Nógrád Megyei Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-18 / 270. szám
2. OLDAL SALGÓTARJÁN MEGYEI KÖRKÉP PÁSZTÓ 2000. NOVEMBER 18., SZOMBAT Faragó Zoltán: T E R E I* J ^ K Ö Furcsa időjárás volt az elmúlt napokban: a déli órákban egészen kellemes, leginkább a tavaszt idéző hőmérséklet mellett volt borult, nem egyszer kimondottan vigasztalan és ólomszürke az égbolt. Az eső is esett néha, ami még mindig nagyon kell a hosszú aszály kínozta földekre, de mostanában a csapadék is olyan nagy szemű és majdhogynem langyos volt, mint amilyen májusban szokott hullani. Persze a ködös reggelek, a néha eső nélkül is nedves aszfaltutak, a ritkán és bágyadtan érkező napfény, a kopaszodó fák látványa mégsem feledtetheti, hogy november második felében járunk... Mókust láttam valamelyik nap a kocsi szélvédőjén keresztül, az út szélén, Pálfalva és Vizslás között. Termetes, inkább sötétbarna, mint vörös- bundás példány volt, hosszú, lompos, majdnem fekete színű farokkal. Az árokban keresgélt, s már igen messziről észrevettem, amint egy fiatal akácfa törzsén leszaladt a földre; ha nem mozdul, akkor alighanem elhajtok mellette úgy, hogy meg sem pillantom. így azonban pár lépésnyire tőle sikerült leparkolni. A termetes rágcsáló a földön, az avar között keresgélt és még akkor sem menekült, amikor autó száguldott el mellette. Mit találhatott? Bogyót, telelni készülő rovart, madár hullajtottá makkot, diót, fenyőtobozt - a mókus nem túlságosan válogatós, s nem csak növényi táplálékon él: amikor hozzáfér, még a madárfészkeket is kifosztja, ami pedig nem kifejezetten rágcsálótulajdonság, bár az egerek és a patkányok is mindenevők, a nyulak azonban vegetáriánusok. A mókus jó darabig hagyta, hogy gyönyörködjek benne. Mivel nagyon bátornak találtam, kiszálltam a kocsiból, hogy elővegyem a fényképezőgépet. Ezt azonban Erdei ellenfény, az utolsó, még a gallyakon lévő levelekkel ■ Novemberi séták Ritka pillanat novemberben: napsütötte nyírfacsoport _______■ m ár nem tűrte a lompos farkú jószág: felugrott egy fácska törzsére - egy szemvillanásnyi ideig ott állt, talán azt figyelte, hogy rátámadok-e - azután felszaladt az ágak közé és nagy lendületet véve átugrott egy iszalaggal benőtt bokorra. Akármilyen ritkák is már a lombok, igen gyorsan eltűnt a szemem elől; fényképezkedésről természetesen szó sem lehetett. Sajnos... Jártam Salgóbánya és Eresztvény között is az erdőben is: egy mostanában már olyan ritka verőfényes órát sikerült kihasználnom. A fenyves alja, az árnyékos rész kimondottan fehér volt sokfelé: az ötszáz méter körüli tengerszint feletti magasságban megmaradt a dér. Különösen szép látvány ez az erdőszéleken: a hullott falevelek széleire ugyanis odafagynak a parányi jégkristályok, bár ez nem a fagyott harmat nyoma, hanem valószínűleg inkább a földből felszálló párából alakul ki. Egy bükkös és egy fiatal, legfeljebb tíz-tizenkét éves lucfenyves határán jártam, amikor valahol, nem is olyan messze lövés dörrent. A közelemben erre megugrott valami, majd kis csörtetés után csend lett. A hangokból ítélve egy vaddisznó heverhetett valahol a fenyvesben, a megriasztotta a fegyver csattanása. Nem sokkal később újra dörrent a puska, erre ismét egy kis csörtetés következett, most már valamivel távolabbról. A vad többnyire nem ijed meg a vadászfegyverek hangjától - a szarvas például annyira megszokja, hogy csak a fejét kapja fel, azután nyugodtan továbblegelészik - de ez a fenyvesben hallott disznó csak megugrott. Ez idő tájt úgy tűnik, hogy az erdő leggyakoribb madara a szajkó. Néha kisebb csapatokba verődve is keresgélik táplálékukat ezek a színpompás varjúfélék, s időnként bemerészkednek a kertekbe, de akár a városokba is. Nem válogatósak, a tölgymakkot ugyanúgy megeszik, mint a dögöket vagy a fákon maradt almát. Egyes tapasztalt és rendkívül ügyes szajkók igen érdekes módon szereznek táplálékot: rászokhatnak arra, hogy a cinegéknek kihelyezett szalonnát elcsenjék, néha a drótból hajlított kampóval együtt. Ez persze ritkán fordul elő. Más érdekességet is láttam: az egyik fenyő csúcsán egy nagy őrgébics üldögélt. Hosszú farkú, szürke-fehér-fekete színű, testalkatában leginkább talán a szarkára emlékeztető, igen szép madár, erős ragadozó hajlamokkal. Az irodalmi adatok szerint a gyomnövények magvain kitelelő kis pintyfélék közül is elcsíp egyet-egyet, de szívesen fog egereket, pockokat is. Amikor közelebb mentem az őrgébicshez, elröppent. Akadnak azonban közöttük olyan, inkább fiatal példányok is, amelyek bizalmasabb természetűek és pár lépésnyire is bevárják az embert. Amelyikkel a fenyvesben találkoztam, alighanem szerzett már valamiféle rossz tapasztalatot az emberi természetet illetően... Meglehetősen sok apró madár is látható ilyenkor. „Találkoztam” egy nagyrészt széncinegékből álló csapattal is. A sűrű bokrok között ugráltak, s két csuszka is volt közöttük. Lassan, ráérősen kutatgatták át a fenyőfák tűlevelű galyAlulnézet A SZERZŐ FELVÉTELEI lyait, az erdő mélye felé haladva. Ami szokatlan volt, velük együtt mozgott egy vörösbegy is. A narancssárga begyű madár persze inkább a földön keresgélt, legalábbis a fák között növő magas fűszálak tövénél. Néha azonban kiült egy- egy fenyőgallyra is, megmutatva élénkszínű mellénykéjét. Amikor mozdulatlanul ült, olyan volt, mintha valami furcsa gyümölcs vagy természet adta karácsonyfadísz termett volna á fenyőkön. Előbbiek mellett jártam Mihálygerge mellett, a Komra-völgyi víztározónál. A jókora állóvíz partjain legalább százötven tőkésréce tanyázott. Egészen közeire bevárták az embert, de amikor egyikük felröppent, apránként az összes többi követte a legijedősebb, legóvatosabb madarat. A ki- sebb-nagyobb csapatokban menekülő récék általában a tó közepén szálltak le, hangos, méltatlankodó sápogással. Hallottam szürke gémek kellemetlen, rekedt kiabálását is, de megpillantani nem sikerült a termetes gázlómadarakat: az erdő eltakarta őket előlem. A tározó gátja alatt füzes, nádas, vizenyős terület nyújtózkodik: nem valami nagy, de ennek ellenére változatos a madárvilága: szarkák, szajkók, gatyás ölyvek, pintyfélék csapatai tanyáztak rajta az elmúlt napokban. Horgászoktól hallottam többször is, hogy alkalomadtán halászsas is megjelenik a szép fekvésű mesterséges tavon. Akkora szerencséje azonban ritkán van az embernek, hogy a halak ezen éles karmú vámszedőjét megpillanthassa. A kellemes séta után persze mi mást is mondhatott volna az ember saját magának azon kívül, hogy majd a következő alkalommal? Egy évszázadnyi élet A történet, amiről szó lesz, olyan mint egy mese. Szép, emberi tulajdonságok rajzolódnak, kívánságok teljesülnek benne. Békés, dolgos hétköznapokról szól, s olyan értékekről, mint a föld és a család szeretete, a hűség, a tisztesség. S a háborúról, amely elhamvasztotta a falvak, a városok békéjét éppúgy, mint sok-sok emberi életet. S bármilyen hihetetlen, nem marad el a csoda sem. Mert egy évszázadnyi élet - mi lehetne más - mint maga a földi csoda. Török Kálmán, merthogy róla szól a történet, Tiszanánán született. Abban az esztendőben, amikor a tizenkilencedikbe fordult a század. Földműves édesapja erejét, egészségét, szinte észrevétlenül szívta el a föld. Ahogy a fiú felcseperedett, rátestálta a 40 holdat, jószágostul. Szép birtok volt, jó föld, bőven termő. Tavasszal burgonya, tengeri zöldellt benne, nyáron érett kalászokat ringatott a könnyű szél. Dolgozott benne az egész család. Éppen csak pirkadt a reggel, Török Kálmánt már kivetette az ágy. Ellátta a jószágokat, megvárta, amíg elmegy a csorda, s indult a határba.- Nem bírtunk a munkával mi magunk. Három aratóm is volt - fényese- dik meg az emlékektől az öregember szeme. - Akkoriban az volt a megállapodás a gazdák között, hogy minden tizedik kereszt az aratóké... Én nem sajnáltam, odaadtam a nyolcadikat, hogy jó kedvvel dolgozzanak nálam. Jöttek is minden évben. Volt olyan közöttük, aki kilenc hosszú évig kitartott. Akkor is azért ment el, mert nősült. A gazda állta a lakodalmát. A helyébe mindjárt került egy másik, Labancz Imre. Őt sem igen kellett nógatni a munkára. Négy gyereket tartott, rá volt szorulva a fizetségre. A lányt, a szép Gulyás Máriát, akit később feleségül kért, két évig kísérget- te. Nagygazdához illő lakodalom volt az övék, két házra szóló. Délelőtt a menyasszonyéknál, délután pedig a vőlegényéknél folyt a vigalom. Pusztult az aprójószág, két hízót vágtak, töltötték a hurkát, a kolbászt. Ehetett, ihatott mindenki, kedvére. Erős volt a kötelék, amely összefogta őket, hetven évig éltek együtt. Útjukra engedtek egy leányt és egy fiút. Az első világháború átszaladt fölötte, de a második megfogta. Miskolcra a helyőrségi kórházba az egészségügyi alakulathoz vitték. A sebesülteket szedték össze, temették a halottakat, ahogy a harcok csitultak.- Két falumbelit, Berták Ferit... meg Oláh Zsigát is mi temettük - mondja csendes szomorúsággal. - Összeszedtem a Zsiga holmiját, ami megmaradt utána..., a gyűrűjét..., hogy majd hazahozom a családnak. Képet is csináltattam a sírjáról, hogy legalább azt lássák, merre nyugszik... De valahol Prága környékén elvettek tőlem mindent. Valamikor 1947 tavaszán vergődött haza Tiszanánára, de előtte még megjárta Németországot. A kórházat mindig hátrább vonták a harcok elől, így kötöttek ki Berlinben. A hat év alatt, amit a háborúban meg az angolok fogságában töltött, kétszer sikerült hazajutnia. Egyszer amikor az édesapját, máskor meg az édesanyját temették. Ez úgy az 1940- es évek elején volt még. Amikor elment a háborúba, gondja volt rá, hogy ne maradjon gazdátlanul a föld, eleség nélkül a család.- Ráhagytam mindent egy jó ismerősre, Nagy Bélára. A két jó lovat, a szerszámokat, a vetőgépet - sorolja. - Volt két családos fia, ők dolgozták a földet fél részért. Amikor hazajött a háborúból, jóformán semmijük sem maradt már. Az állatokat elvitték a katonák, a felesége is eladott ezt-azt, hogy létezni tudjon a gyerekekkel. Mesélik, hogy az egyik ló Egerből jött vissza. Sötét, esős éjszaka volt, erős szél zörgette a zsalugátert, amikor a hosszú vágta után megállt az ablak alatt, hogy kifújja magát. Újra érte jöttek a katonái és többé már soha nem került elő. A termelőszövetkezetet az ötvenes évek elején szervezték Tiszanánán, mindjárt kettőt is. Az egyiket a katolikusok lakta településrészen, a másikat a reformátusokén. Török Kálmán a reformátusoknál írt alá, mert létezni akart, valamiképpen boldogulni. S szerencsésnek mondta magát, mert kedvére való munkát kapott. Nagy portája volt, tágas istállókkal, melléképületekkel. Odahoztak nyolc lovat és a gondjaira bízták. Mindenki tudta a faluban, hogy jól bánik az állatokkal. így teltek, múltak felettük a napok, az évek, még egyszer csak azt vette észre az emberpár, hogy magukra maradtak. Lányukat, fiukat is Salgótarjánba vetette a sors. Meghányták, vetették hát a dolgot, és 1962-ben ők is útra keltek. A Kissomlyó utcában vettek egy kertes házacskát. Nem sokáig lakták, mert mint kiderült, az utca, az ott soroló házakkal útjába került a terjeszkedő városnak. Lebontották hát valamennyit és magasba szökő beton-, üvegcsodákat építettek helyükre. Ilyenben lakik Török Kálmán is a fiával, mert a felesége néhány esztendeje elhalt mellőle. Salgótarjánban csak néhány hónapig „tétlenkedett”, ismerkedett megváltozott világával. Egyre jobban hiányzott neki a munka. Először a város út- és karbantartó üzeménél őrizte a portát, majd a megyei postahivatalban tette ugyanígy a dolgát. Megbízható, pontos, fáradhatatlan ember volt ott is. Több mint húsz esztendeig minden nap megjelent szolgálati helyén. Soha nem hiányzott, nem jelentett beteget, nem volt szabadságon. Amikor eljött életének nyolcvanötödik esztendeje, akkor letette a szolgálatot. „Nyugdíjas lett.” Ül a százesztendős öregember a kényelmes szobában. Az esztendők súlya nem törték össze vékony, inas testét, nem zavarták meg fejét. Mondja, hogy kilencvenkilenc esztendeig azt sem tudta, milyen egy kórház belülről. Néhány napra is csak a fia féltő gondossága vitte oda, hogy a meghűlés ne okozzon nagyobb bajt. Lábai már nemigen viszik haza Tiszanánára, de a gondolatai annál többet járnak ott. Végigbotorkálnak a Fő utcán, ahol valaha a háza állt. Homályo- suló szemeivel is látja a tágas udvart, az istállókat, az udvar végében a kemencét és érezni véli a nagy kerek frissen sült kenyerek illatát, amelyekből négyet is szakított olykor-olykor a felesége. Tudja, hol volt a két malom, ahol a búzát őrlették. S bár egyre halkabban, de hallja a harang szavát, a templomba hívót, mert a vasárnap ott kezdődött, és csak azután jöhetett a szórakozás, a teke, a nóta, a vendéglő, a mulatság.- Mert mulatni... azt nagyon szerettem - nevet halkan. - De ittasan engem soha senki nem látott. Mindig tudtam, mennyi az elég. Volt egy jó cigányunk, a Lojzi..., hej de sokat elhúzattam vele, hogy ...A kanyargós Tisza partján, ott s zülettem...” Tekintete ki-kiréved az ablakon, amely jó ideje a várost jelenti számára, a rádió, a televízió meg a világot. Szórakozása a lottó, így kísérti a szerencsét, bár az nemigen pártol hozzá. Az igazi örömet meg a család adja neki nap nap után, a gondoskodó fia, lánya, unokái, dédunokái.- Hosszú volt az út..., de végigjártam. Nem is volt mindig könnyű..., talán marad utánam valami - gondolkodik el szavai igazságán. De most még minden reggel öröm tölti el, amikor meglátja felkelni a napot. V. G.
