Nógrád Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-06 / 5. szám
2. OLDAL SALGÓTARJÁN r BALASSAGYARl M E GYEI KORKÉP PÁSZTÓ Faragó Zoltán: T j£ R £ P j s\ Ó 2001. JANUÁR 6., SZOMBAT Nyesdezés a Karancs-Medves-vidéken Talán egy kis magyarázatra szorul a cím: a nyesdezés tulajdonképpen nyestezés lenne, de a Palócföldön élők mindig is „nyesd”-nek ejtették e menyétféle a nevét - mint ahogyan a görény is girind volt régebben. Utóbbira például a Szécsény közelében csordogáló Girindes-patak neve is emlékeztet. Lévén azonban egy vízfolyás neve, talán inkább a kipusztult, de egykor a patakok mentén élő európai nyércre is utalhat. Ezt azonban ki tudná ma már megmondani...? Az ősi prémvadászat mesterségét, ami ezen egyszerű, jóformán minden segédeszközt nélkülöző változata valószínűleg már a finnugor időszakban, a magyar őshaza területén is ismert volt. Néhány hozzáértő ember még az 1960-as évek elején is űzte a Medves-vidéken. Akkoriban a nyest még nem volt védett, bőréért jó árat fizettek, Salgótarjánban még drágább is volt, mint az akkoriban még csak elvétve előforduló, a nyestre igen hasonlító nyuszt prémje. Hogyan is próbálták elejteni ezt az értékes gereznájú kisragadozót? Nos, mindenekelőtt megfelelő időjárás szükségeltetett hozzá. A jófajta, friss porhóban a jellegzetes, páros nyomok könnyen követhetők voltak. Az sem ártott, ha az állatot üldöző embernek jó lába volt, mert a nyest akár húsz kilométert is megtesz egy éjszakai portyán, s jól elcsalta maga után a vadászt. Néhányan még ma is tudják Salgótarján környékén, hogy a vidék legnagyobb nyes- dezője az 1960-as évekig a Pécskő- pusztán lakó Varga Ferenc erdész volt. Előfordult, hogy a Pécskő alatti erdőből a városon keresztül követte a nyest nyomát - akkoriban persze még nem volt any- nyira beépítve a terület, mint most - aztán azon túlra is, a Karancs-hegység középső csúcsáig, ahol végül sikerült megfognia. A távolságlégvonalban is van vagy nyolc- kilenc kilométer, elképzelhető, hogy mit kellett az állat után talpalni, követve éjszakai kóborlásán leírt vargabetűit hegynek fel, völgynek le, a több száz méternyi szint- különbséget is legyűrve... Más alkalommal ugyanő a Cered mellett fekvő Tajti- lapos széléről - onnan, ahol közvetlenül a Magyarországon vezető út mellett, de a határ szlovák oldalán egy elhagyott ház és a hozzá tartozó, omladozó gazdasági épületek emlékeztetnek az egykori Csiópusztára - egészen a kazári erdőig követte a nyest nyomait. Ez légvonalban is több mint tíz kilométer! Az is előfordult, hogy a nyest visszatért oda, ahonVarga Ferenc, pécskőpusztai erdész az 1950-es években, egy szezon prémvadászatainak eredményével: görény- és nyestbörök, illetve jobbra egy borzbőr látható ■ Nyesdezők a Somlyói erdőn: a bal szélen álló félti kezében tartja a zsákmányul ejtett állatot aztán megint a kutya dolga volt, hogy megfogja. Néha nem faodúban, hanem kövek közötti repedésben találták meg az állatot: ilyenkor kifüstölték rejtekhelyéről. Vigyázni kellett azonban, hogy az állat szőre ne pörkölődjön meg: apróra tördelt gallyakat tettek a parázs elé, hogy a nyest ne is mehessen a közelébe. A nyesdezés e fáradságos módszere persze ma már a múlté. Talán nem is baj... * Fentiekre a cikk elején említett Varga Ferenc fia, a Zagyvarónán élő Varga Ferenc emlékezett vissza, aki gyermekkorúban még részese volt ilyen vadászatoknak. A fotók ugyancsak az ő gyűjteményéből származnak, m nan órákkal korábban indultak, így fölöslegesen sétáltatta meg a vadászt. A hóban hagyott nyomok rendszerint valami idős fa alatt fogytak el a nyesdező szeme elől: a ragadozó annak valamelyik odvába húzódva pihente ki az éjszakai portyázás fáradalmait. A nyest tiszta állat, nem piszkít az odújába: a nappalozó helye közelében általában meglelték jellegzetes, telente fagyöngymagvakkal teli ürülékét is. Meglepni és nyakoncsípni is odújában lehetett, bár ez még a nyomonkövetésnél is nehezebb része volt a vadászatnak. A friss hó és a jó láb mellé ugyanis mindenekelőtt kiváló famászó tudomány kellett, mert az odú rendszerint igen nagy magasságban volt a földtől, sokszor nem is a fa törzsében, hanem valamelyik vaskos ágában. Ezekre a portyákra rendszerint kutyát is vittek magukkal, de nem a nyomkövetés miatt: az a friss hóban nem volt nehéz. A vadászok alaposan megvizsgálták a fa törzsét: az idős tölgy- és bükkóriások törzse sokszor végig üreges, s több odúnyílás is lehet rajtuk. Ezeket gallyakkal, fadarabokkal betömték, hogy az állat ott ne jöhessen ki, az egyikre pedig rászegezték egy zsák száját. Ezután a balta fokával megkopogtatták a fa törzsét, mire a nyest rendszerint beleugrott a zsákba. Ha ez nem volt elég, akkor az egyik odúnyíláson keresztül hosszú, hajlékony botot dugtak be, azzal zavarva meg a ragadozót. Amikor már a zsákban volt, könnyű volt elbánni vele: egyszerűen a fa törzséhez csapták. Ez talán kegyetlennek tűnik a mai ember szemében, de a módszer gyors volt, évezredeken keresztül bevált, a nyest bőrében így nem esett kár. Előfordult azonban, hogy a nehezen megtalált nyest kiszökött valami módon a fából és menekülésre fogta a dolgot. Ilyenkor a jól idomított tacskóvagy foxikeverék kutya dolga volt, hogynyakon- csípje. Az is megesett, hogy a nyestet nem odúban, hanem farakásban, gallykötegben találták meg, s ilyenkor is az eben múlott a siker. A megug- rasztott ragadozó néha fára menekült. A nyest azonban nem olyan ügyes, mint a nyuszt, nem tud ágról ágra ugorva el- szelelni. Ilyenkor a vadászok valamelyike - rendszerint kisebb súlyú-gyerek - felmászott utána, egészen a fa koronájába, és lerázta onnan. A földön Nem volt veszélytelen dolog felmászni a tíz-tizenöt méteres magasságba ■ Turizmusfejlesztés: legyen fenntartható! A közelmúltban jelent meg magyar nyelven a Turisztikai Világszövetség (WTO) közel kétszáz oldalas kiadványa, mely a turizmus legalapvetőbb kérdéseinek irányelveit tartalmazza. A könyv a nemzetközi tapasztalatokat összegezve nyolc fejezetben ismerteti a legfontosabb tudnivalókat. Az előszóban kifejezetten hangsúlyozzák, hogy bár általában a turisztikai ágazatot túlnyomórészt magánszemélyek és vállalatok fejlesztik, a hosszú távú fenntartás biztosításában alapvető a közszolgálati szektor szerepe, különösen a tőkehiányos és az indulás nehézségeivel küszködő régiókban. Éppen ezért a kiadvány fő céljának tekinti, hogy gyakorlati segítséget és módszertani útmutatást adjon a helyi hatóságoknak, a közszolgálati szféra helyi szinten dolgozó hivatalnokainak, a turisztika fejlesztőinek, képessé téve őket feladataik minél jobb ellátására. Az egyes fejezetek részletes ismertetésére természetesen nem vállalkozhatok, de sajátos megyei és Salgótarján kistérségi helyzetünket figyelembe véve néhány fontosabb gondolatot szeretnék a következőkben kiemelni. Sok megszívlelendő szempontot ad meg például a promóciós anyagok elkészítéséhez: tisztázni kell, lüknek készül, milyen stílusban, milyen formában, milyen eredmény várható tőle, jók-e a képaláírások, tényeket közölnek- e, vagy csinnadrattát. Intelmei között szerepel, hogy a kiadványokban nincs helye a sablonoknak, szuperlatívuszoknak és az égbe kiáltó hazugságoknak! Alapvető tételként szögezik le, hogy a turizmussal csak ott érdemes foglalkozni, ahol van turisztikai vonzerő. Nos, a mai turisztikai szokások, várható tendenciák felsorolásából egyértelműen kiderül, hogy megyénkben és Salgótarján térségében is bőségesen rendelkezünk olyan turisztikai értékkel, melyek már ma is keresettek, s a jövőben további felértékelődésük várható. De csak akkor, ha - csúnya szóhasználattal - „turisztikai termékké” fejlesztjük őket, azaz biztosítjuk hozzájuk az alapvető kommunális infrastruktúrát, gondoskodunk felújításukról, rendszeres karbantartásukról, őrzésükről, látványos bemutatásukról és helyi programok szervezésével is színesítjük őket. Az önkormányzatok vezető szerepvállalása mindebben már csak azért sem nélkülözhető, mert ezek nemcsak a turizmus, hanem a helyi társadalom alapvető érdekeit is szolgálják. Egyrészt foglalkoztatáspolitikai szempontból, másrészt a helyi lakosság környezeti körülményeinek javítása által. A közvetett haszon pedig számtalan további előnnyel is jár: növekszik a lakosság környezetkultúrája, erősödik környezettudatos magatartása, identitástudata, s a turisták által értékelt környezeti és kulturális örökségét maga is egyre inkább felfedezi és megbecsüli. Rájön, hogy mindez - mivel valamilyen formában hasznosítható is - érdemes a megóvásra, gazdagításra. A közszféra szerepvállalását a tulajdonviszonyok is kötelezővé teszik, hiszen a turisztikai vonzerő többsége (városi közterek, parkok, utcák, múzeumok, várromok, erdők, mezők, természet- védelmi területek, sporttelepek stb.) ma is köztulajdonban vannak és belátható időn belül így is maradnak. Itt, a Karancs-Medves vidékén pedig a szállodák, szálláshelyek sorsát sem bízhatjuk máról holnapra a privát szektorra, hiszen állami, vagy államosított tulajdonokként eléggé „lerobbant” állapotban jutottak el a rendszerváltásig, s mint a Dornyay-turistaház példája sajnos már bizonyítja, a Salgó, a Medves Hotel és a Napsugár étterem sorsa pedig sejteti, hogy a privatizációra bizony nemcsak az ipari vállalatokat és a pénzintézeteket kell körültekintően és anyagi áldozatokat is hozva alkalmassá tenni! Az említett irányelvek alapelvként szögezik le, hogy - mégoly kedvező adottságok mellett is - egy térség turizmusa csak akkor lehet sikeres, ha találkozik a lakosság érdekeivel, s ha biztosított az érdekeltek (intézmények, gazdálkodók, vendéglátók, idegen- vezetők, természetvédelmi és tájfenntartó szervezetek, civil szervezetek, egyesületek) érdekeinek, feladatainak összehangolása, valamint a kistérségi programok beillesztése a tágabb környezetébe, az általános turisztikai tendenciákba. Mindezek megvalósítása megkerülhetetlen önkormányzati feladat, s hogy ennek hogyan érdemes nekikezdeni a siker reményével, röviden összefoglalva megtalálható abban a közreadott modellben, amely szerint annak a településnek, amely a turizmussal egyáltalán szándékozik foglalkozni, önkormányzati testületé által a turizmusról rendeletet (vagy ahhoz hasonló értékű dokumentumot) kell alkotnia, melyben konkrétan meg kell határozni a polgármester, vagy valamelyik helyettese feladatait, s megfelelő szakszemélyzettel létre kell hozni egy turisztikai hivatalt (esetleg osztályt, vagy részleget), amely ellátja a turizmus komplex feladatait. A turizmusban érdekeltek részvételével meg kell alakítani továbbá a település turisztikai tanácsát és ajánlatos kinevezni a polgármester mellé egy szűkebb szakmai tanácsadó testületet is. Tudom, hogy a turisztikai ágazat nálunk nem tartozik a kötelezően ellátandó önkormányzati feladatok közé. Valóban ezek ugyanúgy nem kötelező feladatok, mint ahogy például az ipari parkok létrehozása, a „mul- tik” kedvezményes becsalogatása, a szupermarketek területének előkészítése és bizonyos szintű iskolák fenntartása sem az. Jól felfogott érdekeink miatt azonban ezekre mégiscsak előkerülnek a százmilliók is, a turizmusra pedig ezekhez képest alig csurran-cseppen valami. A megyei közgyűlés például a tavalyi összeget megduplázva az idén is mindössze 8 millió forintot, azaz egy jó közepes személygépkocsi árát fordította közvetlenül idegenforgalmi feladatokra, a települések jó része pedig még eny- nyit sem. Ezek után nem csoda, hogy a különböző helyekről elnyerhető pályázati tízmilliókból önrész híján alig kerülhet valami az ágazatba. A kötet két fejezete is foglalkozik szinte mindenre kiterjedő részletes tanácsokat adva a turisztikai fejlesztések tervezési kérdéseivel. Ezek alapján nyilvánvalónak látszik, hogy megvalósítható tervek csak a helyi realitások figyelembevételével, az alapvető elhatározások megléte, az anyagi források lehetőségeinek tisztázása és a megfelelő együttműködések megléte mellett készíthetők. Ezért jelenlegi helyzetünkben esetleges újabb turisztikai tervek megrendelése helyett talán jobban bízva önmagunkban, meglévő ismereteinkben és szellemi kapacitásainkban, az ingyen rendelkezésre álló általános irányelvek figyelembevételével a teendőket az alapoknál kezdve kellene meghatároznunk. Remélve, hogy a kötet az ön- kormányzati hivatalokban, intézményekben hozzáférhető, tanulmányozását mindenki számára javaslom, akit akár hivatalból, akár egyéb szempontok miatt valamennyire is érdekel a turizmus, vagy annak előfeltétele, a kulturált környezet ügye. FANCSIK JÁNOS
