Nógrád Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-27-28 / 123. szám

2. OLDAL SALGÓTARJÁN BALASSAGYARI MEGYEI KÖRKÉP PÁSZTÓ Faragó Zoltán: T j£ FZ F* J A Ó 2000. MÁJUS 27., SZOMBAT Megtréfálta az embereket a változékony időjárás az elmúlt napokban; sze­rencsémre nem sokat vettem észre belőle, mert az elmúlt hetet Mallorcán töltöttem. A sziget Nógrád területének másfélszerese, 550 kilométernyi, nagyrészt sziklás tengerparttal, egymást érő turistaparadicsomok sorával. Az iparszerű idegenforgalom évi tízmillió vendég mellett szépen virágzik, minden baleári lakosra jut is tíz-tizenkét külföldi. Megmaradt azonban né­hány területen a szigetcsoport legnagyobb tagjának eredeti állapota is, csak nem a tengerpartokon kell azt keresni. Nyaralás ide, családi pihenés oda, bi­zony, csak érdekelt, hogy miféle természeti érdekességeket láthat az ember a mediterrán gyöngyszem elhagyatottabb vidékein járva! Balzsamos fenyőgyantaillat Mivel igen régen lakja az ember, a Föld­közi-tenger partvidéke már évszázadokkal ezelőtt elvesztette természetes növénytaka­róját. Főleg a hajóépítés ritkította meg, sőt tüntette el teljesen a cédrus-, a tölgy- és a fe­nyőerdőket. Nem csoda: egyetlen közepes gálya összeácsolásához a kutatások szerint körülbelül kétezer darab, tehát 70-80 hektárnyi, egész hegyol­dalnyi idősebb fa szükségeltetett. (Emellett persze még millió egyéb célra felhasználták az érté­kes faanyagot.) A XV. században a Baltí-és az Északi-tenger kikötő­iben a hajóépítés éppen azért vi­rágzott fel, mert a Földközi-ten­ger medencéjében egyszerűen elfogyott a feldolgozható fa, s az itteni kereskedők a Hanza-vá- rosok készre gyártott vízi jármű­veit voltak kénjeiének vásárolni. No lám: már akkor is mindent a gazdasági érdek mozgatott... En­nek ellenére az idők nagyot vál­toztak napjainkra. Ahol lehet, ott kísérleteznek az erdők visszatele­pítésével, ami mindenképpen jó dolog. Ezzel együtt azonban ter­jednek az ausztráliai eukaliptuszfajok, a különféle, afrikai eredetű pálmák, amelyek néhol már gyomnövényszerűen szaporod­nak, akárcsak a’ közép-amerikai fügekak­tusz. A tengerparti területek az utóbbi negyven-ötven évben valósággal eltűntek az utcaszámra épített szállodák, apartman­házak tízezrei alatt. Emiatt a partvidékek egykor kiterjedt mocsaraiból ma már csak mutatóba látni egyet-kettőt, azok is több­nyire épületek, utak gyűrűjében fuldokol­nak. Ha azonban pár küométemyire - vagy még annyira sem - eltávolodunk a turista- paradicsomok, idegenforgalmi látványos­ságok nyüzsgő vüágától, ezer jelét láthatjuk annak, hogy milyen is lehetett a mediter- ráneum egykoron: még a kultúrtájjá szelí­dített vidék is varázslatos, nekünk szokat­lan látványt nyújt. A sorba ültetett, göcsör- tös törzsű, több évszázados, sőt, akár ezer­éves olajfák az emberi lépték tíz-húsz, vagy akár még többszörösével mérik a múló időt. A földeket egymástól elválasztó ala­csony kőkerítések, a kora tavasztól min­denfelé nyíló színpompás virágok, a szinte a sziklákból sarjadó fák, az elszórtan álló, környezetük fölé magasodó, esemyőszerű- en szétterülő mandulafenyők, a már május közepén aranyló gabonatáblák, a narancs- és citromligetek megannyi felfedezni- és megismemivalót kínálnak. Ezen vidékek egyik gyakori madara a kucsmás poszáta, a mi barátposzátánk teljesen fekete fejű roko­na. Néhány bizonyított hazai előfordulása is ismeretes, de igazából csak a mediterrán vidékeken járva van esélyünk arra, hogy megpillantsuk. Én személy szerint az olaj­fák gallyai között láttam és hallottam a leg­gyakrabban, nyilván azért, mert ez az egyik leggyakoribb lombos növény a mediter- ráneumban... A tengerpartokon, főleg a sziklás szakaszokon az ezüstsirályok a leg­közönségesebb madarak. Belőlük akad itt­hon is, bár a szakemberek vitatkoznak azon, hogy szerte a világon hány alfajuk lé­tezik, s hogy egyesek ezek közül nem sár­ga lábú sirályok-e. (A vitát hagyjuk a szak­értőknek, bár azt azért fájlalom, ha a mellé­kelt képen mégsem az ezüst-, hanem a sár­ga lábú sirály valamelyik alfaja látható...) A mediterráneum lakott területein igen gyakori madár a sarlós fecske, százával lát­ni őket a városok felett, sőt, tulajdonkép­pen helyettesítik is a molnár- és a füstifecs­kéket, mert utóbbiakból alig néhányat lát­tam Mallorcán, azokat is inkább a sziklás területeken, ahol természetes élőhelyeiken, a meredélyek alkalmas kiszögelléseiben építik sárfészkeiket, s nevelik fiókáikat. Az ember hosszú jelenléte ellenére a legnehezebben megközelíthető hegyvidé­keken azért néhány természetes erdőfolt mégiscsak megmaradt a Földközi-tenger medencéjében: a rossz közlekedés miatt nem mindenhonnan lehetett elszállítani a faanyagot, s ennek köszönhették megme­nekülésüket. E területeket persze ma már igyekeznek megvédeni. Mallorcán is fenn­maradt legalább egy ilyen, természetes álla­potában lévő terület, a nehezen kiejthető (és még nehezebben megközelíthető) Puigpunyent nevű városkától vagy hat kilo­méternyire. A Púig Galatzo rezervátumba vezető szerpentin afféle egysávos út: ha szembetalálkozik rajta két kocsi, akkor va­lamelyiknek meg kell állnia, ha busz jön, akkor esetleg még tolatni is kényszerül, hogy elférjen mellette a nagyobb jármű. Egyébként Mallorcán az íratlan, de betar­tott szabály szerint hegyvidéken a busznak mindig elsőbbsége van, sőt, a beláthatatlan kanyarok előtt dudálással jelzik is a sze­mélyautónak, hogy inkább álljon meg... A Púig Galatzo turistacsalogató szóró­lapjai a rezervátumot két és fél millió négy­zetméteresnek hirdetik, amit ugyan kimon­dani sok, de tulajdonképpen csak 250 hek­tárt vagy két és fél négyzetkilométert takar, - a több ezer vagy akár tízezer hektáros ha­zai tájvédelmi körzetekhez képest tehát egyáltalán nem nagy. Eb­ből is csak húszhektámyi látogatható, hegyen-völ­gyön, sziklákon, vízesé­sek alatt és mellett kanyar­gó, jól kiépített ösvénye­ken, korláttal biztosított lépcsőkön. Sajnos nem tu­dom, hogy a védett terület többi 230 hektárja milyen lehet. Amit megnézhet­tem belőle, az nagyrészt a turisták látványéhségének kielégítését szolgálta. A bejáratnál három barna- medve szundikált ketrecé­ben - valahol a közelük­ben azonban egy búbos banka mély, szinte hordó aljáról érkező kiáltásai hal­latszottak. A medveketrec mellett lévő kis tavon hattyúk úsztak, az ösvényeken mindenfelé pávák kószáltak. A színpompás tollazatú hímek pár lépésnyire bevárták az embert, a tojók azonban, főleg amelyek sárgásbarna, tollgombócszerű fió­káikat vezetgették, valamivel óvatosabbak voltak. A pávák megérdemelnek még egy említést: az Ibériai-félszigetre a mórok vit­ték be - Mallorcát például a XIII. századig tartották megszállva. A szép madár az indi­ai szubkontinensen őshonos, az arabok pe­dig az őszibarackkal, a naranccsal, a cit­rommal, a padlizsánnal és több más zöld­ségnövénnyel együtt honosították meg Eu­rópában. (Feltételezésem szerint ekkor, díszmadárként kerülhetett Kelet-Kínából Andalúziába a színes tollazatú kék szarka is, ami később kivadulva elszaporodott a mai Spanyolország és Portugália déli ré­szén. Bár nem jelenti azt, hogy nem is sze­repel benne sehol, de a szakirodalomban ezzel a felvetéssel eddig nem találkoztam: általában csak a két, egymástól érthetetle­nül nagy távolságra, 20-22 ezer kilométer­nyire élő, elszigetelt állományról tesznek említést.) Visszatérve a Púig Galatzo sziklás vidé­kére: sok más háziasított vagy félvad madár is látható a területen. A vízesések alatt ki­alakított medencékben tőkésrécék pihen­tek - néhol kisebb csapatok is voltak belő­lük. Egy tavacska mellett fehér házilibák ül­tek tojásaikon, házikacsák totyogtak ide- oda, akadt pár szép és szelíd, észak-ameri­kai eredetű apácalúd, valamint Kínából származó, színpompás mandarinréce is. A sziklaszirtek alkalmas részein elvadult há­zigalambok nevelték fiókáikat. Egy elkülö­nített részen struccokat és kis röpdéikben ragadozó madarakat tartanak: több barna- kánya, két kerecsensólyom, egy gyöngyba­goly és egy uhu üldögélt a ketrecekbe állí­tott farönkökön. Ezek persze csak a turis­táknak szolgáló látványosságot jelentik: ugyan kit is érdekel egy szerény színezetű őshonos madárka vagy egy látogatási idő­ben, napközben szinte sosem látható faj... Ezt persze nem elítélőleg értem, hiszen fenn kell tartani valamiből a rezervátumot. Ahol fák, cserjék, lágyszárú növények tenyésznek, ott megtelepszenek a vadon élő állatok is. A mediterráneumban az em­ber néhány kivételtől eltekintve ugyanazon a fajok felbukkanására számíthat, amelyek­re itthon is. A séta elején, a rezervátum be­járatánál az első, ami a szemem elé került, egy erdei pinty pár volt. Alighanem fészket építettek, talán már a második költésre, mert a tojó a csőrében néhány szőrszálat tartott. Pár perccel később egy kisebb vízesés felett csörgedező vízfolyásban pirosas szí­nű, a verébnél kicsit nagyobb madarat vet­tem észre: egy keresztcsőrű hím volt! Az ember inkább a havasok, fenyveserdők vi­dékének lakójának tartja ezt a szép pintyfé­lét. Korábban nem tudtam, hogy él a medi­terrán vidékeken; átgondolva a dolgot per­sze nem csoda, hiszen a fő élelmét jelentő fenyőmag dúsan terem egyes területeken. A keresztcsőrű ugyanis fő táplálékához kö­tődik, az Alpokban vagy a Kárpátokban akár télen is felneveli a fiókákat, ha elegen­dő a fenyőmag. Nem sokkal később előke­rült a párja is, ami szintén leröppent a víz szélére, s fejét belemártva fürdött is. A ritkásan álló, gyér lombozató fekete­fenyők a melegben balzsamos gyantaillatot leheltek, ami szó szerint betöltötte a leve­gőt. Érdekes volt, hogy csak a napsütötte részeken lehetett érezni, az árnyékos víz­mosásokban nem. A fenyők és a nagyra nőtt kermes tölgyek csupasz gallyait sok helyen két-három ujjnyi vastag, szürkés­kék zuzmó növi be. Távolabbról nézve olyan, mintha sűrűn álló levélkék boríta­nák az ágakat. A kermes tölgy egyébként különös fa: leveleinek széle teljesen sima, ami egyetlen hazai tölgyfajról sem mond­ható el. Makkja hosszú, keskeny, kupakja a kocsányos tölgyére emlékeztet, de jóval ki­sebb. Sötétszürke kérge olyan sűrűn repe­dezett, mintha csak egy háztető cserepei lennének felrakva a törzsére, de persze ujjkörömnyi méretben. A Görögország­ban hatalmas területeket borító, törpe nö­vekedésű magyaltölgy, ami az itthon leg­inkább kertekben, parkokban látható, örökzöld magyaléra a megszólalásig ha­sonlító leveleiről kapta a nevét, itt csak el­vétve tenyészik. Akadt azonban néhány, sajnos már elvirágzott kosborfaj, amelye­ket külön táblák is jelöltek a sétautak mel­lett. (Ahhoz azonban, hogy az ember tel­jes pompájukban láthassa őket, egy-két hónappal korábban kellett volna Mallorcá­ra utazni.) Később megfigyeltem egy éneklő barátposzátát, egy sziklán lezuhanó víz­esés kiugró kövei között vizet ivó tengeli- cet, azután egy kucsmás poszátát. A sok fél- és teljesen szelíd madár után igazi öröm volt egy búbosbanka megpillantása, bár mély up-up kiáltásaikat végig hallot­tam a séta alatt. Az ösvény vége felé, egy táblán bemu­tatták a vidék leggyakoribb madárfajait, szerencsére latin névvel együtt. A látotta­kon kívül említették a szén- és a kékcine­gét, a házi verebet, a vörösbegyet, az ökör­szemet, a füsti fecskét, a lappantyút, a nyaktekercset, a vörösvércsét, a kuvikot, a kenderikét, a zöldikét, a csicsörkét. Az itt­honról ismeretlen fajokat a vörösfogoly képviselte: a szép, fekete sávos begyű ma­darat igazán sajnálom, hogy nem láttam élőben, akárcsak a nagy termetű Orfeusz po­szátát. A kijárat közelében elém került egy szürke légy­kapó tojó is: a táblán nem szerepelt, bizonyára sok más fajjal együtt. Nyilvánvaló volt már a ki­rándulás előtt is, hogy a me­diterrán erdő gazdag élővilágát csak meg­kóstolni lehet pár óra alatt: milyen finom is az ismeretlen! Egyébként a sziget száraz­földi madárvilága nagyon is hasonlít a ha­zaira, de a növények, főleg a lágyszárúak között sok a teljesen idegen faj. Láttam is számtalan, szebbnél szebb vadvirágot, de azoknak a negyedét sem ismerem... Más kirándulásokon, a sziget belsejé­ben, hegyvidéken járva a busz ablakából piros és fehér orchideafajokat is megpillan­tottam a függőleges sziklákon - a magasab­ban fekvő területeken nyilván később bont­ják szirmaikat - de amikor alkalom nyűt egy kis gyalogos sétára, csak egy elvirág­zott, narancssárga magokkal teli szárat ta­láltam; az ördög tudja, hogy mi lehetett. A Púig Galatzótól távolabb, a Sa Calobra szépséges sziklaszurdoka közelében egy üstököskormoránt figyeltem meg. A szelíd, csak itt-ott tarajos hullámok felett repült. Tengerparti faj, nálunk egyáltalán nem for­dul elő. Más, itthonról ismeretlen fajt nem is láttam... ■ " ' ' ' , ' % f< 0 +>tV ' " ' '' ' V-\ - ' ; ' '' \' , , v, G Elismerések egykori és mai vitézeknek A honvédelem napja alkalmából magas kitüntetésben ré­szesült a 88 éves Honti István és a 86 éves Juhász György. A balassagyarmati városháza dísztermében megtartott ünnep­ségen a vitézi rend nevében Zoltay László törzskapitány kö­szöntötte a megjelenteket. Urban Lajos altábornagy, ve­zérkari főnökhelyettes ismertette dr. Szabó János honvédelmi mi­niszter 213/2000. határozatát. A miniszter a „Honvédelemért” ki­tüntető cím III. osztályát adomá­nyozta Balassagyarmat közmeg­becsülésnek örvendő polgárának, Honti Istvánnak, a 12. Magyar Ki­rályi Arany Vitézségi Érem tulaj­donosának, az utolsó élő legény­ségi arany vitézségi érmesnek, aki Drégelypalánkon született és 1931-től szolgált a határőrségnél, majd csapatszolgálatra vezényel­ték. 1937-ben páncéltörőágyús- tanfolyamot végzett, majd a Ba­lassagyarmaton felállított 101. önálló páncéltörő ágyús század­hoz került. Honti Istvánt 1940­ben vették hivatásos állományba és ekkor léptették elő őrmesterré. 1941-ben a gyorshadtest köteléké­be tartozó alakulatával került ki a frontra páncéltörő ágyú szakasz­parancsnoki beosztásba. Még az év szeptember 6-án súlyos közel­harcba került alakulatával, amely aknatalálatot kapott. Honti István megsebesült. Ekkor tanúsított bá­tor magatartásáért arany vitézségi éremmel tüntették ki. 1943-ban törzsőrmesterré léptették elő és felgyógyulását követően 75 szá­zalékos rokkantnak nyilvánítot­ták. A 23/II-es pótkeret zászlóal­jához került, majd a 23/I-es zász­lóalj anyagi tisztje lett. A háború vége Bajorországban érte. Hazaté­rése után a honvédség rendelke­zési állományába került, majd 1946-ban elbocsá­tották, rangját elvették. Háborús sérülése miatt 1958-ban rokkantsági nyugdíjba helyezték. A társadalmi változások elején 1990-ben nyugál­lományú zászlóssá lép­tették elő. 1993-tól a vi­tézi rendben vitézi had­nagyként tevékenyke­dett és újjászervezte a rend Nógrád és Heves megyei szervezetét. Fe­leségével, Raksa Évával boldog házasságban él 1953 óta. Gyermekei, István és Péter szabad­idejükben a vitézi rend­ben tevékenykednek. A másik kitüntetett a Szécsényben élő Juhász György volt koronaőr a vitézi rend elisme­rését kapta, melyet Tabódy István vezérőrnagy kanonok nevében Zoltay László nyújtott át. A vitézi rend Juhász György magyar kirá­lyi zászlós részére a II. Világhábo­rús Emlékérem kitüntetést ado­mányozta. Juhász György 26 évesen, 1930-ban lett ki­választva a Szent Koronát védelmező, 24 főből álló koronaőrség tagjának. Számos magas rangú kül­földi államférfi fogadásán vett részt a kivezényelt koronaőrség tagjaként, így volt jelen Pacelli bíbo­ros, a későbbi XII. Pius pápa 1938-ban tett buda­pesti látogatásán, ez alka­lomból pápai kitüntetés­ben részesült. Később a Honvédelmi Minisztéri­umba került, ahol Kéri Kálmán vezérezredes közvetlen munkatársa lett. A háború vége Né­metországban érte. Az amerikai fogságból kalandos mó­don jutott haza. 1946. március 15-én elsősorban idegen bányá­szokból verbuvált Mindszenty bí­borost gyalázó tömeg gyűlt össze Szécsényben és a rögtönzött de­monstrációra kivezényelt katonai egység vezetőjeként szembe- szállva a káromlókkal, Juhász György fennhangon éljenezte a bíborost. Ezért azonnal távoznia kellett a honvédség soraiból. Ne­héz idők következtek a négygyer­mekes Juhász családra, mert az apa jó ideig sehol sem kapott munkát és csak napszámosként dolgozhatott. Juhász György bol­dog ember, mert megélhette gyermekei boldogulását és azt, hogy elveit újra szabadon vallhat­ja. Nagyon büszke országgyűlési képviselővé, majd balassagyar­mati polgármesterré választott fi­ára, Péterre, aki elkísérte a kitün­tetés átvételére és egyben képvi­selte városát. A vitézi rend Nógrád megyei szervezete által megrendezett ün­nepségen beszédet mondott dr. Bercsényi Miklós törzskapitány. SZABÓ ENDRE A Púig Galatzo rezervátum, fenyőfákkal és sziklákkal Juhász György, Zoltay László es Honfi István fotó: beit«« László Sárga lábú sirályok________________________________a szerző fotói

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents