Nógrád Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-15 / 12. szám

2. OLDAL MEGYE I KÖRKÉP PÁSZTÓ 2001. JANUÁR 15., HÉTFŐ Ma lenne százéves az üveggyári főmérnök, igazgató Jermendy Károly, a Salgótarjáni Üveggyárban, (mai nevén Salgglas Üvegipa­ri Rt.) dolgozott 1926-tól 1960-ig. A magyar üvegipar, illetve a tarjáni gyár mű­szaki fejlesztésében kiemelkedő tevékenységet végzett. A gyár főmérnöke, mű­szaki igazgatója, illetve 1945-től 48-ig, - az államosításig - igazgatója volt. Ez volt az az időszak, amely alatt a gyár modern technológiával és a piac igényeit kielégítő, széles gyártmányskálával rendelkező, a nyugat-európai országokba és a tengeren túlra is exportáló vállalattá vált, s egyúttal új és modern üvegol­vasztó kemencék létesítésével, a gépesítés továbbfejlesztésével megtöbbszöröz­te termelési volumenét és termékválasztékát. Jermendy Károly 1901. január 15-én született. Selmecbányán kezdte meg mér­nöki tanulmányait, majd a Felvidék elcsa- tolása után a Sopronba települt egyete­men szerzett diplomát. 21 és fél évesen a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. alkalmazá­sába került. Már ekkor kitűnt kiváló mun­kaszervező képességével. 1926-ban a bá­nyatársulat megvásárolta a Salgótarjáni Üveggyárat (akkori nevén palackgyárat) egy külföldi érdekeltségtől, amelyet az előző tulajdonos cég 1923 nyarán leállí­tott. Az üveggyárhoz kerestek egy ma­gyar mérnököt (a gyár műszaki vezetése ekkor külföldiekből állt) német nyelvtu­dással. A választás Jermendy Károlyra esett, akinek műszaki fejlesztési tevé­kenysége 3 nagy területre osztható: a/ Az üvegfeldolgozás számos kézi műveleté­nek gépesítése, a gépek továbbfejleszté­se, a meglévő gépi berendezések, elsősor­ban gázgenerátor-telep modernizálása, b/ Az üvegolvasztó kemencék konstruk­cióinak modernizálása. A kemencék gyorsfelfűtésének bevezetése, c/ Gazda­ságosabb hazai nyersanyagok alkalmazá­sa az üvegkeverő összetételekben. 1928-tól 30-ig a gyár energiagazdálko­dásának vezetője volt. Elsősorban a régi, aknás gázgenerátorokat állíttatta át foko­zatosan a korszerűbb, jobb hatásfokú Koller-féle forgórostélyos' generátorokra. Egyidejűleg szorgalmasan képezte magát az üveggyártás tudományában, rendsze­resen olvasva a külföldi szakirodalmat. A társulat már a 30-as években több alka­lommal tanulmányutakra küldte francia, német és dán gyárakba. A fejlett techno­lógiákat azután bevezette a Salgótarjáni Üveggyárban is. Rövidesen rábízták a gyár legnagyobb fehér üvegolvasztó kemencéjének és az abból történő termelésének műszaki irá­nyítását. Nagyjelentőségű fejlesztése volt az üvegtermékek hűtésének, feszült- ségtelemtésének gépesítése is. A hűtő­kamra típusokat először hosszú, alagút- rendszerű hűtőkályhával váltotta fel, gör­gőkön futó acéllemezekkel alkotott sza­lagrendszerrel, amelyet villamos motor vontatott. A tüzelést beépített oldalégők­kel oldotta meg, szabályozhatóan. Néhány év alatt az üveggyár szinte tel­jes keresztmetszetében bevezette az üvegtermékek feszültségtelenítésére a szalagrendszerű hűtőkályhákat, elsősor­ban az IMAG-rendszerű típusokat alkal­mazva. A nagyméretű (25-50-100 literes) üvegtermékek szalaghűtő-kályháját ma­ga tervezte meg. Ezekkel a berendezések­kel az üvegtermékek hűtésének időtarta­mát egytizedére lehetett csökkenteni és mindenekelőtt védeni az emberi egészsé­get. Az üvegtermékek szúrólánggal törté­nő végfeldolgozására a bányászatban használt karbidlámpát alapul véve fej­lesztett ki gépet. Ugyanígy termelékeny csiszológépet is konstruált a préselt üveg­termékekhez. Nevéhez fűződik az V. sz. fehér üvegolvasztó kádkemence megter­vezése is. Kitűnően értett az üvegolvasztáshoz, a nyersanyagokhoz, a tűzálló kövekhez, a már említett forgórostélyos generátorok­hoz és az Owens féle öblösüveg fúvó au­tomatához. Műszaki vezetőként felelős volt a termékek minőségéért, a fejleszté­sért, a termelékenység növeléséért. Mun­kaköri leírásában természetesen nem szerepelt a felelőssége arra az esetre, ha valamelyik középszintű vezető műszaki mulasztásából a gyárban anyagi kár ke­letkezik. 1951-ben azonban nem vették fi­gyelembe a munkaköri leírást és ezért is őt tették felelőssé... Az érvényesülés útját a kemény és eredményes münkában látta. „Olyat pro­dukálni a munkában, amit más nem tud”, volt az egyik sarkalatos elve. Ezt két gyermeke előtt is többször kifejtette. El­ítélte amikor valaki inkorrekt módon, pél­dául mások rágalmazásával igyekszik előrejutni. Amikor 1944 végén a front közeledté: vei sok vezető ember elmenekült a város­ból, ő az őrhelyén maradt, annak ellené­re, hogy a hadiüzemmé nyilvánított gyár katonai parancsnoka igen erős nyomást' gyakorolt rá, hogy hagyja el a várost, az országot. Nemcsak maga nem távozott el, hanem hívására lakásában a családon kí­vül az ország más részében élő rokonok, továbbá közeli ismerősök, munkatársak éltek ebben az időszakban átmenetileg napokon, heteken át, mintegy 14-en. Se­gítséget nyújtott munkaszolgálatból visz- szatérő kollégáknak ruhával, élelemmel. 1944. december elején titkos utasítást adott beavatottjainak, vállalva ezzel a legsúlyosabb kockázatot is arra, hogy rejtsenek el minél több fontos gépalkat­részt, villamosmotort, műszaki rajzot, egyéb anyagot a gyári berendezések le­szerelését és elszállítását végző közegek elől annak érdekében, hogy a német hadsereg kivonulása után a gyártást mi­előbb újra lehessen indítani. Egyetlen ember sem akadt, aki feljelentette volna a hatóságoknál. Ily módon a Salgótarjáni Üveggyár azon legelső nagyüzemek közé került, ahol a termelés a front átvonulása után rövid idő alatt újraindulhatott. Mi több, az átmentett villamos motorokkal segítséget tudott nyújtani a teljesen leszerelt helyi vállalatoknak az újrainduláshoz. 1945. január elejétől őt bízták meg a gyár igazgatásával. Elvállalta, egy igen­igen nehéz időszakban, amikor az or­szág nyugati felében még súlyos harcok dúltak, közlekedés, anyagszállítás nem volt, élelmiszer még kevésbé. Az ország­ban azon igen kevés vezető ember közé tartozott, aki 1945. előtti vezető pozíció­ját 1945-ben, illetve azt követően is meg tudta tartani. A felettes szervek tőle vár­ták elsősorban a gyár újraindításának megoldását, a munkások foglalkoztatá­sát, a műszaki feltételek megteremtését. Jermendy Károly hervadhatatlan érde­me, hogy megfelelt a nehéz kihívások­nak és a népi szervezetekkel, műszaki munkatársai, kitűnő kollégái segítségé­vel sikeresen vezette ki a gyárat a bénult­ságból. Az 1945 után kibontakozó újító moz­galomnak a szó legteljesebb értelmében élenjárója lett az ijvegiparban. Ennek írá­sos bizonyítékait a gyári újítási napló be­jegyzései őrzik. Alig 1 évtized alatt mint­egy 20 újítását fogadták el gyári szinten. Emellett iparági szinten is jelentős újításai voltak. Ezek közül az egyik legjelentő­sebb volt az üvegolvasztó kádkemencék felfűtésének 4,5 napra csökkentése a ko­rábbi 10-12 napos felfűtés helyett. Ezt 2 lépcsőben vezette be. A sajószentpéteri és a tokodi gyárban is bevezette a gyors- felfűtést. Újításai közé tartozik: a II. kád­kemence égő rendszerének modernizálá­sa, a rekuperatív hővisszanyerő berende­zés bevezetése az üvegolvasztó kádke­Jermendy Károly (1901-1960) mencéknél, az IMAG hűtőkályhák hűtési teljesítményének növelése időtartam és törésveszély csökkentésével, üvegolvasz­tó kemencék regenerátor hővisszanyerő kamráinak átalakítása. Az üvegkeverékek összetétele terüle­tén is nagy megtakarításokat eredménye­ző újításai voltak. így a fehér üveg kádke­mencében olvasztásánál az import szóda és import homok helyettesítése földpát- tal, a sötét zöld üveg nyersanyag összeté­telének megváltoztatása a belföldi ásvá­nyi alkotórészek arányának növelésével (ekkor az alapvető import nyersanyagja szóda hiányát sikerült pótolnia helyettesí­tő anyagokkal és így a gyár megmenekült a zöldüvegtermelés elrendelt teljes meg­szüntetésétől, illetve az akkori országos szódahiány miatti kényszerleállításától, amely a gyárban mintegy 4-500 dolgozót érinthetett volna. Jelentős volt szakmai irodalmi tevé­kenysége is. 1945 után több jegyzete je­lent meg széles körű gyakorlati tapaszta­latai és szakirodalmi ismeretei alapján, amelyek a gyár műszaki állományának szakmai továbbképzését szolgálták. To­vábbképző tanfolyamokat, előadásokat tartott a gyárban, Budapesten a Szilikát­ipari Tudományos Egyesületben és a Mérnöki Továbbképző Intézetben is. Nagyon közvetlen ember volt. A barát­ságos, nyugodt, hangnem volt rá jellem­ző. A munkafegyelmet természetesen megkövetelte. Két fia is ebben a szellem­ben nőtt fel és dolgozott a mérnöki pá­lyán. Mélyen hívő, vallásos ember volt. A salgótarjáni evangélikus gyülekezet pres­bitériumának munkájában is tevékenyen vette ki részét. Végtelenül szerette család­ját és nagy empátiával viseltetett család­tagjai iránt. így például amikor egyik fia 1959-ben Kínában dolgozott kiküldetés­ben egy export üveggyár felszerelésén és üzembe helyezésén, rendszeresen ellátta szakmai tanácsokkal és saját kezdemé­nyezéséből hazai sajtótermékekkel. Jó érzékkel tudta megválasztani mun­katársait. A műszakiak és a fizikai dolgo­zók körében az eredményes és kitartó munka, a szakmai tudás, a nyitott maga­tartás és az egyszerű öltözködés folytán kifejezetten népszerű volt. Egyik fia em­lítette, hogy valahányszor összetalálko­zott édesapja munkatársaival, beleértve a budapesti központban dolgozókat is, azok nagy szeretettel és elismeréssel be­széltek róla. Hobbijai közé tartozott a természetjá­rás. Gyakran kirándult a salgótarjáni he­gyekbe, illetve a Mátrába, családtagjaival, munkatársaival. Évtizedeken át tagja volt a városi bélyeggyűjtő körnek. Sokat tett a közösség érdekében a sport támogatásáért. Segítette a SÜMSE sportpálya létrehozását, hasonlóképpen a teke-, a tenisz- és a korcsolyapálya létre­hozását. Mintegy 10 éven át volt a gyári olvasó­kör elnöke. Elsősorban a könyvtár állo­mányát fejlesztette, majd zenekart, dal­kört, színjátszó kört szerveztetett. Ekkori­ban váltak rendszeressé az iskolán kívüli népművelés estéi, amelyeken pedagógu­sok, orvosok, művészek, közéleti szemé­lyiségek tartottak előadásokat. 1938/39- ben kitartó harcot folytatott a kultúrott­hon felépítéséért. Korán, 59 évesen ment el. Felépítette már betegen, családi házukat, azonban beköltözni már nem adatott meg neki. A megkezdett utat a fiatalabb generáció folytatta, amelyik tehetségét, rátermettsé­gét bizonyítja, hogy a gyár az igen nehéz gazdasági körülmények között is mind­máig létezik, termel, munkát, kenyeret ad több száz embernek. Tisztelet a katonáknak: „Békében, háborúban” (Folytatás az 1. oldalról) Tibay Géza és Löké Ernő szorgal­mazták ezt a dolgot, melyet a „civi- tas...” is támogatott. Tibay Géza bácsihoz sokat jár­tam és ő valóságos két lábon járó történelemkönyvként sok estén mesélt a háborús élményeiről, amelynek jó részét papírra is vetet­te. Van nekem egy atyai öreg bará­tom Vizy Ferenc, akivel még a nyolcvanas években közösen vas- útmodelleztünk, aki szintén 23-as honvéd volt és egyszer megmuta­tott nekem egy kis noteszt, amely­be az 1944 évi hadi események vol­tak feljegyezve. Abban maradtunk, hogy egyszer ez még nagyon jóí fog jönni. Tibay Géza volt az, aki halála előtt célozgatott rá: jó lenne a gyarmati gyalogzászlóalj történe­tét megírni. Mondtam neki, ha lesz időm, akkor elvállalom, mert már akkorra annyi anyag összejött, hogy lehetett volna valamit kezde­ni. Időközben ugyanis sikerült olyan idős embereket találni, akik szemtanúként leírták a háborús él­ményeiket. Az események 1999-ben gyor­sultak fel, mert a január 23-a, a lo­sonci 23. gyalogezred felállításának a dátuma a szeptember 1., a II. vi­lágháború kitörésének a dátuma és mindkettőnek a 60. évfordulója volt. Én akkor kerestem meg Tyekvicska Árpád levéltár-igazga­tót, hogy segítséget kérjek ehhez a tervemhez. Ó ezt felvállalta, támo­gató nyilatkozatot kaptam Á. Varga Lászlótól is, aki most a fővárosi le­véltár igazgatója és az amatőrök előtt lezárt kapuk megnyíltak előt­tem is. így állt össze egy anyag, amelyet dr. Szabó Péter hadtörté­nész átnézett szakmailag. A Nóg- rád Megyei Levéltár és a Nagy Iván Történeti Kör pártfogásába vette az ügyet. Egy olyan jó csapat van itt, amelyik sorozatának ezt a 8. köny­vét nagyon szépen kivitelezte. ség egy horthysta, fasiszta rabló horda volt és ezt a bélyeget ők hur­colták. Szerettem volna végre Gyar­maton is bebizonyítani, hogy ezek szerencsétlen emberek voltak, akiknek sorállományú katonaként, Körletrendezés: Litiny, 1942. április 10. Nagy- segítség volt az számomra, hogy a salgótarjáni és balassagyar­mati levéltárosok szinte nyomda­készre megcsinálták az anyago­mat, elvégezve a szükséges javítá­sokat. Kopisz Attila végezte el a nyomdai előkészítést és a szé- csényi nyomdában látott napvilá­got a kötet.- A második világháború törté­netét negyven évig egyoldalúan ta­nították: a magyar népet a nácik utolsó csatlósaiként, megfutamo­dott hadseregként szerepeltették és a háborút megjártak számára nem volt nyilvánosság.- Sajnos, a negyven év úgy telt el, hogy a magyar királyi honvéd­tisztként az volt a sorsuk, hogy en­gedelmeskedjenek a parancsnak. Többségük vissza sem tért. Aki pe­dig hadifogoly lett Oroszországban vagy Nyugaton, annak még ezeket az éveket sem számolták be sokáig a nyugdíjba, s erről még beszélni­ük sem volt szabad. A későn bejött kárpótlás is kurtán, furcsán érintet­te őket. Nagyon sok helyen, már csak az özvegy kapta meg a nyug­díjemelést.- Országosan is kuriózumnak számít, hogy egy város területéhez tartozó honvédelmi egység sorsáról történelmi visszatekintés jelenik meg. Honnan vannak a fotók és a személyes emlékek?- Ez a majd kétszáz fotó legna­gyobb százalékban az egykori résztvevőktől származik. Szekré­nyek aljáról, fiókokból kerültek elő, de még az is kiderült, hogy a helytörténeti gyűjteményben is vannak ide vágó képek. A legértékesebb fényké­pek az egykori tisztektől származnak, akiknél az ÁVH szinte családtag­nak számított, mert gya­korta zaklatta őket, de valahogy a fényképek és az értékes dokumentu­mok egy része megma­radt. Az adatközlők egy személyi adattárban szerepelnek a könyv vé­gén, fényképpel és kato­nai pályafutásuk törté­netével.- A 23-as gyalogzász­lóalj története hol kezdő­dött és hol végződött? _______■ - A zászlóalj 1939. ja­nuár 23-án alakult meg a nyűt haderőfejlesztés keretében az l/III. Határőrzászlóaljból, ame­lyet '35-ben helyeztek Gyarmatra Budapestről. Első parancsnoka Vi­téz Mogyoróssy Béla alezredes lett, akit a korabeli társasági élet egyik hangadójának tartottak. Részt vet­tek az 1940-es erdélyi bevonulás­ban, '41 őszén a Lászay János al­ezredes vezette iker zászlóalj meg­szálló feladatokra Ukrajnába, Gafi- ciába került és ők kerültek először ellenséges tűzbe. Utána a '42-es nagy mozgósításkor a doni hadse­regbe került a 23/11. gyalogzászló­alj. Ott az urivi hídfőnél vívott sú­lyos harcokban '43. január 12-13- án tizenegy tömegtámadást vertek v issza a zászlóalj parancsnokká kinevezett Hárs László tartalékos százados vezetésével és csak pa­rancsra vonultak hátra. Ők a bát­rak bátrai voltak, akiket méltatla­nul nevezett gyávának Jány Gusz­táv hadparancsa. Az első magyar hadsereg mozgósítása idején, 1944. április 20-án kikerültek a Kárpátok előterébe és hadi helyzet változásait követve júliusában már az orosz csapatok visszaszorí­tották őket a Kárpátok vonaláig. Onnan a román kiugrás után ki­vonták őket, mert fölállították a harmadik magyar hadsereget és utána már a trianoni határ egy ré­szének a védelmét látták el egy ideig. Aztán egyre hátrálva a Bala- ton-vonal védelméhez vonták őket és Grácz környékén érte őket a há­ború vége. Az 53/11. ikerzászlóalj Szegváry Mihály alezredes vezeté­sével, a megszálló tevékenységből egyre inkább a haditevékenységbe került, ahogy az arcvonal húzó­dott hátra. Az utolsó jelentések ró­luk 1944 karácsonyán a Kékestető környékén vívott harcaikról szól­tak, ahol felmorzsolódtak. '44 au­gusztusában mozgósították a 23/11. tábori pótzászlóaljat és az újra szervezett második magyar hadsereg kötelékében Erdély visz- szaszerzése volt a feladatuk. Ez a sebtében összeszedett zászlóalj kijutott a Marosig, visszaszorítva a románokat. A Gyergyó völgyében nyomultak elő a gyarmatiak és a tordai csata után október elején az általános visszavonuláskor kerül­tek az anyazászlóaljhoz. Végül is három szálon futott a zászlóalj története. A negyedik szálat a Gyarmaton maradt különítmény képezte, amelyik Vitéz Ballay Győ­ző ezredes vezetésével '44 szep­tember 8-án a kővári hídon ke­resztül elindult nyugat felé és vé­gül amerikai és orosz fogságba ke­rült.- A történetek számos tragikus egyéni sorsot rejtenek. Mi volt közü­lük az író számára a legmegrá­zóbb?- A szinte elveszett nemzedék sorsa tragikus. Mindenki számára figyelmeztető a könyv záró mon­data, amely szerint ezekkel az em­berekkel a történelem nagyon igazságtalanul bánt el, legalább emlékezzük rájuk. A fellelhető veszteség kimutatásokat is átnéz­ve, a mintegy ezerfős zászlóalj az egyes harctereken csaknem nyolc­száz embert vesztett. A teljesen feltöltött balassagyarmati gyalog­zászlóaljból alig kétszázan tértek vissza a Dontól. A katonák többsé­ge elesett, eltűnt, vagy hadifogság­ba esett és ez a legnagyobb trau­ma, amelyet a mai napig visel a vá­ros és a környék magán. Azt lehet mondani, hogy Balassagyarmat területéről egy komplett zászlóalj- nyi honvéd hiányzik, de a losonci gyalogezred másik két zászlóalja, a losonci és a salgótarjáni is ha­sonló nagy veszteséget szenve­dett. Elmondhatjuk, hogy Nógrád megye 1938-as területéről egy gya- logezrednyi katona hiányzik és ezeknek a gyermekei és unokái. Ezt a tragédiát növeli, hogy az első világháború poklában elesett 16- os honvédek gyermekei sem szü­lettek meg és ezek a veszteségek a magyar történelem örökké fájó se­beit jelentik. SZABÓ ENDRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents