Nógrád Megyei Hírlap, 2001. április (12. évfolyam, 76-99. szám)
2001-04-06 / 80. szám
2001. ÁPRILIS 6., PÉNTEK Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal MHMMMN Teleki Pál szobra a budai várban Teleki Pál, Magyarország egykori miniszterelnöke halálának 60. évfordulóján kedden lerakták a tudós államférfi szobrának alapkövét a budai várban. Teleki Pál megrendítő áldozata XX. századi történelmünk sorsfordító tettei közé tartozik. Vértanúságával akkor megvalósította legfőbb célját: Magyarország kimaradását a II. világháborúból - hangsúlyozta Csicsery-Rónay István, a Teleki Pál Emlékbizottság ügyvezető elnöke az ünnepségen. Elmondta, hogy a szobor elkészítésének költsége 16 millió forint, amelyből 8 milliót a millenniumi kormány- biztos fedez. Közadakozásból pedig eddig 1 millió forint gyűlt össze. Rieger Tibor, a szobor alkotója tudatta, hogy a bronz emlékmű várhatóan augusztusban készül el. Roman Kowalski, a budapesti lengyel nagykövetség ideiglenes ügyvivője beszédében rámutatott: Telei Pál a magyar-lengyel barátság jelképpé vált. Döntésével a lengyelek százezreit mentette meg. Teleki Pál először 1920. július 19. és 1921. április 13. között töltötte be a miniszterelnöki tisztet, majd 1939. február 16-tól volt másodszor is miniszterelnök. Lelki egészségről a világnapon Magyarországon a 45-65 éves férfiak közül ma többen halnak meg egy esztendőben, mint az 1930-as években - mondta Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének vezetője szerdai budapesti sajtótájékoztatón. Kopp Mária úgy vélekedett, hogy a középkorú férfiak idő előtti elhalálozásának okai között a magatartási, a lelki tényezők meghatározóak. Az intézetvezető felhívta a figyelmet arra, hogy április 7-én, az egészség világnapján a lelki egészséggel kapcsolatos problémákra hívja fel a figyelmet az idén az Egészségügyi Világszervezet (WHO). Kopp Mária adatai szerint a lelki zavarok ma már a legfontosabb egészségi problémát jelentik világszerte a 45 évnél fiatalabb népesség körében. A fejlett országokban 1998-ban a munkaképességcsökkenés miatt kiesett életévek 23 százalékáért voltak felelősek a lelki egészség zavarai. Az egyetemi tanár ismertetése szerint a Magyarországon 1995-ben végzett országos reprezentatív felmérés azt mutatta ki, hogy a depressziósok aránya a 16 évnél idősebb férfiak között 12,1 százalék, a nők között pedig 14,5 százalék. Ezen belül a főiskolát vagy egyetemet végzettek 6 százaléka, az érettségizettek 7,5 százaléka, a szakmunkások 15,6 százaléka, a nyolc osztályt vagy kevesebbet végzettek 26,4 százaléka depressziós. Kopp Mária közölte: míg az érettséginél magasabb végzettségű, 75 évnél fiatalabb férfiak halálozási aránya 9,3 ezrelék Magyarországon, addig a nem érettségizettek között 16,6 ezrelék. Hozzátette: az utóbbi adat a harmadik világra jellemző arány, az előbbi a rossz nyugat-európai átlagnak felel meg. Kopp Mária szerint a mai legnagyobb „gyilkosok”, a szívérrendszeri, a daganatos és az alkoholos eredetű halálozás hátterében jól ismertek a magatartási rizikófaktorok: a dohányzás, a kóros alkoholfogyasztás, a mozgásszegény életmód. Megjegyezte: mindenki tisztában van a káros szenvedélyek rossz hatásával, de ezek a magatartási módok a szorongás, a depresszió oldására, nehéz élethelyzetekben önbecsapó módon a konfliktus megoldásaként alakulnak ki, illetve a közös szenvedélyű emberi csoporthoz tartozás átéléseként. Világszerte óriási ösz- szegeket dobnak ki az ablakon eredménytelen dohányzás elleni és más hasonló kampányokra, holott az önkárosító magatartás- formák motivációs hátterével kellene a szakembereknek foglalkozniuk _______________ ■ M int égen a csillag Tél végén, tavasz elején, gyermekkoromban, minden évben elmentünk mi lányok a mátraszelei, még havas hegyekbe hóvirágot szedni. Összejöttünk tízen is ilyen alkalmakkor. Jót kirándultunk, remekül éreztük magunkat a fenyőillatos erdőben. Felejthetetlen élményeket szereztünk: gyönyörű ilyenkor a táj, az erdő még nincs egészen ébren, a jeges avar csörgött a lábunk alatt, olyan volt, mintha puha szőnyegen jártunk volna. Néha megbotlottunk, egy-egy rejtett mélyedésbe belecsúsztunk, bukdácsoltunk, de csak nevettünk ezen is. Vidámak voltunk. Sok-sok nyúl szaladgált előttünk, még az őzikék is kíváncsian figyeltek a hangunkra. Két kis cinke vizitelt egy fenyőfán, üdvözlésképpen színes mellénykéjükben elfüttyentettek egy nótát. Úgy éreztük, az erdő lakói nem félnek tőlünk, mintha már várFókuszban A közelmúltban indult ceredi idősek népfőiskolája csütörtöki „óráin” a változó korral leggyakrabban együttjáró egészségi problémákról és megelőzésükről szereztek ismereteket a résztvevők. Az előadó dr. Márkus tak volna: nem szaladtak el, eszegettek békésen. Jó sokat mentünk, amíg elértük azt a hegyvonulatot, amelynek déli lejtőjén annyi a hóvirág, mint égen a csillag. Hamarosan célba értünk, s ezúttal sem csalódtunk, gyönyörű virágszőnyeg terült elénk. Sajnáltam letépni őket, aztán mégis szedtem, mert ilyenkor ebből szoktam koszorút fonni a szüleim sírjára. A hóvirág, a tavasz első virága olyan ártatlan, hófehér, mint a gyermeki szívek sze- retete. Mindnyájunknak, ahányan csak voltunk, volt valami célja a kis virágcsokorral, s ezt el is meséltük egymásnak. Hazaindultunk, két kis cinke fáról fára röpködve az erdő széléig kísért bennünket, s mi az erdő lakóinak ígéretet tettünk, hogy egy év múlva, újra eljövünk, találkozunk. ______________________________VÁOVÖLOVI LÁSZIÓNÉ a tarjám népfőiskola hallgatója változó kor László, a salgótarjáni Szent Lázár Kórház szülész-nőgyógyász szakorvosa volt. A Ceredi Segítő Kezek Alapítvány által szervezett népfőiskolái előadás-sorozat legközelebbi össze- jövetelét húsvét után szervezik. ■ Vándorélet a messzefutó sínek mentén A gyergyói havasok után a pápai repülőtérigmajd toronyiránt a Tisza felé- Kapás György vagyok, 1928-ban születtem. Tivadaron anyakönyveztek, de ott csak egyszer jártam, mert mindig vásáros- naményi lakos voltam a Tisza mellett. Apám uradalmi kisegítő volt, ács mesterember egy uradalomban. Önállóan sosem tudott dolgozni, mert ahhoz nem volt pénze. Anyámnak hat gyereke volt, én voltam a negyedik. Öten maradtunk életben, egy meghalt. Jelenleg még ketten élünk. Van egy 77 éves bátyám Budapesten. Az öcsém is a fővárosban él. Iskolás voltam, amikor az uradalomba mentem pénzt keresni. Napszámba jártunk. Hajnal ötkor már a földön kellett lenni, estig, amíg a nap le nem ment. Egy pengőt adtak érte. Munka a havasokban Később meg elkerültem Erdélybe dolgozni. A szeretfalva-dédai vasútvonal építésénél voltam vízhordó. Ha jól emlékszem, nem sokkal a visszacsatolás után kerültem a vasútépítéshez. Akkor még nem voltam tizenkét éves. Muszáj volt dolgozni, mert apám nem győzte egyedül a család eltartását. Kubikosokat kerestek, és egy brigáddal kerültem oda. Három hónapig dolgoztunk, aztán hazamentünk. Idénymunka volt, a szomszédok hívtak. Akkor láttam először a határon túli életet. A Kelemen meg a gyergyói havasok között a szeretfalva-dédai részen ruszinok élhettek. Tudtak magyarul és románul is. Eléggé hegyes vidék, nagy átvágásokat kellett végeznünk a hegyekben. Később ugyanez a csapat tovább kereste a megélhetést. Akkor meg a pápai repülőtéren dolgoztunk. Nem emlékszem már nevekre sem, hogy kikkel voltam, csak arra, hogy a vándoréletemet velük kezdtem el. Ott is dolgoztunk vagy két hónapig. Akkor már kubikosmunkára mentem, betonoztunk. Kisebb repülőgépekre emlékszem, de nem tudom, hogy milyen reptér volt. Mivel katonai kosztat kaptunk, ebből gondolom, hogy katonai. Reggel édes feketekávét adtak. Kenyeret aprítottam bele. Nagyon szerettem. Még most is érzem az ízét a számban annak a lencsefőzeléknek is, amit ott főztek. Nagyon jó volt sült szalonnával. Repülőtéren a brigád A brigád onnan is tovább ment Mórra. Ott is vasutat építettünk. Az a munka könnyebb volt, mert laza, homokos volt a talaj, meg volt egy kis borocska is. Fiatal voltam, s akkor még nem ittam, de a móri boroknak már abban az időben jó híre volt. Nem tudom megmondani, hogy egy- egy munkán mennyi időt töltöttünk, hiszen egyik helyről vándoroltunk a másikra. Legjobban az 1940-44-es évekre emlékszem. Akkor a brigád Pestre került a mátyásföldi repülőtérre. Ott is betont készítettünk. Mátyásföldön dolgoztunk, amikor 1944-ben a németek bevonultak. Amikor befejeztük a munkát, áthelyeztek minket az épülő repülőgépgyárba. Ez lett később az Ikarus gyár. Akkor is kubikoltunk. Bunkerokat kellett építeni a Kistarcsa és Mátyásföld közötti területen. A budapesti bombázásokat ott éltem végig. Mi fiatalok nem mentünk a futóárokba. Hanyatt fekve néztük a repülőgépeket. Októberben hadiüzemi dolgozóknak nyilvánítottak bennünket. Egy nagydarab, veres képű századostól kellett eltávozási engedélyt kérni, hogy hazamehessünk. Szombaton 12 órától hétfő reggel 6 óráig. Mert menni kellett a tiszta gúnyáért, nehogy megtetvesed- jünk. Akkor már az oroszok magyar területen jártak. Egy földimmel jártunk együtt haza. Egész nap hallottuk a dübörgő ágyúkat, Szolnokot, meg Tiszafüredet lőtték az oroszok. Nekünk azonban vissza kellett volna jutni Pestre. Egy kristályos rádión hallgattuk, hogy Szolnokot már elfoglalták az oroszok, átkeltek a Tiszán. A fővárosban Szálasi átvette a hatalmat. Elmentem a haverhoz, hogy mit tegyünk. Azt mondta, hogy ne menjünk vissza. De üljünk fel a vonatra, hogy mindenki lássa. Azért, hogy legyen alibink. A családnak megmondtuk, hogy ne keressenek, nem megyünk mi vissza, amit teszünk, az csak látszat. Elszegődött szüretelni... Apámnak az édesbátyja Egerbaktán lakott, oda mentünk. Szerencsére a havernak is volt rokonsága a faluban, ahol elszegődtünk szüretelni. Láttuk a visszavonuló magyar katonákat. Lerongyolódott, elkeseredett fiatal, meg idősebb embereket. Ott voltunk két hétig. Otthonról megtudtuk, hogy minden nap, még éjszaka is keresett minket a csendőrség. A magyar katonák egyre hozták a híreket, hogy már közel vannak az oroszok, s azon gondolkodtunk, hogy haza kellene menni. Halottak napja volt, amikor elhagytuk a várost. Éppen egy teherautó-konvoj vonult arra. Integettünk nekik, mire felvettek minket. Szerencsétlenségünkre a mezőkövesdi községháza udvarán raktak le mindenkit. Ott gyűjtötték a gyorstalpaló katonákat a közeledő frontra. Minket is betereltek közéjük. A negyven-, ötvenéves emberek azt tanácsolták, hogy mielőbb tűnjünk el, amíg lehet. Egy órán belül megszöktünk, pedig a községháza udvara zsúfolásig tele volt. Vonat akkor már nem közlekedett, így aztán a sínek mentén gyalogoltunk ameddig lehetett, onnan meg toronyiránt a Tisza felé. Bujdokolva haladtunk, lassan, ám de a németeket még otthon voltak. Apám is, akit ugyan behívtak katonának, de a sok gyerek miatt hazaengedték. Két-három nap múlva egy reggel nagy kiabálás, zűrzavar támadt a faluban, s a németek vészes gyorsasággal elvonultak, mert féltek az oroszok bekerítésétől. A front távolodásával lassan visszatért a civil élet. Nem sok változást hozott. Munkát nem, annyi bizonyos. Csellengtem, mint a többi fiatal. Míg az oroszok ott voltak időnként elhajtottak mindenkit robotra. A lebombázott Tisza-híd helyett kellett pontonhidat építeni, utat javítani, a lovaikat őrizni, takarítani nekik. Civil ruha mellé hadipuska Akkor abban a nagy kilátástalanságban felhívás jelent meg, hogy megalakul a demokratikus rendőrség. Lehet jelentkezni. Hát én megtettem, mert valahová menni kellett. Rövidesen jött is egy papír, hogy jelentkezzünk Miskolcon. Szép májusi idő volt, mikor mentünk, s fel is vettek minket. A civil ruhához kaptunk egy régi magyar hadipuskát, csak később adtak modernebb fegyvert. Innen Egerbe vezényeltek, majd azt mondták Mátraházára kell mennünk. Azt sem tudtuk, hogy hol van. Hárman indultunk a faluba, gyalog. Kettőnket a mát- raházai gyógyüdülő őrzésére rendeltek ki, mert vitte volna a berendezést boldog, boldogtalan. Egy fél évig őrködtünk ott, ami valóságos üdülés volt számunkra. Aztán egyszer csak szétszórtak bennünket. Engem a farkaslyuki bányához irányítottak ahol internáltakat dolgoztattak. Azokat kellett őrizni. Az idő múltával érkezett egy parancs, elszállítják az őrizeteseket. Mi civilben, karszalaggal kísértük a szállítmányt Balassagyarmatra. Akkor jártam először abban a városkában. Több száz embert zsúfoltak a börtön udvarra. Mivel nem volt elegendő hely, el kellett vinni őket Kistarcsára. Onnan aztán visszatértünk Egerbe, ahonnan indultunk. Az egri várban is internáltakat őriztünk, amíg Kistarcsára vitték őket. Aztán váratlanul jött egy rendelkezés, hogy a húsz év alatt policájokat leszerelik. Engem is leszereltek, ezért hazamentem a Tisza mellé. Ott megint csak nem volt munka. Akkor találta ki a haverom, hogy menjünk bányásznak. Fel is vettek minket. Egy évig dolgoztam a föld alatti munkán. Akkor megtudtam, hogy növelik a rendőrség létszámát, s akik a népi demokratikus rendőrségben részt vettek, előnyben részesülnek a felvételnél. Beszéltem a haverral, hogy vissza kellene menni. Ő azonban inkább a hadsereget választotta. Megkereste barátját Én újra jelentkeztem, mire levezényeltek Tolnába. A szekszárdi kapitányságon jelentkeztem, ahol végre rendes felszerelést kaptam. Akkor autó még nem volt. Adtak papírokat, s indultam Bonyhádra, onnan pedig Kakasdra. Ott jelentkeztem, s az őrsön három-négy hónapot dolgoztam, amikor berendeltek a bonyhádi kapitányságra. Olyan beosztást kaptam amihez keveset értettem, meg nem is tetszett, azért 1950-ben leszereltem a rendőrségtől. Abban az időben találkoztam egy román származású ismerősömmel, aki repülős tiszt volt. Kenéznek hívták. Nem emlékszem már a megismerkedésünk körülményeire, de azt megjegyeztem, amit mindig mondott, hogy ha valami gondom van, keressem meg a budapesti címén. Sikerült megtalálnom. Az Építőipari Gépkölcsönző Vállalatnak volt valamilyen vezetője. Természetesen felvettek a céghez és másokkal együtt átképeztek gépkezelőnek. Ez a vállalat kölcsönözte a kisebb cégeknek a különböző kompresszorokat, darukat. S ezeket a gépeket valójában csak mi kezelhettük. így aztán a géppel együtt mi is mentünk a gépeket bérlő cégekhez. Abban az időben zajlottak az országban a laktanyaépítések. Engem a szabadszállási laktanya építéséhez küldtek, ahol vasúti dízel- mozdonnyal dolgoztam. Onnan a kalocsai laktanya építéséhez, majd Tatára vezényeltek laktanyát építeni. Már minden jó kerékvágásba fordult, amikor váratlanul behívóm érkezett. Mivel nem voltam katona, tartalékos kiképzésre Diósjenőre hívtak be 1953-ban. Szerencsére ez csak két hónapig tartott. Ezt követően jártam Salgótarjánban is. Folyt a Vásártér építése. Akkor történt, hogy néhány, szabadban teleltetett kompresszort tavasszal nem tudtak beindítani. A függőleges kipufogón víz jutott a motorba és a hengerek befagytak. Ekkor küldtek Tarjánba, hogy mint üzemszerelő segítsek. Itt aztán megismerkedtem néhány magamkorabelivel és hagytam magam idecsábítani. Elfogadva az ajánlatot ideköltöztem. Akkor épült a megyei tanács. Amikor az ott működő nehézfelvonókkal egyszer baj történt, és én azt elhárítottam, akkor meg oda hívtak magukhoz szerelőnek. Jókor jött ajánlat Végül mégis visszamentem Pestre. Mivel jól ismertem a 43-as építőipari vállalat főmérnökét, segített elhelyezkedni. A legutolsó építőipari munkahelyem Albertfalván volt, ahol összetalálkoztam egy barátommal, aki viszont az Áfomál dolgozott, s mivel már volt jogosítványom is, áthívott hozzájuk dolgozni. Jókor jött a kedvező ajánlat, mert éppen akkor nősültem. Nem sokat töprengtem, eleget voltam már egyedül, hát megnősültem. Gondoltam, hogy vége lesz már a csavargásnak, de bonyolultan alakult továbbra is az életem. Az új munkahelyemen az Áfomak szállítottam üzemanyagot. Nagyon fontos volt az ellátás, hiszen akkor fakultak sorra a gépállomások. Néhány hónap múlva Salgótarjánba is érkezett egy tartálykocsi. Engem meg levezényeltek három hónapra Salgótarjánba. Tiltakoztam, hogy most nősültem. Hogyan hagyjam Pesten a feleségem? Nem volt mese. Hetente jártam haza a kocsival és hétfőn pedig üzemanyagot hoztam magammal a városba. Eltelt a három hónap, s akkor meg már én kértem hadd maradjak továbbra is. Sokkal jobb volt a kereset. Időközben gyerekünk született, kellett a pénz. Majd bekövetkeztek az ötvenhatos események. Igyekeztem visszajutni Pestre nehogy a családdal baj történjen. A feleségem nagyon félt, s azt mondta, vagy hazamegyek végleg, vagy el kell költöznünk Pestről. Nem volt mit tenni. Engem ide kötött az állásom, ezért aztán ide költöztünk egy városhoz közeli kis faluba. Azóta itt élünk, most már nyugdíjasként. PADÁR ANDRÁS
