Nógrád Megyei Hírlap, 2000. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-29 / 229. szám

Elismerés a hűségért Oklevéllel is megköszönték munkáját- Hány mázsa volt az a szén, amelyet mostanáig a bányász nyugdíjasoknak intézett?- Mennyi - kérdez vissza Sándor Gyula azért, hogy kisvártatva válaszoljon is. - Legalább 65 ezer mázsa, mintegy 60 millió forint értékben.-De a nyugdíjasok nem fizettek ennyit - faggatom tovább.- Nem hát. Ahogy számolom, úgy 20-22 millió fo­rint maradt a zsebükben - mondja. Könnyebb munka? Apja bányász volt, mint annyian Vizsláson és ő is a bányánál kezdett dolgozni. Palát válogatott a kisterenyei szénosztályozón, villamoskocsikat javí­tott. Később a fatelepen köbözte a feldolgozásra ke­rülő faanyagot és volt számlaellenőr is. Aztán 1961- ben bekerült Salgótarjánba, a Nógrádi Szénbányák­hoz, a pénzügyi osztályra. S közben folyamatosan ta­nult, arra törekedett, hogy megfeleljen az egyre nö­vekvő követelményeknek. Megbetegedett és az or­vos azt tanácsolta, lassítsa egy kicsit a tempót, ha nem akarja, hogy nagyobb legyen a baj. Ott maradt a vállalatnál, csak „könnyebb” mun­kát kapott. Akkor már sorra zárták be a bányákat, a 10-12 ezres bányászlétszám folyamatosan apadt. Sándor Gyula a személyzeti osztályon dolgozott.- A tragikusra fordult emberi sorsok mindannyi­unkat megviseltek - révednek a múltba gondolatai. - Arra törekedtünk, hogy megoldást találjunk a hoz­zánk tartozó embereknek. Az újonnan telepített gyá­rak, a Fűtőber, a Ganz Mávag, jó néhány műszakit, mérnököt befogadtak. Mások meg vállalati segítség­gel nyugdíjba mentek. Bizony azért sok olyan bá­nyász is volt, akinek sorsát nem tudtuk embersége­sen elrendezni... Harminc esztendő A maga módján a szakszervezet próbált segíteni, a vállalati és a megyei bizottság is. Sándor Gyula azt mondja, hogy tulajdonképpen 1960 óta részt vesz az érdekvédelmi munkában. A szakszervezet megyei bizottsága mellett működő számvizsgáló bizottság­ban legalább 30 évig, dolgozott. Ez alatt az idő alatt négy titkár váltotta egymást.- A bányavállalattal együtt megszűnt a szakszerve­zet is - mondja lakonikus rövidséggel. - A bányász­szakszervezet megyei bizottsága ezután szerveződött. Sok volt a nyugdíjas és sok volt a rendezetlen ügy is. Szükség volt érdekeik védelmére - magyarázza. A bányászok is a számvizsgáló bizottságba válasz­tották Sándor Gyulát. Később, úgy a 90-es évek ele­jén a bizottság gazdasági vezetője lett, s ott dolgozik ma is. A költségvetés elkészítése, a pénzügyi lehető­ségek ésszerű hasznosítása, úgy bánni a pénzzel, hogy jusson is, maradjon is, ad munkát bőven. Foga­dónap, szabadnap, Sándor Gyulánál egyre megy. Aki Salgótarjánban benyitja a bányászszakszervezet aj­taját, őt mindig munkában találja. Segíteni a nyugdíjasokat- Sok minden adódik, amire ügyelni kell - magya­rázza a szakszervezeti bizottság gondját, dolgát. Később arról beszél, a legfontosabbnak azt tartják, hogy segítsenek azokon a nyugdíjasokon, akik ne­héz körülmények között élnek, anyagi gondokkal küzdenek nap mint nap. Igaz, a helyi alapszerveze­tek az ott maradt tagdíjakból támogatják a legszegé­nyebbeket. De évente 20-25 nyugdíjasnak a bizott­ság ad segítséget. A Bányász Nyugdíjas Alapítványt, amelynek kuratóriumában is ott van Sándor Gyula, a nyugdíjasok hozták létre. Szándékuk akkor is az volt, mint most, segítsenek egymáson. Korábban 1,3-1,4 milliót fizettek ki az alapszervezeteknek évente. Ott aztán eljuttatták a pénzt azoknak, ahol a szükséget enyhíteni kellett.- Ma már nem tudunk többet adni 800 ezer forint­nál. A 6 milliós tőke kamatai egyre mérséklődnek, jól lehet a szegénységnek egyre nagyobb lesz - nyug­tázza a tényeket. A titkárok érdeme Később számolni kezd. így is, mintegy 6 millió fo­rintot osztottak már szét a nyugdíjasok között az el­múlt években. Legalább 50-55 családot üdültetnek egy-egy évben, meglehetősen szerény fizetségért. Berekfürdőre járnak a bányász nyugdíjasok pihenni, ám a lehetőségeket tovább bővítették. Minden évben legalább 30 rokkant beteg bányász nyugdíjas beuta­lóját intézi Sikondára a szanatóriumba. Igaz, új izmo­kat, csontokat, idegeket már egyikük sem kap a régi­ek helyett. De a gyógykezelések, a fürdőkúra után Id- csit könnyebbek a vállak, jobban mozdulnak a lábak, a karok. S bizony az ember 70 után már a kevésnek is örül. A bányásznap alkalmából a Bánya és Energiaipa­ri Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének elnöke SchaMwnmer Antal oklevéllel ismerte el, köszönte meg Sándor Gyula munkáját.- Benne van ebben az alapszervezeti titkárok se­gítsége is... Az érdem nem egyedül az enyém - hárít­ja el a tőle megszokott szerénységgel a dicsérő szava­kat. - A titkárok egyeüen fillér nélkül teszik a dolgu­kat. Közülük a legtöbb megélt már jobb időket, ami­kor még dolgoztak a bányában. S most, hogy rosz- szabbra fordult a bányászok sora, így is hűségesek maradtak... Én meg úgy vagyok vele, örülök, ha vala­mi keveset segíthetek nekik. V.G. Száz év ünneplőben Jégbe csomagolták „Kimenőt kapott” jégkamrájá­ból Ötzi, a több mint 5300 éves jég­korszaki múmia, amelyet küenc éve fedett fel a jég az Alpok dél-tiro- li részén. Ötzit kis időre ismét felol­vasztották, hogy újabb tudomá­nyos eredmények reményében to­vábbi szövetmintákat vehessenek belőle. A múmiát Bolzano múzeu­mában őrzik, és az őrzés nem kis feladat. Persze nem a szökésve­szély miatt hanem, mert nagyon nehéz „jó kondiban” tartani. Hiába építettek neki huszonötmillió schil- lingért hűtőkamrát, amelyben a gleccserben uralkodó hőfokot és nedvességet biztosítottak számára: Ötzi naponta több grammot fo­gyott, ami 13,8 kilogramm összsú­lyát tekintve nem csekélység. Végül azonban megtalálták a megoldást: a mínusz hat fokon nem csupán kilencvennyolc száza­lékos páratartalmat biztosítottak neki, hanem egész testét bevonták vékony jégréteggel, s így nem fogy tovább. Ötzi a világ legalaposabban kivizsgált páciense: számítógépes tomográffal több száz metszeti fel­vételt készítettek, és ebből megal­kották csontvázának háromdimen­ziós képét. Botja és a támogató kezek nélkül már nehéz egy lépést is megtennie, de széles körben megtattott születés­napja alkalmából ünneplőbe öltö­zött alakjára úgy tapadnak a tekin­tetek, mintha csodát látnának. Ta­lán mert azt is akarnak látni... Mindaz, amit a bátonyterenyei idő­sek otthona százesztendős lakója, Bóta Ferenc megtestesít, elakasztja a szót, sjól is van ez így, mert nála a szavaknak már nincs nagy jelentő sége, ami neki számít, az - mivel a hallása erősen megromlott - más módon jut el hozzá ő már a tekinte­tek, a színek, mozdulatok „nyelvén" értekezik a környezetével. Bóta bácsi éppen ezért maga is szűkszavúan közli a világ és közte közvetítő kap­csolatot teremtő, már szintén idős­korú lányával hogy nagyon is érti, tudja, rrtílyen napm ébredt ma Hi­szen megkülönböztetett figyelemmel készítették, öltöztették, fésülték erre a délelőttre, bár a dátumokra halvá­nyan emlékszik, de ez már nem is az ő dolga Az idő múlása hozzá nem újabb és újabb feladattal: a lé­tezés ajándékával kopogtat be. Bóta Ferenc életében a sok häköz- nap és a kevés ünnep ritkán adha­tott virágot, a kemény fizikai mun­kához szokott ujjaival próbálja gyen­géden megfogni az egyik, a másik és a harmadik csokrot, a borvörös kardvirágot. Tágra nyűt szemei kö­vetik a hozzá közeledő, majd távolo­dó mozdulatot, és sehogyan sem érti a megiUetődöttség csendjét, fenn­hangon meg is kérdi, miért nem be­szél senki1 Aztán régi képek juthat­nak eszébe, mert arm lesz kíváncsi, hogy itt és most, tán1 valakinek es­küvője van? Lánya finoman emlé­kezteti a születésnapjára, mire jelen­tőségteljesen bóürtt. Nem is egyszer köszöntő szavak „indulnak" feléje, de a hangok ma­kacsul megállnak félúton, így hát el­csendesül a bácsi kíváncsisága Vi­szont felébreszti érzékeit a terített asztal és az ünneplős sokaság látvá­nya Bóta bácsi kávét kíván, s nem is rejti ezt véka alá Szétnéz és várja a kedvelt finomságot, amiből egyéb­ként egészségi állapota miatt keveset kaphat. Ám most abban bízik, hogy enged kötelességtudó szigorából a gondozónő. így is történik: a meg­szokott kis adag helyett ma több az illatos fekete az ünnepi pohárban. S az apró öröm fénye megvillan a százéves homlokán. M.J. Gyógyír az otthontalaságra A szociális otthonok behatárolt teherbírása felerősíti a legtöbb he­lyen összetett feladatot ellátó gondozási központok működtetésének létjogosultságát. Emellett még számos oka van annak, miért fontos manapság, hogy gondoskodó típusú, más szóval szociálisan érzé­keny legyen egy önkormányzat. Erről beszélgettünk Kollár László Józsefnével, a berceli öregek napközi otthona vezetőjével. Már önmagában az intézmény feladatrendszerének kialakítása, a tevékenységek egymásra épülése is jól jelzi, hol kezdődnek, hogyan, mivé változnak az igények: kezdet­ben volt az idősek klubja, mert az elmagányosodás, olyan méretek­ben jelentkezett, ami szükségessé tette a rendszeres nappali, szociális ellátást. Mivel ekkor is voltak olyan idősek, akik csak az étkeztetésre szorultak, egy ilyen „hajtása” is megeredt a tevékenységnek, amely aztán fokozatosan tovább bővült. Folyamatosan szükség volt az el- esettebb öregek otthoni ápolására, amelyet nem feltétlen csak az egészségügyi állapot, hanem az életvezetés nehezítettsége indokolt. A napi bevásárlás, fűtés, takarítás, a gyógyszer kiváltása a házi szociális gondozónő alkalmazását kívánta, s kívánja ma is. A környező falvak önállósodását megelőzően még összetettebbé vált a munka, miután területi gondozási központként Bercelen kívül még kilenc falu szo­ciális ellátásából vette ki részét az intézmény. Mire azonban a terhek egy része alól mentesült, egy másik folyamat felerősödése - az elörege­dés, a szülők magára maradása, a betegségek - tettek arról, hogy alap­jában véve ne legyen kevesebb a tennivaló. Az igényekhez igazodó válfajok­ban, ma ötvenhat idős emberrel van állandó kapcsolata a napközi ott­honnak, a klubtagok száma a na­pokban gyarapodott hárommal, s ezzel minden férőhely betöltött. Eb­ben nyilván szerepe van annak, is hogy az a tag, aki teljes áron fizet, 244 forintért háromszor étkezhet, s más, az otthonok profiljához tarto­zó szolgáltatásokat igénybe vehet. A térítési díjat jövedelemarányosan állapítják meg. Egy nógrádi kiskatona kálváriája (6.) Nagy nehezen négy nap alatt csak kiértünk Passauba. A vá­rosban működött vagy hat kór­ház, de a sok sebesült miatt né­hány iskolát is berendeztek kór­háznak. Az állomásról kocsikon szállították el a sebesülteket a kórházba. Nekem szerencsém volt, mert az első kocsival me­hettem és a Duna melletti kór­házba vittek. Itt nagyon jól bán­tak velünk és kedvesek voltak a sebesültekhez. A kórházban találkoztam két magyar nővérrel, anyával és lá­nyával. A férjük magas rangú katonatisztek voltak. Férjükről semmit sem tudtak, s ők is me­nekültek Németországba. Befo­gadták őket ide és nekik ezért hálából többet kell dolgozniuk. A német nővérek is nagyon kedvesen viselkedtek a sebesül­tekkel. A koszt jó volt és elége­dettek voltunk a kezeléssel is. Itt éltem át a háború végét. Mi­vel már járkálhattam, kimen­tem az udvarra. Gyönyörű idő volt. Örültünk és boldogok vol­tunk, hogy ezt élve megérhet­tük. Ahogy az udvaron beszél­gettünk a zagyvái mézeskalá- csos Laci bácsival egyszer csak megjelent két dupla törzsű re­pülőgép és lőtték a várost. A gé­pek délután is visszatértek. Sőt másnap is, de a bosszúéhes né­met pilótákat lelőtték az ameri­kaiak. Még vagy két hétig voltunk a kórházban azok, akik már fel­gyógyultak. Egyik reggel megje­lent négy főorvos és összeírták azokat, akik már nem voltak be­tegek. Ezt tették a város minden kórházában, mégpedig minden­kit nemzetisége szerint írtak fel a listára. Nemsokára megjöttek az amerikai tisztek, s érkezett 15 csapatszállító gépkocsi is. Ezek már tele voltak katonák­kal, csak a két utolsó volt üres. Mi erre szálltunk fel. Mondták, hogy hazavisznek minket. A kö­rülményeket látva ez nem tet­szett nekünk. Ugyanis már má­sodszor nem mondtak igazat. Először akkor csaptak be min­ket, amikor azt mondták, hogy Amerika és Anglia jön segíteni a magyaroknak. Most meg azt lát­tuk, hogy a ránk váró gépkocsik a Duna folyásával szemben áll­nak. Tehát nem hazavisznek. S úgy is történt, a kórházból egye­nesen Régensburgba, az ameri­kai fogolytáborba indultak ve­lünk. Régensburgban két fogolytá­bor volt. Az egyik a német SS- katonáké volt, a másik pedig a miénk. Amikor a kapuhoz ér­keztünk, ott már tudták a ne­vünket. A kapun belépve a tol­mács közölte mindenkivel, hogy mindenféle szúróeszközt tegyen bele a ládájába. Csak egy kanalat, meg egy villát hagytak nálunk. A kapun belül volt egy hosz- szú épület. Belépve az ajtón le kellett vetkőznünk. A ruháin­kat elvitték fertőtleníteni, min­ket meg szőrtelenítettek. Elő­ször gőzfürdőbe vittek majd meleg vízben kellet fürdenünk. Amikor a hosszú épület végére érkeztünk a ruháink már ott voltak a nevünkkel megjelölve. Amikor érkeztünk már voltak vagy húszezren a lágerben a szabad ég alatt. Nem telt bele két nap negyvenezren lettünk. Különféle nemzetiségű kato­nák, köztük nagyon magas ran­gú tisztek. A szabad ég alatt lévő tábor szántóföldön terült el, egyetlen fa sem volt a környéken. Ami­kor esett az eső úgy álltunk a vízben, mint a libák. Éjszaka a sárban nem lehetett lefeküdni a földre. A tábort magas drótkerí­tés vette körül, s minden száz méteren őrtorony állt. Ha valaki a kerítéshez közeledett gép­pisztollyal lőttek a lába elé. Napjában egyszer kaptunk en­ni egy csajkányi zupalevest. Reggel négy órakor már sorba álltunk, hogy tizenegy órakor megkapjuk az ennivalót. Dél­után meg egy kis ivóvízért, amit egy hatalmas tartálykocsi­val hoztak. Ha valakinek jutott az ivott, ha nem, szomjas ma­radt. Itt az ember nem számí­tott. Az SS-láger mellettünk volt vagy húsz méterre. Az elmon­dások szerint tízezren lehettek a kerítés mögött. Ahogy hallot­tam, a foglyok hozzátartozói bejártak a táborba. Volt ott ve­lem egy barátom is, aki néme­tül is beszélt. Ő is bejárt a né­metekhez. Én a mi lágerünkben összeszedtem a csikkeket, ki­fejtettem belőle a dohányt, a barátom meg átvitte a németek­nek, akik kenyeret adtak érte. A szabad ég alatt gyakran ki­lopták a fejünk alól a kenyeret, de mi egy helyett ötöt loptunk vissza. Később javult a helyzet, mert aki jelentkezett azt kivit­ték a táborból dolgozni. Utat ja­vítottunk. S akiknek a háza előtt dolgoztunk azok enni is adtak a fogolynak. Az amerikai katonák annyira nem bíztak bennünk, hogy egy magyar ka­tonára ketten vigyáztak. Ké­sőbb, aztán látták, hogy nem kell tartaniuk a megszökésünk­től. Amikor meg négerek jöttek, mindenki velük akart dolgozni, mert nagyon aranyosak voltak. Elláttak minket csokoládéval meg naranccsal. Nagyon örül­tek, ha adhattak nekünk enni­valót. Gyakran kivittek minket oda ahol ők voltak őrségben. A kis őrszoba környékét kellet összetakarítani, a papírt össze­szedni. Ennyi volt a munka. Bőségesen adtak enni, s csak este vittek vissza a táborba. Egyik alkalommal az ameri­kaiak kivittek bennünket ren­det csinálni a környéken. Sok katona volt ott és egy nagy sá­tor, amelyben éppen műsoros rendezvény volt. Én a sátor mellett takarítottam, amikor hatalmas nevetésre, meg tapso­lásra belestem a plexiablakon. Abban a pillanatban hatalmas ütést kaptam a hátamra az őr­től. De amit láttam, sosem tu­dom elfeledni, mert odabent meztelen nők táncoltak. Jártam olyan munkára is, ahol mesébe illő dolgom volt. Egy amerikai katonai konyhára vittek negyedmagammal. Volt ott négy automata gép, ame­lyek lyukas fánkokat készítet­tek. Nekünk az volt a dolgunk, hogy amelyik fánk nem volt szabályos, ki kellett venni és megenni. Vagy félreraktuk, hogy bevigyük a lágerbe a töb­bieknek. A gép működését is élvezet volt nézni. Felül bele- öntötték a lisztet meg egy kis vizet. A gép lapátjai körbe fo­rogtak és megkeverték a ko­vászt, s amikor kész tészta lett lejjebb csúszott, ahol már ada­gokra szaggatta a gép. Egy hen­ger körül fordította szabályos lyukas fánknak. Onnan bele­esett a forró olajba, amelyben megsült, majd egy lapát meg­fordította és a másik oldala is megsült. Végül porcukrot szórt rá a berendezés. Körülbelül egy hétig jártunk abba a konyhába, ahol a leg­jobb dolgunk volt. Addigra el­készültek fából a lágerépületek. A tiszteket elvitték onnan, nem tudom hová. Mi egy épületben több mint kétszázan voltunk. Ám de nem sokáig maradt fenn a láger, vagy két hónapig. Ak­kor megszűntették. Minket el­engedtek, ujjlenyomatos iga­zolvánnyal harminc kilométe­res körzetben vállalhattunk munkát. Azzal biztattak min­ket, hogy hazahoznak Magyar- országra, csak éppen azt nem mondták, hogy mikor. LEJEGYEZTE: PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents