Nógrád Megyei Hírlap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-19 / 194. szám

2000. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT É VFORDULÓ Nógrád Megyei Hírlap - 11. oldal Hatvanöt éve született Gerelyes Endre Mának szóló szavak az író emléktáblája előtt 1935. augusztus 15-én, Hat­vanban született Gerelyes End­re, az ötvenes-hatvanas évek magyar irodalmának egyik leg­markánsabb arcélű prózaírója. Miután gyermek- és ifjúkorá­nak jó része Zagyvapálfalvá- hoz illetve Salgótarjánhoz kö­tődött s fővárosi (író)léte során Ha emléktáblát avat egy vá­rosrész, teszi ezt belső kénysze­rek hatására, visszanézvést is kö­telezően, mert egy város úgy iga­zán hímportartó szellemi közeg is egyben, ha múltja értékekben leledzik. Több terv él mai napig életben tartására Gerelyes Endré­nek, de a Zagyvapálfalváért Ba­ráti Kör lehetőségénél fogva is a legügyesebb, s dicsérendő buz­galma, értékteremtő, megtartó erejű civil közössége a Gerelyes- ház felavatása óta számon tartot- tan rátette ezzel az emléktáblá­val a bélyeget a jövőnek feladott levélre, amiben az áll: „az igazi és maradandó érték kibírja az idők változásainak próbáját, az­az mindig lángörvényben van." Mi, ma élők, megkaptuk a leve­let. Köszönet érte! Itt lakott egy ideig, ebben a házban. Hatvanban született. Itt járt a salgótarjáni gimnáziumba, aminek e fala joggal várja még ezt a mai szertartást, hiszen min­den írói értéke és leleménye, a Pegazus szárnyai onnan repítet­ték egészen az elíziumi mező­kig. Gerelyes türelmetlen ember volt - velem is perelt állandóan - legnagyobb értékei innen formá­lódtak jellemvonásává! Szinté­ziskeresése az akkori légköri vi­szonyok között progresszív, amolyan rebellis, izgága! Vívó­dásai, okossága kapcsán amo­lyan nem is népi, nem is urbá­nus, hanem a kiválasztott szent szuverenitásával, igazságtudatá­val verte az asztalt, vagy szorítot­ta össze az öklét! is gyakorta e fiatalkori élmé­nyekből táplálkozott, a nógrá­di megyeszékhely, illetve an­nak déli városrésze joggal tart­ja egy kicsit a maga írójának, „fogadott fiának.” Mint a Nóg­rád Megyei Hírlap hasábjain is nyomon követhető (az augusz­tus 12-i, 15-i és 16-i lapszám­A közös szellemi frontban hitt, a tiszta értékekben, a társa­dalmi kérdésekben megélt saját drámájában, ami áthatotta egész írói világát. Az az érzés, ami agyonelektronizált, atomizált, pszichologizált korunk manipu­lációival előidézheti az ember­ben sokszor a tehetetlenség ér­zését, a mindent lehengerlőt, az egyénnel szembeni drasztikus egyeduralmat! Gerelyes alapter­mészete ezt a kölöncöt nem tud­ta és nem akarta szolgálatába fo­gadni, s így önnön vágyakozása, egész művészeti problematiká­jában az akkorisághoz való visz- szamenekülés is, természetévé vált, mint alkotói ellentmondás. Ugyanis, hogy saját problémáit áttekintse, hogy átláthassa a di­aszpórákban és a nagy teljesség­ben végbemenő változásokat, hogy a belső intuíció el ne vesz- szen, hogy emberi tartása ott lo­boghasson; hogy saját állapotát tisztába tegye, szívesen fordul elmúlt korokhoz is, igazán tet­ten érhető „Gerelyes-szellemi- séggel”. Legtöbbször maisága volt erősen személyes jellegű, mert cselekményeit maga a teremtett miliő vezethette vissza a Zagy- vapálfalváról, kőbányából, erdő- kiteimelésből, főiskolai tanítás­ból összekovácsolt emberi vá­gyaival, a világ áttekinthetőségé­ért kiküzdött irodalmian is igaz mesevilágába, a realitások erős­ségével! Már eltörött valami a fénysu­gárban, akik ide „haza”-várták, mind - rajtam kívül - a Göncöl­ban) a „Zagyvapálfalváért Ba­ráti Kör” kezdeményezésére e héten, az író születésnapján emléktáblát avattak a Batsányi út 32. szám alatti, úgynevezett „vasutasházon”. Az avatóün­nepségen elhangzott négy be­széd közül jelen összeállítá­sunkban Czinke Ferenc grafi­szekérről integetnek; Kojnok, Paróczai, s a várostörténet foly­tatódik. Mindössze 38 évet élt! S egy ország irodalmi köztuda­ta, művészeti élete, az élő kor­társak és barátok tudják: Bandi­val a „volt és van” igazából élünk! Melocco Miklós szép gyermeki portréját alkotta meg róla. 1988. április 7-én, halála évfordulójának 15 éves más­napján mondtam: - Hogy örül­ne a mai fényes szeleknek, ma is volna miért vernie az asztalt! S, hogy nem hinne a szemének, fülének, ahogy most összeka- varodott körülöttünk a tisztulni induló világ, s mint ördögsze­kér forgatja a vásári szél forgó­kat! Felborult értékrendet, a hitványt is hamisító szőkítése­ket... Rögtönzött igazságai, mon­datai, borotvaéles szerkesztett- sége, ma is nyomdakészre sike­rednének. Gazdagabban élnénk egy már akkor is szubjektivista lázadóval, aki akkor is vállalta a nagy kalandot, mert elégedet­lensége együtt dobogott a való­sággal, már azért sem lehetett magányos zseni. Ott pendült az igazság, kivédhetetlen, támad­hatatlan az aggodalmak oldásá­ban, amikor megírja röpke két hónap alatt nagy ívű regényét, az Isten veled Lancelotl-ot. Egy tiszta arcú forradalom népme­séi hőse, aki etikai tisztasággal kivédeni álmodja az eltorzu­lást, trónra ülteti a szabadságot, az alku nélkülit, s mindezt itt­hon rózsaszínű ködben, ahol akkor még kormozott üvegen keresztül sem igazán láthattuk a napot... Maradt utána hét kötet (ha jól számolom...): „Kövek kö­zött" (1961), „Töprengés az éjszakáról" (1963), „Ki vagy te? Abel!” (1967), „Isten veled kusművész, valamint dr. Hor­váth István történész gondola­tait tesszük közzé. A további közlések részint a Gerelyes- emlékkönyvből, részint la­punk archívumából és más gyűjteményekből valók. Lancelot!” (1973, ez halála éve!), majd a „Tigris” (váloga­tott művek 1975), „Kilenc perc” (1985), „Tavaszi futás" - Diák­szerelem (1986 Baranyi Ferenc szerkesztésében, majd 1986- ban a Lancelot nélkül (Emlék­könyv Gerelyes Endréről - Baranyi Ferenc, Kojnok Nándor, Laczkó Pál szerkesztésében, címlapi rajzommal!) temérdek cikk, glossza. Bábáskodott értékteremtését méltatóan a „felsorolni is képte­lenség” nagy kvalitású csapat­ban: Baranyi Ferenc, Simonffy András, Szakonyi Károly, Far­kas László, Sík Csaba, Koczkás Sándor, B. Nagy László, Almási Miklós, Faragó Vilmos, Juhász Mária, Nyerges András, Ördög Szilveszter, Tóth Dezső, Erki Edit, PándiPál, Szauder József, Tóth Elemér, Galambos Lajos, Tímár Máté, Csanády János, Pintér Tamás, Árkus József, Kojnok Nándor, Bozó Gyula... Mondhatnám aranycsapat! Egy részük már Vele együtt a ke­szonbetegséget nem elkerülve ünnepel odaátról most velünk! Mert akik hirtelen feljönnek, belehalnak! Nagy törvény! Búcsúzom azok nevében is, - mint néma temetésen - mert ilyenkor mindig temetünk - akik a névsorba nem fértek már be, de a lángörvény élteti könyvtárakban, az irodalom­ban az értékteremtő megdicső­ülését, s márványba álmodja a gimnázium falára is az emlékek erdejét. Legyen jó gondja rá a város önkormányzatának... - legyünk szellemiekben visszafelé is ér­tékteremtő tanúbizonyság! Mint most, itt! A barátok nevé­ben köszönöm: Czinke Ferenc Nem tudom, felfigyeltek-e arra a jelenségsorra, amelyben a vá­ros régmúltjaiban élt, karakte­risztikus tulajdonságú szemé­lyiségeire úgy is emlékezni kí­ván a településen élő, azt nem­csak lakóhelyként számon tar­tó hagyományápoló kör, hogy hajdani lakóhelyük, munka­helyük épületének falán emlék­táblát helyez el, vagy máskép­pen is törekszik arra, hogy jeles személyiségeinek életútja, al­kotó munkájának megőrzendő eredményei rögzüljenek ma élők tudatában is. így állítottunk emlé­ket a közelmúltban a bá­nyászok közül a két Chorinnak, Zerrúinszky Rezsőnek, Belitzky János történésznek, a múze­umalapító Pothomik Jó­zsefnek. Intézményeink büszkék arra, hogy helyi személyiség neve díszíti épületük homlokzatát és szellemi munkájukra is kihat a példaképként vá­lasztott, a történelemben tevékenykedő alak törek­vése, szándéka. (Például Bóna Kovács Károly, Domyay Béla, Borbély Lajos, Bálki József.) A mai nap a fentiekkel több azonosságot, de el­térő vonást is hordoz. Megegyezik mindegyik, az utóbbi években tör­tént esemény abban, hogy többnyire helyben kezdeményezték és gyakran civil szervezet állt az akció mögött. Ez utóbbinak lehetünk most tanúi, hiszen a városrészben élőket tömörítő Zagyvapálfalváért Baráti Kör a szervezője és lebonyo­lítója a mai ünnepi eseménynek. Az is tény, hogy valamennyi emlé­kezést a város önkormányzata sok oldalúan támogatta. Másrészt vi­szont hangsúlyosan eltér abban, hogy új szellemiségű ez az emlé­kezés: ma olyan személyiség élet­műve előtt tisztelgünk, aki életével és munkásságával a városban élő embert, a humánumot képviselte, az embert, akiért mindennek tör­ténnie kell. Elvei megfogalmazásá­hoz az irodalmat, szépirodalmat, a publicisztika erejét választotta. Te­hát most egy íróra emlékezni jöt­tünk össze. A táblaavatás kultúrtörténetileg is mérföldkő. Gerelyes Endre élet­műve lehetőséget ad arra, hogy a mólóban lévő évszázad hatvanas éveinek kulturális, művészeti fo­lyamataira, eseményeire emlékez­zünk. A baráti köréhez tartozó Paróczai Gergelyre, Kojnok Nán­dorra is, a vétkesen elfelejtett új­ságírókra - Csizmadia Gézára, Bar­na Tiborra, Lakos Györgyre- akik a mindennapi munka mellett a szépírásra adták fejüket. Emlékez­zünk az akkor fórumot jelentő Pa­lócföld szépirodalmi és művészet folyóiratunkra. Salgótarján akkor nemcsak ön­magával volt elfoglalva. Törődött a közeli és a távolabbi világban dol­gozó és ide kötődő alkotó értelmi­ségeivel. Hiszem, mert hinni aka­rom, hogy ez az ünnepi alkalom ébresztőt is jelent és Salgótarján ér­telmisége nem alussza át az ezred­fordulót és nem szalad világgá né­mely gondok láttán. így továbbra is olyan hely marad a város, ahol gondolkodó és cselekvő emberek élnek, ahol a könyvben, a műalko­tásban testet öltő érték és szépség harmóniájára törekvés lesz a mérvadó, ahol továbbra is lehet, ezért érdemes értelmes életet élni. A feladatok elvégzéséhez erőt me­ríthetünk Gerelyes Endre életmű­véből, kortársai törekvéseiből. DR. HORVÁTH ISTVÁN Az igazi érték kibírja az idő próbáit „Valakit mindig temetünk, / mindig mindent elfelejtünk. / Va­lamit mindig elhamvasztanak. / Valakit mindig feltámaszta­nak...” - írta Keresztúry Dezső „Lamentáció” című versé­ben... Jól illik indító mottóul ebben a huzatos városban, itt a huzat kezdeténél, Zagyvapálfalván, még a „vasutasház” is jelképes: az indulás és érkezés emlékzakatolása. „Kenyeretlen Tarján?” Már ez is emlék Több mint egy évtizede készült ez a fotó, amikor Salgótarjánban, Zagyvapálfalván, az író nevét vise­lő ifjúsági házban felavattatott Melocco Miklós (jobbra) Gerelyes-portréja. Balról Gerelyes Endréné Schlattner Edit, középen az író leánya, Ge­relyes Edit. Melocco Miklós a Gerelyes-emlék- könyvben a következőket írta: „Nagyon szerettem! Vele tanultam meg, hogy a barátságnak is legen­dásnak kell lennie, egyenrangúnak a szerelem­mel... Arany szájú Szent János volt, erőszakos, dia­dalmas szónok. Valahogy mindig igaza maradt...” SZABÓ JÁNOS ARCHÍV FELVÉTELE Egy „fogadott” prókátor öröksége „...Közöttük ékem majd húsz éven ál. Úgy érzem, nekem okom is, jogom is volt kétkedéssel fogad­ni a „titán-szemléletet”, hiszen is­mertem azokat a bányásznemze­dékeket, akik apáik - kényszerűen kialakult - „rossz” tulajdonságait örökölték. Bányásznak lenni, bá­nyászként élni, közhiedelem sze­rint, mindig a végleteket jelentette. A falumtól vagy három kilomé­terre, benn a hegyek között, a „For­gódombon" találkozott Pálfalva, Kazár, Forgács-telep népe. Azt hi­Örökre ilyennek maradt meg Gerelyes ■ szem, az emberi élet egyik gyönyö­rű meghatározója az, hogy harcol, nem engedi eltaposni az örömet. Mert akármilyen nehéz som volt azoknak az embereknek, évente három-négy alkalommal mindig összejöttek, lovas kocsik hozták a söröshordókat, szalonnát sütöttek, s a cserfák alatt reggelig folyt a tánc, fiatalok talállak egymásra, szövődtek a házasságok és robban­tak ki egyetlen pülanat alatt a vere­kedései.. És az úgynevezett,Magazinkér­dés” sem egyénelmű. A kizsákmá­nyolás és piszok közismert formája ez - csak ott vásárolhatott, ahol dolgozott - de a feleség a két, há­rom vagy több gyerek gyakran há­lás vöt azért, hogy az apjuk élelmi­szer- vagy ruhautalványt és nem pénzt kapott. Mégis! Százszor is ez a „mégis"... Mert bányásztemetést is láttam éppen eleget. Egyszer két embert megöt a leomló pala A te­metés napján minden ember ott állt a kihantot gödör mellett. A fa­lu minden embere. Munkás halt meg, olyan ember, mint ők. Hová lettek ilyenkor a viszolygások és előítéletek! Azt, ami két társukból megmaradt, a vállukon hozták. Mögöttük fekete egyenruhába ötö- zött férfiak hosszú som. Utánuk az asszonyok, gyerekek. Ott álltunk, körbevéve a koporsót, s amikor a bányászhimnuszt éneketék, senki nem szégyenkezett, aki elsírta ma­gát. Mert mindenkit torkon kapott az a sugárzó, komor és szomorú erő, amely csak a frontkalonákból, tengerészekből s belőlük, a halál szomszédságában élőkből árad.." (Részlet Gerelyes Endre „Ki vagy te? - Ábel!” című kötetéből - Szépirodalmi Könyvkiadó Buda- pest, 1967.) _________________■ „ Lancelot nélkül” Ha nem viszi el Gerelyes Endrét 1973-ban az az ostoba baleset, ta­lán most halna meg. Attól, hogy a felrobbant világot gazából az Isten sem akarja összerakni már. Vala­mi ug^wiis történt a világban. Va­lami lassított atomrobbanás, amely nem a földgolyót vetette szét, csak az emberi közösségeket. Valami elpattant a hűben és velőn­kig hatolt a pendülése. És egyre in­kább nincs sehol az a valami, ami­ről Váci Mihály írt. Gerelyes a legjobb barátom volt. És a legkényelmetlenebb is egyben. És annak, hogy kényel­metlen volt, nagyon sokan na­gyon sokat köszönhetünk... Mert a legköznapibb élethelyzetekben is mindig színvallásra, állásfogla­lásra kényszerítette az embert... A legparányibb ügyekben is kérlel­hetetlenül etikus volt... Hiányzik nagyon. Legfőkép­pen a tartásunkból, a jellemünk­ből hiányzik. Nagy szükségünk lenne azokm a nemszeretem per­cekre, órákm és napokm, amiket ő okozhatna A megalkuvást még apróságokban sem ismerő maga­tartásával Kényelmetlen nagysze­rűségével Mert a lelkünk mélyén nem mondhatunk le arról, hogy valahol azért mégis csak van valami... A felrobbant földgolyón is rajta van. A dirib-darabjain. És újm gömbbé válni ösztökél ________________________BARANYI rEREMC ( EMLÉKKÖNYV GERELYES ENDRÉRŐL, 198S.) ...Nem kis dolog egy ilyen nagyságrendű írót, egy markáns karaktert magunkénak tudni. Gerelyes Endre ugyanis - bár Hatvanban anyakönyvezték - szülőföldjének, gyermek- és if­júkora, emberi eszmélése, „sírig tartó” nagy szerelme színhelyé­nek Zagyvapálfalvát, illetve Sal­gótarjánt tartotta.- „Ott nőttem fel, onnan in­dultam, oda járok haza... va­csorázni, megnyugodni, hazai levegőt szívni... Ezt a környeze­tet érzem annak a katapultnak, amely kihajított a világba és irányt szabott nekem" - vallotta számos írásában, érvelt hason- mód szenvedélyes vitákban... Szeretettel, hűséggel viszo­nyult „a kevés szavú, darabos”, nógrádi munkásemberekhez, s fennhangon vállalta a „közülük valóságot”, bár nem volt kriti- kátlan sem velük szemben sem... S ha fel nem is mentette, megpróbálta megérteni őket, méltányolni érlelődő igényei­ket, feltörekvő igyekezetüket, értük és nem ellenük haragu­dott: „Üllőn kovácsolódott egy harctól, akadályoktól meg nem riadó munkástömeg, amely a múltban keserű leckék sorából tanulta meg, hogy kenyeret - és kultúrát is - csak önmagától várhat... Nemzedékek egész so­ra nőtt fel ezen a vidéken, jó szót, tisztes életet várva, csoda- e, hogy kapnak rajta, amint a kezük ügyébe jut.” Kimondhatatlan veszteség, hogy Gerelyes Endre direkt mó­don már nem tud városáért, - városunkért - „ringbe szállni”, igazmondó harcosságával nem tudja Tarján arculatát az új koor­dinátarendszer szerint emberivé formálni. Abban a korban halt meg, amikor a prózaírók a kitel­jesedés, az elmélyülés stádiu­mát remélhetik. Végül is torzó­ban maradt életműve, hagyaté­ka azonban az idő múlásával, kerekének fordulásával - nem egyedül az ő esetében - felérté­kelődik, s ösztönző erőként van - lehet - jelen a város szellemi­ségében. _______________________CSONQRÁDY BÉLA ( Nógrád Megyei Hírlap, 1992. január 27.) Koszorúk, virágok a kegyelet helyszínén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents