Nógrád Megyei Hírlap, 2001. április (12. évfolyam, 76-99. szám)

2001-04-12 / 85. szám

2001. ÁPRILIS 12, CSÜTÖRTÖK L Á T Ó H A T Á R Nógrád Megyei Hírlap - 11. oldal Romhányból Dardzsilingbe, Körösi Csorna Sándor sírjához (1.) Sztranyovszky Béla 47 éves pedagógus. 1980-ban Balassa­gyarmatról került Romhányba, ahol az általános iskolában tanít jelenleg is. 2000. december 14-től jó egy hónapos indi­ai utazáson vett részt, amely keretében a millennium jegyé­ben lerótta kegyeletét Körösi Csorna Sándor, a tudós utazó és nyelvész dardzsilingi sírjánál. Élményeiről az alábbiak­ban számol be lapunk olvasóinak. Sztranyovszky Béla MEGÉRKEZÉS INDIÁBA 2000 november vége: talpamon az útilapu, az útlevél kész, útikölt­ség a kezemben, védőoltások mindkét karomban, csak éppen a kinttartózkodás költségei hiá­nyoznak! Ennek hiányában nem kaphatok indiai vízumot. Kínom­ban már az ördöggel is cimborál- nék, éjszakákat forgolódom át ál­matlanul, mert nem, az istennek sem megy a dolog; hát dugába dől elképzelésem? Minden erőfeszíté­sem ellenére itthon ragadok? Pe­dig hív, vár India, Calcutta, a Hi­malája, Dardzsiling, Körösi Csorna Sándor sírja - ez a hatal­mas, csodálatos ország! Míg egy este megcsörren a tele­fonom, ismeretlen jótevőm szól bele a kagylóba. Hallott a tervem­ről, mégis mondjam el, hová, mi­ért, mi módon utaznék? Belekez­dek. Elég hosszan ecsetelem, mi­kor, hová érkeznék, hangsúlyo­zom a Körösi- emlékszobával és a dardzsilingi síremlékkel kapcsola­tos elképzeléseimet. Közös isme­rősünk említette - mondja - hogy még hiányzik némi pénz tervem megvalósításához. Valóban - kö- hintek egyet, és megnevezem az összeget. Ó - mondja Tibor - en­nek semmi akadálya, adjam meg a devizaszámlám számát, ő holnap átutalja a pénzt. Belém- szorul a lélegzet, hirtelen nem tudom, jól hallottam-e, vagy csupán felajzott képzeletem játszik velem? Annyit kér csupán, vigyek magammal két nemzetiszínű szalagot, az egyiket az emléktábla mellé szegezzem fel, a másikat hozzam vissza Dardzsilingből. Indiai istenek, hát mégis uta­zom! 2000. XII. 14. Frankfurt, 14 óra: startol a Lufthansa hatalmas Boe­A Purana Qila kapuja _________________ ing 747-es gépe Indiába; a delhi re­pülőtér az úti cél. Kint esik az eső, a vízcseppek vízszintesen csíkoz­zák az egyre gyorsuló gép ablakát. A monitoron látom: 6000 méter magasan járunk, amikor a repülő áttöri a felhőréteget, odakint ra­gyogóan süt a nap, alattunk vakí­tó, fehér felhőszőnyeg, felettünk az ibolyásra mélyülő égbolt. Háti­zsákomban ott lapul a Nógrád Me­gyei Közgyűlés millenniumi zász­lója, és Pénzes Géza barátom Körösi-portréja, melyeket szeret­nék elhelyezni Calcuttában, az títő zsivajgás. A vendégfogadó pe­dig? Hát mit mondjak, nem luxus­hotel. Igaz, nincs is szándékom­ban ilyent keresni, nem a „kirakat- India” vonzott ide, az országot a maga kendőzetlen valóságában szeretném látni, megízlelni, meg­szagolni. Szobám kicsi, a két ágy, az asztalka éppen csak elfér ben­ne; keskeny fürdőszoba apró mos­dókagylóval, WC-csészével és a falból kinyúló zuhanyrózsával. Meleg vizem nincs, viszont van te- • lefonom. Ablaka kettő is van a szobának, igaz, mindkettő belső bán részesültem. Teával, narancs­lével, keksszel vártak és a rámcso- dálkozással: egyedül? Calcuttába? Dardzsilingbe? Körösi Csorna em­Delhi utcakép autóriksával Papayaárusok a Main Bazarban nek ki rám hindu istenek, csillog az ékszer, a szárik selyme; hal­mokban gyümölcs, ismert és is­meretlen, hatalmas kupacokban mindenféle zöldség-, paprika-, ré­pa-, káposztagúlák, és ricsaj, síké­nak rólad! És még ezernyi aggódó jó tanács. Hogyan vigyázzak a pénzemre, útlevelemre, poggyá­szomra, és egyáltalán testi épsé­gemre. Utóbb persze bebizonyo­sodott az aggodalmak jó részéről, hogy nagyobb a füstjük, mint a lángjuk, de a féltés diktálta őket, amiért hálás vagyok. A követség­re pedig mindenképpen el kell mennem, a kulturális attasét, dr. Radnóti Alizt meg kell keressem, mert bár a magyarországi indiai nagykövet szerint semmi akadá­lya nincs sem a zászló és a portré calcuttai, illetve az emléktábla dar­dzsilingi elhelyezésének, jobb ezt a dolgot még a kezdet kezdetén tisztázni, nehogy kellemetlen meglepetések érjenek ott, ahol már időrabló ügy lenne esetleges engedélyek beszerzése. Kilenc óra után telefonálok a kulturális inté­zetbe, ahol roppant készségesek: persze, induljak azonnal, a Janpath 1/A a címük, dr. Radnóti azonnal fogad. Gyalog vágok neki az útnak, bár a térképem mutatja, hogy legalább hét kilométert kell megtennem. De sebaj, legalább lá­tok valamit Delhiből! Hát nem tet­szett a város. Por, piszok, kul­lancsként rád akaszkodó riksások, koldusok; őrült forgalom, teherau­tók, buszok, autóriksák hihetetlen tömege, kipufogóbűz, fékcsikor­gás, siketítő dudaszó. Utcanévtáb­la, házszámok itt ismeretlen foga­lom, és senki, de senki nem tudja, hol lehet a magyar intézet. Végül egy barátságos közlekedési rendőr A magyar kulturális központ Ázsiai Intézet Csorna Sándor-em- lékszobájában; és egy fekete gránit kőtábla - Romhány Község Önkor­mányzata emléktáblája - amit Dardzsilingben, a tudós utazó és nyelvész sírjánál, még most, 2000- ben, a millennium évében helye­zek majd el. Delhi, hajnali 1 óra. Átesem az útlevél-ellenőrzésen, várom a háti­zsákomat a csomagkiadónál. Is­merősömtől kaptam egy címet: Main Bazar, Ajay Guest House. Meg, hogy autóriksával menjek be a városba, sokkal olcsóbb, mint a taxi. Ennyi az összes információm India fővárosáról. Már a riksában ülve, az ismeretlen felé száguldva fut végig bennem a kétely: jól meggondoltam én ezt az egészet? Hová robog velem ez a félőrült in­dus cikázva az autóbuszok, kami­onok, világítás nélkül közlekedő riksák között? Mikor rászólok, hogy óvatosabban, csak vidoran legyint: „No problem, Sir, don’t worry!” - válaszolja. Valóban, baj nélkül megérkezünk, bár egy ki­csit beleőszültem sofőröm vezeté­si stílusába. A járműben három ki­fogástalanul működő műszer van: a gáz, a fék és a duda. A többi el­hanyagolható! A Bazarban ebben a hajnali órában is hullámzik a tö­meg, a hangzavar óriási: emberi lárma, a járművek kürtje, amibe belekontráz néhány tehén fagott­ja. Szagegyveleg: füstölők illata ve­gyül emberszaggal, zebutrá- gyaszaggal, fűszerek párájával. Ki­világított, apró boltokból tekinte­lékszobájába? Sírjához? Dr. Radnó- ü Aliz és dr. Bethlenfalvi Géza igen értékes információkkal láttak el mind a calcuttai Ázsiai Intézet mind Dardzsiling tekintetében. Tő­lük tudtam meg Mr. Dekeva és Tenzing Gyatso láma nevét és cí­mét, akikhez később bizalommal fordulhattam Dardzsilingben, és akik oly kedvesen fogadtak és min­denben segítettek. Delhi - azaz ahogyan indusul mondják: Dilli - irdatlan méretű város, hozzávető­leg 13 millióan lakják. A historiku­sok szerint fennállása óta hét város épült itt. Kezdték a hinduk, folytat­ták a nagymogul császárok, aztán az angolok, míg végül 1947 után megint a hinduk - már felszabadul­tán - vették kézbe a város alakítá­sát. Nem egymás tetejére építgették fővárosukat, hanem egymás mellé. Ma azonban ebből semmi sem lát­szik. Egybemosódik Új-Delhi Ó- Delhivel, csupán építészetileg van némi különbség a városrészek kö­zött. Némi különbség? Ha összeha­sonlítod a Qutb-Minart (Ó-Delhi a XIII. sz.-ból) a Purana Qila erőddel (XVI. sz.), a Red Fortot (Vörös Erőd) a Gate of Indiával, hát tagad­hatatlanul van NÉMI különbség! Aztán a Main Bazar-a maga önálló életével! A naplómból idézek: „Le­írhatatlan az a kavalkád, ami itt van! Motoros és biciklis riksák, mo­torkerékpárok, biciklik, zebuk, te­henek. Az egyik meglökött az olda­nem százai, nem ezrei, hanem mil­liói! Hindu szári, kasmírt kendő. Áttört faragású állatfigura, fából, jádéból, benne a kicsi állat. Nagy doboz, benne kisebb doboz, abban még kisebb és egészen apró, kirak­va sok tucat féldrágakővel. Felso- rolhatatlan, elképzelhetetlen. Leír­hatatlan! Koldus öregember, asz- szony, gyerek. Koldusasszony gye­rekkel, testvérkével. Láttam kocsit húzó zebut. Gyorsan megvizsgál­tam a farkát, el van-e törve? Nem volt.” (Ezt magyaráznom kell: Szé­chenyi Zsigmond Nahar című könyvében olvastam erről, hogy, bár a hindu nem bántja az állato­kat, különösen a tehenet nem, arra mégis képes, hogy a borjúnak eltö­ri a farkát, és nem ostorral ösztöké­li az állatot, hanem ezt a törött far­kat ragadja kézbe, és megrángatja, ha gyorsabb mozgásra akarja kész­tetni az állatot.) Az állatkertből föl­mentem a Purana Qila erődbe. Leg­nagyobb meglepődésemre és bosz- szúságomra, a pénztáros az abla­kon át benyújtott 10 rúpiámat nem fogadta el, hanem közölte: én, mi­vel külföldi vagyok, 10 dollárt va­gyok köteles fizetni! Rövid ideig gondolkoztam azon, kifizessem-e ezt a nem kevés pénzt, ám annyira szerettem volna megnézni, leszur­koltam a pénzt. Viszont az erőd, benne Sher Shah mecsetje és a Sher Mandal, Humajun császár könyvtára még azt a közel 500 rú­Sher Mandal. Humajun császár könyvtára Iával, igen megtisztelve éreztem magam. Halomban a zöldségek, a chilipaprikától az ananászig egy csomó olyan, amit még hírből sem ismerek; rücskösek, simák, baráz­dáltak, oválisak; pirosak, sárgák, zöldek, lilák, rózsaszínek, fehérek. Sütik az ezt-azt, füstök, szagok, he­lyenként még illatok is. Sikátorból sikátor nyílik, abból még keske­nyebb utcácska. Bekeveredtem olyan helyre, ahol két ember bajo­san fér el egymás mellett. Árufélék piát is megérte. Csodaszép a me­cset, gyönyörűen faragott a kapu­zat. Gondolom, kegyes Korán-idé­zetek találhatók rajta. Az erőd maga hihetetlenül nagy. A belső udvar legkevesebb két km hosszú és leg­alább 600 méter széles, a falak hoz­závetőleg 40 méter magasak és alul (a kapuban számoltam a lépései­met) 30-32 méter szélesek. Valószí­nűleg nehezen lehetett megvívni ezt a várat, ha az épen maradt déli és északi védmű magasságát ve­szem alapul. A vár fantasztikusan nagy. Indiában minden vagy óriási, vagy aprólékosan miniatűr. Ezekről később. De ott van Delhi közepén a Gate of India. Nem jutottam a köze­lébe, mivel a köztársaság napjának ünnepsége folyt alatta, mindenféle keleti királyok és ki tudja még, mifé­le más fejesek részvételével. A pári­zsi diadalívnek legkevesebb három­szorosa ez a kapu. Ám nem szép. Nem fenséges, csupán óriási. Hival­kodó. Törpének éreztem magam mellette, még távolból is. Pedig ezt nem is az angolok építették, ez már saját termés. Hát tanultak valamit az indiaiak is a 250 év alatt, bár nem voltak igazán jók a tanítvá­nyok sem, a mesterek sem... (Folytatjuk) mi módon rosszul éreznéd ma­gad, esetleg fölszökne a lázad, azonnal valami megbízható or­voshoz szaladj! Jelentkezz be a magyar követségen, hogy tudja­igazít útba. Fellélegezem. Csak nem fantom a kulturális központ, lassan csak elérem már a célom! DELHI Első benyomásaim Delhiről a reggeli órákban, útban a Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ felé, nem tettek India fővárosának csodálójává. Tudom, nagyon ben­nem volt még Európa, meg fáradt is voltam. Utóbb rájöttem, át kell áll­ni, és itt nem az időeltolódásra gon­dolok, sokkal inkább a mentalitás­ra. Elképzelhetetlenül más, össze­hasonlíthatatlan Európához képest India. Első benyomásod az: kosz, mocsok, szennyvíz mindenütt; szagok, amiket az európai, ostobán túlfinomult orrod befogadni szinte képtelen; más és másféle füstölők, amikkel aromát adnak a pörkölt mogyorótól kezdve a videokazettá­ig mindennek; máshol vastag szi­varnál vastagabb dolgok árasztják el szagukkal a piac gyümölcshal­mait, a bazár üzleteit; istenek, szárik, kendők és levelezőlapok ve­szik át ezt a sajátos illatot. A járda szélén ülve dagasztják a csapati tésztáját, amit apró tűzhelyen fa- szénparázsiolött sütnek. Ez is füs­töl ám! Tehenek, zebuk, szamarak végzik úton-útfélen kisebb-na- gyobb dolgukat; gázolajbűzt bö­fögnek a motorriksák, autók, bu­szok és a por! A sárgás-vöröses por, ami még a napot is elhomályosítja, s ami ellen a gigerlik orruk elé szo­rított zsebkendővel védekeznek. Nekem ilyen nem volt, teli tüdővel szívtam mindezt elkínzott torko­mon át magamba, elmaradhatatlan cigarettám füstjével együtt. Később jót mosolyogtam. New-Delhi kert­városi részén baktatva ezeket a táb­lákat láttam: „Green Delhi, clean Delhi!”; azaz a „Zöld Delhi tiszta Delhi!”, de ezek a táblák is sárgák voltak a szállongó portól. Oázis volt a magyar kulturális központ, cso­dálatosan ápolt, öntözött park kö­zepén álló meghitt, rózsásán épü­letével. Parkjában banáncserjék, avokadófák, termő narancs- és cit­romfák, legyezőpálmák; közöttük zöld-sárga, villás farkú papagájok - csapatostul, harsányan visongva röpdöstek fel-alá. A bejárat két ol­dalát Ganesha, az elefánt és Hanuman, a majomfejű isten őriz­te, míg a park túlsó felében Lakshmí istenasszony trónolt ki­csiny kápolnájában. Miután a ka­puőr - kissé vonakodva - beenge­dett, igazán szívélyes fogadtatás­folyosóra szolgál. A festése pedig? Halványzöldek szegény falak, málik a vakolat, pókháló lóg sok­felé és por, por mindenütt. Nem sok jót várok ettől a szállótól, ne­hezen viselem a zajokat, a szago­kat. Keressek talán délután egy másikat? Nem tudom. Most elég fáradt vagyok. Aludni szeretnék, hiszen a repülőn egy szemhu- nyást sem pihentem, annyira le­foglalt az utazás újdonsága. Majd kialakulnak a dolgok! Ami vi­szont jó, hogy van étterme a foga­dónak, éjjel-nappal kiszolgálás, ez nagy előny, mert nem sok jót hallottam az utcára nyíló étter­mekről. Aggályoskodom. Itthoni barátaim aggódó féltése nem pe­reg le rólam nyomtalanul. Óvtak ők mindentől: ezt ne egyél, azt ne kóstold meg, és az Isten szerelmé­re, meg ne próbálj vizet inni, csak palackozott ásványvizet! Ha bár­Gyiimőlcshalmok mindenütt!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents