Nógrád Megyei Hírlap, 2001. április (12. évfolyam, 76-99. szám)

2001-04-19 / 90. szám

2001. ÁPRILIS 19., CSÜTÖRTÖK LÁTÓHATÁR Nógrád Megyei Hírlap - 11. oldal Romhányból Dardzsilingbe, Körösi Csorna Sándor sírjához (6.) Sztranyovszky Béla 47 éves pedagógus. 1980-ban Balassa­gyarmatról került Romhányba, ahol az általános iskolában tanít jelenleg is. 2000. december 14-től jó egy hónapos indi­ai utazáson vett részt, amely keretében a millennium jegyé­ben lerótta kegyeletét Körösi Csorna Sándor, a tudós utazó és nyelvész dardzsilingi sírjánál. Élményeiről az alábbiak­ban számol be lapunk olvasóinak. maharadzsa építette Aurangzeb uralkodása idején. Mértani pon­tossággal, sakktáblaszerűen ter­vezte meg városát, derékszög­ben keresztezik egymást az ut­cák, itt véletlenül sem lehet elté­vedni. És hogy miért rózsaszín? Egyik utódja festette be erre a kellemes málnaszínre az egyik walesi herceg látogatása idején, gazdagsága fitogtatásául. De ki volt II. Jai Singh? Maha­radzsa, hadvezér, építész, csilla­gász és roppant jó politikus. Még Aurangzeb császárral is megtalálta a hangot, pedig azzal nem lehetett könnyű. Miután megbékéltek egymással, Jai le­költözött a hegyek közül, meg­építette Jaipur városát, majd be­lefogott egy hatalmas vállalko­zásba: megtervezte és el is ké­szíttette Delhiben is, Jaipurban is a Jantar Mantart, ezt a világon egyedülálló csillagvizsgáló ob­szervatóriumot távcsövek és csi­szolt üveglencsék, reflektorok nélkül. Ő készítette el azt a nap­órát bronzból, márványból, tég­lából, ami a mai modern atom­órához képest hozzávetőleg két és fél percet késik. És mindezt a XVIII. században. Ezért kapta meg Aurangzeb császártól az Ötnegyed Ember kitüntető cí­met és rangot, azaz olyan ember Sztranyovszky Béla JAIPUR - A RÓZSASZÍN VÁROS Agrából Deepak tanácsára autóbusszal utaztam tovább Jaipurba - ez összesen 260 km volt, indiai mértékkel mérve macskaugrás. A hosszú járatú vonatok viszonylag kényelme­sek, az ilyen rövid távon közle­kedő, afféle helyi érdekű vona­tok viszont igen zsúfoltak, ezért döntött Deepak barátom helyet­tem a busz mellett. Majdnem rosszul sikerült az első találkozásom Jaipurral, mert egy olyan borzasztó nyo­A Szélpalota momegyed mellett ment el a busz, hogy az hihetetlen. Gettó­szerűen, kőfallal volt körbevéve, de a buszból át lehetett látni a falon. Iszonyú volt. Vályog-, kő-, fabodegák, befedve ron­gyokkal, elképesztően elhanya­golt gyerekek, a végsőkig lerom­lott felnőttek, kortalanok, bor- zosak, rongyosak, mocskosak. Tócsákban állt a kunyhók mel­let a - szerintem - vizelet, ótva- ros kutyák, dögre soványodott tehenek bóklásztak a kulipin- tyók között, és a busz nyitott ab­lakán át beszállt a fekália szaga. Értetlenül néztem a dolgot. Ho­gyan viselheti el az a nép ezeket az állapotokat, amelyik a tehén­trágya tüzelőt is művészivé dí­szíti, táncai, zenéje, építészete csodálatos? Mégis, mi lehet az oka, hogy ilyen pokoli nyomornegyedek szü­lessenek? Nem tudtam megválaszolni saját kérdésemet. Kiszálltam a busz­ból és kénytelen vol­tam elhessenteni egy jó csomó, gondolom, az előbbi nyomorne­gyedből jött gyerek koldust. Erőszakosak voltak, csaknem táma­dók. Némi keresgélés után le tudtam pakolni csomagjaimat a Stephels Guest House- ban, egészen közel a Pink City Area-hoz. A Pink City, azaz a Ró­zsaszín Város Jaipur belvárosa. Magát a vá­rost II. Jai Singh Sawai J volt ő, aki egy negyeddel több volt minden más földi halandó­tól. Ez a cím rengeteg anyagi és elvi előnnyel járt, továbbá örö­kölhető volt. A mai jaipuri ma­haradzsa,. aki egyébként az indi­ai hadsereg tábornoka, ugyan­úgy Ötnegyed Ember, mint rég­volt dicső elődje. Ezt jelzi a palo­ta árbocára felhúzott két zászló, alul egy méretes, fölötte annak egy negyede, így jön ki az ötne­gyed. Mára már megszűnt Indiá­ban a maharadzsái intézmény, de az öregurat, úgy hetven év körüli, a mai napig királyként tiszteli népe. A gazdagságukról pedig? Láttam azt a két hatalmas 345 kg súlyú színezüstből ké­szült korsót, jó két méter maga­sak és 900 liter az űrtartalmuk, amiben európai utazásaikhoz A maharadzsái ezüstkorsó vitték a Gangesz-vizet, hogy le­moshassák magukról a Nyugat fertelmét. Először a Hawa Mahalt pil­lantottam meg Jaipurban, a Szélpalotát, ezt a Pratap Singh maharadzsa által 1799-ben épít­tetett fura épületet. Ötemeletes, és 52 kőcsipkével fedett erkélye van, azért, hogy a maharánik, a maharadzsa feleségei zavartala­nul, az idegen férfiak szentség­törő tekintetei elől védetten néz­hessék, csodálhassák uruk nyert csaták utáni fantasztikus, ele- fántos, tevés, lovas győzelmi di­adalmenetét. A Pink City központja termé­szetesen a City Palace, azaz a Központi Palota, amelynek egy részét a maharadzsa múzeum­má alakíttatta, és a nagyközön­ség részére megnyitotta. A mennyezetet csodálatosan élet­hű virágok festményei mintáz­zák, olyan élénkek a színek, mintha tegnap festették volna. A falakat XVII-XVIII. századi mo­gul szőnyegek borítják, elké­pesztő méretűek. Példaként az egyik, és nem is a legnagyobb: 37x14,4 méter! Üveg alatt lehet látni papírvékonyságú, elefánt- csont lapokat, olyan áttört fara­gással, mintha csipke lenne. Ha nem üveg alatt volna, nem mer­nél lélegzetet venni, nehogy kárt tegyél ezekben a csodákban. Gyönyörű ez a Rózsaszín Vá­ros, istenien érzem magam ben­ne, de utaznom kellett tovább. UTOLSÓ ÁLLOMÁS - BOMBAY Utam során a Jaipur Express volt az első vonat, amely a me­netrendben jelzett időben indult és pontosan érkezett. 1159 km-t vágtatott le velem a Rajasthan állambeli Jaipurból az Arab-ten­ger partján fekvő Bombaybe, il­letve, ahogy hindiül mondják: Mumbaiba. Ez a város több ok­ból vonzott: elsődlegesen, mert innen indult a repülőm Európá­ba, de főként a Hallgatás Tor­nyai, a párszik sajátos temetke­zőhelye. A párszik több száz évvel ez­előtt hagyták el eredeti hazáju­kat, Perzsiát, a mai Iránt. A mo­hamedánok üldözték őket el, akik legalább olyan türelmetle­nek voltak vallási tekintetben, mint a keresztények annak ide­jén. A párszik ugyanis tűzimá- dóak. Számukra a tűz, továbbá a víz, a föld és a levegő, ez a négy vők viszik. Magas kő­fal kerítés, és hatal­mas fák összefüggő lombozata zárja le a kíváncsi tekintetek elől a területet. Még a bombayi térkép sem jelzi a helyét. Olvas­mányaimból tudtam, merre kell keresni a Hallgatás Tornyait, de be nem pillanthat­tam a temetkező­helyre, és csak onnan sejtettem, hogy jó he­lyen járok, hogy az égről egyik percről a másikra eltűntek a _______■ keselyűk, zuhanóre­pülésben landoltak a fák közt, általam lát­hatatlan helyen. Megérkezésem után alkuhar­cot vívtam a taxisokkal, ki mennyiért vinne el abba a szál­Gateway of India, mellette a Tadzs Mahal Hotel őselem - szent. Ezekből szárma­zik az élet. Mohamed hívei ezt a felfogást nem értékelték, így a pársziknak a vallási tekintetben sokkal elnézőbb Indiába kellett menekülniük. Bombayben tele­pedtek le, főként ma is itt élnek ( és nem is rosszul. Általában ke­lóba, amit az útikönyvből kinéz­tem magamnak. Nagy nehezen találtam egy fatalista sofőrt, ő hajlandó volt velem véghezvinni a zsúfolt Bombayben a szállás- keresés Kanossza-járását. Végül, a hatodik szállodában, Bombay központjától jó távol, a Hotel A Malabar Hill reskedelemmel foglalkoznak, s mivel jó kereskedők és jó banká­rok, hát igen gazdagok. Ami en­gem izgatott, az a temetkezési szokásuk. Mivel a test, miután a lélek elhagyta, tisztátalanná vá­lik, a négy szent őselemet tilos megszentségteleníteni a porhü­vellyel, így megépítették a Malabar Hillen a Hallgatás Tor­nyait, azokat a bástya­szerű építményeket, amelyek tetejére fölvi­szik a halottat, amit az­tán a keselyűk eltakaríta­nak. Nem egyedülálló te­metkezési mód ez Ázsiá­ban, a tibetiek „égbe te­metkezése” is hasonló, bár ennek más az oka. Sajnos, nem láthattam meg a Hallgatás Tornya­it. Vélem, hogy a párszi közösség, érzékelve a nagy többség viszolygá­sát halotti szokásaikhoz, a lehető legszigorúbban elzárta a külvilágtól a tor­nyokat. Ide nem párszi nem léphet be, sőt, a tor­nyokhoz a halott hozzá­tartozói sem mehetnek közel, a holttestet utolsó útjára csupán a halottvi­Aromában találtam szabad szo­bát. Nagyon tetszett a neve, pont azért, mert több „aromás” hotelban laktam már utazásom alatt. És - ami a legfontosabb - a ára nyíló kaput, ami alatt V. György angol király is áthaladt 1924-ben. Sajnos, nem érezhet­tem királynak magam, mivel ez az építmény csak valódi kirá­lyoknak nyitott, egyébként rács zárja el az utat. Az Arab-tenger partján van, valóban kapuja a tenger felől Indiába érkezőknek. Közvetlen közelében a híres Tadzs Mahal Hotel. Útiköny­vemben olvastam: nem járt Indi­ában az, aki nem evett meg egy finom édes-savanyú csirkét zöldséges barna rizzsel, utána gyümölcssalátát, végezetül teát. Hát lelke rajta! Ebben a szálló­ban egy éjszaka 300 (három­száz) dollárba kerül. Mennyi le­het akkor ez a menü? Ezek sze­rint nem jártam Indiában... Miután végigbóklásztam a kis utcákat ezen a méregdrága kör­nyéken, legeltettem a szememet a meglehetősen nyugati stílusú üzletek kirakatán, kijutottam a Marine Drive-ra, a tenger part­ján húzódó 3 és fél küométeres sugárútra. A Királynő Nyaklán­cának is nevezik, s hogy ez a név mennyire találó, utolsó esté­men értettem meg. Búcsúzni vo­natoztam ki dadari szállásom­ról elbúcsúzni a tengertől, Bombaytól, és sajnos - Indiától. A hosszú, a partot ívesen követő sugárút lámpái úgy csillogtak a fekete tengervíz brokátján, mint egy gyöngysor. Színpompás szilákba burkolt, mosolygós lá­nyok csillantak elő a sétány fénytócsáiból. A tenger felől lengedező szellő balzsamosan simogató volt, édes-sós, szerel­met ígérő. Félkábult sétámból fényözön rezzentett föl. Az út másik olda­lán hatalmas udvar ásított, ref­lektorok tömkelegé, virágözön, ezüstös csillogás. Átvergődtem a forgalmas úttesten, és szóba elegyedtem a kapu előtt álló két egyenruhás kapuőrző egyikével. Jól sejtettem, hindu esküvő készül itt. A fiatal pár két, trónus­ra emlékeztető széke, ahol kimondják majd az „igeri’-t, hatalmas, hármas szárnyú, há­rom ember magas háttér előtt állt. Min­den fehérben, ezüst­ben, aranyban csillo­gott. Virágfüzérek lógtak mindenütt, is­tenek néztek le a tö­megre bölcs jóindu­lattal. Az élénkpiros kókuszszőnyeggel borított udvaron több száz ember várta az ifjakat a kandelábe­_______■ rekkel megvilágított p álmák alatt. Ganesha bíztatóan mosolygott hosszú ormánya alatt. így mondott istenhozzádot India, s amikor néhány óra múl­va elrugaszkodott a gép Bombay A modern Bombay szállótól nem messze volt a vá­rosi helyiérdekű vasút (angolul Suburban Line) állomása, így nem kellett százakat eltaxiz­nom, csupán 30 rúpiáért utaz­hattam be a belvárosba. Első utam nem a Malabar Hillre vezetett, a Gateway of In­diát akartam megnézni, az Indi­repteréről, a bal szárnya alól elő­villanó fényívben fölismerni vél­tem a Marine Drive-ot, amint utánam köszön. Istenhozzád, Bombay! Viszontlátásra India! (Vége) Jantar Mantar, a csillagvizsgáló

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents