének időszakában - lévén de­cemberben Mozart halálának 210. évfordulója - elhatározott. A tervek között szerepelt az is, hogy a francia-magyar kultu­rális kapcsolatok erősítésének jegyében a Rekviemmel fém­jelzett Mozart-koncerteket francia karmester - Lionel Fedrigo - vezényli majd és a tarjáni bemutatónak az ismert zongoraművész, Szelecsényi Norbert is vendége lesz. A salgótarjáni szimfonikus zenekart Lionel Fedrigo francia karmester vezényelte ______________________________________pot6i ovuhUm naow M indezen nemes szándékok­hoz sajnos egy tragikus aktualitás is társult a szeptember 11-i ameri­kai terrorcselekmények formájá­ban. Az ottani áldozatok értelmet­len halála és a rájuk való emléke­zés tovább fokozta a nagy bécsi klasszikus „Rekviem”-jének - sa­ját halálát megéneklő és azt el is hozó gyászmiséjének - megdöb­bentő hatását. Az emberi haláltu­sát és hitet halhatatlanná tevő mo­zarti remekmű ez alkalommal is­mét szimbólummá vált. A nemze­ti gyász és fájdalom nemzetközi­vé duzzadásának szomorú való­sága és az együttérzés országha­tárokon felülemelkedő összetartó ereje szőtte át Mozart 1791-ben komponált gyönyörű fohászát mindkét hangverseny színhelyén. Külön hangsúlyt és hitelt adott a kegyeleti rendezvényeknek, hogy a megye és a városok veze­tői - Becsó Zsolt, a megyei köz­gyűlés elnöke, valamint Sisák Im­re és Puszta Béla polgármester - hasonló érzelmeket és véleményt kifejező gondolatokkal hajtottak fejet a terrorizmus áldozatai és a mozarti életmű előtt, mind a zsú­folásig megtelt pásztói templom­ban, mind a József Attila Művelő­dési Központ színpadán. Már a szimfonikus zenekarra és vegyes karra komponált, mo­numentális és fenséges zenemű bemutatásának előkészületeinél érződött az a kimondatlan tiszte­let, alázat, sejtelmesség vagy ép­pen szomorúság, amivel maguk az énekesek és zenészek is meg­közelítették, kezelték, próbálták az ismert és az elmúlt két évszá­zadban oly sokszor aktualizált gyászmisét. A12 tételes „Rekviem” koroná­ja, de egyben iskolapéldája is an­nak az egyházi zenei műfajnak, amely a maga sajátos szerkezeté­vel és eszközeivel az életből a ha­lálba, illetve hitük szerint az örök életbe siratja és fohászkodja a ke­resztényeket. A mű születésének jegyzett története szerint - amelyet Pász- tón Bartus László, Salgótarján­ban pedig Siklósi Zoltán idézett fel - a testben és lélekben meg­tört, betegen és nyomorúságos körülmények között dolgozó Mozartot 1791 nyarán egy feketé­be öltözött titokzatos lakáj keres­te fel otthonában, aki egy magát megnevezni nem akaró úr meg­bízásából egy rekviem megírásá­ra szólította fel a zeneszerzőt. Előleget adott át azzal a kikötés­sel, hogy a gyászmise igazi szer­zőjének neve mindvégig titokban fog maradni. Mozart elfogadta a megbízást, annál is inkább, mert a megren­delés tárgya nagyon is megfelelt akkori hangulatának és érzelme­inek. Érezte, hogy saját rekviem­jét írja. Különben is túl volt már minden földi hiúságon, de tudta azt is, hogy a megrendelő csak arisztokrata lehet, miután abban az időben nem volt ritka eset, hogy főurak pénzért vett műveket saját nevük alatt mu­tattak be házi hangversenyei­ken. Mozart érezve a közeli véget, utolsó erejét megfe­szítve, lázasan fogott a munká­hoz. A művet azonban nem fejezhette be, a Lacrimosa (Könnycsepp)- tétel első ütemei után végleg ágynak esett A „Rek- viem”-et Mozart tehetséges és odaadó tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be. 1791. december 5-én hunyta örök álomra szemeit a zene nagy varázslója, aki még közvetlen ha­lála előtt is a „Rekviem”-mel fog­lalkozott. A temetés után derült ki, hogy az ismeretlen megren­delő Franz von Walsegg gróf volt, aki végül mégsem ékeskedhetett más tollával. A mű 1793-ban ke­rült először előadásra, azóta a legtöbbször előadott rekviem. Magyarországon 1813-ban mu­tatták be. A 12 részre tagolódó gyászmi­se első tételében a vegyes kar el­lenpontozó formában, komor fen­séggel intonálja a Rekviem aeter- nam (Örök nyugodalom) hangja­it. A szopránszóló dallama ősi korális. Az Introitushoz kapcsoló­dó Kyrie (Kyrie eleison, Christe eleison! Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!) csodálatos kettős­fúga, a mozarti fúgaművészet egyik legnagyobb remeke. A továbbiakban Celanoi Ta­más XIV. századi költő megrázó szövege következik, amelyben a végítélet apokaliptikus látomása bontakozik ki. A Dies irae (Ama nap a harag napja...) nyugtalan, rettegő kórustétel. A Tuba mirum, a harsona félelmes har­sogásában szól a basszus- és te­norszóló hangján az ítélkező Úr érkezéséről. A női szólóhangok a bizakodás hangján énekelnek. A Rex tremendae (Rettegett király), a kórus ajkán az emberi nemnek a végítélettől való remegő félel­mét fejezi ki. A Recordare benső­ségesen lírai tartalmú szólódal­lam váltakozva a szólónégyes hangjain. Tartalma a szeretet és a bizakodás kifejezése az örök böl­csesség és irgalmasság iránt. A Confutatis hatalmas drámai fres­kó feszülten ellentétes tartalom­mal: az első fele a kórus ajkán az elkárhozottak kétségbeesett ver­gődését festi, a második fele pe­dig az üdvözítitek boldogságát. A Lacrimosa-tétel - a mise leglíra­ibb és talán legismertebb része, hatalmas fokozással indul, de a kéziratnak itt vége szakad: a Ho­mo reus szavaknál a halál kiütöt­te a költő kezéből a tollat. Süssmayr folytatólagos munkája sikeresen tartja a mű intonáció­ját. A 8. rész (Domine Jesu) ki­sebb képekre oszlik, komor szí­nekbe öltözve. A kórus irgalo­mért és könyörületért esd, a szó­lónégyes éneke békésebb, szelí- debb hangulatot hoz. Ennek az Offertorium-résznek befejezése ismét nagyszerű fúga. A Hostias bensőséges könyör­gés. Idáig követhető a közvetlen mozarti hatás, ettől kezdve már Süssmayr egyéni hangja válik uralkodóvá a korabeli egyházi ze­ne stílusfordulataival. A 10. rész a Sanctus, a 11. a Benedictus, mely az Osanna kezde­tű fúgával zárul. A befejező Agnus Dei második fele a bevezető Introitust idézi, így tehát szeren­csés megoldás­ként a mű végül is hiteles mozarti gondolatokkal fe­jeződik be. A „Rekviem” múlt hét végi be­mutatóinak sze­replői - a szimfo­nikus zenekar és a vegyes karok - a már szeptem­berben megkezdett előkészülete­ket és műhelymunkákat követő­en a hangversenyek hetében ren­deződtek „össze” az ismert, de egyáltalán nem könnyű zenemű végleges formába öntéséhez. Ek­kor ismerték meg Lionel Fedrigo francia karmestert is, aki - mint elmondta - a francia-magyar kez­deményezések tourainei regioná­lis szekciójának főtitkára, Roland Nicole közvetítésével jutott el Nógrádba. A kórusvezetőként és zenei professzorként egyaránt is­mert Lionel Fedrigo alapította és vezeti a hat területi egységre tago­zódó Tourainei Centre Regio ze­nekari együttesét és kórusát. Lionel Fedrigo - aki élénken ér­deklődik Kelet-Európa kultúrája iránt és 1995-ig rendszeresen ve­zényelte a lengyel rádió szimfoni­kus yenekarát - felajánlotta, hogy 1998-as pécsi vendégszereplését követően - a francia-magyar kap­csolatok továbbfejlesztése érdeké­ben szívesen vezényelne Salgó­tarjánban is egy helybeji zenekart anélkül, hogy azért fizetséget kér­ne. A temperamentumos, latinos nyitottságú karmester már a be­mutatkozásnál elmondta azt is, hogy nagyon reméli mostani láto­gatásának folytatását, szűkebb pátriája - a Loire menti városokat felölelő festői Centre-Touraine ré­gió - és Nógrád megye kapcsola­tának kiszélesedésével. Lionel Fedrigo bevallása sze­rint sokat fáradozik azon, hogy a francia amatőr zenei együttesek megfelelő szakmai színvonalhoz és szponzorokhoz jussanak. Utóbbi náluk is nagyon nehéz do­log. A templomokban tartott hangversenyeknek és zenei feszti­váloknak Franciaországban köz­tudottan nagy hagyományuk van. Ezért is örült a pásztói meghívás­nak, bár mint elmondta, a barokk és klasszikus művek mellett a ze­nei romantikát is nagyon szereti. Kedvenc magyar zeneszerzője Liszt Ferenc, s a hozzá közel álló magyar karmesterek közül Ligeti András nevét említette. Lionel Fedrigo gyorsan kon­taktust teremtett a zenekarral és a kórusokkal. Dicsérve a helyi művészeti vezetők előkészítő munkáját, nagy lendülettel „vette kézbe” az együtteseket és for­málta pódiumképessé a Mozart- műveket. Nagy segítségére vol­tak ebben a kitűnő énekes szólis­ták - Pérchy Kornélia, Schölk Atala, Mukk József és Allorjay Tamás - és Szelecsényi Norbert zongoraművész, aki szuggesztív, virtuóz előadásmóddal „vará­zsolta” színpadra a C-dúr zongo­raversenyt. S hogy a rendezői szándékok­ból, előkészületekből és a megye muzsikusainak, dalosainak jól szervezett csapatmunkájából a vendégművészek segítségével végül is milyen koncertek szület­tek? Bizonyos vonatkozásban pá­ratlanok, hiszen hasonló lélegze- . tű, szereplői létszámú és hatásfo­kú zenemű sikeres bemutatására kevesen emlékeznek szűkebb pátriánkban. A válasz érdemibb része azonban nem foglalható írásba. Azt akkor és ott látni, hal­lani, s főként érezni kellett. És szerencsére november 8-án és 9- én este, Pásztón és Salgótarján­ban ezt sokan megtették, nem firtatva, hogy ki mire, kire gon­dol a kegyelet és az emlékezés pillanataiban, imádkozik, sír vagy csak egyszerűen magához engedi a halhatatlan mozarti har­móniát. GÁLNÉ HORVÁTH MÁRIA „Van még esély a Földön” - Ping-szving Eszenyi Enikővel A plakátok shownak nevezték a „Ping-szving”-et, a kataló­gus Eszenyi Enikő estjeként emlegeti, szerintem pedig tánc- színházi produkcióról van szó. Egy olyan műfajról, amely egyre inkább tért hódít manapság. bői kiderül: van még esély. Erre úgy döntenek: maradnak... Mindössze ennyi a keretjáték, amely azonban módot ad a figu­Talán nem tévedek nagyot, an­nál is inkább, mert van egy laza történet, amelyet a színész Eszenyi Enikőnek kell eljátszania még a nézőtérre is kibotorkálva, mielőtt „táncra perdülne”. De azért is véltem - laikus nézőként - táncszínháznak ezt a műsort, mert a többi szereplő is valóságos állatfigurákat személyesít meg, kelt életre, azaz szerepet játszik a tánccal. Böhm György - maga is jeles színházi szakember - írta a forgatókönyvet és rendezte a tem­peramentumos előadást, s e két tény ugyancsak a látvány szín­házszerűségét erősíti. Eszenyi Enikő játssza Pingridet, a Falkland-szigetekről való, tehát argentin pingvinlányt, aki azért hagyja el otthonát, mert olajszeny- nyeződés érte „házuk táját”. Világ­körüli útján - amelyet egy jégszek­rényben tesz meg - elvetődik oda, ahol éppen az előadás történik, s a „ping-szving” varázsszóra ott meg­jelennek baráti - a békák, a zeb­ra, a kígyó, a majom, a tükörponty, a kaméleon, a kakas, a nyuszi, a kos, a jegesmedve, a tigris, a kutya, a malac, a vörös róka, a csiga és a szúnyog - is, akik egyszersmind valahogyan olyan emberiek is. Pingrid mindegyikkel kedvesen - még az ellenséges jegesmedvével is - „eltársalog” a zene és a tánc nyelvén. S mielőtt ők valameny- nyien végképp elhagynák az ezer veszéllyel - közte a szmoggal, kör­nyezetszennyeződéssel -fenyege­tett Földet, a postagalamb üzeneté­Pingrid (Eszenyi Enikő) jégszekrényben Utazik FOTÓI P. TÓTH LÁSZLÓ rák, az állati „jellemek” táncos megjelenítésére, kivált arra, hogy a pingvinlány elmesélje nekik és a nézőknek életét és kivel-kivel - ahogyan kell - alaposan kitáncol­ja magát. A nélkülözhetetlen ze­nét értelemszerűen a hullámzó, lüktető szvingmuzsika adja, amelybe azonban belevegyül más- némi tangó - is, már csak azért is, hogy a „Combok csókja” - Eszenyi előző táncműsora - is vis­szaköszönhessen néhány szép lé­pés erejéig. A színésznőként, rendezőként- és az elmúlt napokban immár az „Igyime, Prága” című kötet egyik szerzőjeként is - bizonyított Eszenyi Enikő nem okoz csaló­dást tánctudását tekintve sem. Kedvesen interpretálja a pingvin totyogó menését, de a gyors, len­dületes lépéskombinációkat, eroti­kus testmozgásokat is hitelesen, ízlésesen csinálja. Nem esik két­ségbe akkor sem, amikor partne­reivel együtt akrobatikus mutatvá­nyokat kell végeznie, s egyik kéz­ből a másikba dobálják. Annak idején a tangó kedvéért Buenos Airesben vett leckéket, most vi­szont a kiváló szvingtáncost, a sztepp-világ- és Európa-bajnok Bóbis Lászlót kérte fel közreműkö­désre egyrészt koreográfusként, másrészt táncosként. Nem kell mondani, hogy Bóbis mindkét mi­nőségben nagyszerűt nyújt, meg­ismertetve a közönséggel a George Showden fekete bőrű táncos által Charles Lindberghről elnevezett és egy másik fekete táncos, Frankié Manning által világhíressé tett „Lindy Hop”-ot, a szving egyik speciális fajtáját. A többi táncos - köztük egy külföldi - szintén ki­tesz magáért, igazolva felkészült­ségét, szakirányú képzettségét és azt, hogy nem véletlen az a sok díj, elismerés, amelyet maguké­nak tudhatnak jobbára fiatal ko­ruk ellenére. A népes stábból fel­tétlenül név szerint is említeni kell Parádi Gabriellát, aki a találó, kife­jező kosztümöket tervezte. A „Ping-szving”-gel Eszenyi Enikő e napokban, hetekben or­szágjáró tűmén vesz részt. Salgó­tarjánban, a József Attila Művelő­dési Központ a harmadik állomás­helye volt e körútnak, amelynek érdekessége, hogy Budapest csak jövő januárban kerül sorra. Köszö­net, hogy ezúttal, ebben a művé­szi élményben a vidék megelőz­hette a fővárost. Ugyancsak elis­merés illeti a UPC-t, hogy nevével és támogatásával fémjelzi e pro­dukciót, amely nem méltatlan rá. CSONGRÁDY BÉLA Regionális fotószemle A 60-as évek közepén Észak- Magyarország - Borsod, Heves és Nógrád megyék - területén szoros kapcsolat alakult ki a képzőművé­szet terén. Rendszeressé váltak a miskolci, egri, salgótarjáni grafikai és festészeti tárlatok. E rendezvé­nyek, valamint a Miskolci Fotó­klub által 1968-ban megtartott „Észak-magyar tájak, emberek” cí­mű kiállítás kedvező tapasztalati alapján e sorok írója kezdemé­nyezte hasonló fotószemle alapítá­sát. Ezzel a város és a megyei fotó­klub egyetértett, s csatlakozott a Miskolci Fotóklub, majd a követ­kező évben a Heves megyei klub is. Az első szemlét 1969-ben Mis­kolcon tartották, 1970-ben Salgó­tarján, 1971-ben Eger volt a házi- gazda. Azóta is ez a sorrend a ren­dezésben. November 17-én, szom­baton 11 órakor Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke nyitja meg a 31. észak-magyaror­szági fotóművészeti szemlét a Jó­zsef Attila Művelődési Központ­ban. A szemlére a három megyé­ből 80 fotográfus csaknem ötszáz művével pályázott. A zsűri a szín­vonalas anyagból 145 képet bocsát a közönség elé. A tárlat - amely­nek értékelésére visszatérünk - de­cember 10- ig tekinthető meg Sal­gótarjánban, majd Egerben és Mis­kolcon mutatják be. VERES MIHÁLY Egyik fergeteges jelenet a sok közül a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents