Nógrád Megyei Hírlap, 2001. május (12. évfolyam, 100-125. szám)

2001-05-18 / 114. szám

Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 2001. május 18., péntek Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal , mmmmmsm mKimm u: SBHHMTOMS ®'sJ’: HÉÉH - .'v„ mhmummm IHliHülflliliftlHHH ■MlÜPi IffiffffflfflgfM «mm Kilencvenesek klubja Mulatoztak a balassagyarmati öregek A „leértékelt” idős ember A férfiak nehezebben viselik el értékvesztésüket Megtörtént az akár kisebb csodának is fölfogható eset Balas­sagyarmaton, nevezetesen, hogy az úgynevezett kilencvene­sek klubjának összejövetelére nem lehetett egyetlen egy prí­mást sem találni az Ipoly-parti városban. A neves zenésznek számító Baranyi Jancsi ugyanis Ecsegre költözött, és aki még prímásként számba jöhgt az talán a fővárosban gyantázza a vonóját. így hát egy kontrás lett a prímás és a gitáros penget­te mellette a nótákat. Az alkalmi zenekar azért elhúzta a ki- lencvenharmadik születésnapját ünneplő Specziár Sanyi bá­csi kedvenc nótáját, hogy „Árva a ház, nincs kacagás...”. Öreg ember nem vén ember - tartja a szólásmondás, ám az életben nem egészen így áll a dolog. Az elöregedés - kimondva-kimondatlanul - az ember „leértékelésével”, le­értékelődésével jár együtt, amelynek okai részben objektí- vek, részben szubjektivek. Az öregedésnek megvannak a sa­játos, látható, el sem titkolható jegyei, amelyek akár önma­gukban is elegendőek lennének az értékvesztéshez. Erre az­tán a társadalom, meg a szűkebb környezet is rátesz még egy lapáttal. A fiatalok többsége egyenesen úgy véli, a trot- liknak otthon vagy a temetőben a helyük. Sokkal több meg­értést, megbecsülést és tiszteletet érdemelnének a munká­ban megfáradt időskorúak. Mert egyszer mindannyian meg­öregszünk. Persze csak akkor, ha megérjük, megéljük. Ebbe az édes-bús nótába még a kilencvenegy éves jó barát, Tor­nyos Vidor is beszállt és az asztal- társaság is eldúdolta, talán azért is, mert bizony már mindannyian életük párja nélkül élnek. No, azért korántsem volt olyan gyá­szos a hangulat, mert ezen a neve­zetes születésnapi találkozón olyan vidám mulatozást csapott a társaság, hogy a Balassa étterem sokat megélt falai is csak ámultak- bámultak a betérő vendégekkel egyetemben.- Isten éltesse az ünnepeltet! Él­je meg a száz évet! - mondta az érezhetően szívből jövő jókívánsá­got a kilencvenkettedik évében já­ró özvegy Kovács Jánosné vasdip­lomás tanítónő, amire a koros tár­saság még hangosan rákontrázott.- Ezt a nevet, hogy Specziár, nincs olyan ember, aki ne ismerné Balassagyarmaton! - kiáltotta köz­be a kilencvenkét éves Kamarás Józsi bácsi.- Az biztos - válaszolt rá az ün­nepelt és arról mesélt nem is na­gyon rejtett öntudattal, hogy a csa­lád történetéről új dokumentumo­kat bányászott elő a levéltárakból az unokaöccse. A bécsi levéltárban megtalálta annak a nyomát, hogy 1600. június 2-án Lipót császár [bár akkor nem ő volt az uralko­dó...) nemesi címet adományozott kiváló gazdasági tevékenységéért a család egyik ősének, Specziár Ja­kabnak, akinek Trencsényben ad­ták át a magas kitüntetést. Még a cirkalmasan megrajzolt címer és a pecsétnyomó is meglett. A Specziár ősök prímási birto­kokon Pozsonyban, Nyitrán és Trencsényben voltak gazdatisz­tek. Az ősöknek meglehetősen jól ment, de Sanyi bácsi apja elszegé­nyedett az első világháború végé­re, pedig jól menő vaskereskedése volt Balassagyarmaton, a mai egészségház környékén. Nem nézték, hogy ötvenhat éves és a három gyereke ellenére bevonul­tatták a Monarchia hadseregébe, még Albániát is megjárta, de ami­kor hazajött, nemcsak a véres há­borúnak lett vége, hanem a va­gyonnak is. így aztán egyáltalán nem volt könnyű gyermekkora Sa­nyi bácsinak, aki örökölhetett az elődök jó gazdasági érzékéből, mert változatos életében azért mindig talpon tudott maradni. Vé­gül széles körben elismert órás­mesterként ment késői nyugdíjba és ma is tehetős embernek számít. A balassagyarmatiak nagy ámula­tára közel kilencvenévesen is ve­zette autóját és a mai napig járja lányai, unokái társaságában a für­dőhelyeket és mindig olyan ele­gáns, mintha éppen a skatulyából húzták volna ki.- Mennek az évek gyorsan - mondta csendesen Sanyi bácsi a köszöntésekre és úgy elérzéke- nyült a barátok érezhető szereteté- től, hogy a szándéka szerinti vála­szok elakadtak benne. Unokája, Viktor, aki elkísérte nagyapját, egy hatalmas tortát varázsolt az asztal­ra meglepetésként és ámulattal nézte, milyen bensőségesen, önfe­ledten mulatoznak az öregek.- Jó egészség veled tartson, jó­kedv soha el ne hagyjon - szólt a doni frontot megjárt Czirják Imre nyugalmazott hadmérnök verses köszöntője, mire a társaság rákez­dett, hogy: „Galambszívet örököl­tem az édesanyámtól... ” Ez az érzelmes nóta valahogy megfogta a társaságot és előjöttek a szülőkről, az édesanyákról szóló történetek. Kamarás Józsi bácsi azt emlegette, az úri szabóságot Bécsben kitanult édesanyja úgy járatta őket, hogy bizony csak ámultak a tehetősebb családok. Ment a nóta, húzta Baranyi Zsolt vég nélkül és a kontrásnak fel­csapott gitáros, Farkas Dezső olyan akkordokat fogott, hogy szinte pó­tolt egy zenekart. Még a köztiszte­letben álló nyugalmazott védőnő, Zmeskal Kató néni is dalra kapott a barátnőivel egyetemben. Bemutatkozott a társaság új tagja, a kilencvenkettedik évébe lépett dr. Ibrányi Endréné, azaz Mica néni, aki láthatóan igen jól érezte magát.- Szegény férjem halála óta alig mozdulok ki otthonról, de olvas­tam a Nógrád Megyei Hírlapban, hogy van ez a kilencvenesek klub­ja és mondtam a Feri fiamnak, én is szívesen eljönnék ide. Bizony jó, hogy eljöttem, mert olyan jó ez a társaság - mondta örömmel az idős hölgy és életéről is beszélt. Orvosi családból származó pes­ti lány volt és egy zsúrban ismerke­dett meg a férjével, aki akkor utol­só éves orvosegyetemista volt.- Nagyon belémszeretett az Ibrányi Endre - emlékezett vissza nevetős szemmel Mica néni az ud­varlás idejére és a belvárosi temp­lomi esküvőjét, majd az érsekvad­kerti emlékezetes, szép éveket em­legette, ahová 1932-ben kerültek, mikor orvos lett ott a férje. A hábo­rús évek elején, 1941-ben a család Balassagyarmatra költözött, ahol Ibrányi doktor elnyerte a rendelő­intézet főorvosi állását. Öt gyer­mekükből a három fiú él és a na­gyobbik folytatja a családi hagyo­mányt, főorvos a László Kórház­ban. így szólt a társaság újabb tag­jának a története és szeretettel em­legették a betegeskedés miatt távol lévőket, az arany vitézségi érmes Monti Pistát, a neves cukrász Jagyult házaspárt, a szügyi Pász­tor Pált, akit a lányai talán örökre elvittek erről a vidékről, mert már sajnos, ápolásra szorul. Az önfeledt mulatozásban még Krekó József nyugalmazott főor­vos is nótára fakadt szép tenor­hangján. „Nincsen olyan szép, nincsen olyan jó, mint az én anyám...’' - szólt az éneke, amit Mogyorósi Jani bácsi váltott ké­sőbb tüzesebbre. „írja föl a bajné- tom nyelére, hány liter bort ittam nála hitelbe.húzatta a katona­nótát a kilencvenkettedik évében járó öreg harcos. Szinte látszott az arcán, hogy nótázás közben sorra felelevenednek a rég elmúlt idők emlékei, amelyek ugyan koránt­sem voltak mindig vidámak, bi­zony sok küzdelmet, szenvedést is hordoznak, mégis az elmúlt if­júságot idézik, amit nem lehet el­felejteni. Az ünnepi hangulatban vala­hogy elfelejtődtek az orvosi intel­mek, csak az ünnepelt Specziár Sanyi bácsi mondogatta, hogy két deci bikavért ajánlott neki az or­vos minden nap. Megegyeztek ab­ban, hogy Péter-Pál napján talál­koznak újra és aztán húzta a ci­gány és ment a nóta, hogy: „Ne sír­jatok ti gyarmati lányok, visszajö­vök még hozzátok valaha, valaha, vagy soha...’’ SZABÓ ENDRE Eléggé közismert: az életkor növekedésével, egy bizonyos ha­táron túl, veszít értékéből az em­ber. Különösen a fiatalok hajla­mosak kimondani ezt a vélemé­nyüket, egy ilyenfajta értékítéle­tet. Az időskorúak pedig - még ha esetenként tiltakoznak is, mert fiatalabbnak érzik magukat koruknál - előbb-utóbb beletö­rődnek megöregedésükbe, érték- vesztésükbe, különösen akkor, ha még mások is erősítik bennük ezt a nem túl felemelő életérzést: az öregkori „leértékelődést.” Az ember „leértékelődése” ál­talában - és mintegy hivatalosan - a nyugdíjba vonulással kezdő­dik. Ez az időpont a megindítója az ún. involúciónak, az öregkori visszafejlődésnek. Egészen érthe­tő ez, hiszen a nyugdíjban lévő ember kikerül a társadalmi mun­kamegosztás rendszeréből, meg­szokott munkakörnyezetéből, el­válik munkatársaitól, veszít presztízséből, különösen, ha ma­gasabb beosztásban dolgozott. Nálunk a nyugdíjkorhatár 62 évre történő felemelése sem ha­lasztotta el igazán a leértékelő­dést. A rendszerváltás utáni tár­sadalmi, gazdasági helyzet - munkahelyek milliós nagyság- rendű megszűnése, a nyugati tő­ke és munkakultúra, meg szelle­miség beáramlása - az ötven év felettiek egy jó részét nyugdíjba- menekülésre kényszerítette. így nőtt meg például a rokkantnyug­díjasok száma százezres nagy­ságrenddel. Az „újkori” rokkan­tak egy része joggal érzi úgy, hogy „leértékelte” őket a piacgaz­daság társadalma. Adódik a kö­vetkeztetés: az öregkori „leérté­kelődés” nem is annyira és min­dig kor-, mint „társadalomfüggő” állapot. Manapság korábban kezd ma­nifesztálódni - felszínre tömi - az öregedéssel járó „leértékelődés”, amelyben az előbbi objektív és a következő szubjektív tényezők is közrejátszanak. Nevezetesen: az időskori „le­értékelődésnek” bizony vannak szemmel látható, el sem titkolha­tó, sajátos jegyei. Ilyenek az izomerő csökkenése, a nagyobb fáradékonyság, a teljesítmény­romlás, a depresszív hangulat, az érzékszervek működésének - fő­ként a látás és hallás - rosszabbo­dása, mozgáskorlátozódás, lelas­sulás stb. Ezek önmagukban is - látható - leértékelő tényezők. Egyéb társuló, idült betegségek, illetve hajlamok is ugyancsak le­értékelést jelentenek. (Elhízás, magas vérnyomás, aluszékony- ság vagy éppen álmatlanság stb.) A nemek közötti különbség itt is? - a nők javára billenti a mérleg nyelvét. A nyugdíjba vonult férfi­ak többsége nehezebben viseli el a megváltozott állapotot, mint a nők. Utóbbiak általában gyorsab­ban beilleszkednek, vagy vissza­illeszkednek az adott helyzetbe, a háztartásba, itt jobban haszno­sítják magukat, kiveszik részüket az unokák neveléséből stb. To­vábbi jellemző megint csak a fér­fiak kárára, hogy a pszichoszo­matikus (íelki-testi) hanyatlás folytán sajátos viselkedésforma alakul ki a leértékeltben: sértődé- kenység, elvonulás a külvilágtól, elzárkózás a közösségektől, ér­deklődéshiány, agresszivitás. A „leértékelés” objektív ténye­zője részben érthető: a piacgaz­daság törvényei, szelleme, men­talitása korántsem öregemberba­rát. Megköveteli, sürgeti a nem­zedékváltást, preferálja a fiatalo­kat. Ez a helyzet viszont kritiku- sabbá, keményebbé teszi a fiata­lokat az időskorúakkal szemben. S az ő szubjektivitásuk is érthető. Gondoljunk csak a pályakezdő munkanélküliekre. Ők mondják azt, hogy az öregek menjenek már nyugdíjba, ne foglalják el az ő potenciális munkahelyeiket. S ha tartósan nem tudnak elhelyez­kedni, azt is mondhatják: az öregembernek otthon, vagy a te­metőben a helye. A túlzásoktól persze óvni kell fiataljainkat. Minden jó érzésű ember sajnálattal észleli, hogy mivé degradálódott, hogyan fejlő­dött vissza az egykor „nagy érté­kű”, tiszteletreméltóan nagy tu­dású ember, akire már nem szá­mít - még tudására, tapasztalata­ira sem - a társadalom. Az együtt­érző ember azt is gondolja, hogy sokkal több megértés, megbecsü­lés és szeretet szükségeltetne az idős emberekkel való kapcsola­tunkban, mindennapi viszo­nyunkban. Nem írhatjuk le, nem tehetjük félre teljesen a munkában megfá­radt öregjeinket, inkább többet kell törődnünk velük. S arra kell gondolnunk: egyszer mindannyi­an megöregszünk. Ha jól bánunk egymással, társadalomban és családban egyaránt, csak akkor, csak így nem leszünk „leértékelt” emberek, csak idősek, megbe­csült öregemberek. Hova tűnt a sok mezei virág? Orgonanyíláskor mindig visszatérnek gyerekko­ri emlékeim. Akkoriban sokan kerítés helyett orgo­nasövényt alakítottak ki, s a mezőn is lehetett ta­lálni ilyen véget nem érő, virágos-zöld, „gátakat”. Mi, lányok este megbeszéltük, hogy kora hajnal­ban megyünk illatos fürtöket szedni a dombtetőre. Fiatalok voltunk és jókedvűek... A kelő nap ránk köszöntött, mire szirmot bontott a sok virág, előt­tünk pedig lila színben pompázott az orgonagát. A magasabb ágakon voltak legszebbek a virágai. Ha lehúztuk, ránk zúdult a hajnali nedvesség, a ru­hánk is átnedvesedett, de ezen mi csak nevet­tünk... Ha visszagondolok ifjúságom virágos tava­szaira, az jut az eszembe: hol van az a sok mezei virág? VÁQVÖLGYI LÁSZLÓMÉ Bátonyterenye és környéke az elmaradottak számát gyarapítja A Központi Statisztikai Hivatal Heves Megyei Igazgatóságának felmérése Észak-Magyarország kistérségeiről Észak-Magyarországon 2000. januárjában 421 ezer 39-en részesültek nyugdíjban és nyugdíjszerű ellátásban, s az állandó lakosság 31,8 száza­lékát képviselték. A nyugdíj és a nyugdíjszerű ellátás havi átlagos össze­ge 30 ezer 63 forint volt, 1094 forinttal maradt el az országostól. A régi­ónkban 1999-ben született lányok átlagosan 74 év 11 hónap, a fiúk 65 év 3 hónap életkorra számíthattak - olvasható a Központi Statisztikai Hiva­tal Heves Megyei Igazgatósága „Nyugdíjasok, nyugdíjak kistérségenként Észak-Magyarországon” című kiadványában. Észak-Magyarországon a múlt év ele­jén az öregedési index - a száz 14 éves és fiatalabb gyermekre jutó 60 évesek és idősebbek száma - 111 volt, héttel maradt el az országostól. Az eltartottsá­gi ráta - a száz 15-59 éves lakosra jutó 60 évesek és idősebbek száma - az or­szág hét tervezési-statisztikai régiója közül szűkebb pátriánkban volt a har­madik legnagyobb, harminckettő. A nyugdíjasok megélhetésére tehát az ak­tív keresők anyagi erőforrásaiból egyre nagyobb hányadot kell fordítani. A kistérségeket fejlettségségük alap­ján öt típusban határozták meg a KSH szakemberei, úgymint: dinamikusan fejlődő, fejlődő, felzárkózó,.stagnáló és lemaradó. Mutatja régiónk elmaradott­ságát, hogy az itteni 23 kistérség közül csupán egy (az egri) tartozik a dinami­kusan fejlődő, kettő a fejlődő, három a felzárkózó, nyolc a stagnáló és kilenc a lemaradó kategóriába. Nógrád hat kistérsége közül a rétsági van a legkedvezőbb helyzetben, hiszen gazdasági-társadalmi mutatói alapján a felzárkózó kategóriába tartozik. Az öre­gedési index (120,1) meghaladja a régió átlagát, míg az eltartottsági ráta (31,9) csaknem azonos azzal. A 2000 elején itt lakott 24 ezer 967 emberből 8069 élt nyugdíjból, vagy nyugdíjszerű ellátás­ból, amelynek havi összege 1109 forint­tal maradt el az észak-magyarországitól. A balassagyarmati kistérséget a stag- nálók közé sorolták. Az öregedési index (121,1) jóval nagyobb a régió átlagánál, az eltartottsági ráta (31,8) viszont csak­nem megegyezik vele. Az itt élő 42 ezer 838 lakosból 14 ezer 42 nyugdíjat, illet­ve nyugdíjszerű ellátást kapott. A nyug­díj és a nyugdíjszerű ellátás havi össze­ge 535 forinttal volt kevesebb a régió át­lagától, Balassagyarmaton viszont 2166 forinttal meghaladta. A pásztói kistérségnek ugyancsak a stagnáló kategóriában van a helye. Az öregedési index (126,4) jócskán, az el­tartottsági ráta (33,9) kis mértékben múlja felül az észak-magyarországit. A 33 ezer 559 lakosból 11 ezer 140-nek nyugdíjat, vagy nyugdíjszerű ellátást folyósítottak, s az ebben részesülők nem kevesebb, mint 61,1 százaléka tar­tozott a gyengébb nemhez. A nyugdíj és a nyugdíjszerű ellátás 653 forinttal maradt alatta a régióénak, a férfiak ellá­tása 27 százalékkal volt több a nőkénél. A salgótarjáni kistérség szintén a stag- nálók között található. Az öregedése in­dex (125,6) és az eltartottsági ráta egy­aránt nagyobb a régió középarányosától. A 68 ezer 124 lakosból 22 ezer 722 része­sült nyugdíjban, vagy nyugdíjszerű ellá­tásában, amelynek összege 2025 forinttal haladta meg az észak-magyarországit. A régión belül Salgótarjánban a legmaga­sabb az egy főre jutó ellátás összege, 33 ezer 413 forint. A férfiak havi ellátása 27,9 százalékkal haladta meg a nőkét. Bátonyterenye és környéke az elma­radott kistérségek számát gyarapítja. A tárgyalt időszakban az öregedési index (141,2) és az eltartottsági ráta (37,3) is legmagasabb volt a Nógrádban. A 27 ezer 53 lakosból 9775 élt nyugdíjból, vagy nyugdíjszerű ellátásból, amelynek átlagos összege 1172 forinttal volt fölöt­te az észak-magyarországinak. A férfiak és a nők havi ellátásának különbsége itt volt a legnagyobb, 47,7 százalékos. A szécsényi kistérséget hasonlókép­pen az elmaradottak között tartják nyil­ván. Mind az öregedési index (117,7), mind az eltartottsági ráta meghaladja a régióét. A19 ezer 997 lakosból 7035 ka­pott nyugdíjat, vagy nyugdíjszerű ellá­tást, amelynek összege 1025 forinttal volt kisebb az észak-magyaror- országitól. (Vége) __________________________________________________(KOiAJ)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents