Nógrád Megyei Hírlap, 2001. június (12. évfolyam, 126-150. szám)

2001-06-29 / 149. szám

Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 2001. JÚNIUS 29., PÉNTEK Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal HHNHMMI mmmmmmaammm Egy alföldi ember így látja a jó palócokat Árpádhalomtól Rétságig - Pro Urbe-díjat kapott a tanító úr Felsőpusztaszerből egy földművescsalád­ból - osztályfőnökének, Richter Irén német nyelvtanár szorgalmazására - indult el a pe­dagógusi pályán.- Nem tiltakoztam ellene, hanem örültem a tanárnő támogatásának. Az árpádhalmi ta­nyasi iskola elvégzése után a kiskunfél­egyházi tanítóképzőben szereztem meg a tanítói oklevelet. Mielőtt erre sor került volna, képesítés nélküli pedagógusként kihelyeztek a Kisbér melletti Hánta köz­ségben. Mint alföldi embert, nagyon megkapott az itteni tájszólás. Meg is kérdeztem egyik tanítványomtól: - Mit jelent az, hogy a tik felment a padlásra? Kértem, mutassa is meg, hogy miről van szó! A tyúkok padláson való tartását jelentette. Egyébként az itteniek nagyon megbecsül­ték a tanítót. Disznóvágáskor hol az egyik, hol a másik család hívott meg. Előt­te délig elborozgattunk. Akkoriban nem nagyon volt más szórakozási lehetőség. Szólást az evangélikus parókián kaptam. Fizetség helyett minden vasárnap a mise után egy órát kellett tanítanom. Én, mint „Szöged” melletti ember „ö- betűsen” beszéltem, ők meg a dunántúli tájszólást használták. A második világ­háború utolsó évében, éppen nagypén­tek napján gyalog indultam vissza Félegyházára. Óva intettek attól, nehogy kimenjek a főútra, mert begyűjtenek. Hallgattam a jó szóra. Egy kapával a ke­zemben, hátizsákkal a hátamon jutottam el Kiskunfélegyházára, ahol utolsó éves hallgatóként a tanítói diplomához szük­séges szakdolgozatot egy hét alatt elké­szítettem. Júliusban képesítéssel rendel­kező tanítóként visszakerültem, ahon­nan elindultam, az árpádhalmi tanyasi is­kolába. Az ottani kolléga az alsósokat taní­totta, én pedig a felsősökkel foglalkoztam. - emlékszik vissza a régi időkre Mogyoró Im­re nyugdíjas pedagógus.- Hogyan került Nógrád megyébe?- Ismeretség, álláscsere révén. Egy Kiste­lek mellett született kolléganőm nagyon sze­retett volna hazakerülni. A hivatalos eljárá­sok során kerültem Borsosberénybe, ahol én voltam a harmadik tanító. Feleségem nem jött velem, mert akkor várta a kisbabát. A he­lyi kastélyban kaptam egy szép, nagy szol­gálati lakást.- Milyennek ismerte meg nagy megyei írónk, Mikszáth Kálmán által megörökített jó palócokat?- Nagyon jó népek. Hihetetlenül közvetle­nek. Jól emlékszem, első közvetlenségükre. Az egyik háznál ottjártamkor krumplit sü­Fiatalabb korában - az idei Pro Urbe-dijas igazgatóhelyettes töttek. A háziasszony így szólt: - Tanító úr! Dugjon néhányat a zsebébe! Jóindulatú em­bernek ismertem meg őket, megadtak min­dent, ami szükséges volt a napi élelmezé­semhez. Örömmel mondhatom, hogy hallat­lan nagy volt a család összetartó ereje. Ezen­kívül nagyon vallásosak voltak. Az akkori plébános, Ferencz István perfektül beszélt németül, angolul. Később egy kutatóintézet­be került. Én csak felső tagozatosokat tanítottam. Borsosberény után Alsópetény, majd Tol­mács következett.- Szívesen vállaltam Tolmácsot, mert ott már volt villany. Az előző munkahelyeimen petróleumlámpával világítottak. A körzetesí­tés révén kerültem Rétságra, ahol megbíztak az igazgatói teendőkkel. Fiatal voltam, min­dent vállaltam. A felső tagozatosokkal együtt jártam be Rétságra.- Falun, vagy városban érezte jobban ma­gát?- Bizonyára nem sértődnek meg Rétság város lakói, ha azt mondom: falun roppant kedvesek az emberek. A város­ban mások, általában visszahúzódóbbak. Mogyoró Imre igazgató, igazgatóhe­lyettes korábban 23 kollégájával együtt - beleszámolva a kollégiumot - a tolmácsi és bánki felső tagozatosokat is, 500 isko­láskorú gyerekbe plántálta az alapmű­veltséget.- Igazgatói megbízatásomkor közöl­tem, nem akarok igazgató lenni, csak ad­dig vállalom, amíg nem találnak mást. Betegségem miatt szívesen vállaltam a helyettes igazgatói feladatokat. A sokrétű pedagógiai elfoglaltság mel­lett hosszú ideig társadalmi munkában látta el a szakszervezeti járási titkári tisz­tet. Borsosberényben, Alsópetényben, Tolmácson beválasztották a volt tanácsi végrehajtó bizottságba. A Bánki-tó part­ján sok megyei tábort vezetett. Az állami kitüntetések mellett szakszervezeti, taná­csi, úttörő-elismerések gazdagítják a ki­tüntetések nagy számát.- Önben és kedves feleségében felme- rült-e, hogy mások is megpróbálkozza­nak a munkahely cserélésével?- Nem készültünk sehová. Mogyoró Imre két gyermeke közül kis­m lánya követte szüleit. Pedagógusdiplo­mát szerzett. Jelenleg Budapesten a gyámügyön dolgozik. Villamosmérnök fia számítógéppel foglalkozik. A hetvenhetedik életévét taposó, Pro Urbe-díjjal kitüntetett nyugdíjas igazgató- helyettesnek a jövővel kapcsolatban nincse­nek nagyobb elképzelései. Programjában a család segítése szerepel. Akaratlanul is töb­bet foglalkozik egészségi állapotával, mivel többféle betegség kerítette hatalmába. Fele­sége, aki nyugdíjas, biológia és mezőgazda- sági szakos tanár, ugyancsak nyugállomány­ban van. Nem megyek többé egyedül az erdőbe! Derült nyári nap volt. Az eget vékony kis felhőcsíkok fodroz­ták. Vágyakoztam az erdő lom­bos fái közé. Elindultam egyma­gám. Gondoltam, ott majd nem leszek egyedül, hiszen ezer kis­madár fog körülöttem röpködni és énekelni. Néha átvándorolt a tájon egy messzi falu harangsza­va, mint egy eltévedt madár. Roppant egy-egy lehulló levél, mintha valakinek a múló életét jelezné. Egy tisztásra értem, előt­tem kinyílott a táj, a levegő párás, langyos. Szelíden hullámzó dombok sora húzódott előttem, hátukat öreg erdő borította. Nap­raforgó magot eszegettem és együtt repesett a lelkem a felet­tem repkedő, gqndtalan, vidám seregélyekkel. Lépteimet a bensőmben meg­fogant érzelmes dalok üteméhez igazítottam, s közben kinéztem egy füves buckát az első domb te­tejéhez közel. Elindultam felé, de a szemem sarkából mozgást ér­zékeltem. Percekig álltam moz­dulatlanul. Mi volt ez? Szarvas vagy ember? Lopakodva elindul­tam, közben egy férfit pillantot­tam meg, tőlem elég messze volt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Kosár volt a karján, biztosan gombát keresett. Lassan kezdett leszállni a szürkület, s én elbűvölten csodáltam az erdő szépségét. Boldoggá tett a ma­dárkák csivitelése, nagyszerű kó­rusuk dalába a távolból néha be­lekiabált egy kakukk. Tovább fi­gyeltem az éneküket, az erdő hangjait. Egyszer csak hatalmas madár csapott fel a fészkéről. Tudtam, a madár röpte jelent valamit. Vala­kinek lenni kell a közelben. Óva­tosan figyeltem tovább, de a féle­lem futásra kényszerített. Kiabá­lást hallottam magam mögött. „Álljon meg, hová szalad?” Egyre csak ezt hallottam. Dehogy áll­tam, úgy remegtem, mint a nyár­falevél. A kiabálás már egyre kö­zelebbről hallatszott, tehát jön utánam - villant át az agyamon. Gyorsabban kezdtem szaladni. Aztán kis idő elteltével hátranéz­tem, mert megszűntek a hangok. Nem láttam a hátam mögött sen­kit. Akkor megfogadtam, soha többet nem megyek egyedül az erdőbe. VÁGVÖLGYI LÁSZLÓMÉ Idősek klubja Sipeken Ideiglenesen már működött a nógrádsipeki idősek klubja, amely a megye egyik legfiata­labb szociális kisintézménye. Állandó nyitva tartásához, a tel­jes körű szolgáltatás beindításá­hoz fenntartója, az önkormány­zat, jelenleg a végleges engedé­lyeket várja. Micsoda véletlen! Szécsénynek és az olasz Pisa városának semmi köze nincs egymáshoz, ha figyelmen kívül hagyjuk a (természetesen mi ré­szünkről) erőltetett párhuzamot a pisai ferde és a szécsényi szin­tén elferdült tűztorony között. Meg kell azonban hagyni, oly­kor a véletlenek is kedvet terem­tenek az effajta „játszadozás­hoz. ” Mert mi egyébről is lehet szó, amikor egyik nap azt hall­ja, olvassa az ember, hogy az olasz városban befejeződött a hí­res építmény felújítása, s ugyan­erről szól a hír Szécsényben is tűztorony-kiadásban... Ezt csi- nálja utánuk valaki! _________1 V olt egyszer egy kovácsológyár Egy nyugdíjas szakszervezeti vezető visszaemlékezései (2.) Ebben a helyzetben egyre nehezebb feladatok elé kerültem. Nem minden esetben sikerült minden úgy, ahogyan én szerettem volna. Nagy segítségemre vol­tak azonban a pártalapszervezet vezetői, Tóth Pista bácsi a titkár, Fridrich Jani bá­csi, Jancsik Miska bácsi, Slezák Istvánná vezetőségi tagok. Gyakran biztattak, ta­nácsokká láttak el, csak ne adjam fel. Nem volt könnyű a helyzetem, hiszen mint a legkisebb üzem titkára, semmi­lyen munkaidő-kedvezményben nem ré­szesültem. Ugyanakkor a munkahelyem is állandó részvételt kívánt. Segítő tanács­adóim révén néha egy-egy fél órára át tudtam menni a melegüzemben dolgozó emberekhez, hogy foglalkozzam napi gondjaikkal. Abban az időben a munkásjárati autó­busszal tudtam közlekedni. Ez a jármű a műszak befejezése után fél órával indult el. Hogy teljesebb legyen az elfoglaltsá­gom, ezen a járaton bizalmi szerepkört is betöltöttem. Ez azzal járt, hogy én felel­tem érte, nehogy valaki lemaradjon a buszról. Mint fiatal munkásembemek, igen­csak a nyakamba szakadt a munka dan­dárja. Nem keseredtem el, arra gondol­tam, majd letelik a két év és valaki más veszi át a titkári posztot. Nem hiányzik ez nekem. Hát nem így történt. Újabb feladat várt rám. Mravecz Gyula bácsi, a gyárrészleg rezsigazdálkodója váratlanul elhunyt. Amikor felmerült, hogy ki legyen a rezsi­gazdálkodó, rámesett a választás. Amikor Molnár Józsi bácsi közölte velem a szán­dékát azt hittem ugrat, hogy mindez nem lehet igaz. Hiszen alig néhány év alatt a „szamárlétra” üyen magas fokára jutot­tam, mi jöhet még? Nem volt elegendő egy titkárság, jött egy újabb beosztás! A gyárrészleg vezeté­se ezt egy olyan megfontolás alapján sza­vazta meg nekem, hogy így megoldódik az állandó nappalos műszakbeosztásom. Őszintén szólva ez nekem egyáltalán nem hiányzott. Hát még amikor a gyár­részlegvezető közölte velem, hogy van a dolognak egy feltétele, az érettségi meg­szerzése. A szavam is elakadt erre, s nem tudtam hirtelen mit válaszoljak. Hiszen családos ember voltam már, néhány éves kisfiúnk volt. Ezt mérlegeltem és igen­csak elgondolkodtam az ajánlatán. Amíg gondolkodtam, ők cselekedtek és meg­kaptam a kinevezésem a gyárrészleg re­zsigazdálkodójának. Természetesen mel­léje egy jelentkezési lapot is a gépipari technikumba. Erre nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen kell cselekedni. A helyzet nehézzé változott, de nekem támadt egy mentőötletem, hogy megkí­sérlek kiharcolni egy év halasztást az is­kola alól. Megkerestem M. Ervint, a gyár szakszervezeti bizottságának titkárát és kértem támogassa az elképzelésemet. így aztán közös erővel sikerült a gyárrészleg­vezetőt meggyőzni a halasztás elfogadá­sáról. Nem voltak könnyű napjaim, de az év hamar eltelt és az iskolai jelentkezési la­pot le kellett adnom. Nagy örömömre kö­zölték velem, hogy a gépipari technikum­ban megszűnt a levelező tagozat. Persze ez számomra nem jelentett felmentést a tanulás alól, ezért jelentkeztem a közgaz­daságiba. Ez sem technikumként, hanem szakközépiskolaként működött már. A négyéves középiskolai tanulmányaimat végül sikeresen befejeztem 1974-ben. A szakszervezeti titkárság sem maradt el tőlem, továbbra is én voltam a csavar­gyár titkára, hiszen újra megválasztottak. Abban az időszakban sok gondunk volt a rendelésekkel, hiszen egyre több szerárut kértek a gyártól lakkozva bel­földre is. A több mint kétezer tonna mennyiségű exportcsákányokról nem is beszélve, amiket többféle színben lak­kozva kérték tőlünk. Visszaemlékezve, nagyon sokat köszönhetek K. Laci bácsi­nak, aki tudásával átsegített a nehézsége­ken. Majdnem hogy éjt nappallá téve dol­goztunk a hét végeken is, hogy segítsünk elkészíteni a rendkívüli exportmegrende­lésre a csákányokat. Annyira belelendül­tem a munkába, hogy a beteg diszpécse­rek feladatát is elláttam. S ezáltal még kö­zelebb kerültem a lakkozó, festő kollé­gákhoz. A festők szervezetileg nem tartoztak hozzám, de kovácsológyáriak voltak és a jelentéseim alapján kapták a prémiumot, így aztán a csavargyáriak mellett kétsze­resen is kapcsolatba kerültem a „B” üze­mi dolgozókkal; mint rezsigazdálkodó, és mint megbízott diszpécser. Rövidesen új szelek kezdtek fújdogálni a csavargyárban. Az igények csökkentek, egyre kevesebb mennyiségű csavart kellett gyártani. S ez együtt járt a létszám csök­kentésével is. A hetvenes évek elején a csa­vargyártó dolgozók nagyobb részét át kel­lett helyezni a kovácsoló gyár ,A” és „B” üzemébe. Az üzem vezetésével együtt az volt a feladatunk, hogy mindenkinek meg­felelő munkahelyet teremtsünk. Gondja­ink csak az idősebb férfi dolgozókkal adódtak, mivel nekik igen nehéz volt meg­felelő munkahelyet teremteni. Tőlük már nem kívánhattuk meg, hogy melegítők le­gyenek. Ám de a nehézségek ellenére is si­kerrel járt a fáradozásunk, mert a munká­sok csaknem kilencven százalékának sike­rült megfelelő munkahelyet találni. Ez azonban csak részmegoldást jelen­tett, hiszen a betanított munkára alkalma­zott embereket szakmunkára nem lehe­tett beosztani. Ám de az ő gondjukat is megoldottuk vagy gyárrészlegi szinten, vagy más területen. Volt azonban még négy művezetőnk, akiket csak a gyárrész­legben lehetett elhelyezni. Mivel koráb­ban már dolgoztak melegüzemben, végül számukra is megtaláltuk a legjobb megol­dást. Szerencsére ekkor következett be a kovácsoló gyárrészleg fejlesztése A hazai járműprogram segítésére süllyesztékes kovácsüzemmel bővült a gyár, s az új, korszerű üzemben egyszerre három­négy jól felkészült művezetőre lett szük­ség. így aztán a fiatalabb művezetők ke­rültek az új üzembe, s az idősebbek pedig a gyárrészleg régebbi üzemeiben kaptak beosztást. A csavargyártás megszűnése nem egyik napról a másikra következett be. Egy-két frikciós sajtológépen a golyó gyártás mellett különféle csavarokat ké­szítettünk az ekefejek szereléséhez. A következő szakszervezeti választás, amely 1971-ben lett volna részemre már csak névleges volt. A maradék csavargyá­ri emberekkel együtt én is a „B” üzemben segítettem a férfiak és az asszonyok beil­leszkedését új munkakörükbe. Áz üzem­ben ekkor M. Lajos bácsi volt a titkár, aki Cs. Lajos üzemvezetővel arra kért legyek a segítségükre, mivel én jobban ismertem a csavargyárból áthelyezett embereket. Természetesen segítettem M. Pálnak, az „A” üzem műhelytitkárának is. Nem telt bele sok idő, az üzem vezetői arra kértek, hogy M. Lajos bácsi helyett vállaljam el a műhelytitkári feladatokat. Úgy érzem megfontoltan döntöttem, amikor azt válaszoltam, hogy minden to­vábbi nélkül eleget teszek a kérésnek, ha összehívják a „B” üzemi dolgozókat véle­ményük kinyilvánítására. Amennyiben a dolgozók elfogadnak műhelytitkárnak, akkor a következő választásokig minden további nélkül elvállalom a feladatot. S ha a választásokon is elnyerem a dolgozók bizalmát, továbbra is vállalom a feladatot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sze­rencsés helyzetben voltam, hiszen mint rezsigazdálkodó, napi kapcsolatban vol­tam a dolgozókkal. Tudtam, hogy melyik dolgozónak mi jár, müyen munkaruhát, munkavédelmi eszközöket használnak. Sok esetben jobban ismertem a méretei­ket, mint maguk a munkások. Senki sem volt számomra idegen. így aztán az 1973. évi választás alkalmával elnyertem a dolgozók bizalmát és tovább­ra is betöltöttem a műhelytitkári szerep­kört. (Folytatjuk) DOMBI JÓZSEF EMLÉKEZÉSÉT LEÍRTA ____________________________ PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents