Nógrád Megyei Hírlap, 2000. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-15 / 217. szám
Egy nógrádi kiskatona kálváriája (4.) A helyzet azonban nem lett nyugod- tabb, mert pár órán belül mindenkinek menekülnie kellett, még a parancsnokságnak is. Futtában beértünk egy faluba, ahol szétszéledt a nép. Tovább nem tudtunk menni, mert a falu másik végén álltak a csapatcsendőrök, akik zavartak vissza minkét lelövéssel fenyegetve. Ott találkoztam a rétsági századparancsnokkal, akit még főhadnagyként ismertem. Akkor meg őrnagy volt és a csapatcsendőrök parancsnoka. Megismert és kérdezte, hogy mi vagyok. Mert szerelőruhában voltam, mint a páncélkocsi hátsó vezetője. Mondtam neki, hogy szerelő vagyok, mire elengedett. A többieket azonban zavarták vissza. Nem sikerült neki, mert akkor már ők is fejvesztve menekültek, annyira jöttek az oroszok. Valóságos földindulás volt az a menekülés. Egy árokba esett páncélkocsit fel kellett robbantam, nehogy az oroszok használhassák. A Kárpátokon keresztül özönlöttünk haza felé, s csak Tordánál álltunk meg. Itt a németek beásták magukat a hegytetőn és még három hétig tartották a frontot. A kialakult állóharcban nagyon sok magyar, német, orosz és román katona halt meg ezen a frontszakaszon. Mivel a mieink a hegytetőn voltak beásva, az ellenség meg a hegy lábánál, az oroszok ki sem mertek bújni az állásokból, mert a németek villámgéppuskákkal szörnyű tüzet zúdítottak rájuk. Az orosz tisztek korbáccsal hajtották katonáikat, akik ezerszám haltak meg a támadásokban. Szeptember 22-én az oroszok a délebbi arcvonalakról ide összpontosították a nehéz aknavetőiket és a félelmetes sztálinor- gonákat, más sorozatvetőket és ágyúkat. Kora reggel kezdődött a zárótűz, s csak két óra múlva hagyták abba. Aki ez után életben maradt menekült amerre tudott. Bementünk Torda városába, ahol a város szélén beugrottam egy kertbe. Az egyik házból két nő jött ki, anya meg a lánya. Nagyon megörültek, hogy minket látnak, s elmondták, hogy nemrégiben öt román katona mindkettőjüket megerőszakolta. Tőlünk reméltek védelmet, de mondtam, hogy az oroszok már a nyomunkban vannak. Mi is menekültünk tovább, az utunkba kerülő házakban kéregettünk némi élelmet, s ahol tudtak segítettek. Hosszú menekülés után érkeztünk meg Debrecen környékére, de innen is tovább özönlöttük, mert úgy jött az ellenség, mint a hangyák. Mire a Mátra alá érkeztünk Domoszlón már hatunkat elkapták az oroszok. A többieknek sikerült meglépni. A parancsnokkal szerencsénk volt, mert beszélt magyarul. Elmondta, hogy az első világháborúban itt maradt fogságban és Szentesen dolgozott egy parasztcsaládnál. Nagyon jó dolga volt, s ezért minket elengedett, csak ne harcoljunk ellenük. Tovább mentünk bujkálva a Mátrába, s beesteledve Gyöngyössolymosra érkeztünk. Akkor éjszaka átgyalogoltam a Mátrán Baliára, majd onnan tovább Homokterenyére. A falu utolsó házából kopogásomra öreg bányászember jött ki, neki mondtam el, hogy mi járatban vagyok. Mondtam, hogy a frontról jövök, és Zagyvára igyekszem a családomhoz, s kértem, adjon valamilyen civil ruhát, mert a katonaruha veszélyes. Az aranyos ember megértette a dolgot és összeszedett néhány ruhadarabot, kalapot és még egy bányászlámpát is adott. így átöltözve ballagtam az úton, amikor Vízválasztó mellett a légvédelmi őrség megállított és kérdezte, ki vagyok. Mondtam, hogy bányász, így aztán tovább engedtek. Amikor hazaérve beléptem anyósom lakása ajtaján, nem ismert meg a rossz ruhákban. Elmeséltem, hogy a frontról szöktem, s a családom iránt érdeklődtem. Megnyugtatott, hogy jól vannak. Kapta magát és együtt mentünk hozzánk a falu másik végére, ahol albérletben laktunk. Az anyósom bekopogott az ablakon, én meg mögötte álltam. A feleségem először nem ismert meg a sötétben, de aztán csak a nyakamba ugrott és sírt örömében. Reggelig megbeszéltük, hogy a gyerekeknek nem szabad megtudni, hogy itthon vagyok, nehogy elmondják valahol. A feleségem meg a húga másnap elmentek Homokterenyére az ott hagyott katonaruhámért, meg a pisztolyomért. Szerencsésen el is hozták, nem igazoltatták őket. Nappal mindig édesapámnál bujkáltam, este meg, amikor már a gyerekek lefeküdtek, hazamentem. Manci lányom, aki már nagyocska volt, megvárt mindig az anyjával. Nagyon kellett vigyázni, hogy a szomszédok meg a falubeliek meg ne lássanak. Később rosszra fordult a helyzetem, mert az oroszok nehezen haladtak a Mátrából felénk. Salgótarjánból meg egyre érkeztek a hírek, hogy az elfogott katonaszökevényeket felakasztják. A nővéreim, akik tudták, hogy itthon vagyok, azt hajtogatták, hogy ha valaki beárul, még a családot is kiirtják. Ebben a borzasztó helyzetben minden reggel elbúcsúztam az otthoniaktól. Hol az anyósom, hol a feleségem kísért ki az Őrhegy-keresztig, de mindig úgy csináltam, hogy a vonat már elinduljon és mehessek vissza. A tarjáni állomásról háromszor is visszamentem, s egyszer meg Losoncról fordultam vissza, mert megtudtam, hogy az a csapat, amelyhez tartoztam már Tatabányán tartózkodik. Oda kellett volna menni. Egyik reggel megint jöttek a nővéreim, hogy ismét szökevényeket végeztek ki a városban. Ekkor azt mondtam a drága feleségemnek, hogy elmegyek, nehogy miattam másokat végezzenek ki. Majd megszakadt a szívem, amikor elbúcsúztam a feleségemtől, meg a három gyerekemtől. Az Őrhegy-keresztig kísértek ki akkor is. Losoncon át utaztam Komáromba, ahol már nagyon zavaros volt a helyzet. Mindenki menekült. A város tele volt csendőrökkel és rendőrökkel, nyilasokkal. Mindenkit igazoltattak. A rendőrök láttán villant az eszembe, hogy a bátyám meg Komáromban volt lovas rendőr. Lelépve a vonatról mellettem termett két csendőr. Egy főtörzsőrmester meg egy szakaszvezető. Kérték az igazolványaimat mire én meg azt kérdeztem, hogy ismerik-e Kovács Nándor lovas rendőrt aki az édesbátyám. Magyaráztam, hogy évek óta nem láttam, két éve a fronton vagyok, most otthonról jövök, s megyek a csapattestem után Tatabányára. A főtörzsőrmester még el is akart vinni a bátyámhoz, s leállított egy autót, de azzal hárítottam el, hogy nem tudom hol lakik. Ezt is megmondta, de nem jött el velem. Búcsúzóul figyelmeztetett, hogy menjek a csapathoz, nehogy a nyüasok elfogjanak. (Folytatjuk) LEJEGYEZTE: PÁDÁR ANDRÁS Szabad idejében is a falujáért dolgozik Szépen berendezett lakásban beszélgettünk Csonka Józsefnével, Kozárd község tiszteletdíjas polgármester asszonyával. Aki két éve nyugdíjas és két éve áll a település önkormányzatának élén.- Kozárdon születtem, de az iskolának a felét itt, a másik felét Alsótoldon végeztem, mert Nagymezőre ment a családunk lakni. - indítja beszélgetésünket Csonka Józsefné. - Férjhez mentem, született két fiunk, én pedig a kereskedelemben helyezkedtem el, mint eladó. Elvégeztem az üzletvezetői iskolát és 1971-től egészen 1990-ig a kozárdi vegyesbolt vezetője voltam. Az áfész a rendszerváltást követően megszűnt és munkanélküli lettem. Ezért nyitottam egy kis vegyeskereskedést és ez biztosította számomra, hogy elmehessek előnyugdíjba.- Mióta vesz részt a közéleti munkában?- A rendszerváltást követő első választáson önkormányzati képviselővé választottak. Négy évvel később csak pár szavazattal maradtam le arról, hogy polgár- mester legyek. Az 1998-as választáson heten indultunk és a település lakossága engem talált méltónak e fontos tisztség betöltésére. Nyugdíj mellett tiszteletdíjasként látom el a polgármesteri tisztséget. Úgy gondolom eddig sikerült meghálálnom a bizalmat, hiszen jó a kapcsolatom Csonka Józsefné fotó: esla az emberekkel. Próbálom a zökkenőmentes működés feltételeit biztosítani. Kemény harc árán sikerül kiküzdeni pénzeket a körjegyzőségtől. Emellett pályázati pénzek elnyerésével is tudunk a faluban fejlesztéseket végrehajtani. Számos utat sikerült felújítatni.- Szabad idejében mivel foglalkozik?- Bármennyire furcsának tűnik, többnyire a faluért dolgozom szabad időmben is, jövök, megyek, szervezek. A falusi rendezvényeken nemcsak a szervezésben veszek részt hanem közvetlenül is ott vagyok, mint a szüreti felvonuláson beöltözöm népviseletbe. Fontos dolognak tartom, hogy egy önkormányzati vezető közvetlenül kapcsolatba legyen a választópolgárokkal. Emellett szeretek kirándulni, zenét hallgatni komoly és köny- nyűzenét egyaránt és természetesen olvasni is.- Milyen tervei vannak?- Továbbra is szeretnék megfelelni a bizalomnak. Minél több anyagi forrást felkutatni annak érdekében, hogy településünk tovább szépüljön, jöjjenek a turisták és elvigyék kis falunk jó hírét. KEREKES LAJOS Vonzotta a fehér köpeny Fehér Sándorné harminckét éven keresztül volt a kisbágyoni óvoda vezetője. Négy éve nyugdíjas. Gyümölcsösökkel teli kertjében beszélgettünk vele.- A Szabolcs-Szatmár megyei Kemecsén születtem, de hároméves koromban szüleim átköltöztek Kisvárdára ahol általános iskoláimat is végeztem - emlékezik a negyven évvel ezelőtti eseményekre Fehér Sándorné. - 1958-ban végeztem a hároméves óvónőképzőt amelyről oklevelet kaptam. A végzősöket úgymond szétszórták az ország minden részébe. Én akkor Vanyarcra kerültem, ott kezdtem óvónői pályafutásomat vezető óvónőként.- Hogyan került Kisbágyonba?- Miután Vanyarcon férjhez mentem, megszületett a kislányom és nem volt megfelelő nagyságú lakásunk, úgy gondoltam eljövök Kisbágyonba ahol felajánlottak egy szolgálati lakást. Ide is vezető óvónőnek jöttem, egy dajkával és egy szakáccsal évente 25-30 gyereket láttunk el, illetve neveltünk. Harminckét évig voltam a kisbágyoni óvodában, innen mentem nyugdíjba 1996-ban.- Miért választotta az óvónői hivatást?- Eredetileg gyógyszerész akartam lenni, mindig nagyon vonzott a fehér köpeny. Az óvónőképzőbe azért jelentkeztem mert ez adódott ott helyben és ez is fehérköpenyes hivatásnak számított. Száz jelentkezőből húszat vettek fel amiben én is benne voltam. Később elvégeztem a felsőfokú óvónőképzőt is. Nem bántam meg, hogy ezt a nehézségekkel teli, ám mégis nagyon szép pályát választottam.- Mivel telnek nyugdíjas- napjai?- Nem tétlenkedem, férjemmel műveljük a nagy kertet. Jól termő gyümölcsfák, zöldségfélék hálálják meg a gondoskodást. Pihenésképpen olvasgatok: Petőfi, Arany, azaz az igazi régi magyar költészetet szeretem. A televízióban a szappanoperákat és fejtörős műsorokat nézem meg és szurkolok a versenyzőknek. Két felnőtt gyermekem van. A lányomnál három unoka, a fiam, aki tanító és a kisbágyoni focicsapat kapusa, még a legényéletét éli. KEREKES Mikor szalad a kocsi, mindent másképp lát az ember- Polgári iskolai végzettséggel a volt pásztói állami gazdaságban kezdtem, ahol bérosztályvezetőként dolgoztam 1956-ig. Onnan léptem át kőművesnek. Előtte a katonai idő letöltése után egy ideig édesapám volt kis földecské- jén munkálkodtam, majd 25-26 éves koromban jelentkeztem kőműves tanulónak Maksó Kálmán mesteremnek nem volt sok dolga velem, 27-28 éves koromban szabadultam. Nem vettem a szívemre, hogy otthagytam az irodai munkát. A segédlevéllel a kezemben, önállósodásom előtt hat évig raktárt vezettem a salgótarjáni Vegyépszernél, onnan jöttem el önálló ltisiparosnak. Huszonhárom évi mesterkedés után mentem nyugdíjba - utal építőiparba való kerülésének előzményeire Tóth Zoltán hasznosi kőművesmester, aki ma is tagjai a Pásztó és Vidéke Ipartestületnek.- Kezdett mocorogni a jónép, ami alatt azt értem, hogy bővült a megrendelők tábora, ezért úgy gondoltam, jó, hogy áthangoltam az építőiparba. Három hónapos bentlakásos, kemény tanfolyam után Budapesten letettem a mestervizsgát. Amikor önálló iparos lettem, egy év múlva, hívtak vissza dolgozni. Megkérdezték, mennyit keresek. Ötször-hatszor annyit, mint te - válaszoltam. A megbízások elvállalása után úgy igyekeztem, hogy ne érje szó a ház elejét, jó minőségben és a kívánt időre teljesítsem ígéretemet.- Kedves felesége mit szólt a váltáshoz?- Idő kellett, míg megszokta. A második évben meggyőződött arról, hogy jól választottam, amikor váltottam. Tudja, amikor szalad a kocsi, mindent másképp lát az ember. Egyre jobban bővül megrendelőim köre. Egy év után az akkori őszön nem volt semmi gondom, mert a következő évre való munkát addigra elvállaltam. Ez a helyzet a családot is megnyugtatta. Akkoriban több alkalmazottal dolgoztam. A mester Pásztón és környékén a Mátrában, Szentimrén, Szentlászlón, Galyatetőn és Hasznoson épített családi és hétvégi házakat. Szaktudását aktív korában öt fiatal „saját nevelésű” szakemberrel osztotta meg. Két évig volt vezetőségi tag a pásztói iparos társainak megbízásából, 3-4 évig a megyei KIOSZ-ban mint vezetőségi tag képviselte társai érdekeit.- A rendszerváltás előtt, amíg nyugdíjba nem mentem, gyakrabban jártam az ipartestületbe. Mostanában csak néha keresem fel. Rátérve nyugdíjazására, a következőket mondja: - Soha nem titkoltam el jövedelmemet, mindig arra gondoltam, hogy megfelelő nyugdíjam legyen. Ezt sikerült is elérnem. Nyugdíjazásom után egy percig sem unatkoztam. Mindig van dolgom a fiam mellett most is. Hetvenéves vagyok. Nagy dolgot nem várok a hátralévő időtől, így hát nem tudok mást mondani, hogy az egészségem - amivel egyelőre nincs probléma - sokáig ilyen maradjon. V.K. Raiffeisen Lakáshitelek Hívja a 06-40-48-48-48 telefonszámot! Bankfiók: Eger, Jókai u. 5-7. Raiffeisen BANK Fehér Sándorné a gyümölcsöskertben ________ esla
