Nógrád Megyei Hírlap, 2001. május (12. évfolyam, 100-125. szám)

2001-05-25 / 120. szám

Készítője leheli a bútorba a lelket A négyemeletes kockaház alagso­rában, a pincék mellett elhaladva, egy aprócska ajtón belépünk a né­hány négyzetméteres helyiségbe, egy kis műhelyben találom nja- gam. Különféle furcsa szerszámok, berendezések, egy nagy asztal, kü­lönböző szerszámok, textilek, fo­nalak, félben hagyott munkada­rabok szerte a cseppnyi helyen. Gergely Tamás a vezetőm, akit |i több mint negyven éve ismerek. Körbemutat a kezével s csak an­nyit mond, hogy amióta nyugdíjas egyre inkább ez a hely az élettere, j Az egyik fiókos szekrényhez lép és egy ha­lom papír közül előhúz egy régi újságot. Tisz­telettel pillantok a megsárgult koros lapra, amelynek fejlécén ez áll: Nógrádi Népújság 1960. május 4. A negyedik oldalon egy cikk, A legjobbak... címmel. Ebből idéz: „Salgótarjánban a Kézműipari Vállalatnál fiatalok, tanulók adtak találkozót egymásnak, hogy összemérjék tudásukat. Női- és férfisza­bók, kárpitosok. Vajon ki tud többet a szakma rejtelmeiből, fogásaiból?... A folyosó egyik vé­gén Gergely Tamás bökdösi a hatalmas kárpi­tostűvel a fotel párnázatát. Már varrja az anyagot. Vajon örül-e, hogy ide került? „Örü­lök - mondja szűkszavúan, s úgy dolgozik to­vább, mint akit üldöznek...” Megható, amikor valaki szembesül négy évtizeddel előbbi munkájával, s noha nem műremek az egykori írásocska, amit e sorok írója készített, lám egy ember mégis megőriz­te. Bizonyára azért, mert akkor neki ez örö­met okozott, hogy róla írt valaki, s az nyilvá­nosan megjelent.- Eltettem akkor - mondja - egyébként is gyűjtögetős típusú ember vagyok. Szeretem az emlékeket. Különösen ak­kor, ha azok velem kapcsola­tosak - teszi hozzá nevetve. Gergely Tamás akkor, a szakmunkásvizsgát követően néhány évig még folytatta a szakmát, de aztán abba kellett hagynia.- Egyre kevesebb babér termett a szakmában. A búto­rok olcsóbbak lettek. A bútor­készítő mesterek nem állták a versenyt az egyre fejlődő tö­megtermeléssel - magyaráz­za - így aztán búcsút kellett mondani ennek a szép szak­mának. A fiatalember pályamódosí­tásra kényszerült. Kezdetben gépkocsivezető volt, majd au­tóbuszt vezetett a 2. sz. Volán­nál. Ez a munka hosszú ideig adott számára kenyeret, hi­szen több mint két évtizeden át kerekeken járta a megye és az ország útjait. A szakmát, a kárpitosságot azonban nem felejtette el. Amikor meglátott valahol egy-egy szép kárpitozott bútort megmelegedett a szí­ve körül. Aztán változott a világ. A cégnél is egyre inkább érződtek a nehézségek, egyre több embernek mondtak fel, bizonytalanná vált sok minden. Tamás gondolt egyet, s kiváltot­ta a kisipari engedélyt.- A kezdet nehéz volt, hiszen műhely kel­lett, hozzá szerszámok, berendezések - emlé­kezik. - Igaz az alapszerszámaim még meg­voltak, hiszen őrizgettem azokat, de számos kiegészítő eszközt be kellett szerezni. Termé­szetesen csak kölcsönökkel tudtam megolda­ni a vásárlást, hiszen mi másból tettem volna. A gépkocsivezető visszaalakult kárpitossá. Újra a szeretett szakmával foglalkozhatott. Nehezen, de összejött minden hozzávaló, már csak dolgoznia kellett. Ehhez viszont hi­ányoztak a megrendelők.- Igen, de mint ahogyan az írásbeliség előtt minden szájhagyomány útján terjedt, az én foglalkozásom híre is így terjedt el kez­detben - mondja mosolyogva. - Később pe­dig, amikor már beindult a munka, gyara­podtak a megrendelők én is reklámoztam magam egy kicsit. Már amennyire a pénzem engedte. Őszintén szólva nem is elsősorban ezek a reklámok hozták az újabb megrende­lőket, hanem inkább a munkám híre. Szá­mosán azzal állítottak be hozzám, hogy lát­ták az ismerősük bútorát, készítenék-e nekik valami hasonlót. A megrendelői kör ízléséről érdeklődve a mester elmondja, hogy annak idején, az ötve­nes évek végén az úgynevezett hagyomá­nyos, rugós kárpitozott bútorok voltak divat­ban. A régi vitrines, kihúzhatós rekamiék. Mindenki üyen bútort akart.- Ezeknek a készítését tanították velünk - mondja - ez volt akkor az alapkárpitozás szakmai fogása. A bútorrugót, hevedert lefe­szíteni, rávarrni, lekötözni, lezsákolni. Felrak­ni afrikkal, körbestoppolni, körbevarrni, újra afrikot tenni rá. Majd táblás ipari vattát hasz­náltunk, s erre tettük a pikírvásznat, végül er­re helyeztük el a bútorszövetet. Ez egy kárpi­tos munkafolyamat. Ezeket a régi típusú bú­torokat ma is meg lehet találni a barokk stílu­sú darabokban. Valamikor ezt kedvelték az emberek. Igaz ez talán napjainkban is, hiszen hallom, hogy egyre többen újíttatnak fel ilyen bútorokat. Igazság szerint ezeket a munkaigényes bútorokat a tömeggyártásban már nem készí­tik. A hagyományos bútorrugókat már csak kevés helyen alkalmazzák. Ezeket felváltotta az epedarugó, most pedig már a bolenrugó. Ez sok kis rugó központi szállal összefogatva, amelyet már nem kell kötöznie a mesterek­nek. Méretre vehetők a különböző típusú bú­torokba.- Egy mai kárpitosnak könnyű a dolga, hi­szen a szükséges anyagokat készen megvásá­rolhatja, s csak össze kell raknia. Mégsincs utánpótlás a szakmában - mondja elgondol­kodva. Elmondja, hogy nemrégiben tudta meg a kamarában, hogy Nógrádban a kárpitosszak­mát már nem is oktatják. Szomorúan teszi hozzá, hogy nincs rá igény. Az idős mesterek lassan elmennek, a fiataloknak meg az eszé­be sem jut ez a szép foglalkozás. Jellemző a helyzetre, hogy olyan egykori mester, aki iparengedéllyel művelte a szakmát alig né­hány van a megyében. Ezt a szakmát is, mint annyi másikat, a gazdasági helyzet, a divat változása söpörte le a palettáról. Annak idején a hetvenes, nyolcvanas években a tehetősebbek a régi bútorukat leadták a bizományiban igen ked­vező áron, s csak keveset kellett hozzá pótol­nia, hogy újat vásároljon helyette. Újabban más a helyzet. Az új bútort csak kevesen tudják megvenni. Hiába adja el - ha el tudja adni egyáltalán - a régit, annak az ára alig te­szi ki az új árának az ötödrészét. Akik tizen­öt, húsz éve vásároltak kárpitozott bútort most inkább felújíttatják, mert megszokták, kedves tárgya lett az életüknek, ugyanakkor ez a munka kevesebbe kerül, mintha újat vá­sárolnának. A mai bútorokról szólva a mester érdekes véleményt mond.- Le a kalappal a mai bútortervezők előtt, de a tervezés nem minden. A bútor elkészíté­se azonban már nem egyedi jellegű, hanem szalagmunka, betanított emberek végzik. Va­gyis a fakerettől a teljes behúzásig nem egy ember készíti. Tehát nem is érzékelheti en­nek az alkotásnak a szépségét. Pedig a bútor­nak lelke van, amelyet a készítője lehel belé. Mindezt azért merem mondani, mert sok olyan bútor fordult meg a kezem alatt, amit mikor lebontottam láttam, hogy a készítésé­nél milyen hibákat követtek el. Vagyis nem le­heltek bele lelket. Elismeri, hogy manapság nagyon szép bú­torokat lehet kapni. Igaz, nem mindenki ve­heti meg ezeket, mert az igényüknek határt szab a pénztárcájuk. Jobbára csak a tehető­sebbek, az újgazdagok vesznek ezekből a korszerű bútorokból. Na persze ezek között a bútorok között is vannak ízlésesek és kevés­bé ízlésesek is. S az emberek ízlése is nagyon különböző. A mester szerint ebben is nagyon különböznek egymástól az emberek.- Láttam én már olyan lakásberendezést, ahol a bútor formája szép volt, de a kárpitozá­sa egyáltalán nem illett abba a lakásba. Az il­letőnek van pénze, talán még igénye is, ámde az ízlésével nincs minden rendben. Arra meg talán nem is gondolt, hogy tanácsot is kérhe­tett volna szakembertől - meséli. - Valamikor a bútorüzletekben volt mindig valaki, egy el­adó, aki értett a bútorokhoz, szakmai taná­csot tudott adni. Ez napjainkban már csak az igazán drága bútorokat forgalmazó üzletek­ben van, ha van. Arról is beszél, hogy a jelenben csak egy szűk réteg számára ügy a bútor. Az emberek­nek ugyan lehetnek vágyai, áhítozhatnak a szép berendezési tárgyakra, ámde a legfonto­sabbak hiányoznak hozzá, a létbiztonság, a munkahely, ahol előteremthetnék a rávalót. így aztán maradnak a régi vagy még régebbi, örökölt bútorok. Ha eltörik egy rugó a betét­ben, az sem biztos, hogy megjavíttatják, mert arra sem jut pénz. Inkább törjön egy kissé a derékalj. Igaz, a rugók sem a régiek már. Em­líti, hogy évtizedekkel előbb az egész ország­ban a kárpitosok az acélgyárban készített Iti- váló minőségű rugókat használták. Ámde itt is megszűntették a gyártást. Az egykori masz- szív, tartós rugók helyett megérkezett az epe- da, ami ugyancsak acélhuzalból készül, de vékonyabb és a rugókat egy­másba fonták. A gépkocsivezető-szakmá­val rendelkező kárpitosmester csaknem negyvenöt évet dolgo­zott eddigi életében. Évek óta nyugdíjas már. Tegyük hozzá, hogy nyugállományba vonulá­sában szerepet játszott a volán mellett töltött évek után járó korkedvezménye. Az ipart nem adta vissza, tehát ha kedve szottyan, leballag az alagsori kis műhelybe, ahol mindig talál va­lamilyen tennivalót. Hol ezt, hol azt kell megjavítani, ismerős­nek, barátnak. Szívesen teszi, mert ez a szakma, amíg él, min­den zsigerében benne marad.- Sosem szerettem tétlenül tölteni az időt - magyarázza - ezért is alakítottam ki ezt a kis helyiséget magamnak, ahol mindig megnyugszom, ha erre van szükségem. Gergely Tamás családjában három gyermek van. A gyere­kek között nagy a korkülönbség, aminek az az oka, hogy ez a második házassága neki. Két gyermek már kirepült a családi fészek­ből, a legkisebb azonban még együtt él a családdal. Sajnos - mondja - egyik gyermek sem kívánja folytatni az ő szép szakmáját. A legkisebb gyakorta megfordul az apró mű­helyben, rácsodálkozik a titokzatos szerszá­mokra, a különféle anyagokra, s a mester ta­lán titokban reménykedik, hogy belőle lehet még kárpitos. Aztán szomorkás mosollyal hozzáteszi, hogy ez egyáltalán nem biztos s lehet, hogy nem is baj. Ez a világ, meg talán a későbbi is más elfoglaltságokat részesít előnyben. Újra visszatérünk a kezdetekre. Annak ide­jén a szakmunkásvizsga előtt rendezték a szakmunkástanulók versenyét, amelyen Sal­gótarjánból négy kárpitos vett részt. A négy szakmunkástanuló közül Gergely Tamás a szakma kiváló tanulója lett. Felkerült az or­szágos versenyre, ahol majdnem ötvenen vet­tek részt. Közülük tizenhetedik helyezést ért el, ami egyben a szakmunkás-bizonyítvány elnyerését is jelentette.- Nagy dolog volt ez akkor, s nemcsak szá­momra jelentett elismerést, hanem az isko­lámnak is, ahol tanultam - mondja mintegy a beszélgetés befejezéseként. PÁDÁR ANDRÁS .... ......................—■anawasasis ímmbb mmm m aa____a a ma—- —— i i mám—HBaaMiii G ergely Tamás, a „bútordoktor” ■ Iker leányai követték Az általános iskola elvégzé­se után, 14 éves koromban édesapám tudta nélkül je­lentkeztem a megyei kórház konyhájába dolgozónak. Amikor bejelentettem, hogy havonta 300 forintot kapok, csak annyit mondott: - Nem volt érdemes, fiam! Zenied Józsefnéék, mert róla van szó, né­gyen voltak testvérek: Édesapjuk bányász­ként negyven évet hú­zott le az ablak nélkü­li munkahelyen.- Egyébként na­gyon vártam, hogy dolgozhassam, bizo­nyíthassam magam­nak, képes vagyok sa­ját lábamra állni. Nem voltam kényszerhely­zetben, mert édes-______ a pám biztosította a ~ megélhetéshez szükséges feltéte­leket - utal egészségügybe való kerülésének előzményeire a zagyvapálfalvai nyugdíjas asz- szony. A konyhai munkát ugyanitt követte a felszolgálói tevékeny­ség, majd műtősként dolgozott. Néhány évi kitérő után a vér­adószolgálatnál horgonyzott le, ahol negyvenévi 180 napi ledol­gozott munkanap után, hat évvel ezelőtt, előnyugdíjasként hagyta abba az aktív munkát.- Egyetlen beosztás sem volt nehéz számomra: ­.....—.......- Emlékszik-e még, mire Jutotta az első fizetéséből?- Egy papucscipőre és egy nyá­ri blézerre. Utóbbi még most is megvan, emlékbe eltettem.- Meddig dolgozott a műtőben?- Nem sokáig. Az első ese­ményre még mindig emlékszem. Egy kislány lábáról szánkózás közben valami lemarta a húst. Ahogy megláttam, elkapott a rosszullét. Észrevétlenül kimen­tem a folyosóra. Kollégáim és a doktor úr nem kérdezték, miért megyek ki, nem kerestek, mert el voltak foglalva a kislány lábának rendbetételével. Tíz perc után el­múlt a rosszullétem és vissza­mentem. Visszatekintve csak annyit mondhatok, hozzá lehet szokni, senki se szüleük bele. A véradó állomásnál már nyolcórásként dolgozott.- Jó közösségbe kerültem, sok volt a fiatal, az állomáson akkor négyen kezdtük a munkát, jók voltak a főnökeim is. Az akkori térítéses véradás után később a térítés nélküli bevezetése jelen­tett nagy változást. Hol teherautó­val, máskor kikopott mentőautó­val jártuk a falvakat, a véradáshoz szükséges cuccokkal. Akkoriban nagyon fellendült a véradás. Volt, amikor az acélgyárban 600-an, az öblösüveggyárban pedig 400-an adtak vért. A bányákban műszak­váltáskor zajlott le a véradás. Fő­leg férfiak jelentkeztek, mert ők dolgoztak többen, később inkább a nők jelentkeztek. Mikor a bá­nyászok egyszerre jöttek a fel­Reggelenként nem csörög az óra. - mondja Zentai Józsefné i színre, a sorban állás miatt ber­zenkedtek. Egy véradó 4 dl adott, belgyógyászati és helyi laborvizs­gálat után. Még Zentainé gyűjtögette az önkéntesek által életet adó vért, addig két iker kislányára a közel­ben lakó nővére vigyázott. Gyer­mekeivel 5 hónapi otthoni szülé­si szabadság és egyévi táppénzes időszak után újra munkába állt, mert szükség volt a pénz­re. Férje a síküveg­gyárban a keve­rőüzemben, hat plusz kettes mű­szakban dolgozott. Előnyugdíjas­ként keriilt a nyu­gellátásban részt vevők táborába.- A rendszervál- tás utáni években kelt szárnyra, hogy a véradó állomás létszámát leépí­tik, valószínű az időseket teszik ki majd elsőnek. Férjemmel egy évig tépelődtünk, míg eldöntöt­tük, hogy elmegyek a felajánlott előnyugdíjba. Rosszul jártam, mert elestem a negyvenévi mun­ka után járó jubileumi pénztől, de nem bántam meg. Választhat­tam magamnak arra a kérdésre, megérem-e, hogy reggelenként nem csörög az óra, nem kell men­ni dolgozni.- Mire fordította a meg­növekedett szabad időt?- A megélhetés szempontjából több idő jutott a nagy kertre, az ottani munkára, melyben megter­meltem a téli zöldségnek väöt. Szerettem, mégis abbahagytam. Ugyanis én dolgoztam, más vitte el a termést. Volt olyan esztendő, hogy még mutatóba se hagytak krumplit, hagymát, fokhagymát. Úgy döntöttem, hogy nem csiná­lom tovább. Más lenne a helyzet, ha bezárt terület lenne. A kiváló dolgozó és a nőnapi kitüntetéseken kívül szerepelt a jutalmazottak listáján is. Iker lá­nyai követték édesanyjukat. Mindketten az egészségügyben dolgoznak, csak másként. Ko­rábbi kijelentésüknek megfelelő­en, ők nem vállalták édesanyjuk csavargó munkáját. A nagyobbik az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, (régi ne­vén KÖJÁL) laboratóriumában dolgozik, a kisebbik a tb-nél ad­minisztrátor. Minden hét végén együtt van a család. A szülők se­gítenek a bevásárlásban.- Ahogy nyugdíjba mentem, beléptem a zagyvapálfalvai Őszidők idősek klubjába. Ma­gámmal vittem a férjemet is, aki akkor már nyugdíjas volt. Ked­denként összejövünk, havonta fürödni járunk. Megemlékezünk a névnapokról. A mit szeretnék megélni kérdésre, a következőket válaszolom: Lányaim megtartsák munkahelyüket, a jelenleginél jobb legyen az élet, unokámnak pedig sikeres felvételit kívánok a rendőr-akadémiára. Feltárják a rabtemetőt Egyelőre nem tudni, hogy Hóman Bálintnak a váci rabte­metőben a szakértők által nagy valószínűséggel azonosított föl­di maradványait az eredeti he­lyén, vagy a hozzátartozók ko­rábbi kérésének megfelelően Tason, a Darányi család sírkert­jében helyezik örök nyugalom­ra. Hóman Bálint történetíró, politikus, egykori vallás- és köz­oktatási miniszter egyelőre az egyetlen, akit a szakértők azo­nosítani tudtak a váci rabteme­tőben található több mint száz személy közül. Az itt nyugvó személyeket zömében háborús bűnök, vagy politikai okok mi­att ítélték el, a börtönben, vagy a rabkórházban haltak meg. Hóman Bálinttal együtt ötven olyan fogoly földi maradványait tárták fel a rabtemetőben, akik az ÁVH kegyetlenkedései követ­keztében vesztették életüket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents