Nógrád Megyei Hírlap, 2000. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-30 / 230. szám
2. OLDAL S) I SALGÓTARJÁN m BALASSAGYARI MEGYEI KORKÉP PÁSZTÓ 2000. SZEPTEMBER 30., SZOMBAT Faragó Zoltán: T R I* j Ä Ó Sólyom az ágon - Hegy tetején, völgy aljában Sok érdekességet mutatott a természet az elmúlt napokban. A viszonylag hűvös, esős időjárást napsütéses, csak alkalmanként felhős nappalok követték, már a hét elejétől. Talán a hirtelen jött csapadék tette, hogy a bokrok és vadkörtefák korábban sárga, piros, narancssárga levelei nagyrészt lehullottak, a színesedés azonban nem folytatódott tovább: furcsa módon most zöldebb most az erdő széle, mint egy-két héttel korábban. A fák levelei sem mindenhol sárgulnak még, de például a tölgyek között már meg lehet ismerni a gyertyánfákat rozsdásodó, a juharokat és kőrisfákat citromsárga lombjaikról. Néha, főleg esténként, amikor friss és az eső miatt földillatú a levegő, az embernek az az érzése támad, hogy tavasz van. Talán egyik-másik madár is így érzi, mert a lakott területeken élő házi rozsdafarkúak néha dalra is fakadnak. A salgói vár alatt a bükkös még teljesen zöld. Ahol a nap átsüti a már mégiscsak vékonyodó lombokat, akár tavasz is lehetne... Kisebb foltokban azért már sárgásak a levelek és, ha nem is túlságosan sűrűn, de folyamatosan peregnek a világosszürke törzsek alá. Az avar nedves, elnyeli a léptek zaját. A bükk- makk sem hull még, alig látni egy-egy kupacsot a földön. Lehet persze, hogy idén nem lesz olyan bőséges a termés, mint amilyen tavaly volt. A sűrűben cinegék keresik táplálékukat, de van közöttük több csuszka is, legalábbis erről árulkodik a kiabálásuk. Amikor figyelni kezdem őket, egy fakuszt is megpillantok egy fa törzsén. Idén februártól majd' mindig láttam itt egy-két példányt, még költési időben is. A bükkösben valahol harkály kiált, azután kopá- csolást is hallani. A várhegy igen meredek, északi oldala alatt ki- sebb-nagyobb szikladarabokból álló kőgörgeteg borítja az oldalt. Közöttük elszórtan néhány hársfa nő, van közöttük olyan vastag törzsű is, amit két felnőtt ember sem tudna átölelni. Odvas, vénséges matuzsálemek ezek, elszáradó, töredezett ágakkal, repedezett, forradásos kéreggel. Az ilyen fa meglehetősen ritka ma már az erdőkben, ezért is fontos megóvásuk. Elhagyatott a hely, a lombok most még a várat is takarják, de mindenfelé meglátszik az ember jelenléte. A kőgörgeteg aljában műanyag flakonok, cigarettás- és sörösdobozok, nejlonzacskók hevernek; a legérdekesebb azonban, amit itt látni lehet, egy kidobott kopjafa: szögletesre faragott, alig díszített, jó méteres hosszúságú, éppencsak- hogy az alján korhadt faragvány. Nem akarok dicsekedni, de sok érdekes kidobott vagy elveszített tárgyat találtam már az erdőn, az akkumulátortól a kosárig, a félkerekű biciklitől a pipáig. Kopjafa azonban még nem volt közöttük... A váron turisták csaptak eléggé nagy zajt; először nem is akartam felmenni. Azután egyre alacsonyabbról hallatszott a kiabálás, ezért meggondoltam a dolgot. Néhány elkésett kirándulóval azért még összetalálkoztam az ösvényen, de ők már magányosan voltak, nem ordibáltak senki után. A vár alatt a legutóbbi ásatások eredményeképpen feltártak néhány alapfalat, s egészen jól látható már az egykori várudvar is a szikla tövében. Szépen kisütött a nap, s bár ősszel már rendszerint napközben is párás a levegő, észak felől mégis előkéklett a Vepor-hegység, amelynek egyik völgyében az Ipoly is ered. Hosz- szasan nézelődtem a már csendes, turistáktól mentes csúcson, s a természet apró ajándékokat adott cserébe a türelemért. Egy sárga lombozató, a csúcsán már száradóban lévő cserfát fényké- pezgettem, mert a napsütötte levelek szépen kiemelkedtek a mögötte csúcsosodó Medves- hegység sötét háttere előtt. Egyszer aztán, amikor felhő takarta el a napot, nem néztem a fa felé egy darabig; amikor aztán mégis odapillantottam, az egyik gallyán egy örvösgalamb nagyságú ragadozót pillantottam meg, légvonalban legfeljebb tizenöt méternyire: nem láttam, hogy mikor érkezett a fiatal kerecsensólyom. A gyönyörű ragadozó mintha nem is vett volna észre... Fejét oldalt fordította, csőrét szárnya tövéhez dörgölte, begyén kissé felborzolta a tollakat, amitől valamivel nagyobbnak látszott, mint amekkora valójában volt. Időközben kisütött a nap és a madár úgy üldögélt ott, mintha a vénasszonyok nyarának melegét élvezné. Ekkor elkövettem azt a hibát, hogy a felemeltem a fényképezőgépet, bár fotó elkészítésére nem sok esély kínálkozott. A madár a mozdulatot észrevéve azonnal elrúgta magát a gallyról, tett egy fél fordulatot a fa mögött és már el is tűnt a szemem elől. A másodperc töredéke alatt távozott, hegyes szárnyainak csak villanását láttam. Még az élmény hatása alatt körülnéztem, hátha viszontlátom a szép ragadozót. Nem bukkant fel többször, helyette azonban láttam egy hollót: korrogva repült az erdő felett, a várat kerülgetve. Később átballagtam a Boszorkány-kőre. A sziklákon éppen nyílik a nagyarasznyi magasra növő kerek levelű harangvirág. Első ránézésre majdhogynem fogpiszkálószerűek a száráról elágazó levelei, tövénél azonban valóban kerekek, s legfeljebb len- csényi méretűek. Itt járva ismét hollók kor- rogását hallottam: hét példány repült a magasban, laza kis csapatban. Ha már jártam a hegy tetején, tettem egy sétát a völgy mélyén is, Salgótarjántól délre, a legelőerdőn is. Itt csak a szajkók csaptak nagy zajt, ahogyan a vénséges cserfák között röpködtek. Alighanem makkot gyűjtöttek, hogy megegyék vagy téli tartaléknak a földbe rejtsék a csemegét. Amikor elfelejtik, hogy hová tették a tölgymakkokat, tavaszra facsemete sarjad belőlük. Más azonban néhány kószáló széncinegén kívül nem került itt elém, csak a színesedő lombok jelentettek örömet a szemnek, bár itt sem olyan erőteljes a színpompa, mint jó egy héttel korábban. A vadkörtefák sem lettek sokkal narancssárgábbak, csak a kecskerágó szórja égőpiros leveleit mindenfelé a területen. Előbbiek mellett kisebb-na- gyobb, de leginkább diónyi, hófehér csiperkék sokaságát szedtem össze. Utóbbiakról még csak any- nyit: pörköltnek is kitűnőnek bizonyultak, nem csak látványnak. Az elmúlt napokban az úton két alkalommal is láttam vízisiklót: Salgóbánya szélén alig sikerült az autóval kikerülnöm az egyiket. Egyébként a vízisiklónak csak a neve vízi, nem ritka, hogy hegytetőn találkozik a fajtájával az ember, mint ahogyan az erdei sikló is sűrűn bukkan fel mocsárban, vízparton. A másikat Salgótarjánban láttam, a kenyérgyárnál: éppen az úton tekergődzött keresztül. Ilyenkora hüllők, hogy testüket felmelegítsék, szívesen másznak ki az aszfaltra, ami, lévén fekete, elnyeli a mind ritkább napsugarakat, s később kisugározza a melegüket. Ilyenkor a siklók gyakran végzik a kerekek alatt... A bomlás virága ______________________________________________________a szerzó felvételei K iváló matematikusok, tisztességes emberek mestere A Bolyai János Matematikai Társulat kiváló matematikaoktató és -népszerűsítő munkásságáért Peák Istvánnét Beke Manó-emlékdíjjal tüntette ki. A kitüntetés indoklásában ez áll: „Peák Istvánná magas szakmai felkészültségű, munkájára igényes matematika-tanárnő. A tanítást élethivatásának tekinti. Csendben, lelkiismeretesen és fáradhatatlanul végezte napról napra hosszú évek során a munkáját. A matematikát folyamatosan emelt szinten tanította Rendszeresen tartott matematika-szakköröket. Tanítványai eredményesen szerepeltek a megyei matematikaversenyeken. Többször volt a matematika OKTV-n, illetve az Arany Dániel-versenyen döntős tanítványa Diákjait a matematika szeretetén, a matematikai problémákon való elmélyedésen túl a szerénységre, becsületességre, segítőkészségre nevelte. Iskolájában sok, sok évig irányította a matematikai munkaközösséget. Gimnáziumának több tantervet és tanmenetet készített. Szívesen fogadott matematikatanár-jelölteket matematikai gyakorlatra, nagy empátiával segítette felkészülésüket. Büszke arra, hogy saját tanítványai közül többen matematikusok, matematikatanárok, kollégái lettek. A matematika tanítása iránt érzett felelősséget, szeretetet szőkébb hazájában eredményesen adta tovább a kollégáinak, sikeresen fejlesztette tanítványai teljes személyiségét, különösen a matematikai gondolkodásukat. ” A salgótarjáni Arany János út egyik középmagas épületének háromszobás lakásában fiatalasszony nyit ajtót, az egyik belső szobából értelmes tekintetű, kisfiú csodálkozik rá a reggeli idegenre. A másik szobából ekkor lép ki egy törékeny, nyílt tekintetű asszony, dr. Peák Istvánná, aki azért kérte a reggeli találkozást, mert délelőtt tanítani megy. A tartózkodó eleganciával berendezett szobán látszik, hogy az idős tanárnő itt él és dolgozik. Néhány éve nyugdíjas, de ez nem gátolja abban, hogy örök szerelmétől, a matematikától megváljon.- Családi hagyomány volt nálunk a matematika szeretete - mondja csendesen. - Apám matematikatanár volt és valahogy tőle kaptam az indíttatást. Már az általános iskolában is, de gimnazista koromtól biztos, hogy tanár akartam lenni. Annak ellenére, hogy apám óvott tőle, mert azt mondta, keserves pálya ez. Én viszont tanár akartam lenni. Amikor 1959-ben a Madách Gimnáziumban leérettségizett, azonnal felvették a szegedi tudományegyetemre, ahol kitűnő diplomával végzett.- Mindjárt tanítani kezdtem - emlékezik. - Először Szegeden 1972 nyaráig, mivel akkor meghalt az apám. Salgótarjánban Herold László volt az igazgató a Bolyai gimnáziumban és felajánlotta apám állását nekem. Az édesanyám egyedül maradt, akkor én egy szóra ide jöttem. A férjem pedig a főiskolára került, később Budapestre járt tanítani. Peák Istvánné attól kezdve a Bolyai gimnáziumban tanított, egészen 1997 decemberéig, amikor nyugdíjba ment. Örömére azonban visszahívták az iskolába, hiszen nagyon szereti a gyerekeket, a tanári munkát. Nézegetjük az oklevelet és a díjat, mire kicsit zavarban mutatja, hogy korábban is kapott elismerést. Annak ellenére, hogy 1972-től tanított a Bolyaiban 1976- ban miniszteri dicséretben részesítették.- Az volt az első matematika tagozatos osztályom, s úgy ahogy volt, az egészet felvették az egyetemre - jegyzi meg büszkeséggel a hangjában. - Pedig akkoriban még nem volt pontbeszámítás, mindenkinek felvételizni kellett. Aztán 1989-ben kaptam a Kiváló munkáért kitüntetést. Ez akkor volt, amikor három tanítványom egyszerre került be az országos középiskolai matematikaversenyre. Peák Istvánné A tárgyilagos, higgadt szavak mögött érezni, hogy a lelke mélyén valami nagy melegítő tűz tombol még most is benne.- Nagyon szeretem a gyerekeket - mondja. - El sem tudtam volna képzelni az életemet úgy, hogy naponta be ne menjek egy osztályba, ahol fiatalok vannak. Ez engem sok mindenen átsegített. Amikor a férjem tragikusan meghalt 53 éves korában, a gyerekek nélkül biztosan el sem tudom viselni a történteket. Amikor arról faggatjuk, hogy vajon a matematikát csak érteni lehet, vagy meg lehet tanulni is, bölcsen elmosolyodik.- Én azt hiszem, hogy minden gyereknek valamilyen szinten meg lehet tanítani a matematikát. Állítom, hogy a tantervek úgy vannak össze állítva, ha valakinek máshoz van tehetsége, s nem éppen a matematikához, egy rendes, jó tanár minimum közepes eredményre felkészítheti. Két dolog kell hozzá. Ne féljen a matematikától, és ne féljen a tanártól. Én el nem tudtam volna viselni, ha tőlem félnek. Nem tudom, hogy szigorú voltam-e., de az osztályzásban igyekeztem az lenni. Az órán mindig megpróbáltam úgy alakítani a légkört, hogy tőlem soha senki ne féljen. Most is úgy tanítok, hogy bárki meg merje kérdezni órán, ha valamit nem ért. Én azt hajlandó vagyok háromszor, négyszer, ötször is elmagyarázni. Mint a diákoknak, olyan figyelmesen magyarázza, hogy a matematikát érteni kell, de megtanulni is lehet. Ha valaki nagyon akarja, meg tudja tanulni. Némi tehetség persze kell hozzá. Legalább annyi, hogy az embernek legyen érzéke a racionalitáshoz, meg kedve - de azért tanulni kell! Mikor érezte úgy, hogy tanár lett? Kis gondolkodás után válaszolja hogy, talán ötévi tanítás után. Az sem mindegy, hol kezdi a szakmát a fiatal tanár. A férje a szegedi egyetemen tanított, neki viszont csak egy általános iskolában jutott állás.- Az egy nagyon jó iskola volt - mondja, s hozzá teszi - Aki általános iskolában megtanul a gyerekekkel bánni, fegyelmezni úgy, hogy ne szaladjon el az osztály az utána a gimnáziumban sokkal könnyebben dolgozik. Említjük, hogy régebben sokkal több tehetséges matematikus került ki ebből a nemzetből, most miért nem?- A mostani gyerekek se nem butábbak, se nem okosabbak, mint a régiek - válaszolja. - Ugyanolyanok. A baj a kavarodással van, mert van NAT, van ke- rettanterv, szóval mindig változtatnak. A matematika ugyan szerencsésebb helyzetben van, mert az anyagot nem lehet átformálni. A Pythagoras-tétel háromezer évvel ezelőtt is ez volt és most is. Csak éppen összevissza illesztgetik, hol az egyik, hol a másik évfolyamba. Nem tudom, hogy ez mire jó. Valamikor nagyon erős volt a matematíkaoktatás Magyarországon de mostanság mindig lefaragnak az órakeretekből. Pedig ugyanazt az elméleti anyagot kevesebb órában megtanítani csak a gyakorlás rovására lehet. S ez nagy baj. Személyes életének köreit alig érintjük. Az Arany János úti háromszobás lakásban élnek négyen. Három generáció. A Pöttömkének becézett csupaszép kisfiú, a lánya, a veje és ő. Szomorú mosollyal mondja, hogy a tanári fizetésből nem telt a gyerekek külön lakására. Szerencsére elférnek a viszonylag tágas lakótérben, ámde ez különösen tőle követel nagy önfegyelmű életet. Elhalt férjéről, aki igen magas szinten művelte a matematikát, szeretettel és nagy tisztelettel emlékezik. S önmagát csak a szakma szorgos napszámosának tartja. A tudomány olyan szolgájának és közvetítőjének, áld mindig minden feladatot előre megoldott, hogy lássa, milyen nehézséget okozhat a gyerekeknek, egyáltalán megoldhatók-e. Órára pedig soha nem ment el készületlenül. Azt tartja, hogy amíg él az ember szellemileg nem szabad leblokkolni. Önmaga számára az édesanyja a példa, aki csaknem nyolcvanévesen német órákat tart a barátainak.- Azzal foglalkoztam, amivel akartam - jegyzi meg boldog mosollyal, de fa- nyarkás hangon fűzi hozzá - Kevés pénzért. Néha úgy érzem, azt kaptam az élettől, amit vártam. Esetenként azonban kételkedem, hogy nem is így van. Ki tudja? De amíg taníthatok, és a Bolyaiba is visszahívnak, addig jól érzem magam. PADÁR ANDRÁS toruk Iflvfilű harangvirág, a sziklák ns7i Bkasságs
