Nógrád Megyei Hírlap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-21 / 248. szám
2000. OKTÓBER 20., PÉNTEK EMLÉKEK EMBEREK SORSOK Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal PÁDÁR ANDRÁS: Az utolsó járat Szürke felhőket keretezett be a kollégiumi szoba egyetlen ablaka. A tágasnak nem mondható helyiségben négyen tartózkodtak. Korban csaknem égyivású fiúk. Fojtott hangon beszélgettek, mintha attól féltek volna, hogy kihallgatják őket.- Én megyek - mondta Gábor, a legidősebb. Hanga tompán kop- pant a csendben. A másik három lesütött szemmel hallgatott. Odakint valahol a közelben fel ugatott egy géppisztoly. Egy rövid sorozat, majd újra csend lett. A négy fiú még jobban rádiósat az ágyúm, mintha attól félne, hogy valami kósza lövedék eltalálja- Én nem tudok menni, mert beteg az anyám, s fel kell nevelni a húgomat is - szólok meg Karcsi, s még hozzá teke : - Ne tartsatok gyávának. S elvégre itthon is kell maradni valakinek.- Minek? - szisszent ki a szó Jánosból A kisportok, lányok szépe arcú fiú kérdőn tekintett a többiekre.- Van értelme maradni? Mi fog üt változni? - hadarta idegesen. - Eltűnt a kopasz, felakasztottak néhány ávóst. Na és akkor mi van? Ledöntökék Joszif Viszarionovics szobrát. Csak ennyire tek? Indulatában megcsuklott a hangja. Felkapta a köpök asztalon levő kancsó vizet és nagyot húzok belőle.- Jössz velem János? - szók a kortyoló fiúm Gábor. A megszólítok nem válaszok mindjárt. Indulattal tette a kancsót az asztalm és az ablakhoz lépek. Odakint kezdek már alkonyodul. A kollégium emeleti ablakából messzire lehetek látni a háztetők felek. Az utcai lámpák som foghíjason hunyorgok a térre lejtő utcán s fényük úgy vibrák, mint a távok csillagoké. A fiú csak bámuk kifelé, mintha keresne valamü a sötétedő levegőben. Szomorúan nézte a félelembe süppedt házakat, s azokra gondok, akik meghúzzák magukat a falak közök. A Szabadság híd felé tekintek, s arm az első éjszakám gondok, amikor éjfél körül sokadmagával gyalogoltak át Pestről Budára a kollégiumba Az első mámoros nap éjszakája vök Akkor bennük izzók minden szó, minden lépés, minden kiákás. A szavalatokat követő tapsvihar. A Himnusz szárnyaló dallama „Meg- bűnhődte már e nép, a múltat s jövendőt" - buktak ki belőle önkéntelenül a szavak.- Mi bajod János? Ő hirtelen visszaforduk és megkérdezte:- Féketek srácok? A három fiút meghökkentette a kérdés, amely egyáútalán nem illek a beszéd fonalába- Mikor? - kérdezték szinte egyszerre.- Huszonnegyedikén, amikor jöttük haza a rádiótól - válaszolta, de egyikük sem válaszok. Visszaforduk és az ablakhoz nyomta az arcát, mintha érezni akarná hogy lé- legükre a város. Újm képsomk zsúfolódtak lelki szemé elé. Minden porríkájában érezte az első nap izgalmait, rekenetes feszültségét. Egész testében reszketek. Valósággal feképte az ablakot és kihajok. Gábor lecsússzam az emeletes ágyról és átkarolta barátját, félve ákól, hogy izgalmában levek magát az emeletről Pista is felpattcmt helyéről becsukta az ablakot és csak ennyü mondok:- Ne bomolj te gyerek! Hát ki tanítja majd a grammatikát a jövő diákjainak?- Én fékem - szók megkésve Karcsi. - Fékem az első perctől, de nem mutattam. Nem akartam gyávának mutatkozni Pedig üt belül - vágta mellbe magát - akarom a jót, a jobbat, a szebbet. Biztos kevés az erőm, az akaratom, s ezért hiányzik a bátorságom is. Mindig irigykedem azokra, akik magabiztosan kiállnak és cselekszenek.- Hülye vagy - vágok közbe Pista. - Még hogy gyáva vagy! Amikor huszonötödikén a lányoknak vü- tük a kenyéré és valahonnan közénk lőttek, akkor is nyúl voltál? Igaz, hogy fejest ugrottunk az Uránia mozi üvegajtajába, de mégis csak te húztad be azt a műszakis fiút, akit a combján talált el a lövedék. Egy ideig csak a négy egyéemis- ta lélegzése hallatszok. A kollégium csendes voü és sötét, mint a kripta. A legtöbb hallgató már kiköltözött. Sokan beszálltak a kora reggeü autóbuszokba, amelyek a szabad világ irányába vidék őket. A kollégiumi hangos híradó hirdette, hogy aki akar, mehé nyugatra Csak be kellek ülni valamelyik járműbe és elsuhanhatok a határon túlra, ahol gondoskodást ígértek számára Ezek a reggeü toborzások mind sietősebbek lekek, hiszen nagyon ingatag voü a helyzé. Ők négyen furcsa módon kivártak. Nem voü közöttük megállapodás, csak az egyetem, a vállaü feladat, meg a szoba kötöké össze oké. Hárman az ország északi vidékéről, egyikük a Dunántúlról származók. Egyikük sem voü kádergyerek, apáik üzemekben dolgoztak. Kivéve Karcsü, akinek az apját halálig tartó robotm vitték a felszabadítók. A fiút akkor érték olyan lelki sebek, amelyek hol féléimé, hol meg akaratos dacot váltottak ki belőle. A négyes fogat nem is értek mindenben egyé. Napjaik azonban egyformán teltek. Ébredés után az egyetem, délután a tanulószoba, gyakorta éjfélig vagy vizsgaidő- szakban tovább is. Ha valamelyikük kislányhoz ment, összedobták a ruhatárát, aminek az voü az ára, hogy hazaérkezve mesélni kellek. A napi politikától igyekeztek távol tartani magukat, bár ez egyre kevésbé sikerült. Noha egyikük sem vállalt közvélen szerepé, nem tudták kivonni magukat az egyre jobban izzó hanguküból Nem be széüék meg, de mind a négyen végigjárták a tűntéés útját és tiszta szívvel, lelkesen skandálták a hazafiasjelszavakat. Örültek, mámorosak voltak, s úgy érezték, hogy történeimé formálnak. Az egyre jobban kavargó tömeg szétszakította a szobatársakat. Külön-külön jutokak el a rádióhoz, ahol az indulatoktól izzó levegőben lőporfüst is terjengek. Karcsiban a kíváncsiság legyőzte a féléimé és csaknem eljutok az ostrombk épületig, miközben majdnem agyonnyomta egy forgolódó harckocsi. S amikor egyre gyakrabban dörögtek a fegyverek, kalapáló szívvel menekíti mmél messzebb a történtektől A Múzeum körútra akkor érkezek meg több katonai teherautó. Lehúzódtak az út szélére, és a vezéők leállították a motorokat. A platókon merev arccal ültek a katonák, kezükben fegyverrel A hullámzó tömegből először csak kéregekék tőlük a puskát, majd ki akarták rángatni a kezükből A katonák azonban nem mozdullak, csak szorították a fegyverüké. Néhányon vérszemé kaptak, és az egyenruhásokat kezdték lehúzni az autókról Ekkor parancsszó harsam és minden katona felpattcmt és levette válláról a puskát. A körülöttük lévők ijedten hátráltak, de a honvédek kihúzták a závárt és mutatták, nincs töüé- nyük. Gábor felkapcsolta az egyik asztali lámpát. Az emelées ágyak furcsa mozgó árnyakat vetítettek a falra, ahogy a fiúk megmozdultak- Emlékszel? - fordult Karcsihoz Pista - Akkor találkoztunk össze, amikor egy kövér kereskedőféle emben fogtak közre néhányon, és azt ordítozták, hogy üsd... Karcsi biccentett és összehúzta magán a kopott kiskabátot.- Szörnyű voü - mondta csak úgy maga elé. Odalem nyüt a kapu, majd döngve becsapta valaki. Hallani lehetett, hogy többen is jönnek az emeletre. A léptek azonban elhaltak, megint csend lett.- Éhes vagyok, van valami maradék kajálok? - kérdezte János, de a többiek csak ingatták a fejüké.- Honnan lenne? - méltatlankodott Pista - A menza nem főz, pénzünk nincs: Ingyen meg nem adnak kenyéré sem, amikor tudnak sütni a pékek. Hallgattak. Gábor törte meg a szótlanságot.- Mondjátok már, hogy jöttöke vagy nem? Döntsetek már az iste- nü, hiszen lehet, hogy reggel indul az utolsó járat. Értsétek meg, itt sosem lesz már rend, csak marakodás, acsarkodás, egymás kinyírása Müyenjövő vár üt ránk? Most is már az egyetemistákat vadásszák, mert minké tartanak bűnbaknak. Én haza sem mehéek, mert az apám nem szívlel A másik három lehajtott fejjel hallgatott.- Nem értitek? - emelte meg a hangját Gábor. - Emlékezzetek Adym! „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek, / ha százszor tudtak bátrak lenni, /S százszor bátrak és viharvertek"- Nekem haza kell mennem - szólalt meg Karcsi tompa hangon. - Anyám belehalna. S nekem már van kedvesem, akit szeretek és feleségül akarom venni. János vágott közbe.- Mü gondolsz nekünk nincsenek hozzátartozóink! Fafejű vagy ha nem fogod fel, hogy itt mindennek kompé. Nem látod mü művelnek itt? Mü gondolsz, mi jön ez után? Megtorlás, reváns. Az adok után a kapok. Hát kapjon, aki akar, én ebből nem kérek Pista nagyot ásított. A többieké is hatalmába kerítette már a fáradság. Hamuszürke aréal néztek egymásra, s azon töprengtek, mit tegyenek. Egyikük sem tudta eldönteni mi lenne a helyes cselekedé. Érezték, hogy valami nagy kezdődő változás áramába jutottak, ami izgalommal, kíváncsisággal töüötte el őké, de ugyanakkor a szívük mélyén féltek a jövendőtől. Csak a rombolást, a gyilkolást, a hatalomért folyó kegyélen harcot látták, s azt latolgatták, érdemesebb lenne kiszállni mindenből- Döntsünk hajnalban, ha megszólal a hangos - ajánlotta Gábor és vékőzni kezdett. Ez az időnyerés mintha megnyugtatta volna a fiúkat. Lefeküdtek és megpróbáltak aludni. Alig egy-ké óra teü el amikor megszólalt egy hang a hangszóróból Egyetemisták! Válasszátok a szabad világot, gyertek tanulni a szabadságba. Most megjöhettek, holnap már késő lesz. Mi vár itt rátok? Elnyomás és nyomor. Szellemi és anyag, kizsákmányolás... Gábor felkeü és öltözni kezdett. A másik három lopva figyelte a takaró mögül de nem mozdultak. Gábor összecsomagolta a kézitáskáját, majd leült az ágya szélére. Felnyúlt a felső ágyra és lerántotta a takarót Jánosról Erre a mozdulat- m a három fiú felült és csaknem egyszerre mondták, hogy ők inkább haza mennek, de külföldre nem. Karcsi felkeü és Gáborhoz lépett. Megfogta a ké vállánál és a szemébe nézve mondta- Cimbora! Ha tényleg elmész, nagyon fogsz hiányozni. Talán megértelek. Egyé azonban sehol, soha ne feledj. Akármilyen jól megy is a dolgod, te akkor is ebből a történelem verte népből származol Ne mondd, csak legalább önmagodnak valid be ezt és tarts meg bennünké szívedben, akár a hozzátartozóidat. Az ágy melletti kis szekrénykéből kivett egy könyvé és Gábor kezébe nyomta-Kérlek, vidd magaddal Vörösmarty összes versé. Nehéz perceidben adjanak erőt a magyar költő- óriás szavai. Gábor arca összerándult, lehajtotta a fejé. Hirtelen kezébe kapta a táskát, betette a könyvé és kiment az ajtón. Negyedóm sem teü el, amikor az épükt előtt felzúgott, majd fokozatosan elhat a ponyvás teherkocsi motorjának zaja. A három fiú némán feküdt az ágyon. „Tesz-e még valaki igazságot?” A szécsényi Terék Béla huszonhat éves volt 1956-ban és fuvarosként dolgozott, harmincegy éves Imre bátyja a vasútnál kereste kenyerét. Azokban az október végi napokban mégis együtt, kalákában bontottak egy öreg házat a mostani Palóc Áruház helyén. A két fivér közül Béla a beszédesebb, Imre szűkre fogja, takarékoskodik a szavakkal, s csak néha bólint rá egyetértőén, vagy éppen csitítóan öccse mondandójába.- A „hörcsögből” hallottuk, hogy Pesten kitört a forradalom. A hangosbeszélőt hívtuk így, akkoriban kevés helyen volt rádió. Ahol nem hallgatták a „hörcsögöt”, nem fizették a havi díjat, a hat forintot, ott hamarosan megjelent a rendőr - meséli Béla. - Azokban a napokban, így október 23-án is a bátyám öreg házát bontottuk kalákában. Szedtük le a cserepet. Késő estig dolgoztunk, emlékszem esett az eső, úgy átáztam a tetőn, mint a szivacs. Éjféltájban Varsi Mihály állt meg mellettünk és azt mondta, hogy a Csepel motorkerékpárján éppen, hogy sikerült a fővárosból kijutnia. Pesten áll a balhé, kitört a forradalom, vér folyik az utcákon, nem tudni mi lesz a vége. Húztunk is haza a bátyámmal, mint a vadlibák. Másnap reggelizés közben a szabad magyar rádió újra csak bemondta, amit már tudtunk. A Varsi Mihály később Németországba disszidált. Azt viszont Imre súgja meg, hogy Béla öccse is elindult néhányszor a déli határ felé, de már a vonaton elkapták őt a rendőrök, ezért aztán „elkaparta” magát alaposan. Miközben a megyében is zajlottak a forradalom eseményei, Szécsényben is felkészültek az államvédelmisek. Erről Terék Béla így beszél: - A mostani Omnia presszó közelében egy gesztenyefa alatt alakítottak ki géppuskafészk'et, lehettek vagy húszán. Homokzsákok mögül Terék Béla (Bátyja, Imre nem kívánt a fényképezőgép elé állni.) fotói riqó t. meredt a fegyver csöve a lóci út irányába, Pásztó felől vártak szervezkedő csoportot. Mi még akkor is bontottuk a házat, tőlük alig 50-100 méterre. Nyeglén ránk is szóltak, hogy tűnjünk el onnan, mert lehet, hogy bennünket szednek le először. - Figyelmeztettem is az apósomat, hogy messze kerülje el a környéket - teszi hozzá Terék Imre, mielőtt Béla egy „hadicselről” is beszámol:- Éppen jött két haverom arra, fakarusszal érkeztek Pásztó- ról. Tudja az egy olyan busz, amelynek Csepel autó volt a váza, s tettek rá egy kasznit az utasoknak. Szóval mondtam nekik, hogy menjenek a géppuskások felé, s ejtsétek el halkan, de úgy, hogy mégis meghallják: Pásztó felől tank közeledik felkelőkkel... Meglett a hatása, rövid idő alatt szétszaladt onnan mindenki...- Mikor döntötték le a szovjet hősi emlékművet?- A napra már nem emlékszem (október 27-én: A szerk.) - mondja Terék Béla, de annyi bizonyos, hogy a géppuskásoknak se híre, se hamva nem volt akkor már a gesztenyefa alatt. A parkban csak egy árva rendőr posztolt, de a nép nem törődött vele. A szoborral először nem bírtak az emberek, csákányokkal estek neki, később valaki odavezetett egy lovat, az mozdította ki a helyéről, így sikerült ledönteni. Nagyot puffant, ahogy lezuhant a földre, mindenki éljenzett...- Ez volt a forradalom egyik fontos eseménye Szécsényben?- Ez, senki nem sérült meg, puskalövés sem dördült a városban. Néhány nap múlva a járási pártbizottsági első titkár már magabiztosan beszélt a néphez, s jutalmazott, osztotta a kádereknek az újabb feladatokat - válaszolja Terék Béla, miközben újabb dokumentumokat készül előkaparni táskájából. Keserűségről, meghurcoltatásról, elrendelt rendőri felügyeletről, földelkobzásról, megírt és elutasított beadványokról, egy család tragédiájáról tanúskodnak a megsárgult papírlapok. Terék Béla lemondóan legyint, s választ sem várva kérdezi: - Tesz-e, tehet-e még valaki igazságot? A forradalom idején is fuvaros voltam, most is. Lehet, hogy másként is alakulhatott volna az életem, de a rendszerváltásig nem volt békességünk soha... SZABÓ GYULA SÁNDOR „Titokkal a lelkemben éltem” Egy borongós őszi napon a 9 éves Gulyás Anikó meglepve fedezte fel az újságban édesapja fotóját. Valamiféle írás is volt mellette, de a kislány arra nem figyelt. Csupán az izgatta, hogy apjából, Gulyás Lajos református lelkészből hős lett. A „szenzációval” kezében szaladt a többi gyerekhez, hadd irigyeljék őt, a hős lányát. 1956-ot mutatott a naptár... Gulyás Lajost - állítólagos főbenjáró bűneiért - nemsokára kivégezték, összetörve ezzel a pici lány lelkét, aki csak sok-sok év múltán értette meg: a forradalmat követően miért, s miként börtönöztek be, gyilkoltak meg ártatlanul embereket. Nem ez az egyetlen szívszorító történet a Körösi Zsuzsanna-Molnár Adrienne szerzőpáros nemrégiben megjelent könyvében. A negyvenhárom interjút tartalmazó, „Titokkal a lelkemben éltem” című kötet megdöbbentő. Az 56-os elítéltek ma már felnőtt gyerekeivel folytatott beszélgetésekből elsősorban az derül ki, hogyan élték meg ezek a családok a férj, az apa igaztalan elhurcolását, illetve saját kirekesztésüket. De választ kapunk arra a kérdésre is: miként tartották a lelket gyermekeikben az anyák, illetve hogyan alakult a magukra maradtak sorsa. A szerzőpáros az Euro- pressnek elmondta, hogy az írás előkészületei évekig tartottak. Noha munkahelyük, az 56-os Intézet Oral History Archívuma jó segítségnek bizonyult az érintett kör felkutatásához, a kivégzettek peranyagaiban szereplő címeket is áttanulmányozták, s a Társadalmi Igazságtétel Bizottságnál (TIB) jelentkezettek adatait is felhasználták. Volt, aki kerek perec visszautasította a felkérést, mondván: minek a múltat bolygatni. Másokat a félelem fogott vissza („Ki tudja, hogyan alakul a politika, jobb az óvatosság...”). A többség viszont örült, hogy végre valaki érdeklődik sorsuk iránt. Az interjúalanyok között találunk kivégzett, vagy börtönbüntetésre ítélt apa gyermekét, felefele arányban fővárosit és vidékit, értelmiségit és kétkezi munkást, fiatalabbat és idősebbet. Molnár Adrienne, a könyv alapját képező kutatás vezetője szerint az 56<>s gyerekek valójában csak sejtették, de nem tudták, mi történik körülöttük a forradalom napjaiban. A nagy lelki fordulatot az édesapa letartóztatása jelentette. A 43 interjúalany szinte mindegyikében élénken él a házkutatás, vagy a még menthető értékek barátokhoz menekítésének nyomasztó emléke. Sokan a legapróbb részletekig leírták a börtönbeli beszélők megalázó körülményeit is. A hosszú rács egyik oldalán sorban a csíkos ruhás férfiak, a másik oldalon, jó egy méterre a hozzátartozók. Általános hangzavar, kétségbeesés és vigaszul elhadart szavak. Aztán otthon a közös levélírás, csomag- készítés. A szerzők úgy vélik: leginkább az anya lelkierején, találékonyságán és a környezetükben élők szolidaritásán múlott, hogy az elszenvedett traumát miként ellensúlyozzák. Ügyes trükkökkel fönn lehetett tartani a hitet, olykor az illúziót, hogy apa nemsokára hazajön. Göncz Kinga, a volt köz- társasági elnök lánya mesélte, hogy amíg édesapja börtönben volt, minden étkezéskor ugyanúgy terítettek, mint máskor, vagyis az apa megszokott helyére is került egy teríték. Más családban a mama reggelente megjegyezte: - Apátokkal beszéltem álmomban, minden rendben lesz! Gyakran a szomszédok is segítettek: egy-egy szelet sütemény, egy simogatás, bátorító mosoly olykor csodákat tett. Könnyebb helyzetben voltak azok a családok, amelyekben a barátok, esetleg az elhurcolt már szabadult cellatársai elmagyarázták, mi is történt valójában, míg mások 40 évig homályban éltek. Már- már maguk is elhitték a hivatalos verziót: a felforgatásért, az állam elleni szervezkedésért büntetés jár, s hozzátartozóként nekik is vezekelniük kell. Egy szegedi kivégzett forradalmár lánya például egészen 1989. június 16-ig, az ötvenhatos mártírok temetéséig élt ebben a tudatban. Azon a napon viszont ösztönösen megérezte, hogy édesanyjával együtt néznie kell a tévéközvetítést. Amikor a kivégzettek nevének felolvasása közben meghallották a szeretett nevet, könnyek között döbbentek rá, hogy évtizedeken át becsapták, megalázták őket. Az „56-os anyák” hiába kerestek munkát, a magasabb pozícióban lévőket eltanácsolták, s útlevélért is hiába folyamodtak. Az érintett fiatalok számára a középiskola, az egyetem évekig vágyálom maradt és később is csak ritkán fordult elő, hogy egy-egy szolidáris pedagógus „elfelejtette” beleírni a jellemzésbe, hogy „osztályidegen”. Édesapjuk holttestét is csak a rendszerváltás után helyezhették méltó nyughelyre. A kapott kártérítés nem pótolja az emberi veszteséget, mint ahogy azt is megfogalmazták: túl későn jött a feloldozás. Egyesek örök hallgatásra ítélték magukat, mások úgy vélik: - Állandóan bűnösöket keresni, vagy megtorolni az elszenvedett dolgokat, ez egy körforgás lenne, s mindig csak viszályt és ellenszenvet szítana... TAKÁCS MARIANN
