Nógrád Megyei Hírlap, 2001. június (12. évfolyam, 126-150. szám)

2001-06-01 / 126. szám

Adhat magára az idős ember is! A külső megjelenés minden korban fontos, ma már a munkába állásnál is nagy szerepe van. Az öregkor el­kerülhetetlen velejárója a leépülés, vele együtt az el- csúnyulás. A csúnyaság persze relatív fogalom és egy­ben olyan állapot, amin lehet javítani. A gondoskodás, a törődés a legjobb gyógyír, ebben vezető szerepe a családnak van, pontosabban kell legyen. Fontos az öl­tözködés, az egészséges táplálkozás és a lelki rehabili­táció. Az öregember szép már nem lesz, de kellemes és vonzó külsővel még minden idős kirukkolhat. Tény: minden életkorban nehezebb a helyzete a ta­szító fizimiskájú, csúnya embernek, mint vonzó külle­mű, megnyerő hatású embertársának. Már kisgyer­mekkorban megfigyelhető, kis közösségekben - óvodá­ban, iskolában - is tapasztalható, a játszó- és osztálytár­sak is elhúzódnak csúnyábbacska pajtásaiktól. A kül­lem szerepe még inkább megnő felnőttkorban: ma már az elhelyezkedésnél is számít a jó megjelenés, a külső benyomás, amely kimondva-kimondatlanul is preferál. Az öregkor sajátos jegye Az ember elöregedésével, testi-lelki leépülésével együtt jár az elcsúnyulás is. Közismert: ráncok jelen­nek meg az arcon, petyhüdtté válik a bőr, nagy szám­ban jelennek meg az ún. pigmentfoltok, az immun- rendszer kóros csökkenése miatt különböző elváltozá­sok, kitüremkedések keletkeznek a test egyes részein. Szinte „összemegy” az öregember, csökken testmagas­sága, a gyakori csontritkulás következtében deformáló­dik a törzs, a végtagok, eltorzul az arc, a fejforma. Ezek az öregkori csúnyaság sajátos, tipikus jegyei, jellegze­tes vonásai. A csúnya egyén kellemetlen reakciókat vált ki em­bertársaiban, különösen akkor, ha a rossz fizimiska ápolatlansággal is párosul. A csúnyaság persze - épp­úgy mint a szépség - nagyon is relatív fogalom: ki-ki vi­zuális élmények és bizonyos hajgyományok alapján másként ítéli meg embertársát. Érdekes, hogy a kis­gyermek mennyire ösztönös, elfogulatlan megítélője a rossz külsőnek: reflexszerűen húzódik el csúnyáb­bacska társaitól, pajtásaitól, idegenkedik a velük való barátkozástól is. A jellegzetes csúnyaság Hogy miként alakul ki a csúnya, idős fogalma? A legtöbb esetben a látható jegyek, az említett külső tu­lajdonságok, a vizuális tapasztalat alapján. így példá­ul az arc diszharmóniájából, a szimpátiát és empátiát egyaránt kiváltó derűs, élénk tekintet és a valódi - nem mímelt mosoly - hiányából, az „egész ember” elhanyagoltságának - netán züllöttségének - taszító hatásától. A legfeltűnőbb „csúnyasági tünet” a gerincoszlop és a végtagok deformációja, amelyek különös negatív im­pulzust jelentenek a külső megjelenés szempontjából. (A hajlott hátú, görnyedt, púpos öregasszonyra azt mondják, hogy boszorkány.) Ugyancsak hasonlóan látványosak az arc és a fej elváltozásai. Ezek közül is kirívó a koponya alakjának kóros volta. Az arc diszhar­móniája is fölöttébb kellemeüen hatású, lenézően, ri­adtan mondják: „rossz arcú” ember, aki még félelmet is kelt maga körül. Az idült alkoholisták jellegzetesen taszító arca bíborvörös, értágulásos. Feltűnő a „borvi­rágos” orr. Gyakori az idős korban a száj ápolatlansága, kellemetlen lehelet, hiányos fogazat, emiatt a beesett áll. A szem szivárványhártyája megfakul, a tekintet ki­üresedik, a derű, a fény a szemből is eltűnik. Hol a segítség? A rossz benyomást keltő külső időskorban is csök­kenti az ember önbizalmát, rombolja öntudatát, önbe­csülését, önleértékeléshez vezet, ami súlyos depresz- szióba is fordulhat. Mit lehet tenni? Egyet bizonyosan nem: a csúnya embert nem lehet széppé varázsolni - ne felejtsük, a plasztikai sebészet kevesek kiváltsága le­het - de az öregember első látásra taszítónak tetsző küllemét lehet javítani, kellemesebbé, barátságosabbá tenni. Ez mindenekelőtt az egyén feladata lehet, kell le­gyen, azáltal, hogy nem hagyja el magát, hogy ad ma­gára. De szerepe van a „feljavításban” a családtagok­nak, a gerontológusnak; az öregkori élet- és kórtan spe­cialistájának is. Az odafigyelés, a törődés, a tanácsadás a legnagyobb segítség. „A szeretet megszépít” mondás­ban ez esetben is lehet valami, ha nem is szépíti, de el­fogadhatóvá teheti a csúnya öregembert. Döntő az életmód A család feladata is, hogy rávegye az idős hozzátar­tozót a rendszeres tisztálkodásra, kozmetikumok, gyó­gyító krémek, bőrápoló kenőcsök használatára. Hogy figyelmeztesse „öregjét”, ne hanyagolja el magát, öltö­zékét, frizuráját, száját, fogazatát. Segítse, hogy az élet­módjában közelítsen korábbi önmagához, amelynek döntő szerepe van ez esetben is, a megcsúnyulás ellen is eszköz lehet. így nagy súlyt kell helyezni a táplálkozásra, hogy az könnyű, egészséges, ha lehet vitamindús legyen. Fontos a napi egy-két liter folyadékbevitel. Tudjuk persze, hogy ezt a legnehezebb megtenni, az egészsé­ges életmód nagyon drága, s az öregember pénztárcá­ja meg többnyire lapos. Az öltözködésre, a megjele­nésre is nagy figyelmet kell fordítani: nem kell feltét­lenül mindig fekete, sötét ruhákban megjelenni, ami önmagában is öregít, míg a világosabb öltözék derű­sebb benyomást kelt. Üdít a sok séta, a jó levegő, a baráti társaság. Odafigyeléssel, segítséggel a csúnya öregember is kellemessé, vonzóbbá, barátságosabbá tehető, amivel akár az élete is meghosszabbítható. B.O. Szentkúti búcsú Gyönyörű május van. Lassan eljön a búcsújá­rás ideje, benépesednek a búcsújáró helyek. Min­den évben vannak jelesebb ünnepek, mint példá­ul a pünkösd, később Sarlós Boldogasszony nap­ja és szeptember 8-án van az év utolsó nagybú­csúja, a kisasszonyi búcsú. Régen gyalogosan, lobogók alatt, böjtölve tet­ték meg az utat a búcsújáró helyekre, még har­minc kilométerre is elzarándokoltak. Hozzánk legközelebb volt a verebélyi búcsúhely, amely ar­ról nevezetes, hogy Szent László vágtatott lovával erre valamikor, és a lova lába nyomán gyógyvíz buzgóit fel a föld mélyéből. Aki ebből a vízből ivott és hitt a gyógyulásában, meggyógyult úgy testi, mint lelki nyavalyájából is. Még ma is él a hagyomány. Valami vonzza az embereket, mert a hívők serege ma is felkeresi az ilyen kegyhelyeket, ahol gyógyulást remélnek. Én gyermekkoromban jártam Szentkúton. Édesanyám elvitt magával a pünkösdi nagybú­csúra. Nekem nagy élmény volt. Én addig annyi embert együtt még nem láttam, mint akkor. Min­den községből megjelentek a csoportok lobogóik alatt. Felsorakoztak a nagytemplom körül. Akik gyakran jártak, már felismerték a lobogók színe­iről, hogy kik honnan jöttek. Kérés, könyörgés és az alázat nyilvánult meg az égiek felé. Ajtatos lé­lekkel gyóntak, áldoztak az emberek. Akiket fa­lujában nem oldozott fel a pap a bűnei alól, itt nyugodtan vezekelhetett, mert nem ismert senki senkit. Mikor Mátraszelére kerültem, ott is nagy szo­kás volt a búcsúra járni. A férjem családjából is többen mentek. Szomszédok is készülődtek, nem is kevesen. Kértem a férjemet, menjünk el mi is. Szeléhez már csak 12 km-re volt a kegyhely. Töb­ben mentünk gyalog erdőn, mezőn, réten keresz­tül, mert úgy valamivel rövidebb volt az út. A ré­ten sár és víz volt, mert előző éjjel esett az eső. A réten keresztül folyt egy kis patakocska, rajta egy kis fahíd állt. A hídon volt egy kis száraz hely, ahonnan egy keskeny ösvényen ki lehetett jutni az országúira. A férjemmel lemaradtunk a csoporttól. Levetet­tük a cipőnket és mezítláb tapostuk a vizes, lucs­kos gyepet. A párom azt mondta, majd ha oda­érünk, a kis hídon megmossuk a lábunkat és fel­húzzuk a apónkét. Amint lehajolt a hídról a víz fölé, a szivarzsebéből vízbe esett a napszemüve­ge. Szomorúan mondta nekem, hogy mi történt. Nem is az értéke miatt kereste, hanem kedves emlék kötődött hozzá. Láttam rajta, hogy nagyon bánkódik. A kis patak színig tele volt sárga, csú­nya, hordalékos, iszapos vízzel. A partján előre szaladtam kb. 2 méterre és mondtam a férjem­nek, hogy segítsen. Fogja meg az egyik kezemet, nehogy beleessek a vízbe. A karom tövéig belenyúltam a vízbe a szabad kezemmel és mintha csoda történt volna, megta­láltam a szemüveget. Boldogan adtam át a fér­jemnek. Mi ezt a történetet nem mondtuk el sen­kinek, de tudtuk, hogy csoda történt. Összeszed­tük csomagjainkat és mentünk a többiek után. Nagyon sok apró csoda történik velünk, körülöt­tünk, csak észre kell venni. Én hiszek a csodák­ban! Amikor megérkeztünk, a szentkúti templom harangjai mind zúgtak-búgták, hívogatták és fo­gadták a jámbor lelkeket. Össze is jöttek sokan, mert gyógyulást reméltek. Gyóntak, áldoztak, áj- tatoskodtak. Isteni kegyelemben részesültek. Mi is meg voltunk hatódva és adakoztunk is a per­selybe. Még vásároltunk az otthon maradt szom­szédgyerekeknek, fiúknak: szentkúti cifra, festett botot, lányoknak mézeskalács olvasót vagy mé­zeskalács szívet. Lassan készülődtünk hazafelé. Összetalálkoz­tunk egy jó ismerőssel, aki felajánlotta, hogy ha­zavisz bennünket a kocsijával. Úgy is történt, megköszöntük a szívességét. így ért véget a pün­kösdi búcsú, azóta nem voltam Szentkúton. _____________ VÁGVÖLGYI LÁSZLÓMÉ, SALGÓTARJÁN G yermekszülés, túl a hatvanon Normális szüléssel egészsé­ges gyermeket hozott a világra egy 62 éves francia asszony, aki korábban termékenységösz­tönző kezelésen esett át az Egyesült Államokban. A két héttel ezelőtt 3 kilóval született fiúgyermek és az anya jól van­nak, közölték a dél-franciaor- szági Fréjus szülészeti kliniká­ján. Az anya személyazonossá­gát nem hozták nyilvánosság­ra. A komplikációmentes szü­lést levezető orvos tájékoztatá­sa szerint a nagymamakorú anyába az Egyesült Államok­ban egy fiatal nő megterméke­nyített petesejtjét ültették be. A donor apa személye is ismeret­len. Franciaországban, ahol tilt­ják az ilyen jellegű hormonális beavatkozást, hasonló esetre nincs példa, de Olaszországban az előző években több, a válto­zás korán túlesett nő vállalko­zott gyermekszülésre. A Guiness-rekordok tanúsága szerint az időskori gyermek­szülési csúcsot két 63 éves olasz nő tartja. A példátlan eset nyilvánosságra kerülése után a francia igazságügyi hatóságok vizsgálatot rendeltek el a gyer­mek családi körülményeinek felderítése céljából. A zöld sál története Azon az 1944-es tavaszon nehe­zen nyitott a természet. A gyártelepi cseresznyefák erőtlenül bontották ki virágukat. Mintha csak megérez­ték volna közelgő halálukat. A köze­li gyárból is fulladt zajok szűrődtek ki. Á hangokat letompították az épü­letek köré emelt védőfalak, ame­lyekkel a közelgő vésztől szerették volna megvédeni az üzemeket. A háború kitörésével a gyárat ha­diüzemmé nyilvánították, s a lako­soknak azt tanácsolták, hogy köl­tözzenek innen messzebbre. Vala­hová a Bakony hegyei közé, ahol vé­dettebbek lesznek a várható táma­dásokkal szemben. A Mátra aljáról odaszakadt kis család közvetlenül a gyár szom­szédságában elterülő takaros lakóte­lepen élt. A formás sorházlakások­ban kényelmes szoba, konyha, pin­ce, padlás szolgálta az ott lakó mun­kások kényelmét. Amikor odaköl­töztek a szülőföld munkanélkülisé­ge elől, s beköltözhettek a kis lakás­ba, legjobban az ámyékszék tet­szett. Ez nem olyan volt, mint az ott­honi klozet, hanem igazi, vízöblíté- ses angol mintájú illemhely. Hamar megszokták. A családtagok palócos beszédét kezdetben furcsállták a helybeliek, de később megszokták. Ők meg az évek során csaknem teljesen elfelej­tették az ősi kiejtést, és szinte észre­vétlenül elsajátították a dunántúliak beszédstílusát. Az apa kemény munkát végzett az egyik legveszélyesebb vegyi rész­legben. Tette a dolgát szótlanul, hi­szen három gyerek született a csa­ládba, amelyet el kellett tartani. Munkájáért szép fizetést kapott, de sosem annyit, hogy mindenre futot­ta volna. Ezért a szakmájában - hi­szen cipész volt az istenadta - is vál­lalt javításokat a szabad idejében. Ám de ahogy egyre jobban fújt a há­ború szele, mind kevesebb ideje ju­tott erre. S amikor először szólaltak meg a telep szirénái, jelezve a közel­gő légi veszélyt, attól kezdve vége- szakadt a különkeresetnek. Kezdet­ben csak repülők tucatjait látták át­vonulni a fejük fölött, később nekik is kijutott az életveszélyes égi cso­magokból. Az első támadás éjszaka érke­zett. Az elsötétített telepen botla­dozva, tapogatva sietett mindenki a vasbeton óvóhelyre, s alig csukták be a vasajtót a légósok, már érezték a tompa dörrenéseket. Fél óráig tar­tott a haláltánc. Rémülten kapasz­kodtak egymásba az emberek. Az idősebbek olvasót morzsolgatva hangosan imádkoztak, a gyerekek sápadtan, remegve bújtak az any­juk ölébe. A bombák ekkor csak a gyár egy részét érték el, de nagy károkat okoztak. Néhány nap múlva újra jöttek a vasmadarak s ekkor az óvó­hely egyik végébe is hullott egy bomba, amely beszakította a tetőze­tet és több személy megsebesült. Ekkor döntöttek a gyár vezetői, hogy azonnal kitelepítik a lakossá­got. A legtöbben a közelben élő ro­konokhoz mentek, vagy a gyár által kijelölt településekre a hegyekbe. A családfőknek a gyárban kellett maradni, őket katonának sem vo­nultatták be. A gyári munka valójá­ban hadiüzemi tevékenység volt. így aztán többen is úgy döntöttek, hogy nem mennek messzire csak egy néhány kilométerre fekvő kis fa­luba. Ide már csak akkor jutott a bombákból, ha a gépekről rosszul céloztak. Ezen a településen kapott mene­déket a kis család is. Oda szállították kis vagyonukat, ami bútorból, s a legszükségesebb ruhákból állt. Egy magányosan élő, megkeseredett gazdaemberhez osztották be őket. Az idős ember kényszeredetten fo­gadta a háromgyerekes házaspárt, de önként átadta nekik a tisztaszo­bát, maga meg a hátsó helyiségben húzta meg magát. A családfő innen járt naponta dolgozni, amíg lehetett. Egy idő után azonban egyre ritkáb­ban tudott hazamenni a gyárból, mert ott kellett maradni, hogy a mind sűrűbb és pusztítóbb bombá­zások után a romokat eltakarítsák és dolgozhassanak. Ekkor a legna­gyobb gyerek gyalogolt kilométere­ken át, hogy ennivalót vigyen neki. A sápadt tavaszt, hidegebb nyár, s fagyosabb ősz követte. Egyre jöt­tek a rossz hírek. Félelmet keltő tör­téneteket suttogtak a falusiak a kö­zelgő muszkákról. Azokról a rémsé­geiből, amelyeket a katonák elkö­vettek. Jöttek a hírek sebesülésekről és halálokról, egyre több nő öltözött feketébe. Annuska, a palócföldi asszony­ka is mindig remegve várta az urát, aki ugyan nem volt messze tőle, de épp olyan életveszély leselkedett rá, mint amilyen a frontvonalban lévő emberekre. Végül bekövetke­zett az a pillanat is, amikor Károly már nem ment vissza a gyárba, ahonnan a legtöbben egyébként is eltávoztak már. A front a kis faluban érte őket. A nehéz órákat egy szomszédos ház udvarán lévő pincében töltötték. Amikor elkezdődött az aknázás és sorozatban lőtték a faluban állo­másozó katonaságot a közelgő csa­patok, mindannyian szaladtak a pincébe. Azon a napon is így tör­tént ez amikor a tragédia bekövet­kezett. Az egyik szomszéd felóva­kodott a lépcsőkön és rémülten lát­ta, hogy égnek a szomszédos há­zak. Visszaszólt, hogy oltani kelle­ne, mire a többiekkel Károly is fel­ugrott a pádról és nyomakodtak felfelé. A pinceajtón azonban nem mertek kilépni olyan sűrűn zápo­roztak a lövések. Károly azonban félretolta a tétova szomszédokat és kétrét görnyedve kiment az udvar­ra, hogy megnézze a szomszéd há­zat, ahol ők laktak. Félt, hogy leég a porta és odaveszik minden va­gyonuk. Nem jutott tovább az ut­cánál, ahol oszlopban vonultak ka­tonák, civilek vegyesen. Egy kozák lépett melléje és megragadva a téli­kabátjánál belökte a lassan vonu­lók sorába. Anna remegve várta vissza, de nem jött. Többször is ki akart men­ni, megkeresni, de nem engedték a többiek. Leszállt az est és Károly nem tért vissza. Sírva tért haza a három gyerekkel, akik közül csak a legnagyobb fogta fel, hogy vala­mi visszavonhatatlan dolog tör­tént. A házibácsi is előbújt a hátsó szobából és a maga módján pró­bálta vigasztalni az asszonyt, de mindhiába. A következő nap nagy csopor­tokban érkeztek katonák a faluba. Majd minden házba jutott belőlük. Hozzájuk is bementek, de látva a három síró gyereket, kifordultak az ajtón. Csak egy magas, barna képű, bajszos katona lépett vissza. Fel­emelte az egyik gyereket és magá­hoz ölelte. Mondott is valamit, de egyikük sem értette a nyelvét. A ka­tona, aki lehetett már negyvenéves is, kigombolta zubbony zsebét és iratai közül kivett egy fényképet és Anna kezébe adta. Moj klapci, moj klapci - mondogatta. Látva félel­mük szorítását, hirtelen levette a nyakában lógó zöld sálat és a karjá­ban lévő gyerek nyakára tekerte. Megölelte a fiút, letette és ment a többiek után. Éjszakára nem mertek az öreg házigazdával maradni, a szomszé­dokhoz mentek aludni. A házban egymás hegyén-hátán hevertek asz- szonyok, gyerekek, meg egy-két férfi, akik a katonák elől bujkáltak. Éjfélt sem ütötte el az óra, ami­kor részeg, duhajkodó katonák tör­ték rájuk az ajtót. Nőket kerestek, és sorra rángatták le a fekvő asszo­nyokról a takarót. Jajgatás, véde­kező dulakodás töltötte be a helyi­séget. Annát is megragadta egy ka­tona és durván maga alá teperte. Két kislánya hüppögve sírt, a fiú pedig tágra nyílt szemekkel, ré­mülten nézte a tehetetlenül vergő­dő anyját. Aztán már csak a csukló sírás hangzott innen is, onnan is. Pálinka szaga töltötte be a szobát, ahonnan reggel mindannyian me­nekültek. Anna is hazament a három gye­rekkel és csüggedten ült le egy sám­lira a hideg konyhában. Úgy érezte, hogy rászakadt a virág minden baja. A két lány, meg a fiú az egyik sarok­ban összebújva nézték anyjukat, s nagyon éhesek voltak. Szólni azon­ban nem mertek. Nem értettek semmit, csak azt látták, hogy a min­dig erős anyjuk most olyan mintha nagyon megverték volna... Laci bácsi benyúlt a szekrénybe és a ruhák mögül elővett egy do­bozt, amelynek az aljáról előkerült egy hosszú zöld sál. Nyújtotta, hogy vegyem el.- Ez az a sál, amit az a katona ak­kor a nyakamra tekert - mondta. - Anyám szegény megőrizte, mert ne­ki három dolog maradt meg emlé­kül a későbbi életére. A férje, az apánk soha nem főtt vissza, meg­szégyenítették a katonák és ez a sál. Én is eltettem, hogy ameddig még élek néha elővegyem és emlékez­zek. Arra, hogy nincs drágább dolog a békénél, és az emberi szeretetnél. PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents