Nógrád Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-305. szám)

2000-12-23 / 300. szám

2000. DECEMBER 23., SZOMBAT KARÁCSONY 7. oldal - Nógrád Megyei Hírlap Boldogság minden napunk, amióta itt élhetünk Otthonra lelt öt gyermekével az ifjú anya Fenyőgirlandok keretezik már az ajtófélfát, ünnepi díszében pompázik a fenyőfa. A gyerekek megörültek a korán bekopogta­tó Jézuskának, még úgy is, hogy a várt ajándékokat még nem lopta a fa alá. Eljön majd talán annak is az ideje, s vélhetően örülnek bármilyen csekélységnek, mert képzelni sem tudnak annál nagyobb ajándékot, mint amilyent ők már nyár derekán megkaptak. Otthont, amelyben nyugalom, béke, szeretet és biz­tonság honol. Ádám, Klaudia, Kitti, Tivadar, Bri­gitta és az anyu. Akivel teljes a csa­lád. Bár apjuk is van ajgyerekeknek, valójában mégsincs. Őmiatta kény­szerültek végigbujdokolni az orszá­got, mígnem ‘Nógrád megyében kaptak önzetíen segítséget, a tari Reviczky családtól. Ok voltak azok, akik az egyik kereskedelmi műsor­ban elhangzó jajszavuk hallatán, otthont ígértek az öt kiskorú gye­reknek és anyjuknak. A kis család álma, amelyet nyugalomról, békes­ségről szövögettek, általuk valósult meg, hogy használaton kívüli házu­kat, önzetlenül felajánlották a sok viszontagságot elszenvedett család­nak. Amikor nyár derekán, a Tolna megyei anyaotthonból ideköltöz­tek, nem is álmodták, hogy valaha még igazi otthonra lelhetnek. Mégis megtörtént a „csoda”, az emberba­ráti segítségnek köszönhetően.- Megsodort az élet bennünket - mondja a 29 éves anyuka, akinek külsején nem hagytak marandó nyomokat az évek hosszú sora alatt elviselt viszontagságok. A külvüág felé derűs arcot mutat, mint mond­ja, csak befelé sír mindegyre. Mert hi­ába, hogy elhagyta férjét, gyermekei apját, csak nehéz az „egyedüllét”, emberpróbáló a megélhetés, még úgy is, hogy befogadóik családtagként tö­rődnek velük.- Új életünk kezdetéhez annyi se­gítséget kaptunk sokaktól, a Nógrád megyei emberektől, hogy nem győ­zünk hálálkodni mindazokért, amit tőlük kaptunk új életünk kezdéséhez - mondja Tinyey Schnitter Bernadett, aki már nem burkolódzik névtelen­ségbe, mint korábban, amikor férjétől féltette a család biztonságát, hiszen gyermekei apja időközben megtudta, hol élnek, bár azóta sem kereste a kapcsolatot velük. Mondja, mindig is életvidámság volt jellemző tulajdon­sága, s most különösen jól jön opti­mizmusa, jövőbe vetett hite, hiszen gyermekei élete a tét, amiért egyedül rajta a felelősség.- Nem hagyhatok fel a remény­nyel - mondja örökké mosolygó arc­cal - hogy szebb napok köszöntenek majd ránk is. Most jó nekünk nagyon, hogy van hol álomra hajtsuk a fejün­ket, sőt, ennél lényegesen több is, amit sosem reméltünk. A nógrádi em­bereknek köszönjük az önzetlen se­gítséget, hiszen jóindulatuk révén van hol laknunk, van mibe öltöz­nünk, egyszóval, hogy emberhez méltón élhetünk. Talán ajándék is kerül a fa alá... FOTO: GOCS EVA Szomorúan emlékezik nagyob­bacska gyerekeivel együtt arra az idő­szakra, amikor az apa és a velük együtt élő nagyapa életvitele miatt oly sokat szenvedtek. Arra, amikor a leg­idősebb gyerek, a 12 éves Brigitta, fel­adva mindent, élete árán is, de ki akart kerülni e környezetből, mert nem bírta tovább apja életmódját.- Nem io a sok nélkülözés, hanem az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a legidősebb drágaságom képtelen volt elviselni az életet, ami nekünk jutott az apjuk mellett. Akkor határoztam, bárhová, csak el a köze­lükből, a gyerekek érdekében. Ide- oda sodort bennünket az élet, míg­nem befogadott bennünket a Revicz­ky család, akiknek életünk végéig há­lával tartozunk - mondja tágra nyílt szemmel, mosolygós arccal az ifjú családanya, új otthonuk étkezőjében. A ház ugyanis olyan, amilyent nem is álmodtak volna maguknak, a sokéves hányattatást követően. Tá­gas, téliesített veranda, étkező és konyha, fürdőszoba és éléskamra, és ezen felül még három szoba, szem­ben a korábbi egy szoba-konyhás ott­honukkal szemben.- Külön szobám van, ahol nem za­varnak a kicsik a tanulásban - mond­ja a pszichológusok által szuperin- teligensnek minősített Brigitta, a tari általános iskola 6. osztályos növendé­ke, aki anyja családfenntartó szerep­köréből egy seregnyit is magára vál­lal, csakhogy segítsen anyukáján. Rajta, s testvérein sem látszik, mennyit szenvedtek korábban, bár emlékeznek még a rossz időkre.- Szeretünk itt élni, jó, hogy Ágnes néniék lehetővé tették számunkra az „ életet” - mondja Brigitta, a nagy­lány, aki úgy tűnik, nem csak lánya, hanem barátnője is anyjának. Meg­fontolt, komoly a gyereklány, visel­kedésében és gondolkodásában egy­aránt, s abban is, ahogy a jövőjüket, ha gyerekesen is, de előre „megter­vezi”.- Híres énekesnő szeretnék lenni, mégpedig Amerikában-tájékoztat a hatodikos leányzó, aki a miért éppen Amerika kérdésre ekképp válaszol: - Azért, mert a tengerentúl, nagyon jól megfizetik a tehetségeket. Nekünk pedig nagyon kellene a több pénz, hogy anyunak ne kelljen annyit rá­gódnia a mire elég kérdésén. Ha ez nem megy, akkor ügyvéd leszek, mert elszomorító, hogy némelyeket ártatlanul ítélnek el, meg jól is fizetik ezt a munkát. Akkor tudnánk köny­veket venni, mert szeretjük a szép történeteket, s nekem jelenleg csu­pán egyetlen kötetem van, Az egri csillagok. Bernadett asszony szemébe köny- nyeket csal gyermeke jövőről szőtt el­képzelése, de elapadnak, amikor Kitti az ölébe mászik, és jobbról-balról, ki tudja hányat cuppant arcára, miköz­ben a hatéves Tivadar nem győzi hangsúlyozni, hogy anyu nekik a mindenük, aki a legjobb anyu a vilá­gon. Akit a sok év alatt elszenvedett megpróbáltatások sem Toppantottak össze, s akit nem gyűr le az sem, hogy alig hatezer forint az egy főre jit tó jövedelmük, de valójában csak az összeg töredéke marad mindannyiuk megélhetésére. Ennek ismeretében nem csak a szeretett jelző illik a hölgyre, megilleti a bűvészkedő is, hogy tizenötezerből eteti, utaztatja, iskoláztatja a gyerekeit, s talán még ajándékot is sikerül neki a karácsony­fa alá varázsolnia. Ha nem is a várva várt drága könyvet, a Dinók-at, Tiva­darnak, ha nem is versenybiciklit Bri­gittának, mobiltelefont Kittinek, de valami csekélységre valót, biztos, hogy kiszorít az anya mindegyik gyermekének, hiszen jószerével csak­is a gyermekeiért él. A szeretet a fontos, nem az ajándék- Gyorsan eltelt a gyermekeimmel együtt töltött idő. Közösen készítettük programjainkat, örül­tünk egymásnak. Az előbbiek, a másfél évi munka nélkül töltött időszakra vonatkoznak. Ez anyagüag ugyan nehezebb volt a családnak, de Petí fiam és Nikolett lányom élvezték az együttlétet, azt, hogy anya otthon van. Közben iskolás lett a fiam, nagy- csoportos óvodás a kislányom. Lejárt a munkanél­küli-járadék ideje, anyagilag kikészültünk - utal újbóli munkába állásának elnyerésére Mayer Ferencné, az SVT-Wamsler zománcozóüzemének dolgozója.- Hat évvel ezelőtt érdeklődtem a cégnél a fel­vételi lehetőségről azzal, hátha sikerül alapon. Megírtam a kért önéletrajzot, utána igent mond­tak a jelentkezésemre. A zománcozóba kerültem, mint betanított felrakó. Mivel két műszakban jár­tam, párommal úgy döntöttünk, hogy amikor én délutános vagyok, én viszem a gyerekeket az óvo­dába, ő pedig hozza haza. Jó fél év telt el, mire be­lerázódtam új munkakörömbe. A gyerekek nehe­zen szokták meg, hogy nincs otthon anyu. Visszapillantva a megtett útra, Mayemé úgy emlékszik, hogy fogadtatása kollégái részéről ve­gyes volt. Szerencséjeként említi, hogy idejövete­le előtt többeket már ismert, akik segítették a fel­adat jó elvégzéséhez szükséges szakmai gyakorlat megszerzése, a fogások elsajátítása érdekében.- Nagy örömmel vettem fel az első fizetésem, mely ha jól emlékszem, másfélszerese volt a munkanélküli-járadéknak és karácsony előtt tör­tént. Ugyanis novemberben kezdtem újra dolgoz­ni az SVT-nél. Nem tudom megmondani ponto­san, de a gyerekeknek vettünk játékokat. Akkor is és azóta is karácsonyra való készülődés, az aján­dékozás öröme, mindegyikünket áthat. Minden évben mennyezetig ér a karácsonyfa, alatta az anyagi lehetőségeknek megfelelő játékok találhatók. Az én ragaszkodásom a nagy fa, ami egybeesik gyerekeim kívánságával is. Az idén is ilyen lesz. Függetlenül az anyagiaktól, minden ka­rácsonyunk boldog, mert nemcsak tudjuk, ha­nem érezzük is egymás szeretetét. Manapság ez felbecsülhetetlen kincs. Gyerekeim egy tábla cso­koládénak is úgy tudnak örülni, mint egy na­gyobb ajándéknak. Egyébként velük együtt be­széljük meg, hogy mire jut, mire nem, s ezzel a té­mát lezárjuk, továbbhaladunk. Mayemé a karácsonyi ünnepek előtt kipuhatol­ja, minek örülne Peti fia és Nikolett kislánya.- Bizonyára elgondolkodnak, miért kérdezős­ködöm. Titokban talán arra is számítanak, hogy megkapják, amiről beszélgetünk. Ahogy nőnek, érzékeltetni tudják, minek örülnének a legjobban. Fiamat a műszaki játékok, kislányomat a lányok­nak való játékok és a divatos cuccok érdeklik, olyanok, amiket többi társán lát.- Az idei karácsonyuk gazdagabb lesz mint a tavalyi?- Igen. Fizetésem az eltelt hat év alatt a kezdő keresethez képest 75 százalékkal nőtt. Peti fiam az idén ballagott az általános iskolában, egy hi-fi tornyot kapott, karácsonyra pedig két hangfalat. Tud róla.- És kislánya?- Ne haragudjon, nem mondom meg. Párom­mal együtt, aki ugyancsak itt dolgozik a zománco­zóba, meglepetésnek szánjuk. A Mayer család a szentestét együtt tölti. Niko­lett a Mennyből az angyal című karácsonyi ének­kel kezdi, majd az ajándékozás meghitt percei után együtt fogyasztják el az édesanya által elké­szített ünnepi asztalra kerülő rántott halat töltött káposztát, mákos bejglit, egyéb süteményeket. Ide kerül Nikolett kedvence, a burgonyasaláta is.- Eddig a gyerekekről beszéltünk. Önök mivel lepik meg egymást férjével?- Gyerekeink örömével. Kiköltekeztünk. Nem­rég vettünk egy új tévét, ez a mi ajándékunk is. Mayemé szavaiból egyértelműen kiderül, hogy az idén is, akárcsak korábban, boldog családként töltik ela karácsonyt. A szentestét követő napo­kon meglátogatják a nagyszülőket. A Mayer család idei, gazdagabb karácsonyá­hoz nemcsak az SVT-Wamsler Tűzhelygyár Kft.-nél kapott kereset, hanem a gyerekek köz­reműködésével elvégzett mezőgazdasági mun­ka hozadéka is hozzájárult. Bolla Marika, az édesanya üzemvezetője karácsonyi ajándék­ként az alábbi elismerő szavakat nyújtja át az édesanya jelenlétében: - Gondolkodva és jól végzi munkáját, vannak jó ötletei, tudok rá szá­mítani. Új beosztása - zománcmalomban - még sok ismeretlent jelent. Kell tanulnia, de nem fél­tem őt. V.K. A falu legidősebb polgára A 97 éves Erzsi néni, özv. Csuz Ferencné j (Romhányi Erzsébet) | kedvenc ükunokájával, a ! két és fél éves Dalmával. | Az idős asszony életéről szomorúan beszél: - Min­dig nehéz körülmények között éltem. Gyerekko­romban az apámat elvit­ték katonának, anyukám­nak egyedül kellett 6 gye­reket etetni és nevelni. Az én házasságom is csak másfél évig tartott. A fér­jem meghalt én is magamra maradtam egy pici lánygyerek­hessünk. A nagy fizikai megerőltetések között, ál­momban sem gondoltam arra, hogy ilyen magas életkort megélek. De ha már így sikerült, akkor nem adom fel a harcot. Egyetlen vágyam, hogy három év múlva, szerette­im, rokonaim és barátaim társaságában, terített asz­tal mellett, pezsgőbontás­sal ünnepeljük meg a 100. születésnapomat... és utá­na is csak lesz valahogy! KÖKÉNYESI BÉLA Karancskeszi leges dermedtségben lapult a falu. Ha valaki kilépett háza ajtaján élesen csikor­gó« talpa alatt a hó. De nem lépett ki sen­ki. Féltek kimenni az emberek. Odakint közelgett a rettenet. Időnként távoli villa­nások hasogatták a sötétség fekete vász­nát, hogy mindenik fény után következ­zen a tompa moraj. Nem olyan, mint nyá­ri vihar idején az égzengés. Az elviselhe­tőbb. Ez pedig fenyegető. A kert végében a földbevájt bunkerek mellett álltak a messze hordó lövegek. In­nen felelgettek a közelgő moraj irányába, amikor valahonnan parancs érkezett. A csukaszürke egyenruhában fagyoskodó katonák ilyenkor kibújtak az istálló szal­májából és szaladtak az ágyúkhoz. Kezük lila volt a hidegtől, s alig tudták megemel­ni a méternyi hosszú lövedékeket. Aki vi­gyázatlan volt és a kezdetén a hideg acél­hoz ért, odafagyott a keze. A földes parasztház első szobájában húzta meg magát egy kitelepített család. Anya két kisgyerekével. A néhány kilo­méterre fekvő gyártelepről hozták ide őket, másokkal együtt, mert ott már elvi­selhetetlen volt a helyzet a rendszeres bombázások miatt. A hátsó szobát az üteg parancsnoka, egy főhadnagy foglalta el. A legénye a konyhából nyíló ajtó mel­lett vackolta be magát, hogy bármikor rendelkezésére álljon feljebbvalójának. A ház idős, beteges gazdáját meg kitették a kamrába. Ott húzta meg magát egy nagy­kabáttal letakart dikón. Óh Tannenbaum,óh Tannenbaum... A naptár azt jelezte, hogy két nap múl­va karácsony lesz. Valahol belül minden­ki érzékelte ezt, de az akkori helyzetben ennek semmi jelét nem lehetett tapasztal­ni. Az élet súlyosan kibillent a kerékvágá­sából, mint a lejtős dűlőúton haladó sze­kér, amikor a bögöly csípte vontató ökrök kirántják a keréknyomból. A kis család abban reménykedett, hogy az apa haza érkezik az ünnepre. A gyárat, amely fontos hadiüzem volt, nem lehetett csak úgy ott hagyni. Eltávozni nem lehetett, a szökés kockázata pedig roppant nagy volt. A civil szökevényt is felszólítás nélkül lelőtték. ^ két gyerek nagyon várta haza az apját, mert tudták, hogy ha jön, ő biztos hoz valamit nekik. Hiszen megígérte, hogy beszél a Jézuskával. Az öreg házi bácsi meghúzta magát a kamrában, csak ritkán jött ki. Nem találta a helyét. Kedvenc lovát elrekvirálták, a lá­bas jószág meg már régen kipusztult a portáról. A megmaradt szalma, meg szé­na az elnyűtt, fáradt és fásult katonáknak nyújtott némi menedéket. Este tíz óra tájt valaki megzörgette a konyhaajtót. Hanzi, a legény máris ott ter­mett és beengedett egy összefagyott kato­nát, aki az ajtó előtt hagyott egy nagy zsá­kot. A mozgásra kijött a szobából az ál­mos főhadnagy, akinek a legény jelentett valamit. A parancsnok kinézett az ajtó elé, megemelte a zsákot, majd visszafe­küdt a fekhelyére. kX /^Bsnap reggel a tiszt megborot­válkozva lépett ki a szobából és a reggelit készítő asszonyhoz fordulva tört magyar­sággal mondta neki, hogy az este tyúko­kat hoztak és szeretné, ha elkészítené a katonáknak. Tudja, karácsony van, ilyenkor illik ünnepelni - mondta - Ha megengedi ho­zunk egy kis bort is és szeretnénk a kony­hában este megvacsorázni. Az asszony ugyan nem értette ponto­san mit mondott, csak azt tudta, hogy főznie kell. Félt a katonáktól, noha azok nem viselkedtek fenyegetően. Mégis tar­tott az idegenektől. S nagyon szerette vol­na maga mellett éreznie a férjét. A délelőtt és a délután a főzéssel telt el. A zsákból legalább húsz darab kitekert nyakú tyúkot húzott elő. A katonák hoz­tak fát, vizet melegített és egész nap ko- pasztotta, majd sütötte a tyúkokat. Közben valahonnan egy kis hordó bort is elő gurítottak és tüstént csapra verték. Hanzi az első kulacs bort a fő­hadnagynak hozta be, aki ízlelgette és gyakran kortyintott belőle. Már sötéte­dett, amikor az egyik katona elővett egy kis összecsomagolható műanyag fenyő­fát. A gyerekek ilyet még sosem láttak, s tátott szájjal figyelték, ahogyan a kato­nák készültek a szentestére. A fát jobb híján a konyhaasztalra állították. Ekkor látszott, hogy még egy méter hosszú sem volt. Szaloncukrot nem aggattak rá csak különféle papírdíszeket. A tiszt elő­hozott néhány szaloncukrot, de az a fa alá helyezte. tstére elkészült a vacsora. A tep­sikben sült tyúkok fölséges illata betöl­tötte a konyhát. Mindenld ott evett, ahol éppen helyet tudott szorítani magának. Jóízűen falatoztak, feledve a kinti vérzi­vatart, az átélt és még várható borzal­makat. Vacsora után itták a bort és egy­re emelkedett a hangulat. A zubbonyok zsebéből elővették az irattárcájukat és egymásnak mutatták a családot. Az ott­hon maradt kedvest, feleséget, és csó­kolgatták a képekről visszatekintő gye­rekarcokat. A házi bácsi lefeküdt. A gyerekek még leskelődtek a szobából a nyitott ajtón át, hogy mi történik a konyhában. Az asz- szony, aki egész nap keményen dolgo­zott, elfáradt és nagyon félt, hogy a kato­nák leittasodnak, és akkor nem ismernek határt. Éjfélre járt az idő, amikor a főhadnagy csendet parancsolt. A kimerült, fáradt ka­tonák néma figyelemmel várták mi követ­kezik. A tiszt megköszörülte a torkát és halkan elkezdett dalolni az Óh Tannenbaum, óh Tannenbaum karácso­nyi dalt. A többiek hozzá hasonlóan pia- nóban énekeltek. Némelyiknek hullottak a könnyei, mások magukba mélyedve ott­honjártak gondolatban. ß Jbjnali öt órakor hatalmas robba­nások rázták meg a környéket. Lövedé­kek zúdultak a falura nem kímélve élőt és élettelent. A rövid álomtól kábult katonák rohantak az ágyúkhoz, de nem lőttek vissza. Vontatók jöttek és a hozzájuk kap­csolt lövegekkel elindultak nyugati irány­ba. Fél órába sem telt már csak az üres ál­lások, az istállóban összetört szalma, meg az asztalon maradt apró kis karácsonyfa emlékeztetett rájuk. A felriadt két gyerek az orrát sem mer­te kidugni a szobából, csak amikor már mindannyian elvonultak. Akkor bámul­ták meg közelről a kis fácskát és örömmel fedeztek fel alatta egy ott maradt háborús szaloncukrot. Nekik is megjött a Jézuska. PADÁR ANDRÁS kel. Nagyon sokat kellett dol­goznom, hogy valahogy megél-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents