Nógrád Megyei Hírlap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-08-09 / 83. szám
Handó Péter: Rekviem a költészetért? Ha József Attila születésnapja, április 11-e közeledtével a költészet szóba kerül, a majdnem egyhangú vélekedés szerint a magyarok között tízből legfeljebb egy akad, aki sohasem próbált verset írni; viszont ezzel szemben azonnal fölmerül egy „nüánsznyi” probléma, tízből csupán egy olvassa „elődei” munkáit, s talán egy százalék a kortársakét, ami kétségessé teszi a „művek” korszerűségét, szakmai nívóját. Persze ez a „helyzetértékelés” évszázadok alakította kulturális beidegződés eredménye, melyben önle- és -fölértékelésünk nyilvánul meg, mert egyfelől feltételezi az ihle- tettség nemzetünkre jellemző jelenlétét, másfelől a bevált dolgok fejlődésével és felépülési szabályaival szembeni érdektelenséget állítja rólunk. S ez az alkotó szemszögéből nem túl elegáns perverzió teljes elismertséget élvez, közszájon forog. Pedig a forrása pontosan meghatározható; történelmi múltunk, a Prohászka Lajos által leírt bujdosókarakterünk. Biztos, de nem egyedülálló, csak határainkon belül fellelhető tény, hogy a kortárs költészet értő olvasása feltételez egyfajta „szakmai” beavatottságot, máskülönben a központozás, a rím és a rím hangsúlyozta ritmus hiánya, valamint a szóképhalmaz-torlódás inkább elmezavart állapotként, mint a lélek verssé kristályosodásaként értelmeződik. Az ezredvég utolsó évtizedében a „demokratikus rendszer” kö- zép-kelet-európai eljövetelével, az utca embere számára a hatalommal szembeni alapállás, a hatalom általi mellőzöttség elvesztette jelentőségét, hitelét. Úgy tűnik (legalábbis a média ezt sugalmazza), a lázadások-forradalmak kora lejárt, s ezzel a költő politikai szerepvállalásának, mely Janus Pannoni- usszal vette kezdetét, bealkonyult. Ez a tény a hazai „rímfaragók” táborában számottevő átalakulást eredményezett, s maga a vers - a „laikusok” számára - még érdektelenebbé vált. Nógrád megye a legtermészetesebb módon reagálta le az új, a legkülönbözőbb plénumok előtt tisztán látott helyzetet, s hagyta a saját levében pá- colódni az éppen szakmailag erősödőiéiben lévő toliforgatórétegét, várva és kivárva a prognosztizáltat. Erre azonban nem az éppenséggel megszokott elsatnyulási folyamat indult meg, hanem az az elhivatottságtudat- erősödés, mely méllyé, igazzá és hitelessé teszi az alkotást, mely - kifürkészhetetlen szálakon - új tehetségek feltűnését eredményezi. Ám ahol egykét évtizedes alkotói múlt sem képes hallatni saját hangját, ott a fiatal generáció még inkább „inkubátorba szorul”. Pedig ezek a „belső” szellemi értékek azok, amelyek kultúrát képesek teremteni és fenntartani. Tévedés azt hinni, hogy a kultúra nívója független a gazdaságtól. Az igényesség kulturáltságot is feltételez. József Attila születésnapja környékén talán érdemes házunk tája amatőr művészeire egy pillantást vetni, nem csupán azért, hogy a szép szavakat ne feledjük, lelkünk felüdülhessen bennük, hanem, hogy azt is átérezhessük, a palóc vidék nem csupán nyomorúság és kiszolgáltatottság, de emberi tartás színtere is. Talán a gyermektelenül, alkohol- és drogfüggőén végiggyötört évekre választ ad a „nem muszáj meghalni, ha élni érdemes”-gondolat, hogy teremtődnek még a környezetünkben hitvalló emberek, költők, akik meg akarnak szólítani minket is. * Bár publikációs jegyzékkel nem hivalkodhat, még ösztönös ráérzések vezetik kezét, amit mond, abban hiteles, gondolkodásra késztető. Első olvasatra azt érzem a központozott sorok mögött, hogy a vers nem végállomás (s néhány baráton kívül másnak mond-e valamit ez a név?) Király Gábor munkásságában, inkább csak egy tanoda, ahol a rövid és tömör, a téma megkívánta fogalmazási pontosságot sajátítja el. Meglehet, iskolai tanulmányai befejeztével az esszé vagy a széppróza felé kanyarodik majd a salgótarjáni fiatalember útja, ahol filozofikus emelkedettsége inkább otthonra lelhet. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy költészete érdektelenségre tarthat számot, hiszen a lélek legfinomabb rezdüléseivel is átitatja sorait. Néhány szavas írásai Pilinszky János kései költészetét idézik meg bennem (s ez már számomra garancia arra, hogy nem érzem elfecsérelt időnek olvasásukat), akkor is, ha sem tartalmi, sem hangulati azonosság nem áll fenn a születésükben fél évszázad elválasztotta művek között. Amiben a hasonlóság megmutatkozik, az a dolgok feltárásának mélységigénye. Vagyis nem Pilinszky-epigon. Ahogyan ír, az olvasottságot feltételez és Európán túli vallások iránti érdeklődést, szemléletükről való tájékozottságot. Az „Élet” című verse három szó - több nem is lehetne -, de mindent jelez, amit India ősi vallásai gondoltak e témában: magának az életnek a káprá- zatjellegét, azt, hogy másé, mint aki éli, azt, hogy anyaghoz kötött, attól elválaszthatatlan, mégsem valóság; ahogyan ő mondja: „Anyagba ragadt álom”. De ez a felismerés nem a világtól való elfordulását eredményezi. Életkorát meghazudtolón beszél az ember társ utáni igényének és a magánvalóság tudatosulásának ellentétéből táplálkozó feszültségről, amikor így szól: „Az egyedüllét véglegességének a felismerése még nem ment fel a valakihez való tartozás vágya alól.” Tehát ebben az értelemben bűn senkihez sem tartozni, elfogadni énünk egyediségét és elhatárolódni. Ugyanakkor azzal, hogy a vágyat pozitív tartalommal ruházza fel, európaisága lesz hangsúlyossá, hiszen a romantikával kezdetét vevő vágyéltetés és kielégítésére való törekvés (akár pótlékokkal is: ajzószer, film) itt válik emberi céllá. Király Gábor érdeklődése hiába fordul kelet felé, gyökerei keresztény talajba nyúlnak, innen ragadják meg az érzékelhető és az érzéken túli valóságot. Ezt példázza az „Ajándék” kétsor- nyi ihlete: „A mosolyodat a mögötte lévő szenvedés teszi érdekessé.” Ha valaki megpróbálná kibontani e két sor tartalmi lehetőségeit, valószínűleg egy n- dimenziós szellemi térre bukkanna, ahol megfogalmazhatat- lan sejtelmek tucatjával találná szembe magát. Ez azonban személyes feladat, és olvasóközönséget kíván. Az alkotó dolga - véleményem szerint - az, hogy teremtsen: szó és tett által. A sajtóé, hogy publikáljon, lehetőséget biztosítson a folyamatos bemutatkozásra: a megmérettetés és a művészi fejlődés érdekében. És nem csak a költészet napja ürügyén. Király Gábor Játék Amit játszunk furcsa egy játék egymás eljen vagy egymásért senki sem tudja, de mocskos ez a játszma és ostoba Ahogy én sem téged te sem érthetsz meg soha mert itt a küzdelem a lényeg ha megértenél vesztenék elvesztenélek ha megértenélek Mint egy szép levelet Úgy bontom fel a feszültséget Karjaimat mint védelmező falat fonom köréd Védelmezve egy furcsa kapcsolat végtelen körét Szanszára Elszédít a létezés körhintája. Ha vége a menetnek, mondom, hogy nekem már elég. Hiába, egy „gondoskodó” két áttesz a lovacskáról a helikopterre. Hátha csak ezért sírtam, hiszen körülöttem minden gyerek nevet. Felkavarodik a gyomrom. Új Madách-gyűjtemény a Nógrádi Történeti Múzeumban Hivatása és hobbija a zene Születésnapi beszélgetés a hetvenéves Virág Lászlóval Az emberi gyűjtőszenvedély, vagyis az, hogy nemzeti örökségünket, múltunk emlékeit a jövő nemzedékek számára megőrizzük és a történelmi tapasztalatokat átadjuk - ez a nemes törekvés hívta életre a múzeumokat. S hogy ne országos példát idézzünk, említsünk meg inkább két nógrádi nemes férfiút a XIX. századból, Nagy Ivánt, a Nógrád vármegyei Múzeum Társulat megalapítóját, és Kubinyi Ferencet, akinek gyűjteménye a Nemzeti Múzeum anyagát gazdagította. Múzeumaink gyarapodásában ma is - sőt napjaink nehéz feltételei között talán még jobban - számítunk az önzetlen támogatók segítségére. Örömünkre és minden bizonnyal a múzeumlátogató közönség megelégedésére is szolgál, hogy ennek most szép példáját tapasztaltuk meg. Özv. dr. Fejér Lászlóné a Nógrád megyei múzeumnak ajándékozta férje - végakaratának megfelelően - Madách-gyűjteményét. A minap, április S-én Budapesten került sor a hagyaték átadására és az ajándékozási szerződés aláírására, mely rögzíti a . feltételeket, többek között azt, hogy az anyag Salgótarjánban, az irodalomtörténeti gyűjteményben kerüljön elhelyezésre. árban, életének 91. évében elhunyt. A múzeumnak ajándékozott Madách-gyűjteménye nagyon is élő. Könyvek, köztük valódi könyvritkaságok, többek között a Tragédia grúz fordítása, szakszerűen rendezett színháztörténeti dokumentumok (fényképek, magyar és külföldi bemutaDr. Fejér László neve nem ismeretlen a Madách-kutatók, de a nagyközönség előtt sem. „Az ember tragédiája” bemutatói című bibliográfiája 1999-ben önálló kötetben jelent meg. A szerzőről köztudott, hogy a drámaköltő értő, rajongó olvasója, művészi hagyatékának lelkes, a legjobb érte- lemben „megszállott”, elkötelezett gyűjtője volt. Sajnos így múlt időben, mert dr. Fejér László februtók plakátjai, rendezőpéldányok) bizonyítják ezt. Több mint fél évszázados és szinte a legutolsó pillanatig végzett gyűjtőmunkásságról tanúskodik a több száz tételből álló hagyaték. A salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumban a gyűjtemény feltárását, leltározását megkezdtük, melynek valódi nagyságát, mélységeit és értékeit részleteiben a feldolgozás során mérhetjük majd fel. Munkánk eredményét természetesen köz- zétesszük. Jelen közleményünk híradás és tisztelgés egyben egy alkotó, építő életút, dr. Fejér László munkássága előtt. ______________________DR, KOVÁCS AKNA i rodalomtörténész-muzeológus Furcsa dolgokat produkál az élet: az ötvenes évek közepén tanítványa voltam Virág László zenetanárnak, aztán néhány évtizeddel később egy művelődéspolitikai továbbképzés keretében megfordult a szereposztás... A mintegy fél évszázados ismeretség, a sok közös munka, a kölcsönös jó viszony magyarázza, hogy az alábbiakban, a születésnapi interjú keretében se térjünk el a megszokott tegező formulától. S, hogy el ne felejtsem, vezetek egy templomi kórust, Cantate Domino néven. Élvezettel csinálom, mert lelkes kottaolvasó emberek a kórustagok.- Mit csinálsz úgymond szabad idődben?- Kezdjük a végén. Április 9-én betöltőd a hetvenedik életévedet. Ez alkalom arra, hogy számvetést készíts: mit okozta a legtöbb örömet az életedben és mi voü a legnagyobb csalódás?- A legnagyobb örömforrás a zene volt, amire az egész életemet építettem. Édesapám kántortanító volt, tőle kaptam az első impulzusokat. Vasvári lakásunk alatt egy tornaterem volt, ahol a helyi fúvós- zenekar tartotta a próbáit. Ennélfogva én szinte minden hangszert kipróbáltam, és nagyon fiatalon játszottam különböző zenekarokban. Az akadémiára klarinét szakra jelentkeztem, de nem volt hangszerem és többek között ezért nem vettek fel. A budapesti tanítóképző magyar-ének szakos hallgatójaként diplomáztam, de közben tanultam hegedülni is. 1952-ben helyeztek Salgótarjánba, s negyven- nyolc év óta folyamatosan tanítok éneket, illetve hegedet. Jelenleg nyugdíjasként oktatok nagy élvezettel a bátonyterenyei zeneiskolában. De, hogy a kérdés másik felére is válaszoljak: bizony nem esett jól, amikor 28 évnyi igazgatóság után váratlanul és szerintem elfogadható indok nélkül eltávolítottak a salgótarjáni zeneiskola éléről.- De szerencsére nem sokáig szomorkodiáL- Valóban nem, mert egy év múlva, 1988-ban Finnországba mentem tanítani, zenélni. Vantaaban és Lieksaban összesen öt évet töltöttem el. Sikerült megszervezni egy szimfonikus zenekart, vezettem a városi vegyes kart, kamarazene- kart, játszottam vonósnégyesben..- Tehát északi rokonainkhoz is átmentetted a Nógrádban megismert aktivitásodat.- így is lehet fogalmazni, de tény, hogy a csaknem öt évtized során sok mindent csináltam Tarjánban. 31 esztendeig vezettem a pedagóguskórust, s nagyon büszke vagyok rá, hogy e tevékenységemet a szakszervezet Eötvös József- emlékéremmel ismerte el. Mint első karnagya, egyike vagyok a városi szimfonikus zenekar taegalapí- tóinak, kezdeményezője és szervezője voltam az „Élő zenét a kisiskoláknak!” mozgalomnak, a salgótarjáni ifjúsági zenei napoknak, az orgona szakos növendékek országos találkozójának. Kilenc évig vezényeltem a bányász férfikart, s akkor még olyan együtteseket mint az egykori úttörőházi zenekar, vagy a zeneiskola ifjúsági zenekara nem is említettem.-És ne felejtsük el a zeneiskola jelenlegi épületéért vívott küzdelmedet sem.- Valóban hosszú éveken át harcoltunk, hogy méltó körülmények közé kerüljön a zeneoktatás.- Azt már mondtad, hogy Bátonyterenyén tcmltasz. Van valami más kapcsolatod is a mai kulturális élettel?- Amennyiben kémek, szívesen beülök a szimfonikusok közé.- Természetesen zenével foglalkozom. Nemcsak művelni, hallgatni is szeretem. A zene nemcsak foglalkozásom, élethivatásom, hanem a hobbim is. Magánszorgalomból is tanulok új műveket.- És mit csinálsz, akkor, ha végképp nem a zenével foglalkozol? Hiszen nem egyszer találkoztunk fodmeccsen is.- Hát persze, sok minden érdekel. Legszívesebben olvasok, szeretem a verseket, mostanában például Márai köteteit forgattam. Tekintélyes könyvgyűjteményem van.- Ilyen szép kerek évfordulón szokás megkérdezni: mit csinálnál másként, ha újrakezdhetnéd?- El sem tudnám képezni, hogy más legyek, mint zenész, ennélfogva lényegében ugyanezt tenném, csak jobban figyelembe venném a saját érdekeimet is. Sokszor jártam ugyanis úgy, hogy szántottam, vetettem, de mások arattak.- Ennek ellenére kiegyensúlyozott, boldog embernek látszol.- Az is vagyok. S ezt nem kis mértékben a családi háttérnek, a pályatárs feleségemnek is köszönhetem. Gyermekeim diplomás emberek, szép unokáim vannak. Lányom óvónő, az egyik fiam gimnáziumi matematikatanár, a másik viszont hegedűművész a rádió zenekarában.- További sok boldogságot, Virág László! CSONGRÁDY BÉLA Dr. Fejér László hagyatéka a Nógrádi Történeti Múzeumban fotó: gyurián tibor A cikk szerzője és Bagyinszki Istvánné rendezik a gyűjteményt
