Nógrád Megyei Hírlap, 2001. október (12. évfolyam, 228-253. szám)

2001-10-12 / 238. szám

Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 2001. OKTÓBER 12., PÉNTEK NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP - 9. OLDAL Vasas nyugdíjasok szorgos patrónusai Napjainkban, amikor az élet úgy­szólván minden téren zaklatottá, so­kak számára pedig egyenesen bi­zonytalanná vált, a munkahelyi kö­zösségek igen nagy része szétziláló­dott, a nyugdíjasok is fokozottan ér­zik a figyelem, pláne a törődés hiá­nyát. Ezért is van igen nagy jelentő­sége annak, ha az emberekkel való törődés erőteljesebb, s ez a nyugdíja­sokkal való foglalkozásban is mind fontosabb. Igen sok és emlékezetes példa van arra, hogy az emberek há­lásak a jó szóért is, a segítségért is. Ez megtartó erőt jelent, ezért ezt mindig szem előtt kell tartani... Mindig nagy tisztelettel gondolok vissza a korábbi szakszervezeti nyugdí­jas bizottságra. Pontosan nem is tudom megmondani, hogy mikor is alakult meg. Viszoczki Nándorra emlékszem legin­kább, hiszen vele még mint műhelytitkár találkoztam. Ő volt az acélöntöde, én meg a csavargyár titkára. Nyugdíjas tit­kárként kért többünket, hogy segítsünk elkészíteni az éves titkári beszámolót. Abban az időben öt-hat száz volt dolgo­zót hívtak meg az éves munka értékelé­sére. Ekkor győződtem meg először ar­ról, hogy milyen nagy szeretettel, tiszte­lettel emlegették korábbi munkahelyü­ket ezek az emberek. Nem győztek kér­dezősködni, hogy miként is zajlik az élet a gyárban. Különösen a vidéki dolgozók voltak kíváncsiak, akik a legkevesebbet tudták a vállalat életéről. Hosszú ideig csak az üzeneteket továbbítottam a nyugdíjas és az aktív dolgozók között. A nyugdíjas bizottság tevékenysége Horváth József idejében tovább bővült. Abban az időben csatolták a kohászati üzemek nyugdíjas bizottságához a tűz­helygyár, az ötvözetgyár és az erőmű nyugdíjasait. Mivel továbbra is segítet­tük a nyugdíjas titkár munkáját, tudom, hogy nagy problémát jelentett az üdülé­si beutalók odaítélése. Akkor még a be­rekfürdői üdülőnk is üzemelt, ámde még így sem tudták az igényeket kielégí­teni, egyhetes váltásokkal sem. A házas­párokat csak úgy tudtuk üdültetni, hogy a férfiak és a nők is külön szobában let­tek elhelyezve, hogy minél több nyugdí­jast pihentethessünk az elő- és az utó­szezonban. A főszezonban nyugdíjas­nak nem igen nyílt lehetősége üdülni, mivel a majd másfél ezer dolgozó is sze­retett volna üdülni. Noha kaptunk némi lehetőséget központi szakszervezeti üdülőkbe is. Azokban az években majdnem min­denki szakszervezeti tag volt és arra is fi­gyeltünk, hogy minden nyugdíjba vonu­ló átjelentkezzen a nyugdíjas bizottság­hoz. Ha valaki elfelejtette megtenni, ak­kor felkeresték és megkérték, hogy le­gyen tagja a nyugdíjas szakszervezetnek. A kezdet kezdetén a nyugdíjas szak- szervezetben a tagdíj mindössze három forint volt havonta, a legkisebb tagdíj. Ha viszont azt vesszük figyelembe, hogy sok nyugdíjas még ezer forint nyugdíjat sem ért el, a bizottságnak sok fejtörést okozott, hogy miként lehetne az ala­csony nyugdíjasokat támogatni. Később a társadalmi műszakok révén befolyt összegnek egy bizonyos részét a nyugdí­jas bizottság kapta meg. S évente két ilyen műszakot vállaltak dolgozóink, ta­vasszal és ősszel, s így összejött annyi pénz, hogy minden rászoruló dolgozó kétezer forintot kapott egyszeri szociális segélyként. SEGÉLYEZÉS Ennek a gyakorlatnak a rendszerváltás vetett véget, akár csak a szakszervezeti munkának. A kilencvenes évek elején a szakszervezet egyre nehezebb helyzetbe került, s ebben nem volt kivétel a nyugdí­jas bizottság sem. Horváth József azon túl, hogy titkára volt a nyugdíjas bizott­ságnak, a vasasszakszervezeti nyugdíja­sok megyei területi szervezetét is irányí­totta. A rendszerváltás minket, szakszer­vezeti vezetőket is egyre nehezebb fel­adat elé állított. Mind több munkatár­sunknak mondtak fel, s nekünk szak- szervezeti vezetőknek egyre kevesebb beleszólásunk volt az elbocsátásokba. Ezt a helyzetet látva mind többen fordí­tottak hátat a szakszervezetnek. Már azokat is alig tudtuk óvni a szanálások idején, akik éveken át példásan képvisel­ték a munkások érdekeit. Ebben a küzde­lemben egyre gyengébb támogatást kap­tunk a felsőbb szakszervezeti szervektől, a SZOT-tól, az ágazati vasasszakszerve­zettől. Megszűntek azok a kedvezmények, amelyek korábban nagy elismerést vív­tak ki a dolgozók körében. Az üdülési tá­mogatás, amelyet minden dolgozó igény­be vehetett. Néhány száz forint befizeté­sével két hétig teljes ellátással lehetett üdülni. A vállalat három üdülőjében két­százötven forintért üdülhettünk napi há­romszori étkezéssel. Igaz, később emel­kedtek az árak és a kilencvenes évek má­sodik felében a kis keresetű fizikai dolgo­zók nem is tudták igénybe venni. A válla­lati üdülők önállóak lettek, sőt a berek­fürdői kivált, s csak a zsóri és a balaton- szabadi üdülő maradt meg. A szakszer­vezeti üdültetés szinte teljesen meg­szűnt. A dolgozók döntő többségének egyre inkább megfizethetetlen lett az üdülés. Igaz, némi támogatás megma­radt, de nem mindenkinek. A kilencvennyolc százalékos szerve­zettségből így lett előbb csak nyolcvan százalék, majd a kilencvenes évek végé­re sokkal kisebb. Mindez természetesen azt is magával hozta, hogy azok közül, akik korábban mentek nyugdíjba, talán csak egyharmaduk keresi fel a nyugdíjas bizottságot. A nyugdíjas bizottságot 1994-ben kel­lett újjá választani. Erre a taggyűlésre én is kaptam meghívót. Nagyon meglepett, amikor a bizottsági tagok jelölése során az én nevem is elhangzott. Azért ért a do­log váratlanul, mert ekkor még nem is voltam nyugdíjas. A taggyűlés résztvevői azonban a jelölést elfogadták, így engem is megválasztottak. Mindehhez hozzá kell tennem az igazság érdekében, hogy máig nem tudom, hogy kik és miként je­löltek minket, hiszen nem is beszéltek velem sem. Feltehetően mással sem, mert az egyik jelölt nem is fogadta el a megbízatást, így aztán csonka bizottság kezdett munkához. Ezen a taggyűlésen mintegy kilenc- száz nyugdíjas tagról tudtunk beszélni. Ezzel a létszámmal az egykori vasas vál­lalatok közül az első öt között álltunk. Azóta azonban több vállalat is tönkre ment, így a nyugdíjas bizottságok is. Ez törvényszerű, ugyanis a nyugdíjas bi­zottságok képtelenek a befolyt tagdíjból létezni, ha nem kapnak vállalati támoga­tást. Ebből a pénzből csak néhány na­gyon indokolt segélykérelmet lehet kielé­gíteni. Szerencsénkre nyugdíjas bizottsá­gunk évente mintegy félmillió forint tá­mogatást kap. Nyugdíjasainkat évente egy-egy napos kirándulásokra visszük és minden alkalommal tömve vannak a jár­művek. Furcsa dolog, hiszen nyugdíjasa­ink többsége már ingyen utazhat koránál fogva, de jobban szeretnek együtt utazni az egykori munkatársak. Bátran merem kijelenteni, hogy ezek a közös kirándulá­sok állnak a legközelebb a nyugdíjasok szívéhez. Ha évente egyszer el tudnak menni Bogácsra - talán ez a legkedvel­tebb fürdőhely körükben- a régi have­rokkal, beszélgethetnek a világ nagyon megváltozott dolgairól, hónapokig őrzik ezeknek az utaknak az örömét és emlé­két. ÜDÜLTETÉS A nyugdíjasokat összetartó másik erő az üdültetés. A korábbi gyakorlathoz ha­sonlóan az üdülési szezon első és utolsó hetében a nyugdíjasok foglalják el az üdülőket. Köszönet azonban az üdülte­téssel foglalkozó munkatársaknak, hogy főszezonban is kaphatunk beutalókat. Ez azonban nem felhőtlen, hiszen akik végkielégítéssel mentek el a vállalattól, azok nem kaphatnak ingyenes beutalást. Ebből adódnak feszültségek azonban a nyugdíjas bizottság nem tud segíteni, mert ez vállalati rendelkezés. Ez az a két dolog, ami élteti, összeköti velünk és egymással a nyugdíjasokat. Megalapozott tapasztalatokkal mondha­tom ezt, hiszen 0. Ferenccel együtt nyolc éve intézzük nyugdíjas társaink ilyen ügyeit. Nyugdíjas bizottságunk azonban nemcsak az acélgyári nyugdíjasokkal tartja a kapcsolatot, hiszen csaknem az egész megye területén vannak bizalmi képviselőink. Somoskőújfaluban A. And­rás és G. István, Karancsalján és Karancslapujtőn Sz. János és felesége vé­gez bizalmi tevékenységet. Karancs- berény és körzetében B. Barna és P. Miklósné törődik a nyugdíjasokkal. Nagylóc, Szécsény, Szécsényfelfalu, Rimóc területén K. Józsefné, F. Mátyás pedig Etesen és környékén, P. Jánosné pedig Zagyvarónán tevékenykedik. Számszerűen kifejezve helyzetünket, bi­zottságunkhoz hatvan százalékban sal­gótarjáni és negyven százalékban vidéki nyugdíjasok tartoznak. A kapcsolatok azonban nem merül­nek ki a kirándulásokban és az üdülte­tésben. A bizalmiak évente kétszer-há- romszor személyesen is meglátogatják a nyugdíjasokat. Ezek a látogatások felér­nek egy kis környezettanulmánnyal is, és a beszélgetések során feltárulnak örö­mök, gondok, bánatok. A Vasas Önkéntes Nyugdíjas Segélye­zési Alapítvány 1990-től létezik, amely lehetőséget nyújt rá, hogy a legjobban rá­szoruló nyugdíjasok segélyért folyamod­janak ide. K. Ernőné érdeme, hogy figye­lemmel kíséri és gondozza a beérkező kérelmeket. Nagy érdeme van abban, hogy az eltelt évek alatt talán egy-két ké­relmet utasítottak el. A nyugdíjak emelése nagy fájdalma a nyugdíjasoknak. S ezt nem enyhíti az egy-két százalékos pénzcsöpögtetés sem. Azt az összeget ugyanis, amit elvet­tek a nyugdíjasoktól, ilyen arányú vissza- csurgatással egy évtized alatt sem lehet bepótolni. S addig mi lesz? Legalább a fe­le elmegy a csapatnak! Azzal is csak ve­szítettünk, hogy eltöröltek egy régebbi gyakorlatot, miszerint a kis nyugdíjjal tengődő társaink két, majd hároméven­ként nyugdíj-kiegészítést is kérhettek. Az időseket csak a retorika, meg a hirdeté­sek szintjén kedvelő hatalom ettől is megfosztotta a rászorulókat. Nyugdíjas bizottságunk évente ötven-hatvan nyug­díjas társunkon tud segíteni ezer-kétezer forintnyi összeggel. Ilyen nehéz körülmények között meg­lepő, hogy több mint ötszázan támogat­ják a bizottság munkáját tagdíjukkal, hogy hozzá járuljanak a még nehezebb sorsúak életének esetenkénti megszíne- zéséhez. Ezzel a szolidáris támogatással sem tudunk többet segíteni. Nyugdíjas barátaink velünk együtt esetleg csak ál­modhatnak szebb napok eljöveteléről. Sokáig ez sem segít, mert hamar felébred az ember, ha hideg a lakás, üres az élés­kamra, mert a három négy évtizedes szorgos munka után nem jut mindenre a szerény nyugdíjból. S akkor még ki kelle­ne váltani a gyógyszereket is, ha szeret­nénk még élni egy kicsit. Egy beteg társunk mondta a minap: „Nem kívánok mást a hatalmasoknak, csak ugyanazt a sorsot, mint ami nekem jutott!” Dombi József elmondása alapján leje­gyezte PÁDÁR ANDRÁS Százszor újra kezdtem A verandán ülök, a napsu­gár csíkokban szűrődik be a vadszőlő levelei között. Szere­tem ezt a kis helyet, innen ki­látok a kerítésen túlra, de nem azért üldögélek itt, hogy a ki­látásban gyönyörködjem: em­lékezem, arra gondolok, hogy amikor gyerek voltam olyan sokat hallottam a szüleimtől intésképpen: ha nem leszel jó, összekötöm a batyudat és me­hetsz világgá! Dehogy akar­tam én világgá menni, ezért még jobban vigyáztam arra, hogy jó kislány legyek. Gyorsan elszaladt pár esz­tendő, nagylány lettem, később férjhez mentem, s ekkor jutott eszembe, hogy valójában ép­pen az történt velem, amit gye­rekkoromban emlegettek: el­hagytam a szüléimét, az össze­készített stafírungommal neki­vágtam az ismeretlen világnak. Akkor még nem is vettem ko­molyan a dolgot, azt hittem, ez nem velem esik meg, hogy ta­lán álmodom. Aztán lassan rá­ébredtem, hogy ez nem álom, hanem igenis valóság. Szüleim intelme később is eszembe jutott. Azzal enged­tek utamra: ha a szükség úgy kívánja, védd meg magad, és mindig álld meg a helyed! Ha százszor elesel, százszor kezdd újra. Fájó szívvel hagy­tam el a szülői házat. Sohasem panaszkodtam anyámnak, apámnak. Azért ők csak figyel­tek, tekintetemből próbáltak olvasni, vigyázó szemmel őrizgették szemem fényét, de nem láttak abban szomorúsá­got, mert mindig mosolyog­tam. Pedig igen nehéz terhet rakott rám az élet, hogy mi minden nehezítette az élete­met, azt most nem sorolom, tudom, hogy mindenkinek van mit cipelnie... Mikor ösz- szecsaptak fejem felett a gon­dok, mindig előbukkant vala­honnan egy kis reménysugár, amibe kapaszkodhattam, és újra talpra álltam, százszor elölről kezdtem. Mondták is anyukámnak, hogy „a maga lánya olyan, mint a gumilab­da, ha földre esik, felemelke­dik”. Most, hogy itt ülök a ve­randán, - ahol olyan sokat ül­tünk együtt a szüleimmel, amíg éltek - azt mondanám nekik: megálltam a helyem, s köszönöm a biztatást, amely- lyel utamra engedtek. __ _________ váovőloyi Lászlómé A lószerszámgyártástól a cipzárjavításig Lesz-e követője Vaczó Lajosnak? - Salgótarjánból és Budapestről is kérik a szolgáltatásait Még egy iparos nincs, aki ilyen áron dolgozna, mint én - mondja bevezetésképpen Vaczó Lajos, balassagyarmati nyugdíjas szíjgyártó kisi­paros, aki ez év júliusában lépett 89. életévébe.- A szíjgyártó szakmát apósomtól ta­nultam, aki elismert, nagyon jó kezű kisiparos volt. Halála után Svédország­ból egy régi megrendelője 300 parádés lószerszámot kért, de már tőlem. Nem tudtam elvállalni, mert nem volt hozzá gépem, anyagot is nehéz volt beszerez­ni. Apósom olyan lószerszámokat ké­szített, amit joggal neveztek gyöngy­szemnek. Ezt a műhelyt - mutat körbe - tőle örököltük a feleségemmel együtt. A műhely melletti helyiségben volt a pi­henőszobája, ahol nyolcvanhét éves korában halt meg. Tíz éve, hogy nehéz dolgokat, lószerszámokat én se csiná­lok, mert gyenge a kezem. Iparengedélyét 1979-ben váltotta ki. Addigra már jól belejött a szakmába.- Mint MÁV-főfelügyelő 1974-ben mentem nyugdíjba. Sokan jártak hoz­zám, hogy apósom halála után nyissam ki a műhelyt, érdemes lesz, megtalálom a számításomat. Mivel a lószerszám­gyártáshoz nem voltak meg a feltételek, nem volt eléggé haladós, a kezem se bírta, ráfanyalodtam a cipzárak, táskák javítására, ringlik, patentok cserélésére. Akkoriban nagy volt rá az igény. Mikor behoztak nekem egy cipzárat azzal, hogy javítsam meg, nem azzal kezd­tem, ki kell cserélni, hanem megjavítot­tam. Alkatrészem volt és van hozzá ­nyitja fel a javításokhoz szükséges do­boz fedelét, amely tele van különböző és méretű alkatrészekkel. Budapesten van egy cégem, ahol ezeket be tudom szerezni. Holnap utazom fel. Huszonöt félét írtam fel vásárlásra - mutatja a la­pon összeállított listát. Beszélgetés közben egy megrendelő­je lép be műhelyébe, majd egy nadrágot nyújt át azzal, hogy nem jó a cipzárja.- Hétfőre kijavítom - hangzik a válla­lási idő. Kisvártatva így folytatja. Ol­csóbb neki ez a megoldás mert nem kell újat venni - egészíti ki az előbbie­ket a mester. Apósát, Szomory Pált 1962-ben, 50 éves kisiparosi munkájáért díszoklevél­lel tüntették ki. Vaczó Lajos ezüstko­szorús mestert találékonysága tudáséh­sége az ismeretlen megismerése iránti törekvése, nagy tapasztalata tette azzá ami lett.- Ezt a jobbkaros varrógépet, amit lábbal hajtok, saját tapasztalataim alap­ján én Vakítottam át olyanná, hogy nagy táskákat is varrni tudjak vele. Ezt a köszörűgépet mosógép motorból ala­kítottam ki. A hasító gépet is én alkot­tam meg. Értek a lakatos mesterséghez, tudok forrasztani stb. Nemcsak helyből, hanem Budapest­ről, Salgótarjánból és Szendehelyről is kérik szolgáltatásait.- Ha abba hagyom, nagy űr lesz utá­nam. Nagyon kevesen vannak, akik eh­hez a munkához igazán értenek. Nagy tapasztalatot, figyelmet kíván. Fizikai­lag nincs nagyobb bajom. A sérvkötő, ha rajtam van, amit ugyancsak saját magam csináltam, nincs bajom. A mester 1979 óta tagja a Balassa­gyarmat és Vidéke Ipartestületnek.- Koromnál fogva nem tudok eljárni a különböző érdekképviseleti rendez­vényekre. Mostani titkárunk, Sári Bol­dizsár nagyon rendes, segítőkész em­ber, mindenre azonnal vállalkozik. Eb­ben a beosztásban ritkaság az, aki így törődik és alkalmazkodik a mesterem­berekhez. Felesége hat évvel ezelőtt távozott az élők sorából, azóta egyedül él.- Minden tekintetben magam el tu­dom látni. Fiammal, aki szakorvos Nyíregyházán, minden nap telefonon beszélünk, hetenként pedig hazaláto­gat­Beszélgetésünknek egy újabb meg­rendelő kívánsága vet véget. V.K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents