Nógrád Megyei Hírlap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-03 / 29. szám
A NOGRAD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 2001. FEBRUÁR 3. j Veszprémben befutott, mégis távozik... Az idei balassagyarmati Madách-ünnepség egyik kellemes színfoltja volt, amikor a veszprémi Petőfi Színház „tündöklő szépségű Évája” (ahogyan egyik méltatója nevezte Szorcsik Viktóriát) adott elő részleteket Madách művéből. A salgótarjáni Szorcsik Viktória mint Éva Madách Imre „Az ember tragédiája” című drámájában g Talán sokan nem tudják, hogy a Veszprémben sikert sikerre halmozó Szorcsik Viktória salgótarjáni születésű.- Hogyan lesz egy tarjám lányból színésznő? - kérdeztük az alig huszonkét éves szőke lányt.- Azt hiszem én ilyen ambíciókkal, s némi tehetséggel születtem... Kicsi koromtól vonzott az előadói, a színészi pálya. Igazából a vonzalmamat édesanyámnak köszönhetem, aki folyamatosan nyomkodta kezembe a versesköteteket... Aztán a Petőfi iskolában drága tanárnőm, Cseplák Rózsa néni vett kezelésbe, aki egyébként biológia-földrajz szakos. Neki -köszönhetem első versmondói, előadói sikereimet is. Színésznőnek pedig nem tudom, hogy nevezhetem-e már magam...- Hogyan került Veszprémbe?- Szerencsém volt... Egy budapesti szavalóversenyen figyelt fel rám Vándorfi László igazgató és fiatal korom ellenére azonnal szerződtetett... Az ottani Lovassy gimnáziumban érettségiztem, s a mostani már a hatodik évadom a szép dunántúli városban.- Milyen szerepeket játszott és játszik Veszprémben?- Kezdetben természetesen kisebb szerepekben mutathattam meg tehetségemet, aztán jöttek a főszerepek. Az első igazán nagy és szép feladatom a „Csongor és Tünde” című darabban volt, amelyikben kettős szerepet, Tündét és Ledért alakítottam. A „Padlásában a Kölyök megformálójaként énekelhettem is. Játszottam egy Garcia Lorca-darabban, s a „Dollármamában”, amelyik ősbemutató volt... Végtelenül boldog és hálás vagyok, hogy én lehettem „Az ember tragédiája” Évája, amelyet - a szakma szerint is - sikerült szépen megformálnom.- A főiskolai felvételivel pró- bálkozott-e már?- Eddig két sikertelen kísérletem volt, de nem adom fel... Nekem a színház a mindenem... Bár most váltani fogok szomorú szívvel, de elhagyom szeretett színházamat, ahol - talán szerénytelenség nélkül mondhatom - szép sikereket értem el, de élni is kell! Veszprémben pedig most komoly anyagi gondok tornyosulnak. Talán hihetetlen, de csökkentették a színészek, amúgy sem túl magas fizetését.- Netán a fővárosba szerződik?- Nem, nem...! Sokkal távolabb próbálok szerencsét. Úgy néz ki, hogy a következő évadtól külhoni magyar színházakban fogok játszani: New Yorkban, Torontóban és talán Sydneyben is. Természetesen némi anyagi és szakmai megerősödés után hazajövök.- Ha itt Salgótarjánban alakulna színház, szívesen jönne ide?- Repülnék! De annak is örülnék, ha egy-két veszprémi darabbal (például a Tragédiával) eljöhetnénk Tarjánba... Tudom persze, hogy ez csak vágyálom, sajnos előfordul, hogy akkor sem tudok jönni, amikor meghívnak. Január 22- én például programegyeztetési mulasztásom miatt nem tudtam fellépni a Madách-hagyo- mány Ápoló Egyesület magyar kultúra napi rendezvényén, pedig nagyon szerettem volna. Ezúttal is elnézést kérek a szervezőktől és a tarjániaktól. Remélem, hogy lesz még lehetőségem bemutatkozni szülővárosomban - mondta befejezésül Szorcsik Viktória, a veszprémi Petőfi Színház tagja. ________________________ítAl V égigtáncolta Európát Az idén Őze János szécsényi néptáncos is Madách-díjat kapott. Élete egyik legszebb napja volt, amikor megtudta, hogy milyen rangos elismerésben részesül. Felejthetetlen élményt jelentett számára a balassagyarmati Madách-ünnepség, ahol átvette a díjat.- Úgy érzem, hogy a kitüntetésemmel elismerést kapott a néptánc, a népi kultúra ápolása is. A magyar egyetemes kultúrának szerves része az, amit mi csinálunk. Igaz, nem vagyunk olyan divatosak, mint a különböző könnyűzenei áramlatok és az azokhoz kapcsolódó táncok. Talán az én elismerésem megerősíti a többieket is abban, hogy odafigyelnek ránk, elismerik, amit teszünk. Őze János néptáncszeretete csaknem négy évtizede tart. 1963-ban Szécsényben Székely István szervezte be a gyermek- csoportba. Egy másik meghatározó név a szép ívű pályán Bodai Józsefé, a Mecsek együttes vezetőjéé. Az ő hatására kezdett el 1974-től 0/ néptánckultúrával is behatóbban foglalkozni. 1975-ben alapító tagja volt a Nógrád táncegyüttesnek. Ott Mlinár Pál volt rá szakmailag nagy hatással. Fesztiválok, külföldi szereplések, tévéműsorok követték egymást. Elmondhatja magáról, hogy végigtáncolta Európa szinte valamennyi országát, eljutott Törökországba, Izraelbe is. Mindig is azt vallotta: a jó pap is holtig tanul. Szécsényben a Palóc együttes létrehozói között szerepelt. Itt Hájas Tiborral dolgoznak együtt. Tánccsoportjuk sorozatos sikere dicséri a két szakember jó munkáját. Amit Őze János tesz, „ragályos”. Néptáncos a lánya és a fia is.- Próbák, fellépések... - gondolom gyakran nincs otthon. Mit szól mindehhez a felesége? Őze János, Madách-dijas- Korábban egy kicsit bosz- szús volt, de amikor látta, hogy mennyire hozzátartozik az életemhez a tánc, megenyhült, ma már együtt örül a sikereimnek. Egyébként csak a munkám és a tánccal összefüggő dolgok szólítanak el a családom mellől. A kitüntetett egyik vágya, hogy együtt lépjen fel egy tánccsoportban a most hatéves Fanni unokájával. Elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy Szécsényben a zeneiskolában hat évvel ezelőtt megalakult a néptánctagozat, ahol a fiataloknak adja tovább tudását. Életének másik vonulata Szécsény helytörténetének kutatása. Egykoron Antal Károly szerettette meg az ifjú tervező- építésszel a honismereti munkát. Hosszú évek óta a szécsényi szüreti felvonulás fő szervezője, rendezője. Ott volt a városnap „születésénél” is. A lakosság harmadik alkalommal is megválasztotta önkormányzati képviselőnek. Őze János nem a kitüntetésért közéleti ember, nem azért ápolja, terjeszti a népi kultúrát. A Madách-díj azonban erőt ad neki a további munkához. SZENOGRÁDI FERENC A művész is ember - Nem ikrek a Tunyogi testvérek Művészek. Egy más világ. Nehéz fazonok? Nem feltétlenül. Idegenek? Dehogy! Itt élnek a mindennapjainkban, meghatározzák kultúránkat, szórakozásunkat, így véletlenül sem lehetnek azok. Közelebb vannak hozzánk, mint bárki mások, csak MÁSKÉPP. Nézzük őket a tévében, halljuk a rádióban, látjuk az újságban, fellépéseken, néha az utcán, de közelebbit nem tudunk róluk. Hogyan élnek, milyenek a hétköznapjaik? Gyűlölnek, ölelnek, szeretnek? Mindent, amit mi civil emberek csinálunk, csak ők máshogyan. Egy - valamivel - zártabb világban. Ebbe a világba enged bepillantást rovatunk. A minap alkalmam volt egy autóban utazni a két Tunyogi lánynyal, Bernadettel és Orsival. Az autópálya kapujában, a kártyaellenőrzésnél a kezelő hölgy csodálkozó arccal nézte az elöl ülő hölgyeket. Azt hittem felismerte bennük a művészeket, de kisvártatva csak annyit kérdezett:- Ikrek?...- Érdekes, hogy a hölgy ikreknek nézte önöket, pedig csak a születés- és névnapjuk van azonos napon, külsőleg nem olyan nagy fokú az azonosság, inkább a hangjuk hasonló. 0.: Olyannyira, hogy az anyukánk sem tudja megkülönböztetni a hangunkat telefonban, mikor hívjuk. B.: Apu, Tunyogi Péter? a Tunyogi Rock Band énekese, korábban évekig a P. Mobilban játszott, ma már saját zenekara van. Anyu pedig az ügyintézőnk, Orsiét és az én dolgaimat intézi.- Indíttatás szempontjából fontos, hogy a papa zenész? Ha nem ezzel foglalkozik, lehet, hogy önök sem kerülnek popközeibe. B.: Sok olyan embert ismerek, akik nem zenészek, hanem más művészeti ágban tevékenykednek. Ha valaki örökli ezt a fajta tehetséget és hajlamot abból előbb-utóbb úgyis kiütközik és ő is megpróbálja. És ha még van tehetsége is, nagy az esély arra, hogy ez tényleg így fog történni. 0.: Az sem elhanyagolható, hogy apunak a szülei színészek voltak! B.: Érdekes, mert végül is énekesnek készültem és Orsi lett az, én pedig a színészeméi kötöttem ki. A nagyszüleimből írtam a diplomamunkámat a főiskolán.- Induljunk el a kályhától! Hogyan kezdődön? B.: Nálam indult az egész. Otthon egyfolytában énekeltünk. A rádió gyermekkórusába jártam, majd az Operaház gyermekkórusában kötöttem ki, ahová az Orsit is felvették, így együtt ültünk a kóruspróbákon. Mondanom sem kell, ugyanabba az iskolába jártunk, reggel együtt mentünk, este együtt jöttünk. Aztán, mikor nagyobb lettem, abbahagytam a kórusozást, s hosszas unszolásra elmentem Toldy Marika nénihez. Nagyonként akartam énekelni tanulni, deányukátn erőltette. Egy idő után jött Orsi is... 15 éves voltam, mikor énekeltem egy reklámot és a stúdióban annyira megtetszett a hangom az ottani hangmérnöknek, hogy két hét múlva felhívott, ennek és ennek a zenekarnak kéne vokálozni. Azelőtt soha nem vokáloztam, de mivel kórusba jártam, a kottát olvastam és hallás után is gyorsan tanultam, így kerültem a körforgásba, egyre több és egyre jobb helyekre hívtak. Közel 300 magyar CD-n és kazettán szerepeltem és a turnékat akkor még nem is említettük! Annak idején Szandi nővérével, Pintácsi Vikivel énekeltünk Demjén-turnén, majd Malek Andival és Keresztes Ildivel közreműködtünk a régi Tátrai Band-lemezeken. Ezek aztán az „ősidők”! Nagyon fiatal voltam, s ők már akkor gyakorlottabb vokalistáknak számítottak.- Megkérdezhetem: hány évesek? B.: Ne kérdezze meg, mert nem vagyok idős! Nem sokkal vagyok 20 fölött, annyit elárulok. Mindenesetre utána jöttek a Rapülők, és vittem magammal Orsit... O.: Ugyanúgy kezdődött nekem is, mint Bernadettnek. Már az oviban együtt énekeltünk, meg otthon, családi körben, szülinapokon. Egy napon van a születés- és a névnapunk, ugyanis a névnapomon van Berni születésnapja. Gyerekkorunkban az oviban át kellett mennem kiscsoportból a nagycsoportba, hogy énekeljünk dalokat, állandóan produkálni kellett magunkat. B.: Az óvó nénik tudták, hogy tudunk. Kiállítottak bennünket és műsoroznunk kellett. Pedig hogy utáltuk!... 0.: így visszanézve persze szép emlék. Az Operaházban sok operában szerepeltünk. Kosztümökben énekeltünk, csupa korabeli ruhákban. Játék volt, és mi szerettük. Igaz, hogy kemény volt, mert próbára kellet járni, de mellette lehetett lógni a suliból. Sokszor próbára mentünk iskola helyett. Nagyon jó időszak volt!- A popzene gondolom már nem volt annyim jó ürügy a lógásra. 0.: Nem. Egy évet jártam én is Toldy Máriához, majd jött a vokálozás. Bernadett elvitt egy Tátrai Band-próbára. Rettentően izgultam! B.: Valaki épp kiesett a bandából a próbák alatt. Kérdezték a fiúk, hogy tudnék-e embert, mire mondtam, hogy nekem van egy kishúgom, ató nagyon édes... Egyből ment az „úristenezés”, de aztán ráálltak, hogy hallgassuk meg. Elvittem.- Úgy tudom, a papa éppen akkor jött haza külföldről, amikor otthon Bernadett sminkelgette Orsi arcát, az esti koncertre készülődve. Leesett az álla? B.: Furcsának találta, mert mind a ketten ki voltunk kenve. Nem csoda, hogy ájuldozott, Orsi volt akkor 15, én meg 17. O.: Apu sokat volt külföldön, vendéglátózott. Aznap este SOTE- koncert volt a Tátraival, festettük magunkat, ahogy az lenni szokott. Elkészültünk, kimentünk a szobából, az első mondata az volt: - Hogy néztek ki? Csodálkozott, hova megyünk mi egyáltalán este 11-kor - a SOTE-kon- certek elég későn kezdődtek már akkor is - miért nem vagyunk még ágyban. Mondta, hogy azonnal mossuk le, és feküdjünk le, nem akarta megérteni, hogy dolgozni megyünk. Anyu is puhította, hogy „ne hülyéskedj már Tunyókám”. B.: Anyu vitt és hozott is minket kocsival.-A papa nem ment megnézni? B.: Nem, kétségbe volt esve, mondta, hogy az ő idejében a vokáloslányok csak egyre voltak jók... 0.: Féltett minket. B.: Ebben tényleg igaza volt, régen nem volt divat a vokálozás. Egy-két csaj esetleg riszálta magát, de ezzel be is fejeződött a színpadi produkció. Az akkori együttesekben nem nagyon hallottál vokálokat!- Főleg nem a P. Mobilban! B.: Nem tudta, hogy már más a trend. Énekelni megyünk és nem másért... 0.: Iszonyúan izgultam, az volt az első koncertem. Hasmenésem volt, félóránként pisilni jártam, szóval jó nagy traumát jelentett, de végül is sikerült. Felvettek.- Többen valamilyen reklám fel- éneklésével indítottak a vokalisták közüL Önöknél is ez a trend? O.: Véletlen lehet. Én is azzal kezdtem!- Hogyan lehet egy üyet megcsípni? Gondolom nem kis pénz... B.: Ez sem volt megszokott dolog, sőt akkoriban még jogvédés sem volt, úgyhogy nem járt érte sok pénz, de igazából nem is érdekelt. A dicsőség volt fontos, hogy az ember a tévében lássa magát. Tanulni is lehetett belőle!- A mai világban már nem nagyon alapozhatna a dicsőségre! B.: Nem tudom... Engem akkor még a tanulás érdekelt, elvállaltam mindent. Aztán később, talán két évvel ezelőtt egy nagyon nagy cégnek énekeltem szintén nagyon nagy reklámját, ami akkora siker lett, hogy a gyerekek az óvodában azt dúdolták. Hogy lehet ilyet megcsípni? Nehezen... SÁNDOR ANDRÁS
