Nógrád Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-06-07 / 105. szám

2. OLDAL SALGÓTARJÁN BALASSAGYARMAT MEGYEI KORKÉP i PÁSZTÓ 2000. MÁJUS 6., SZOMBAT Faragó Zoltán: T E R E I* J R Ö Vándorok érkeznek dél felől - A trópusok üzenete Kibomlottak a galagonyabok­rok bimbói, s szinte egyik nap­ról a másikra fehér lett az erdő széle. Az apró virágok hasonlí­tanak a már teljesen elvirág- zott kökényére, de mégiscsak teljesen más most a tájkép: két- három héttel ezelőtt még ko­pasz volt a fák többsége, csak a fű zöldült. Most meg minden fán és bokron friss levelek, haj­tások nyújtózkodnak: a cser­tölgyek, de még az akácfák is nagyon siettek az idén. A Salgótarján és Újlakpuszta közötti legelőerdőn álló bokrok többsége is galagonya, s akad­nak közöttük kisebbfajta fává növekedett példányok is. Jó pár évvel ezelőtt valamilyen vezeté­ket fektettek le a dombokon ke­resztül, tulajdonképpen rétsze­rű nyiladékot kialakítva a nyom­vonalon. Ez könnyebben járha­tóvá tette a területet, s inkább visszaállította az erősen bozó­tosodó terület régebbi állapotát, mint rontott rajta: bár a terület egy részét még mindig legelte­tik, az egészre, úgy tűnik, már nem jut birka... Nincs is kellemesebb dolog, mint ez idő tájt a szabadban jár­ni. A szél langyos, az égen bá­rányfelhők úsznak, a nap mele­gen süt, de a sűrű bokrok és az elszórtan álló cserfák már ele­gendő árnyékot adnak ahhoz, hogy megvédjék a túl erős nap­tól az embert. A madarak éne­kelnek, a tücskök ciripelnek, a vadvirágok sokasága virít éppen most: a takarmánybaltacimtól a kakukkfűig, az erdei szamócától a mezei zsályáig számos faj bontogatja szirmait. Különösen ott szépek a menyasszonyi ru­hás galagonyabokrok, ahol a ku­tyatej sárga virágai terítenek szőnyeget eléjük. A madárdal az évnek éppen ebben a szakaszában a leghan­gosabb. A feketerigó hímek egy­mást túlharsogva igyekeznek költőterületeiket megvédeni a szomszédban „birtokos” és kó­bor fajtársaktól. (A napokban Salgótarján belvárosában szó szerint a cipőm orrára esett egy fagyalsöv^nyből két verekedő ri­gó hím. A lábukkal összeka­paszkodtak, de a csőrükkel egy­általán nem vagdalták egymást: ehelyett szárnyaikkal verdesve, begyükkel lökdösődve próbál­ták megfutamítani a másikat. Nem zavarta őket, hogy majd' a lábam alá kerültek: alig két lé­pésnyire röppenve tovább foly­tatták a verekedést. Azután egymással szemben fel­szálltak a levegőbe, s ott is ütötték, verték, lökték egy­mást. Mivel egyik sem futa- modott meg, rövidesen az út közepére estek, ahol foly­tatták a veszett csapkodást. Csak akkor hagyták abba, amikor egy autó közeledett. Az ellenkező irányba indul­va felröppentek egy közeli juharfára, s ekkor riasztott is egyikük, - egyébként vé­gig némán hadakoztak, csak a szárnyverdesésük hallatszott. Szemmel látha­tóan nem tettek kárt egy­másban, alig egy-két kis fe­kete pihetollacska maradt a hadszíntéren.) A legelőerdőn láttam több seregélyt is: valószínű­leg már a fiókáikat neveze­tik, vagy legalább a tojáso­kat melengetik valahol az alkalmas faodvak mélyén. Egyelőre csak a jelző kiáltá­saikat hallottam, ami in­kább csak afféle rikácsolás. A felnőttek azonban kiváló hangutánzók: a környezetük­ben gyakrabban hallható hango­kat eltanulják, közöttük más madarak strófáit is. Pár évvel ezelőtt, tavasz kö­zepén a jó sorsom meg a repülő­gép elvitt Tunéziába. A dús, tel­jes pompájában virágzó medi­terrán növényzet, a sövénynek ültetett, három méter magas, medvetalpszerű kaktuszok, a tengerparti olajfák, a mindenfe­lé növő datolyapálmák valóság­gal nyüzsögtek a madárélettől: a vadgerlére hasonlító, de söté- tebb színű pálmagerlék turbé- koltak, s ugyanolyan közönsé­gesek voltak, mint nálunk élő balkáni rokonai. Érdekes mintá­zatú, nálunk ismeretlen berki verebek csipogtak és röpködtek csapatosan, a lombok között ba­rát- és kucsmásposzáták, füzi­kék, kék- és széncinegék bujkál­tak, a levegőben egyszerre lehe­tett látni a közönséges, a havasi és a halvány sarlósfecskét, a ná­lunk előforduló három fecskefaj példányait, valamint a felénk tel­jesen ismeretlen vörhenyes fecs­két is. (Egyébként a fecskék és sarlósfecskék nem rokonok, csak a testfelépítésük hasonló.) Néha sólyomféle ragadozók is felbukkantak, közöttük a ná­lunk rendkívül ritka fehérkaitnú vércsét is sikerült azonosíta­nom. A téli esők alatt összegyűlt, de a tavaszi melegben gyorsan apadó pocsolyákban nagy- és kiskócsagok, szürke- és vörös­gémek álldogáltak. Egyébként a sekély pocsolyák között olyan is akadt, amelyiknek a reggeli párában nem lehetett látni a túlsó partját, - de már egy hét múlva már csak a meder aljá­nak kiszáradt, összerepedezett sara volt a helyén, meg valami mélyebben fekvő részen egy ki­sebb mocsár. A gázlómadarak oda szorultak össze; helyettük ekkor már ölyvek köröztek a ki­száradt terület felett, a tala­jközeli részeket pedig a hant­madarak vették birtokukba; lát­tam itt olyan kis szárnyasokat, lileféléket és pacsirtákat is, amelyeket nem sikerült megha­tároznom. Később a terület szé­lén kis birkanyájak, néhány szamár és egy teve is megje­lent, hogy a gyér növényzetet legelje. A dromedár egyébként csak afféle mediterrán jószág volt: nagy, vaskos lábú és ne­hézkes egy igazi sivatagi ván­dorhoz képest. A már észak felé tartó ván­dorújukon lévő madarakat fi- gyelgettem egyszer a szállodától alig pár száz méterre. Egyszer csak váratlanul valami furcsa hang szólalt meg egy pálmafa tetejében: igen mélyen kezdte, azután az öblös hang fokozato­san vékonyodni kezdett, a végén már egészen magas hangszín­nel, de hirtelen hallgatott el. Többször is megismétlődött, s már csak az volt hátra, hogy a hang gazdáját felderítsem... A közeli építkezésen üldögé­lő munkások méla tekintetétől kísérve körbejártam a fát, de jó darabig nem vettem észre sem­mit. Már majdnem feladtam, amikor egy közeli villanyoszlop­ról hallottam újra a kürtjeihez hasonló hangot. A pózna csú­csán egy közönséges seregély (ez egyébként a latin nevének szó szerinti fordítása, merthogy holt nyelven úgy hívják: Stumus vulgaris) üldögélt. Azután a sze­mem láttára is nagyra fújta a be­gyét, fejét hátrahajtotta, csőrét az égre emelte, majd lassan elő­rehajolva ismét „kürtőit” egyet. Párszor még megismételte, azu­tán a szomszédos olajliget fái között tűnt el a szemem elől. Máig nem tudom, mit után­zóit a seregély, de alighanem va­lami közép-afrikai madárfaj ki­áltása lehetett: ha újra hallhat­nám, biztos vagyok benne, hogy felismerném. (Nem lehetetlen persze, hogy valami más hangot fordított, vagy éppen ferdített a maga nyelvére ezen utánzómű­vész.) Mégis inkább az a feltéte­lezés áll közelebb a szívemhez, hogy az én madaram valahol a földrész trópusi vidékén töltötte a téli hónapokat, s ott hallotta, tanulta meg a különleges szóla­mot. Itthon még sosem volt sze­rencsém ilyen, afrikai vagy leg­alábbis mediterrán „nyelven” beszélő seregélyhez. Valószí­nűleg csak a délebbre költő madarak vándorolnak el olyan messzire ősszel vagy a téli hó­napok alatt, hogy ilyen külön­legességgel is gazdagíthatják éneklőtudományukat. A hazai seregélyek rendszerint még a Földközi-tengert sem repülik át, hanem csak az északi part­vidéken telelnek. (Az iroda­lom és a gyűrűzések adatai szerint néhányan eljutnak Tu­néziáig.) Valahogy azért mégiscsak jó eljátszani a gondolattal: egy­szer csak megszólal a trópu­sok üzenete az üde zöld fűvel benőtt, galagonyavirágoktól fehérlő nógrádi domboldalon, s a postás egy feketébe öltözött seregély madár... Hiába figyel- gettem azonban a mindenfelé felbukkanó madarakat: egyik sem kiáltott idegen nyelven egy hangot sem. Pedig egyszer de szép is lenne! Tértek persze haza a mediterráneumból és Afrika délebbi vidékeiről más fajok is. Sokfelé már hallani a vadger­lék „pruu-pruu-pruuu”-nak hangzó turbékolását, amitől meghittebb, lágyabb hangot el sem lehet képzelni; később lát­tam is néhány példányt. Ugyancsak itt vannak már a karvalyposzáták: jellegzetes, cserregésszerű hívóhangjukat egy sűrű kökénybokorból hal­lottam. A tövisszúró gébicsek gyakori társfészkelői, de utóbbi­akból még egy darabot sem lát­tam az idén. Nem baj persze: ha minden jól megy, pár napon be­lül itthon lesznek ők is. A legké­sőbb hazaérkező vándorokat, a gyurgyalagokat és a sárgarigó­kat meg egészen biztos, hogy megelőzik. Hegybarátok: keveredik a múlt és a jelen Összejámak még mindig a jobbágyi szőlőhegy és persze a jó bor kedvelői A Jobbágyi főié magasodó Nagy-Hársas tetejét koronázó kilátóról páratlan panorámát láthat, aki megmássza a jó ötszáz méteres hegyet. A jelenlegi vasbeton torony elődje évtizedekkel ezelőtt egy faszerkezetes kilátó volt, amelyet a szél kedvére lengetett. Akik feljutottak ide, belevésték a nevüket, bízva abban, hogy az írás mindörökre megőrzi a gyönyörű hely meglátoga­tását, de a fakilátó lebontása után csak a szép emlék maradt. A jobbágyi gyermekkor szép emléke­it őrzi a Nagy-Hársas barátainak társasá­ga, akik ha tehetik, összejönnek Berki György szőlőhegyi pincéjében. Az or­szág minden részébe szétszóródott gyermekkori barátok ilyenkor csodála­tos történeteket mesélnek, ki-ki, ahogy megélte. Azokat az 50-es, 60-as éveket emlegetik, amikor a falu életét döntően befolyásolta az ide telepített hadiüzem, az Andezit Művek, amely ontotta a töl­tényeket és nem volt véletlen, hogy Tö­megcikk Művekre változtatták a nevét. A Nagy-Hársas bombabiztos andezit­sziklái alá betelepült ipar megélhetést és színes életet adott még a messze kör­nyéknek is. Akkoriban szerveződött a Munkaerő Tartalékok Hivatala a szakmunkás­utánpótlás biztosítására és az üzem tan­műhelyében évente száz fiatal tanulta a szakmát Szabó István tanoncoktató esz­tergályosmester keze alatt. Azokban az években itt megpezsdült az élet, mert ide jutott a pénz. Az 1950-re megépült modernnek számító kultúrházban mozi, könyvtár, klubszobák, színházterem és kiváló bü­fé működött, mindig dugig telve. Fellé­pett itt Latabár, Németh Lehel, a Zárai-Vámosi kettős, a Faluszínház és sokan mások. Működött a tánc- és szim­fonikus zenekar és a Matula István által vezetett színjátszó csoport bejárta a kör­nyék falvait. Akkoriban persze nem mindenkinek volt fenékig tejfel az itteni élet, főleg a földműveseknek, akik szá­ma rohamosan fogyott. Igaz, jöttek a Nyugatról indított lég­gömbök, amelyekből lehullott röpcédu­lák hadára kellett vadászni, melyeken a tszcs-be kényszerített tagságot figyel­meztették, hogy ez bizony továbbszol­gáló cselédet jelent. Éjszaka pártkáde­rek járták az utcákat és nagy betűkkel festették a kapukra, hogy KULÁK és reg­gel a földdel robotoló gazda keserűen nézhette az osztályharc szégyenítő jele­it. Ezek és még különbek is megestek azokban az időkben. De az akkori gye­rekek számára elsősorban a játék, a foci, a rabló pandúr, a lélegzetelállító cse­resznye- és dinnyetolvaj lások voltak a mindennapok fő dolgai. Akkor még nem jelentett problémát, ha mezítláb, ldottgatyában ballagott be a diák, a nagy tudású és köztiszteletben ál­ló Medveczky Imre igazgató úr által veze­tett iskolába. Micsoda rémületeket oko­zott Tóth Mária tanárnőnek, amikor a hegyaljai gyerekek, a Csukly Szabolcs és a Bősze Tomi hónuk alatt kóbor kutyák­kal beállítottak az osztályba. Akiknek tornacipője és focilabdája volt, az nagy tekintélynek számított, ő szedhette ösz- sze a csapatot. A három lakótelepi Varga gyerek mindig birtokolt egy fűzős bőrfo­cit, mert édesapjuk munkája mellett inté­ző volt a labdarúgócsapatnál. Gyakran előfordult, ha a legkisebb Varga fiú, a Csaba rossz néven vette a játékot, elfutott a labdával és könyörögve rohangált utá­na testvér és a két csapat. Nagy focizások voltak a lakótelepi kispályán, amelyek­ben a Partalja, Csincsa és a falu más ré­szeinek gyerekei mellett a cigánygyere­kek, a Totyiék csapata is ott rúgta a bőrt. Nem volt ott különbség és játszottunk es- tíg, amíg a szülők haza nem vezényelték a fociba belefeledkezett gárdát. A kocsma udvarán megállás nélkül ment a snúrozás, amelyben főleg a legé­nyek legénykedtek a húszfilléresekkel. Még az 50-es évek elején mindennapos volt, hogy a lányok és a legények karéj­ban énekelve sétáltak a főutcán. Akkor még a világ végéről is hazajöttek a falu­ból elkerültek a Szent György-napi bú­csúra, de még a bálokra is. Micsoda harcok voltak, a hegyaljai és a falusi gyerekek között. Volt úgy, hogy a hegyaljaiak vezére, Herczeg egy bajonet- tel kergette a Zagyván túlra a százfőnyi gyermeksereget, amely a megdühödött ellenféltől megrémülve csúzliját, nyilát eldobálva menekült. 1956-ban Jobbágyiban is egy új vüá- got akartak egyesek, de az orosz tankok bevonulása gyorsan véget vetett Kalmár Imre és társai reményeinek, akiket meg­torlás várt. Tűzőrséget kellett állni és akadtak olyan szérűtüzek, amelyeket a sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellen­forradalmárok számlájára írtak, pedig csak egy piromániás gyerek gonoszko­dásai voltak, aki egy fa tetejéről nézte csülogó szemmel a tüzek oltásában két­ségbeesett dolgozókat. Aztán más világ jött. A hadiüzemet Téglásra és Sírokra költöztették és szegényebb évek köszön­töttek a környékre. Megesett, hogy a kul- túrház fűtése felemésztette a falu költ­ségvetését és hiába kilincselt támogatá­sért Jobbágyi köztiszteletben álló orvo­sa, dr. Mina Dezső, egyre kevesebb ju­tott. Még egy pár szép évet muzsikált a sok száz fős bálokon az 1961-ben meg­alakult Gézengúz tánczenekar. Azokban az években szép sportsike­reket értek el Szabó Imre tornatanár ta­nítványai, akik máig őrzik a tüzet, mint Jancsó Gyuri és társai. Az akkori idők fi­atalsága, a Nagy-Hársas baráti köre szét­szóródott a világban és mára deressé vált a hajuk, mint a falu történetével foglal­kozó már nyugdíjas tanárnak, Nógrádi Andornak. A Kaszap testvérek idősebbi- ke Pista, még az ohajói egyetemen is ta­nult és Laci öccsével egyetemben számí­tógép-specialisták lettek. A Pálmai test­vérek közül Béla, iskolaigazgató-helyet­tes Gyöngyösön, Józsi a BHG kutatási osztályvezetője. A valamikori Gézengúz zenekar zongoristája és aranytorkú éne­kese, Varga Feri kereskedelmi osztályve­zető volt a budapesti vattagyárban és most textilvállalkozását vezeti. Testvére, Csaba, a zenekar szaxofo­nosa, mezőgazdasági szakember lett és most jól menő vállalkozóként tartják számon Fóton. A Tarról elszármazott Balog József, a valamikori dobos, Nyuga­ton dolgozott és most Salgótarjánban él, ahol szabad idejében a síklub elnöke. A Nagy-Hársas baráti körét présházában vendégül látó Berki György, a BHG kísér­leti műhelyének ezermester lakatosa­ként megy hamarosan nyugdíjba. Az írás szerzője, az egykori gitáros negyed­századig a Hatvani Cukorgyár Nógrád megyei felügyelőjeként szolgált. Nagy szenzáció lesz a Csukly Szabolccsal való találkozás, akit már vagy harminc éve nem látott a társaság. A május 6-i szőlőhegyi találkozóju­kon a szokásos kvaterkázás mellett szó esik a falu, a világ ügyeiről és a hegy le- vétől megerősödve mindenképpen föl szeretnének jutni a Nagy-Hársas kilátó­jára, amelynek panorámája a varázsla- tos fiatalságot idézi számukra, szmó e. Galagonyabokrok virágzanak a legelőerdőn

Next

/
Thumbnails
Contents