Nógrád Megyei Hírlap, 2001. július (12. évfolyam, 151-176. szám)
2001-07-06 / 155. szám
Változó nyugdíjrendszer Az öngondoskodás elve jelenik meg a kormány által a hét végén elfogadott új nyugdíjrendszerben, amely 2003. január 1- jén léphet életbe - mondta Varga Mihály pénzügyminiszter kedden, Budapesten sajtótájékoztatón. A pénzügyminiszter elmondta, hogy az új rendszer alapvető célja egy tisztességes és átlátható, valamint a kereseteken alapuló nyugdíjellátás kialakítása. A pénzügyminiszter elmondta, hogy az új rendszerben mindenkinek egyéni számlát vezetnek, amely alapján önmaga döntheti el bizonyos feltételek mellett, hogy mikortól vonul nyugdíjba. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy a befizetett járulékokat a biztosítottak egyéni számláján tartják nyilván. Ugyanakkor az elmúlt évekről jóváírandó összegek pontosításához a pénzügy- miniszter szerint négy-hat évre lesz szükség. Varga Mihály azt is hozzátette, hogy az állami nyugdíjrendszer továbbra is a felosztó-kirovó elv alapján működik, így vagyonkezelésre nem lesz szükség. - A jelenlegi rendszerrel szemben adómentessé tennék a nyugdíjat. Az egyéb jövedelmet nem kell összevonni a nyugdíjjal, így a nyugdíjasnak csupán munkajövedelme arányában kellene adót fizetnie. A minisztérium számításai szerint a jelenlegi jövedelemviszonyok között ez havonta 10 ezer forint megtakarítást jelenthet a nyugdíjasok számára. Vers a harsak alatt Szemben a nappal kicsit hunyorogva álldogált, előtte a képzeletbeli lepleit viselő szép kopjafa, körben a többi ünneplő vendégek, köztük olyanok, akiket először látott faluja - Felsőtold - millenniumi ünnepségén. Nagy Miklós bácsi (a helybeli legidősebbek egyike lehet) versmondása része volt a forgatókönyvnek. Fehér felsőben, sötét nadrágban kissé tétován várakozott sorára a kis park mögötti épület falánál, aztán tapintatosan kérték, lépjen előbbre, mert nemsokára ő következik. Pár perc múlva, a közvetlen közelében állók félhangos biztatására elfoglalta helyét a kopjafa mellett, igazított testtartásán, majd illemtudóan kérdezte: Mondhatom?” S még mielőtt hozzákezdett volna, a maga természetességével jelezte a körben állóknak, hogy a hazáról szóló vers szerzőjét nem ismeri. A tekintetek rátapadtak, s ő alig reszkető hangon elkezdte mondani a szívhez szóló strófák sorait. Mint az igaz mesét, amely lényegében arról szól, hogy hazáját elhagyni készül az ember, mert úgy hiszi, akkor boldogulni fog... Miklós bácsi mondta, mondta, hömpölyögtek, egymásba értek, kapaszkodtak a verssorok. Hangja, akár az érzelem hullámai, egyszer lent, aztán fent, majd mint egyre erősödő robaj tört elő. Időnként, hogy fennen hangozzon, ökölbe szorított kezével is rásegített... Kifogyhatatlanul sorjáztak a költemény szavai, rímbe szedett gondolatai. De szeretheti, mennyire magáénak érzi ezeket Miklós bácsi! Ahogyan szavalt, azzal fejezte ki, mit jelent számára ez a vers. A mindent jelenti. Azt, amiért érdemes volt élni, megöregedni. S ő kiállt a tömeg elé, hogy a faluja ünnepén beleharsogja ezt a hárs- illatú levegőbe. Kevesen tennék meg ugyanezt. Mert ki is szaval ma a hazáról? Az előadóművész, a jól nevelt kisdiák. Ki vallaná be, hogy ott a gombóc a torkában, amikor a Himnusz áldást kér, mert megbűnhődte mára... Emelkedettség? Ugyan, már! - Erre ma legtöbbször csak legyintenek a hétköznapok gondjaiba fásult, örömtelen- né vált emberek! Hisz' kicsi a nyugdíj, drága a fogpótlás! És kevesen vannak a Miklós bácsik, akik kiállnak, s azt is elszavalják: ebben a versben az áll, amit ők mindig is el akartak mondani. _______________________________________(MJi Egy aranyos pár emlékkönyvéből Pillanatkép az aranylakodalomból fotó; gyurián tibor Amikor egy szál szegfű jelképez egy esztendőt, s két embert ötven nyíló virágból készült csokor emlékeztet kézenfogva eltöltött évtizedekre, az a boldog pillanatok születésnapja. A Salgótarjánban élő Miklós Endre és felesége nemrégiben átélte a szívüket, lelkűket megdobogtató érzést, amely közös életük eddigi, örömteli eseményeit egybefűző ajándéknak bizonyult. Egyetlen lányuk, Feketéné Miklós Mária, és unokájuk odaadó szeretettel előkészített ünnepélyes szertartással, másodesküvővel lepte meg a házaspárt. Azon a napon csak az aranylakodalmas pár körül forgott a világ: a kereskedelmi és vendéglátó-ipari középiskola bejáratánál ajtók tárultak ki előttük, s pár perc múlva egy őket ünneplő, kisebbforma vendégsereg körében találták magukat. Nem álmodták a virágokat és a szép terítéket sem, s valóság volt az is, amikor az anyakönyvvezető felelevenítette közös múltjuk emlékezetes fejezeteit. Miklós Endre és felesége végül esküvel erősítette meg mindazt, amit ötven éve egymásnak fogadott. Mindig egymás mellett, egymást segítve tették a dolgukat, egy időben szerezték meg a diplomájukat. Miklósné a tanárit, (bár más szakmában dolgozott), férje a közgazdászit. „Nálunk soha nem volt harag” - hangzott a feleség megjegyzése, mint egy kulcsmondat, fémjelezve azt, hogy házastársi közösségük sziklaszilárd alapjának bizonyult a másik iránti szeretet, megértés és tisztelet. Magyar emlékek a dómban Osztrák régészek arról tájékoztatták magyar kollégáikat a bécsi Stephanskirchében (Szent István-dóm) végzett és Magyarországon is nagy érdeklődéstől kísért ásatásaikkal kapcsolatban, hogy munkájuk nem igazolta azokat az osztrák és magyar sajtóbeszámolókat, amelyek szerint „szenzációs magyar leletek” kerültek elő. A Szent István-dómban feltárt legkorábbi leletek egy Krisztus utáni negyedik századi, késő római temető sírjai. A következő korszakot egy valószínűleg 9-10. századi temető maradványai jelzik. A sírmellékletek közül felszínre került egy vaskés és egy bronz hajkarika. E két tárgy a korszakban gyakran használt eszközök sorába tartozik, ezért használatukat nem lehet meghatározott etnikumhoz kötni - hangsúlyozták az osztrák régészek. A sírokból előkerült egy nyílhegy is, amelyet egy csontváz bordái között találtak, s a feltehetően halált hozó nyílhegy feltehetően magyar eredetű. Az egyelőre nem datálható nyílhegy felszínre kerülése azonban nem meglepő, és nem igényli a korszakról eddig kiala- kitott ismeretek újragondolását, mert a Bécsi-medence - egészen az Enns folyóig - 907-től a 970- es évekig a magyar szállásterület nyugati határa volt. A leletek mennyisége nem elegendő ahhoz, hogy egyértelműen el lehessen dönteni: a-terület ’ ma- gyarokráltal lakott, vagy csak az ellenőrzésük alatt tartott vidék volt-e. Volt egyszer egy kovácsolőgyár Egy nyugdíjas szakszervezeti vezető visszaemlékezései (3.) Ebben az időben igen nagy lendületet vett a szocialista brigádmozgalom. A mozgalomnak volt egy nagyon jó vonása, összekovácsolta a brigádba tartozókat, s összekovácsolta a kollektívákat is. Sok közös tennivalónk volt ebben az időben, hiszen ugyancsak megnövekedtek a termelési feladataink. Egyre több ekevasat, boronatárcsát rendeltek a gyártól és nőtt a sül- lyesztékes kovácstermékek gyártása iránti igény is. Szerencsére a szocialista brigádok megértették, hogy mennyire fontos a termelési feladatok teljesítése, s versengtek egymással a jó termelési eredményekért. «Ugyanakkor évente két alkalommal szerveztek a brigádok kommunista műszakokat is, hogy ez által is növeljék a termelés mennyiségét. A szocialista brigádok azonban nemcsak a termelésben nyújtottak elismerésre méltó eredményeket, hanem az élet más területein is érdemlegesen ténykedtek. Elsősorban az üzemek környezetének szépítéséből vették ki a részüket, de-mind többen vállaltak feladatokat a város közterületeinek gondozásában. A gyárrészleg legkiválóbb brigádjai között emlegették a Pattantyús műszaki szocialista brigádot, amely számos esetben nyerte el a Vállalat Kiváló Brigádja címet. Említeni kell a Március 21. és Lékai János nevét viselő kollektívákat. Az előbbi a talajművelő eszközök gyártásában jeleskedett, míg az utóbbi a süllyesztékes gépalkatrészek előállításában nyújtott folyamatosan kiváló teljesítményt. Persze napjainkban mindez már múlt, a mai fiatalságnak talán semmit nem mond a szocialista brigád szerveződés. A hetvenes éveknek ebben a szakaszában a gyárrészlegben szervezetileg három üzem működött. Az „A” üzemben ez idő tájt szinte csak exportra gyártottak csákányokat. Noha a munka három műszakban folyt, alig tudtak eleget tenni a megrendeléseknek. Az üzem vezetése több alkalommal szombaton és vasárnap is behívta dolgozni az embereket. Ezt a munkát természetesen túlóraként számolták el a dolgozóknak. Én mint megbízott termelésirányító, hangoltam össze a munkát a „B” üzemi lakkozókkal, hogy a kész csákányok mielőbb elhagyják a gyár területét. Számos alkalommal magam is részt vállaltam a túlórázásból. A kovácsológyárrészlegben ebben az időben csaknem hétszázan dolgoztak és tizenháromezer-ötszáz tonna különféle árut gyártottunk. Nem volt ritka, amikor csupán csákányból kétezer tonnányit gyártottunk. Igaz, amikor a csavargyár még működött több alkalommal is túlléptük az ezerfős létszámot. Azonban az sem volt ritkaság, hogy a részleg ötvenszázalékos fluktuációval küzdött. Voltak dolgozóink, akik havonként jelentkeztek munkára, majd leszámoltak, s újra kezdték. Később a létszám stabilizálódott. Rezsigazdálkodóként jól nyomon tudtam követni a munkásvándorlást, hiszen mind a felvételesek, mind a leszámolok találkoztak velem. Szakszervezeti műhelytitkárként sokat foglalkoztatott, hogy miért nem tudjuk megtartani az embereket. Különösen gondjaink voltak azokkal, akik a börtönből szabadulva kerültek hozzánk. Mind a három üzemünkben volt egy megbízottunk, akik a börtönviselt emberek munkába állításával foglalkozott és figyelemmel kísérte sikerül-e egyáltalán beilleszkedni nekik az üzemek életébe. Hozzá kell tennem, hogy a sok fáradozásnak kevés volt a haszna. A gyár fejlődése, az újabb és újabb termékek előállítása azonban nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is erőpróba elé állította az embereket. A szellemi erőpróbát azonban csak képzettebb, tanultabb munkásokkal lehetett jól teljesíteni. Éppen ezért nem volt véletlen, hogy a szocialista brigádmozgalomban fontos szerepet játszott a tudás gyarapítása. A sok vidékről bejáró munkás szervezett tanulását nem lehetett másképpen megoldani, mint úgy, hogy a tanárokat hoztuk be a gyárba. M. Józsi bácsi, a gyárrészleg vezetője támogatta az elképzelést, amellyel egyetértett M. Ervin, a vállalati szakszervezeti bizottság titkára is. Segítségével a vállalat vezetőitől engedélyt kaptunk, hogy heti három alkalommal 12 órától 16 óráig az üzemben tanulhassanak azok a munkások, akik nem rendelkeztek általános iskolai végzettséggel. Számomra nem volt könnyű a dolog, mivel magam is tanultam, mert nekem is volt pótolnivalóm. Ugyanakkor rámbízták azoknak a dolgozóknak a képviseletét, akik vállalták a tanulást. Bármilyen probléma adódott a tanuló dolgozókkal, vagy a bejáró tanároknak volt valamilyen kérésük, nekem kellett intézkedni. Minden dolgozó kapott füzetet és írószert, hogy még ezzel se legyen gondja. Az első csoportban ötvenen vállalták a tanulást, amely három hónapig tartott, s utána következett a vizsga. Azokkal kezdtük a gyári iskolát, akiknek hiányzott az ötödik osztályuk, majd folytattuk az oktatást a magasabb osztályokban. Ebben az akcióban sok sikerélmény született. A tanulmányokat vállalók közül alig egykét ember veszett el az üzem számára, s később még egy alkalommal megszerveztük a hetedik, nyolcadik osztály elvégzéséhez szükséges tanfolyamot. Igyekeztünk képzettebb, műveltebb embereket formálni a gyárnak. Persze ahhoz, hogy ezek a munkások szakmailag is megüssék a mértéket, tovább kellett képezni őket. Éppen ezért olyan döntés született, hogy saj- tolószakmunkás-tanfolyamot indítunk. Ez bizony már sokkal komolyabb feladat volt és a tanfolyamon való részvételhez szükséges volt az általános iskolai végzettség. Ez már magasabb szint vo.lt, ami azon is meglátszott, hogy a jelentkezők közül alig több mint tízen szerezték meg a szakmunkás-oklevelet. Ez az esztendő számomra is az utolsó évet jelentette a középiskolában. Fáradságos munkával sikeresen befejeztem középiskolai tanulmányaimat. El kell mondanom, hogy az érettségi előtt olaszországi jutalomutazással tisztelt meg a vállalati szakszervezeti bizottság. Nagy várakozással utaztam el az üdülésre, hiszen nem volt nekem módom külföldre utazni. Izgatott maga a repülés is, hiszen addig sosem ültem repülőgépen. Rómába érkeztünk, ahol két napot töltöttünk el. Csaknem százan voltunk, de kétágyas szobákban szállásoltak el bennünket. A második nap végén autóbusszal folytattuk utunkat Firenzébe, ahol egy kiadós ebéd után továbbmentünk, s este már Cattolicában hajtottuk álomra a fejünket. Öt napig tartózkodtunk ott, s amikor nem volt szervezett program, a tengerre jártunk fürdeni. Innen Velencébe vitték népes csoportunkat, ahol még három napot tartózkodtunk. Nagyon kellemes, emlékezetes tíz napot töltöttem Olaszországban, ahol még egy igazi tüntetésben is volt részünk. Mindany- nyian meggyőződhettünk az olasz szervezett dolgozók szolidaritásáról. Az akkori benyomásaimat még ma sem tudom elfelejteni, aká csak annak a tíz napnak az összes élményét és szépségét, amelyet a szakszervezettől kaptam. (Folytatjuk) DOMBI JÓZSEF ELMONDÁSA ALAPJÁN LEJEGYEZTE PÁDÁR ANDRÁS
