Nógrád Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-305. szám)

2000-12-30 / 304. szám

2000. DECEMBER 30., SZOMBAT

LÁTÓ HATÁR

Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal

Csak lejáratták a Borgiákat?

Joan Francesc Mim valenciai író meggyőződése, hogy a reneszánsz kor egyik leghírhedtebb családja, a Borgia família sem volt rosszabb a többi nemesi famíliánál, csak riválisaik mindent megtettek lejáratásukra. Borgiák: család, mítosz című könyvében történelmi környezetébe helyezi és ezzel átértékeli a róluk szóló sötét legendát.

Az író, műve megírása előtt, két évig tanulmányozta a vatikáni és a római könyvtárakban a valenciai származású család (eredeti nevük Borja volt, ebből lett olaszul a Borgia) történetét, amelyben két pápa - III. Calixtus és VI. Sándor - egy tucat bíboros és egy szent - Ferenc, jezsuita generális - is szerepel. Aktualitását Sándor pápa halálának közelgő 500. évfordulója adja. A rengeteg illusztrációt tartalmazó könyv nem kerüli meg az úgynevezett kényes témákat, a gyilkosságokat, a vérfertőzéseket, de rámutat arra, hogy a Borgiák magatartása, még VI. Sándoré sem volt különösképpen kirívó abban a korban. „A legenda nem tartalmaz rendkívüli elemeket. A reneszánszkori Olaszország tele van kicsapongásokról, korrupcióról, a hatalomért és a gazdagságért elkövetett mérgezésekről szóló történetekkel. A kor összefüggésében vizsgálva a Borgiák legendája egyáltalán nem egyedi.” - írja könyvének bevezetőjében a szerző.

Hogy éppen az ő rémtetteik maradtak fenn, sőt „terebélyesedtek ki” az évszázadok folyamán, azt az író azzal magyarázza, hogy a nagy római családok részéről kampány folyt a Borgiák lejáratásáért, mert nem tudták elfogadni, hogy egy idegen család és különösképpen VI. Sándor pápa ekkora hatalomra tudott szert tenni Itáliában. Később a puritán luthera- nizmus is hozzájárult a fekete legenda további feketítéséhez.

Mira feltételezése mindenesetre kísértetiesen hasonlít egy másik rémséges hírű család, a Báthoryak esetéhez. A jobbágylányok lemészárlásával vádolt Báthory Erzsébet is állítólag hatalma és vagyona miatt állt perbefogói útjában, nem pedig valóságos bűnei miatt.

. magyarság modem közös- A ségbe - feudális és később

XApolgári államba - szerveződése és fennmaradása ezer éven át nagy esemény, ezért az erre való emlékezés nemcsak jogos, de fontos is népünknek. A kis közösség - a falu, a város és talán még a megye is befoglalható e körbe - megemlékezése, egy-egy ünnepi nap megrendezése örömteli élményeket nyújthat, tartalmas gondolatokat is ébreszthet, a magyarsághoz kötődés fontos élményeit ápolhatja, ezért jó. Különösen akkor juthatunk erre a következtetésre, ha nem az aktuálpolitika, hanem a történelem vezérgondolatai irányítják az ünnepségeket szervező munkánkat.

Ezer évvel ezelőtt István király - a későbbi Szent István - talán önmaga számára sem belátható, de nekünk késői utódoknak életet biztosító döntésre jutott, amikor 1000 karácsonyán, vagy 1001. január elsején, a római egyház intelmeit nem mellőzve, megkoronáztatta magát. (Talán ma is információt jelent, hogy akkor is a világvégére készülődtek.)

Amikor ünnepelve emlékezünk, nem tehetünk mást, mint a teljes István királyi életműre figyelünk, a fiatal államalapítóra, a nézetei ellen szegülök megbüntetőjé- re, hiszen ekkor közelíthetjük meg a nagy király, a nagy alkotó szellemiségét, ekkor érthetjük meg igazán a királyi tett tényleges értékét. De a további fontos személyiségeket, rezsimeket, vagyis azokat sem rekeszthetjük ki az emlékező körből, akik az ezer év alatt gazdagították, bővítették az István által meghonosított új eszmét. Lászlóról - aki később ugyancsak méltán kiérdemelte a „Szent” (eredeti jelentése szerint tiszteletre méltó, erényes, példakép jelentésű és ebben az értelemben volt használatos a kereszténység korai szakaszában is!) nevet - nemcsak a lovagkirályról, az ország területét gyarapító uralkodóról kell emlékeznünk, hanem arról a személyiségről, aki ötven évvel a halála után felismerte István nagyságát és lényegében a napjainkig tartó István - Szent István - kultusz megteremtője volt. Nem elég körültekintő szakmai-történelmi tekintetben millenniumi ünnepségünk, ha nem szólunk a szellemiség, a tudomány fontosságát hangsúlyozó Kálmán királyról, az országot a ta- tárdúlás után újjáépítő - és nyugatról jött telepesekkel benépesítő IV. Béláról, a köznemesből - akkor ez a közemberek közül valónak száEzredévi gondolatok

Az ünnep lehetséges tartalma

mított - lett király, Mátyás törekvéseiről és eredményes uralkodásáról, az új kor eszméit hordozó Rákócziról. A szabadság, egyenlőség, testvériség világával azonosuló Kossuth és Károlyi Mihály, a trianoni teherrel reménytelenül birkózó, a forradalmak előtti társadalmi életet sajátosan konzerválni akaró Horthy, a két rendszer határán táncoló Kádár együttesen a nyugati - ezáltal természetszerűen magyar - kultúra értékeinek magyarországi megőrzésében végzett különböző nagyságrendű munkát.

Fontosnak vélem az ezer év alatt létrehozott, megépített épületeink, közlekedésünk, az állami és a gazdasági modernizációban oroszlánrészt vállaló nyersanyagbányászatunk (nemesfém, szén) értéket teremtő közösségeinek tevékenységét is.

_ .Jbáznánk, ha figyelmen

I—I kívül hagynánk az egyháA .Lzak különleges szerepét, amelyet a magyar történelemben betöltötték. A római katolikus egyház egyetemlegesen és hangsúlyosan részt vett az I. István által felerősített új folyamatokban. Lényegében a kor egyik modernizációs központjává lett. Vezető személyiségei a további évszázadok idején - kisebb-nagyobb szerencsével és intenzitással megáldva - sem váltak történelmünk mellékfiguráivá. Megteremtett nemzeti érzelmeink megújításában pótolhatatlan a protestáns egyházak jelenléte, éppenúgy, mint a XIX. századtól megindult polgárosodásban a zsidóság által végzett munka.

ÉrTÉKE1NK-Ki NŐSEINK

Az elmúlt ezer évben végzett munkánkra, eredményeinkre nemzetünk büszke lehet. Azért, hogy ne vádolhassanak azzal: a gőgösség hibájába estünk, érdemes tényszerűen - a keretek között - felsorolnunk valós értékeinket, amely előtt akár a pártos, akár a pártatlan olvasó is egyetértőén bólinthat: igen, ez az évezredes tett elismerésre érdemes.

Számomra legfontosabb érték, amely nemzeti létünkben meghatározó: nyelvünk és kultúránk folyamatos fejlődése. Anyanyelvűnk más népeket is integráló képessége olyan hatalmas erő, melynek bir- ' tokba vétele nemcsak élményt

nyújtó örökség, de kötelességgel járó követelmény is minden embernek, aki magyarnak vallja magát. Magyarnak lenni, magyarul szépen beszélni egyet jelent az egyetemes kultúra értékeinek sikeres elsajátításával, e megismerés továbbadásának képességével, a közvetítés minden korban élő követelményével. Az e tájon - Nóg- rádban - élők számára a nyelvi lehetőségek gazdagsága azáltal is bővebb, mert egy ma is élő beszédkultúra és magatartás, a palóc nyelvi kifejezését, alkalmazását nemcsak lehetővé, de kötelezővé is teszi mindazoknak, akik a beszéd, a színes kifejezések, a „másféle” magatartás birodalmában akarnak továbbra is élni. E tekintetben is nagy a feladatuk tanítóinknak, és mindazoknak, akik a kincsek őrzésére, az értékek továbbadására vállalkoztak.

Kultúránk természetrajzának egyik sajátossága, hogy hosszú évszázadokon át követte az európai népek legjelesebb személyiségei által megteremtett művészi, technika világ újdonságainak alkalmazását. A XX. század végére jött létre annak lehetősége, hogy utolérjük az európai népeket e tekintetben is és most a nagy átalakulások időszakában nem szakadhatunk le ismét, tehát kötelességünk, hogy kultúránk eredetiségének felmutatásával, az egyetemes értékekhez közeli állapotát, azzal azonosulni tudó képességét, a mai modem kor emberének is láttassuk.

államiságunk megőrzése A az a további érték, amely- xAre joggal alapozhatunk a jövőben is. Történelmünk által kínált tapasztalatok tárháza e tekintetben rendkívül gazdag. Négy elemet azonban hangsúlyozásra érdemesnek tartok: az uralkodás ritkán párosult nálunk a korláüan hatalomgyakorlással. Ilyen esetek az önkorlátozás, az ellenőrzés sokfajta alkalmazása révén, szűk időhatárok közé szorultak: továbbá a magyar gondolkodás meghatározó tulajdonsága volt és az is maradt, a függetlenség eszméjének érvényesülése. Ez a magatartás az egyének és az államiság szintjén egyaránt érvényesült, tehát aki eme tulajdonságot nem respektálta kellően, az a konfliktusok sokféle megjelenésével találta magát szemközt.

A helyi .állami” élet gyakorlatából sohasem lúgozódott ki az önkormányzatiság, a helyi érdekérvényesítés módszereinek a lehetőségek szerinti alkalmazása. Ezt tapasztalhattuk a török, a Habsburg, a német és az orosz birodalmi törekvések idején is. A mindehhez kapcsolódó nemzeti tulajdonság, a saját „kerítésen”, az államhatárokon túlnyúló segítőkészség a bajbajutottakon (a lengyel menekültek befogadása a II. világháború idején) nem elfelejtendő értéke a mögöttünk eltűnő éveknek.

És végül: az évfordulós ünnepségek fő hangsúlyai közé sorolan- dónak tartom, hogy évezredes múltunk megteremtette a magyar karaktert, amelyről felismerhetők vagyunk bármerre is sodorta magyarjainkat a történelem viharos szele. Eközött vannak olyan tulajdonságok, amelyeket szívesen emlegetünk, másokra nem szeretünk gondolni sem és azt sem tartjuk kellemes élményeink közé, ha rossz énünkre figyelmeztetnek. Imázsunkat az elmúlt évszázadok során mi, a munkánkkal, a kapcsolatainkkal, a haditetteinkkel alakítottuk ki. A változtatás legalább annyi időt, fáradságot fog igényelni, mint amennyi idő alatt jogosan, vagy jogtalanul kialakult rólunk, a népek között ma még élő, tapasztalatokra épült kép.

_____AZ ÜNNEP UTÁN

_ _inden ünnep kettős viláJV Ágú: az éppen aktuális

i. V Jinegemlékezéssor érzelmi és gondolati hatásai - ha azok ténylegesen megérleltek voltak - az egyes ember számára élményt, gyakran katarzist okoznak. A felfokozott viszonyulás következménye gyakran az ünnepet követő túlzott érzelmi „lecsendesedés”, de nem ritka a „túlpörgött” állapot sem. A zászlólengetés élménye ugyan gerjeszthet magasztos ten- nivágyásra ösztönző magatartást, de ennek időtartama, a tapasztalatokra építve elmondható, hogy nem túlságosan hosszú. Előbb vagy utóbb - a nem pártcéloktól motivált személyek között, illetőleg az ilyen indítékoltságtól távoli közösségekben - mindenki felteszi a kérdést: hogyan tovább? A kérdésre többféle válasz adható: praktikusnak tűnhet, hogy ha figyelembe vesszük azt a nagy folyamatot, amelyben már jó kétszáz év óta élünk és amely nem más, mint a Nyugat-Európából kiindult modernizáció hulláma, amely civilizációnkat, gazdaságainkat, gondolkodásunkat átjárta. Ha ezt a közelítést elfogadjuk, könnyű lesz belátnunk, hogy e jelenségsort alkotó hatásrendszer most újabb fejlődést provokál: egy új korszak eljövetelét vizionálja. Valószínű, hogy az ebben a jövőképben felsejlő hatások elől - amennyiben Európában maradunk - nem lesz lehetőségünk kitérni, „csupán” arra lesz módunk, hogy a befogadást optimalizáljuk. A világméretű ipari- technikai-technológiai forradalom sajátosságainak megismerése, a fogadására való felkészülés a helyes cselekvési lehetőségünk, éljünk bárhol is a mindennapokban.

A

z értelmes cselekvés érdekében elsőként a megvalósítható jövőt, annak tartópilléreit illendő megjelölnünk. Az emlékezés, az ünnep tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy az önkormányzatiság, a közösségek helyi döntési lehetőségeinek korhoz és feladathoz illeszkedő fejlesztése a helyi társadalomirányítás számára kikerülhetetlen követelmény. Ezek a - működésükben külső erőtől erőszakosan nem befolyásolt - helyi közösségek tehetik működőképessé a ma még gyengélkedő regionalizmus eszméjének beteljesülését is. Nem haladhat előre a helyi népesség a leg- átfogóbban értelmezett kulturális érdekek megjelenítésének képessége nélkül. A nyelvet, a beszédkultúrát, a szokásokat, a magatartást meghatározó mentalitás összetevőinek feltárása, korszerűsítése nélkül. A helyi szinteken is megfogalmazandó és körbeírandó az a viszony, amely a természethez, embertársainkhoz kapcsol valamennyiünket.

Az öt pillér megépítése, közben a világra figyelő tekintetünk élesítése, teremtheti meg jövőnket. A cselekvés, a társadalom új követelmények szerinti újjáépítése a feladatunk. Ez a funkciója ünnepeinknek is. Úgy vélem, akkor járunk el helyesen, ha két bölcs tanácsot nem tévesztünk szem elől. Az egyik szerint: - ez régi közmondás: - „Használj fel minden hasznos követ a régi épületből az új felépítéséhez!” Reményeim szerint Madách Imre sorai is eligazítanak bennünket: „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít, Úszója, nem vezére, az egyén!”

HORVÁTH ISTVÁN

BOLDOG

U J

EVET!

Várjuk Önöket jovore is

IAGYAR TELEVÍZIÓ

www.mtv.hu

John Le Carré új ellenséget talált

2001 januárjában jelenik meg John Le Carré legújabb regénye, amelyből előzetesen már részleteket közölt a The Times. A leghíresebb kémregényíró, aki a Kém, aki a hidegből jött című könyvével műfajt teremtett, végre megtalálta az új ellenséget, miután a régi a hidegháborúvá együtt eltűnt a történelem süllyesztőjében.

A Gonosz Birodalma Le Carré számára (is) a XXI. században a ■ adkapitalizmus, és spionja ezút- t 1 a multinacionális vállalatoknál ; vködik. A 69 éves író gazdag,

’s, bár az irodalmi körök nem is >rik el valódi regényírónak. Ő a „ ecsülésre lebecsüléssel válaszol. Annyi közük van az irodalomhoz, mint az anglikán egyháznak a hithez” - mondja. Kibékült önmagává. Nem él már elrejtőzve, könnyen ad interjút, még szereplője is volt annak a programnak, amelyet a BBC karácsony másnapján sugárzott. David John Moore Cornwell, aki hosszú évekig élt John Le Carréként, megmutatja igazi arcát, sőt, politiká nézeteit sem rejti véka áá. Nem szerette Margaret Thatchert és csáódott Tony Blairbenis.

Új regénye, a Hű kertész, úgy kezdődik, mint egy igazi krimi: Tessa Quayle fiatá ügyvédnőt, aki elkötelezetten segíti a harmadik

világ fejlődését, meggyilkolják Kenyában. Arnold Bluhm afriká orvos, Tessa kollégája és táán szeretője, eltűnik. Sandy Woodrow angol diplomata, aki titokban szerelmes volt az ügyvédnőbe, elkezd nyomozni és egy helyi tragédián túl fény derül a nyugati gyógyszer- ipar nagy botrányára, arra, hogy egy régóta létező gyakorlat szerint lejárt, vagy nem megfelelő gyógyszereket adnak el a fejlődő országokban hatalmas nyereséggel. Vagy, ami még súlyosabb: példáá Nárobiban végső stádiumban lévők fájdalmát enyhítő gyógyszereket adnak el úgy, mintha azok csupán fejfájást csillapítók lennének.

Le Carré felháborodik azon, hogy a sajtó nem emeli fel a szavát az ilyen manipáációk ellen. „Bár - mondja - van rá okuk az újságíróknak, hisz’ a munkahelyüket kockáztatnák és a kiadók is ellenségeket szereznének maguknak, amit nem szeremének.” A kockázatot ő maga sem vállája: „Nem nevezhetek meg egyetlen céget sem - ismeri be - mert akkor bíróság előtt kötnék ki. Kezdetben a Shell nigériá dolgairól akartam ír- m, aztán váami inkább a megfog- hatatlanabb gyógyszeripart ajánlotta...”