Nógrád Megyei Hírlap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-23 / 145. szám
Péter bácsi történetírása Ki gondolná, hogy Péter bácsi történetet ír? Márpedig így van: az öreg nekilátott, hogy papírra vesse élete történetét. Mivelhogy a nyugdíjasidőt is el kellene tölteni valami hasznos elfoglaltsággal, úgy gondolja, az lesz a leghasznosabb, ha leírja mindazt, amin átment élete során. Tetszett is neki az ötlet nagyon. Egyre jobban beleélte magát, de bizonytalankodott is. Kit érdekel manapság egy öregember élete? Tud ő mondani érdekeset, hasznosat az embereknek? Úgy érezte, hogy tud. Amikor aztán a nyugdíjasklubban egyszer elszólta magát, cimborái felkapták a fejüket a kártyából. Rámeredtek, s úgy néztek rá, mintha azt mondta volna, hogy gyógyíthatatlan beteg.- Aztán mit akarsz te azzal az írással? - szólalt meg először Gyuri bácsi, akivel húsz évig egymás mellett húzták a drótot a gyárban. Péter bácsi mosolyogva csóválta a fejét, mint aki nem érti, hogy őt nem értik.- Roppant egyszerű - válaszolta, s ezzel a magabiztossággal valósággal lehengerelte a másik hármat. - De szívesen megmagyarázom. Károly bácsi, aki ugyanabban az üzemben minőségellenőr volt, most sem tagadta meg magát, s azzal állt elő, hogy teljesen felesleges holmi irka-firkával foglalkozni, csak a drága időt rabolja vele Péter. Különben sem olyan fontos az ő élete, amelyet érdemes papíron megörökítem. S mi lesz a napi ulti partikkal, ha ő ilyen semmiségre pazarolja az időt. Géza bácsi, mint rangidős, csak csendesen bámult valahová. Mint aki éppen azon töpreng, hogy mi történt az ő barátjával, hogy ennyire elment az esze. Néhány pillanat múlva megvonta a vállát, s felemelve a hangját csak ennyit mondott: - Na, ki mond ultit? Percekig csak az asztalra csapott lapok hangja törte meg a csendet. Egyikük sem akart ez után megszólalni, de amikor Péter bácsi már a negyedik ultit mondta be, s ebből kettő piros ulti volt, ketten is ledobták a lapokat az asztalra.- Ennek a Péternek malaca van! - háborgott Károly bácsi.- Ez nem igazság! - tóditotta Gyuri bácsi. Péter bácsi mosolyogva kotorta tenyerébe az apró forintos halmot, összetette a két kezét és megcsörgette a pénzeket.- Semmiség, csak szerencsém van - mondta. - Rám fér, hiszen addig, amíg megírom a történetet, gyűjtenem kell any- nyi pénzt, hogy majd kiadhassam a könyvecskémet. Erre már a sztoikus nyugalommal hallgató Géza bácsi is kinyitotta a száját.- Egyáltalán, honnan tudod, hogy megjelenik az a könyv, hiszen ahhoz nagyon sok pénz kell. A gyűjtögetéssel ennyit nem lehet előteremteni. Támogató kellene. Vagy ahogy most mondják, szponzor. Ilyet pedig a magadfajta nem talál. Kinek vagy te a haverja? Nem egy bankárnak vagy gyárosnak, hanem ugyanolyan csóróknak, mint te magad. A játék végleg abbamaradt. Károly bácsi tokba dugta a zsíros lapokat és zsebre tette. Elköszöntek a három kötögető asz- szonykától és mind a négyen hazaballagtak. Péter bácsi lakott a klubtól a legtávolabb. Csaknem a város szélén állt az apró ház, amit élete párjával vettek nem sokkal a házasságkötésük után. Az árát örökségből és a két kezük munkájából teremtették elő. Péter bácsi gyári gyerek volt, apja, nagyapja is innen ette a kenyeret. Ő nem örökölt egyebet, mint a fizetéstől fizetésig való életművészet látványát. Azt a fajta tisztes nyomort, ami őket és a hozzájuk hasonló embereket annyiban különböztette meg az alattuk lévőktől, hogy volt munkájuk, és kolónialakásban éltek. Az apjáék valahonnan külországból származtak erre a vidékre. Nyers erejű, tanulatlan, de tisztességes istenfélő emberek voltak. Ide vonzotta őket a munka, a megélhetés, akár csak a lámpa fénye az éjszakai lepkéket. S akárcsak a lepkék, amelyek szakadatlan keringtek a fény körül, ők is itt morzsolták napjaikat lankadatlanul. Keltek, munkába mentek, műszak után néhány sör vagy fröccs, családi élet, gyereknemzés és veszekedések, végül nyugdíj vagy idő előtti temető. Amikor maga is a gyárba került úgy érezte, hogy rálépett arra az útra, amelyet nagyapja, apja járt be. Evésre, ivásra jutott is meg nem is. Öltözködésre csak nagy ritkán. Ezért már gyerekkorában azon járt az esze, hogyan kellene valami különlegeset, valami átlagon felülit művelnie, hogy kitűnjön a többi közül. Nem sikerült. Négy elemit végzett, s ez már az elején meghatározta tovább jutásának lehetőségeit. Söpört udvart, segített kőműveseknek, végül a drótgyárban lett kifutó. Itt azután karriert csinált. Betanították az egyik gépen, s alig telt bele néhány hónap ő gyártotta a legjobb minőségű vékony huzalt. A világ körülötte hol így, hol úgy változott, őt azonban nem érdekelte semmi más csak a munkája. Minden áron olyasmit akart művelni, amivel magára vonhatja mások figyelmét. Hát ez annyiban sikerült, hogy az ő teljesítménye volt rendszeresen a legnagyobb. Ez ugyan nem volt elegendő ahhoz, hogy róla beszéljen mindenki, hiszen mások is jól dolgoztak. Ámde az ő neve és fényképe is ott volt mindig a legjobbak között. Anyagilag is szépen gyarapodott. Egyre többször fordult elő, hogy ő adott az apjának kártyára, meg fröccsre valót. Ezt a két dolgot szerette a világból a legjobban, meg talán a mulatást. De erre sosem volt pénze, mert Ilon néni, a felesége minden fizetéskor ott állt a többi asz- szonnyal a gyárkapuban és ahogy az emberek kiléptek az utcára, a fizetés az asszonyok kezébe jutott. Péter bácsi nem ütött az apjára. Ifjú korában nem szívesen járt mulatságba, nem érdekelte a tánc, nem járt a gyár melletti kimérésbe sem. Haverjai is csak a szomszédok, meg a munkatársai közül akadtak. Érdekes, hogy olvasni szeretett. Ezt a szokását talán apai nagyanyjától örökölte, aki valahonnan a felvidékről származott ide. Nála a komódon a Biblia volt a fő helyen, de voltak neki más könyvei is. Ezeket már kisgyerekként is lapozgatta. A nagyanya halálával azonban ezek a könyvek elkallódtak, s a gyerekkori érdeklődés kihunyt. Egyik nap fiatal, cserfes kislányt vettek fel az üzembe kifutónak. Valamelyik oldalfalúból járt be dolgozni. Fényes fekete haját hosszú fonatban hordta, ami kicsit mulatságossá tette a csepp lánykát. Vicceltek is vele az üzemiek, de megjárták, mert Rozikának nemcsak a hosszú varkocsa volt, de éles nyelve is. Egy év sem telt el Péter bácsi feleségül vette Rozikát. A rossz nyelvek szerint ez a dolog éppen fordítva történt, de nem szabad mindent elhinni. Különösen nem az ilyen pletykát. Tény, hogy a házasság létrejött. S alig telt el két év az esküvő óta Péter és Rozika házacskát vásárolt a város szélén. Öregecske vályogház volt, de ház egy szoba konyhával, padlással és egy külön álló apró nyári konyhával. S ami a legfontosabb, a sajátjuk volt. Majdnem negyven évet éltek együtt ebben a házban. Reggelente együtt indultak munkába és délután együtt tértek haza. Idillinek látszott minden, pedig nem volt az. Gyerek nem származott a házasságból, mert Rozika cserfességét, arca púját egy idő után lehervasztotta az a súlyos betegség, amely néha hetek alatt elviszi a kiszemelt áldozatot. Ő szerencsés volt, még évekig élt. Péter bácsi a kis házban egyedül maradt a televízióval, meg egy ajándékba kapott rádióval. Napjait a ház és a városi nyugdíjasklub töltötte ki. Otthon csak a híreket hallgatta, de a tévén csaknem mindent megnézett. Amíg élt a felesége ez nem fordult elő, mert a televíziót Rozi néni nézte, Péter bácsi pedig inkább elővett egy könyvet és olvasott. Mert idős korára visszatért a betűéhsége is. Nem volt éhes, nem vacsorázott. Éjszaka a feleségéről álmodott. Rozika nénivel ültek egy folyó partján. Asszonya vúágból font koszorút miközben arról beszélt neki, hogy írja csak meg a történetet. Ha már utódot nem sikerült hagyni maguk után legalább legyen valami emlékezetes, amiről beszélhetnek az emberek. írja csak le, hogy nem az az igazi élet, amikor egymást gyűlölik, kifosztják az emberek. A gazdagság nem egyenlő a boldogsággal. Lehet az ember szegény, de ha van mit tennie, hagyják, hogy értelmet adjon az életének akkor a kevés is elegendő lehet. Rozika néni megkötötte a virágkoszorút, Péter bácsi nyakába tette. Megsimogatta az arcát, felállt és belelépett a folyóba. Ment befelé, s egyre jobban elmerült a vízben. Péter bácsi szeretett volna utána menni, hogy visszafogja, de képtelen volt megmozdulni. Másnap előkeresett egy irkát, egy tollat és írni kezdett. PÁDÁR ANDRÁS A másodesküvő aranya Kisebbik lányuk arra is szakított időt, hogy papírra vesse a köszöntő sorokat, pedig neki és a nővérének is volt bőven teendője, amíg minden készen állt szüleik, a salgótarjáni Szabó István és Istvánná aranylakodalmára. Meglepni, kedveskedni akartak, ezért tartották számon, időben hol is tart édesanyjuk, édesapjuk házassága, amelynek szeretetben nevelkedésüket köszönhetik. - Két egyszerű ember - jegyezte meg rájuk gondolva, csillogó szemmel Márta lányuk. - Egymás iránti mély érzésekkel és tisztelettel, becsületes munkával - fűzi egymásba a szavakat. Az egyszerűség olyan vonása Szabóék tiszta, dolgos, közös életének, mint a szívből adott ajándék- csomagot átfogó, finom szalag. A csomagot bontogatva előtűnik a múlt, a hollókői évek, aztán az építkezés, a pálfalvai családi ház otthonná munkálása. Mindketten a síküveggyárban dolgoztak, az édesanyát a kertészetben foglalkoztatták. Otthon sem tétlenkedtek, a gyerekek nevelése mellett szakítottak időt a jószágtartásra, kertművelésre. Az utóbbiak egyszerűsített változatáról idős korukra sem mondtak le: a tevékeny mindennapok úgy hozzátartoznak kettejük világához, mint a levegő vagy a napfény. Néhány napja jött el az idő, hogy ötven éve tett hűség esküjüket megerősítsék a pálfalvai római katolikus templomban, ezután a kedves otthon falai között, a családtagok, unokák körében közös ebéddel, ünnepléssel emelték a békességben, egyetértésben eltöltött öt évtized fényét. ____________________________(MJ) Salgóbányán még hallgat a harang „Mintha közel kívánna lenni az itt élőkhöz” ■ A falvakban a templomok általában dombokra épülnek, uralják a tájat, lehetetlen nem észrevenni hívogató szépségüket. Salgóbánya kis temploma viszont szerényen húzódik meg a völgyben. Mintha nem akarna vetélkedni a várral, vagy közel kívánna lenni az itt élőkhöz. Ma már csak az idősebbek mesélnek róla, hogy milyen volt az élete az embereknek és a templomnak a bányatelep fénykorában, amikor még bányászlámpák fényes sorfala mellett mentek az éjféli misére. Szép volt, régen volt, de egyszer csak elfogyott az a szén, amelyre itt minden épült. Az élet megtorpanni látszott, s ha az üdülni vágyókat nem csábítja ide e történelmet idéző táj szépsége, talán teljes lenne a csend. Szerencsére nem így történt, mert itt csak a szén fogyott el, de megmaradt az életet adó friss levegő, a jó ízű tiszta víz, a csend és a madárdaltól zengő vadregényes természet. Ezért egyre többen keresik fel úgy, hogy nemcsak kirándulni, hanem otthont keresni jönnek. Egyre több fiatal család költözik ide megszépítve, de stílusában megőrizve a régi kolónia-házakat is. Sokan vásárolnak telket, üdülőt Budapestről és az Alföldről. Tudom, hogy sok még a gond és a tennivaló. Hiányzik például egy rendezett állapotú buszváró, néhány pihenőpad az árnyat adó nagy fák alatt a ligetben, a környezet rendszeres tisztán tartása. Valami azonban mégis elindult. Jólesik látni a vidám gyerekeket, a szépülő portákat, a virágos kerteket. Jó lenne hinni, hogy Csipkerózsika-álmából felébredve egyszer még második virágkorát fogja élni e telep és kis harangja ismét megszólal majd, mint azelőtt! FANCSIKNÉ CSABA MÁRIA A szakmája szerint kovács. A Salgótarjáni Kohászati Üzemekből ment nyugdíjba, ahol kapakovácsként kereste a kenyerét. Ám mivel csekélyke nyugdijából nehéz volna a családjával megélnie, máig dolgozik a salgótarjáni Prevent Lakásépítő Kisszövetkezetnél. Számunkra azonban nem ez teszi érdekessé az 57 éves Földi Józsefet, hanem az, hogy amatőr festő.- A hetedik osztályba jártunk, amikor a barátom, az azóta már - sajnos - elhunyt Kemer Márton behozta a festményeit az iskolába és megmutatta nekünk. Bár megvallom, akkoriban botkezem volt, mégis úgy gondoltam, én is tudok festeni. Ettől kezdve komolyan kezdtem a festészettel foglaiKozni - mesélte, amikor a József Attüa 20. szám alatti otthonában meglátogattam. Először tájképeket festett. Az ipari iskolában aztán ő is megmutatta, mivel tölti a szabadidejét, mire Gépkart József tanár úr javasolta, látogassa a salgótarjáni s festőművész, Iványi Ödön szakkörét, sokat tanulhat. Megfogadta a tanácsot. ■■■■Mi Megszerezte a szakmunkás-oklevelet, utána besorozták katonának, majd megnősült. A festészet azonban változatlanul megmaradt a hobbijának, s amikor csak tehette, a szakkörbe is eljárt. A későbbiekben Czinke Ferenc, Lóránt János, Bálványos Huba festőművészek segítségével finomította az ecsetkezelését. Később visszatért az Iványi- stúdióba. Az alkotótáborokra sem sajnálta az idejét. Közben kitartóan festett.- Többek között akvarelleket és mozdulatrajzokat készítettem - emlékezett. - Rájöttem, hogy a madárijesztők megfestésével számomra értékes gondolatokat tudok kifejezni, ezért sorozatba kezdtem. Szerettem volna megörökíteni a gyári életet, de már nem maFöldi József egyik kedves tájképe előtt radt rá időm. Mostanában ismét tájképeket festek, ez könnyen jön. Salgótarjánban a Kohász művelődési házban és iskolagalériákban volt kiállítása. Endrefalván, Mátramindszenten is megismerkedhettek a festményeivel, a rajzaival. Mindössze két festményt adott el, amelyek árából megépítette az alkotóműhelyét, ahol télen és nyáron hódol életre szóló szenvedélyének. Megmutatta az alkotásait. Néhány tájképe a lakása falát díszíti, de legtöbb festményét a műhelyben őrzi. Farostlemezen megörökített érzelmei, gondolatai tobzódnak a narancssárga és a vörös színekben, ellentétként zöldet használt. Nekem mégis a kevésbé harsány színeket viselő tájképei tetszenek jobban, úgy vélem, ez az ő igazi műfaja. Az égetett zománc képeire is büszke lehet.- A múlt hét végén Salgóbányán töltöttem néhány napot: fotóztam és gyönyörködtem a tájban. Már alig várom, hogy megfessem az élményeimet. Előbb azonban befejezem egy, Bánkon félbehagyott tájképemet - lelkesedett. ■ Megkérdeztem tőle, festőként mi dédelgetett álma-vágya? A válasz:- A kukázókat akarom megfesteni. A szociális témák mindig közel álltak hozzám. ________________________________ IKOLAJ L)
