Nógrád Megyei Hírlap, 2001. április (12. évfolyam, 76-99. szám)

2001-04-17 / 88. szám

4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap L Á T Ó H A T Á R 2001. ÁPRILIS 17, KEDD Romhányból Dardzsilingbe, Körösi Csorna Sándor sírjához (4.) Sztranyovszky Béla 47 éves pedagógus. 1980-ban Balassa­gyarmatról került Romhányba, ahol az általános iskolában tanít jelenleg is. 2000. december 14-től jó egy hónapos indi­ai utazáson vett részt, amely keretében a millennium jegyé­ben lerótta kegyeletét Körösi Csorna Sándor, a tudós utazó és nyelvész dardzsilingi sírjánál. Élményeiről az alábbiak­ban számol be lapunk olvasóinak. holnapra kerít egy kőművest, aki a síremlék mögött álló fal egyetlen üres részére felszereli Romhány Körösi Csorna Sándor emlékére készíttetett fekete grá­nit emléktábláját. Sztranyovszky Béla DARDZSILING - KÖRÖSI SÍREMLÉKE December 23-án, sok ideges­kedés árán tudtam csak elindul­ni Calcuttából Dardzsiling felé. Az út vonattal valamivel több mint hatszáz km, aztán még leg­alább 80 km busszal. Este ne­gyed 8-kor indult a vonat, így nem láthattam az ott már igen széles szent Gangeszi, csak ér­zékeltem a folyó nagyságát, amint átdübörgőn a vonat a hosszú hídon. New Jalpaiguriban szálltam le a vonatról, ez Shiliguri elővá­rosa. Innen indul az autóbusz, vagy a kisvasút a Himalája felé, azaz Dardzsilingbe. Sajnos, siet­nem kellett, így a buszt válasz­tottam a jóval romantikusabb kisvasút (angolul játékvonatnak nevezik) helyett. Üdítő volt ez a kisváros az elképzelhetetlenül piszkos, lármás Calcutta után. Innen már megpillanthattam a távoli Kancsendzöngát is, mint fehér felhő, úgy derengett a messzeségben. Hiába, hogy busszal vágtam neki az útnak, így is majd' délután öt óra lett, mire megérkeztem, mert - mon­danom sem kell - a busz félúton lerobbant. Elragadó ez a hegyoldalban épült, kifli alakú város! Volta­képpen háromszintes, a hegyge­rincen vannak a jobb szállók, ré­1842-ben, gondolom, holt- fáradtan és betegen megér­kezett ide Calcuttából, még igen szegényes, elmaradott települést talált. És, ami még szomorúbb, 1842. áp­rilis 11-én a halálos ágyát is itt lelte meg. A Calcuttában, vagy útja alatt valahol más­hol összeszedett malária itt vitte a sírba. Ezen a napon, december 23-án még nem akartam megkeresni a régi temetőt, ahol a síremléke van, ezt holnapra tartogattam, hogy karácsony napjával ünnep­pé tegyem a Vele való talál­kozást. Mr. Dekeva szálló­jában, a Hotel Dekelingben virradt rám a Himalája ka­rácsonyi hajnala. Idézek a naplómból: „Karácsony van, és én most hajnalban kapom életem legszebb ka­rácsonyi ajándékát: a felvir­radó Kancsendzönga látvá­nyát. Felejthetetlen. A hegyek fölött ibolyából kékbe, rózsa­színbe, sárgásba vált az ég szí­ne. A legmagasabb csúcs vérvö­rösre színeződik, és ez lassan le­csorog az egész hegyoldalon. Aztán lassan-lassan halványul, fehéredik, majd szemkápráztató csillogással felragyog a harma­dik óriás, az isteni Kancsen­dzönga. Hát boldog karácsonyt mindenkinek, olyan boldogot, mint most az enyém!” A délelőtt folyamán indul­tam el megkeresni a régi angol temetőt Dekeva úr útbaigazítá­sa alapján. A Lebong felé veze­tő út mellett van, Dardzsilingtől északra. A temető bejáratához nagyon közel magasodik a kő­oszlop, amit az Ázsia Társaság megbízásából Lloyd őrnagy ál­líttatott 1845 májusában a tu­dós utazó emlékére. Nagyon megfogott a sír látványa. Ismer­tem én minden porcikáját, min­den méretét olvasmányaimból, mégis, egészen más olvasni ró­la, vagy szembenézni vele. Ko­molyan meghatódtam a lát­;|f§'?■ éf lägl: Darjeeling - látkép gi klubok, egy szinttel lejjebb a bazár, a buszmegálló, itt tanyáz­nak azok a terepjárók is, ame­lyek elviszik az érdeklődő turis­tákat a Tigris-hegyre, hajnali Csomolungma-nézésre, vagy Sikkimbe, a buddhista kolosto­rokhoz, még lentebb laknak a meglehetősen szegények. Eb­ben a városban csak fölfelé vagy lefelé lehet gyalogolni, vízszin­tesen bizony keveset mehet az utazó. Gondos, bár kissé hűvös tekintetű anyaként tekint le rá a Kancsendzönga, a maga több mint 8500 m magasából.. Indiai mértékkel mérve csecsemőko­rú, mivel alig kétszáz éve csu­pán néhány száz lakosa volt, manapság már néhány tízezer. Kétszáz év alatt nőtt eldugott hegyi falucskából tekintélyes vá­rossá. Szegény Körösi, mikor ványtól, ahogyan csillogó sár­gán kimagaslik a többi síremlék közül, világít a napfényben. Az jutott eszembe, hogy aki készít­tette, tudatosan-e vagy véletle­nül, de Körösi jellemét faragtat- ta kőbe. Messze kiviláglik a többi emlékmű közül, világít, mint a tudás, áll egyenesen, tö­retlenül és törhetetlenül. Ez Körösi maga. Kicsit körbetaka­rítottam, elszáradt virágok, ösz- szeroppant alumíniummécse­sek voltak ott, az előttem itt járt pécsi egyetemista fiatalok hagyhatták itt ezeket. Hosszú ideig ültem szemközt Vele - be­szélgettünk. Jól elmúlt már a dél, mikor visszaindultam a városba, azzal búcsúzva el tőle, hogy holnap visszajövök. Délután megbe­széltem Mr. Dekevával, hogy KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR UTAZÓ ÉS NYELVTUDÓS EMLÉKÉRE MAGYARORSZÁG MILLENNIUMÁN. FÓR THE MEMORY OF ALEXANDER DE CSOMA OF KŐRÖS, THE GREAT TRAVELER AND LINGUIST. ESTABLISHED IN THE MILLENNIUM OF HUNGARY BY ROMHÁNY SELF-GOVERMENT, NÓGRÁD COUNTY. MAGYARORSZÁG, A 2000. ÉVBEN Ezt a táblát kellett Lal Bábu Dasznak felszerelnie a falra másnap, december 25-én. Lal Bábu igen sötét bőrű, nyugat- bengáli férfiú volt, engedelme­sen eleget tett kéréseimnek, de nem tudtunk kommunikálni egymással, mert nem beszélt angolul, és mint utóbb kiderült, írni-olvasni sem tudott. Fő­szponzorom, Magyar Tibor ké­résére felszerkesztettem az ő emlékzászlóját a tábla tartócsa­varjára, aztán az utolsó si­mításokat el­végezte Lal Bábu. Ezzel a síremlék mö­götti falon már tizen­nyolc emlék­tábla van, magyar, an­gol, hindi és tibeti nyel­ven. Nagy ö- römmel ol­vastam példá­ul Farkas An­drás köröndi világjáró 1996-ban el- ■ helyezett táb­láját, és a pé­csi egyetemisták 2000. április 24-én dátumozott tábláját. Ám legboldogabb attól lettem, hogy gróf Széchenyi István halhatat­lan sorai: „Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lel­kesítve, Körösi Csorna Sán­dor...” mellett meglelhető Nóg- rád megye és Romhány neve is a Himalájában. VARANASI - A SZENT VÁROS Nagyon sajnáltam el­hagyni Dardzsilinget, a Hi­maláját, mégis december 28-án le kellett mennem a hegyekből New Jalpai- guriba, a vasútállomásra. In­nen már hazafelé vitt az utam, Varanasin, Agrán, Jaipuron keresztül Bom- bayba, ahonnan január 16- án hajnalban indult a repü­lőgépem Európa felé. Cso­dás volt az utolsó három nap a dali buddhista kolos­torban Tenzing Gyatso láma jóvoltából. De hiába, 28-án reggel hétkor megérkezett a taxi, indulni kellett. Fantasz­tikus élmény volt kilépni a hegyek közül. Az egyik pil­lanatban még a szerpenti­nen futott a kocsi, majd jött ■ egy kanyar, és egyszeriben kint voltál a síkságon, rizs­földek és pálmák között, s hátad mögött ott tornyosult a mély­zöld Himalája. Sajnálatomra, hajnali öt körül érkeztem meg Mughal Sarai ál­lomásra, ami Varanasitól úgy 20 km-re a Gan- gesz jobb partján fek­szik. Nem szeretek sö­tétben érkez­ni idegen helyre, nem tud az ember normálisan tájékozódni. Más választá­som nem volt, erre a vonatra kel­lett felszáll- nom, hogy A szent ember és Chris barátom megtegyem az indiai távolságokat figyelem­be véve nem túl nagy utat, csu­pán 746 km-t. Hárman bérel­tünk egy taxit Mughal Sarain, egy angol fiú, norvég barátnője és jómagam, mégis sokba ke­rült, hogy átvigyen minket Varanasiba. Alig pirkadt még, mikor elindultam szállást keres­ni a városban. 11 óra volt, mire leltem egy szobát a Gangesz partján álló Púja (ejtsd: Pudzsa) Szállóban. Berendezkedtem, le­tusoltam, felkaptam a fényképe­zőgépemet és irány a város. Varanasi a világ legősibb, ma is élő városa. Egyidős Babilon­nal, az egyiptomi Thébával, vi­szont míg azok már csak régé­szeti emlékek, Varanasi - az an­gol időkben Benáresznek hívták - él és virul. Mind a hinduk, mind a buddhisták számára szent város. Nem messze innen, alig 10 km-re, Sarnathban kezd­te meg működését Buddha, itt kezdett el prédikálni, még a megvilágosodása előtt. A hin­duk számára pedig Shíva miatt szent, hiszen a Gangesz, vagy ahogy ők hívják: Ganga, egyene­sen Shíva hajából ered, szent és testet-lelket tisztító annak minden csepp- je. Fantaszti­kus város ez! A Gangesz bal partján úgy 7- 8 kilométer hosszan nyú­lik el, és talán 6-7 millió em­ber lakja. A zsúfoltság el­képesztő az óvárosban, ahol magam is megszálltam. Olyan keskeny ■ sikátorok Szent fürdőt végző asszonyok a Gangeszban szabdalják a várost, hogy ha szembe találkozol egy szent te­hénnel, és belőlük rengeteg van ebben a városban, a falra kell ta­padnod, hogy őszentsége elme­hessen melletted. Ha nem ezt te­szed, kockáztatod azt, hogy őte- hénsége felken a falra. A széle­sebb sikátorok adnak helyet a bazárnak, a millió utcára nyíló üzletnek, ahol a legszebb se- lyemszárikat vásárolhatod meg, viszonylag olcsón. Tehenek, ze- buk, bivalyok és majmok százai lófrálnak az utcákon, a Gangesz partján, a háztetőkön. Nem ér­tettem, hogy a negyedik emeleti szobám erkélye miért van sű­rűn, a padlótól a mennyezetig Nógrád megye, Romhány emléktáblája berácsozva. Csak tán nem attól félnek, hogy fizetés nélkül pró­bálok elillanni innen? Mígnem rájöttem: a rács engem véd a majmok ellen. Igen, én vagyok a ketrecben és ők szabadon. Manikarnika ghat - halottégetés Shívának, Ganeshának, Ha- numannak van itt a legtöbb temploma, de persze, az összes többi hindu isten is itt székel. Több száz kisebb-nagyobb templom van ebben a városban, és több ezer kicsiny kápolna. Szent emberekkel is találkoz­hatsz, még lefényképezni is en­gedik magukat 10 rúpia ellené­ben. Úton-útfélen találkozhatsz a szent lingammal, ezzel a ki­sebb-nagyobb kőoszloppal, ami Shíva isten megtermékenyítő erejét jelképezi. Minden hívő fel a halál tényét Indiában, mint mi. Ott öröm meghalni, kikerülni a földi körforgásból, egyesülni az istennel. Öröm tenni a halott lei­kéért annyit, hogy hamvait bele­szórjuk a Gangeszba, hogy eggyé váljék Shívával, a Teremtővel. Mindezekből persze keveset láthattam volna újdonsült bará­tom, Christofhe Prakash nélkül. Ő csónakáztatott meg a Gan- geszon is. Én nem merítkeztem meg, valami visszatartott... (Folytatjuk) hindu leghőbb vágya elzarándo­kolni Varanasiba, itt meghalni, hogy hamvai a szent Ganga vizé­ben egyesüljön Shívával. Ezért aztán éjjel nappal működnek a Manikarnika ghaton a halott­hamvasztó máglyák. A ghatok a Gangesz partján a vízig lehúzó­dó lépcsősorok, amik aljában merítkeznek a hívők a folyó vi­zébe, hogy megtisztuljanak. A Manikarnika persze nem ezt a célt szolgálja. Végignéztem egy hamvasztási szertartást. Ezt sza­bad, csupán fényképezni nem! A máglya olyan 2 m hosszú, 1 m széles és másfél méter magas le­het. 3 q fa szükséges a megépíté­séhez. A halottat olyan Szent Mi­hály lován, bambuszsaroglyán hozzák a rokonok a szent folyó­hoz, ahol belehelyezik a vízbe, mintegy beszentelve a testet. Majd kibontják a halotti lepel­ből, csupán egy kis ágyékkötő marad rajta. Ráhelyezik a mág­lyára, lábbal a Gangesz felé. Kör­berakják kókuszdiókkal - 40-50 darabbal - behintik szantálfa porral, meglocsolják olvasztott vajjal, beszórják rizzsel. A kó­kusz, a vaj és a rizs a túlvüági táplálékot képezi, a szantálpor pedig az égett szagot veszi el. Tényleg elveszi, semmilyen kel­lemetlen szagot nem éreztem, pedig csak néhány méterre áll­tam a máglyától. Kb. 3 óra kell ahhoz, hogy elhamvadjon a test. Aztán kiszedik az el nem égett fadarabokat, majd az emberi hamvakat beleszórják a Gangeszba. Máshogy dolgozzák Körösi Csorna Sándor síremléke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents