Nógrád Megyei Hírlap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-29-30–05-01 / 100. szám
2000. Április 29., szombat LÁTÓHATÁR Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal Nógrád huszadik százada Kíváncsi visszatekintés: történelem - társadalom - politika Az alaphelyzet Nógrádban a barnakőszén, az új energia, a villamosság megteremtését biztosító gazdasági fellendülést elindító új nyersanyag hatása az itt élőkön túl, messzi tájon is érvényesült. A XVIII. század második felétől jelentkező vajúdás korszaka 1848-ban lezárult: a nagyüzemi jellegű szénkitermelés sok feszültséget, válságot is hozó időszaka kezdődött el. A koszos, fekete- barna- szürke színű, eddig ismeretlen kő hatása mitikus volt: mindenkit aki a közelébe került a hatása alá vont. Kinek a szellemi képességét, kinek a vagyonát vette igénybe, kinek az anyagi érvényesülés lehetőségét villantotta fel, kinek a tönk szélére jutást hozta el. Röviden szólva: sokakat - nemeseket, birtokosokat, mérnököket, kétkezi munkásokat- vont bűvkörébe. Nem volt kevés azoknak a száma sem, akiket ideiglenesen, vagy véglegesen tönkretett. A kor embere nem tehetett mást: viszonyulni kellett az újdonságot hordozó természeti kincshez. Ez a viszo- nyulási kényszer hosszú évtizedek alatt egyre erősebbé vált. Egyre nőtt azoknak a köre, kiknek élete, mindennapjai, magatartása és tartása a kőszén által kiváltott hatások következményeképp alakult át, változott. Az új követelmények új magatartást, az alkalmazott eszközök - a lapát, a csille, vagy a műszerek - okán a XIX. század emberéből új karaktert formázott: a XX. század emberét, aki a vajúdás, a megszületés, a beilleszkedés, a megkerülhetetlen vélemény- formálás összes kedvező és kevésbé jó tulajdonságát hordozta szellemiségében és fizikumában. Ezt a külső hatásra létrejött lelki és testi konglomerátumot gyúrta össze az új világ, és teremtődött meg a sokféle eszközt jól alkalmazó, látókörében tág horizontú korunk embere. A kőszén magához idomító hatása mellett azonban több és más is lejátszódott az elmúlt évtizedek alatt Nógrádban. A hozzásimuló reagáláson túl, a hatás ellen védekező reflex is sokféle formát öltött. Az új technika, a gőzmozdony csodálata éppen úgy élt az emberekben, mint a tőle való félelem. Az „ablaktalan” bányától való irtózás évtizedeken át jellemzője volt az itt élő, a föld megmunkálásából élő parasztnak, pásztornak, erdei munkásnak egyaránt. A tőke tulajdonságait alig ismerő vagyonát vesztett kis és köznemesi családok közül sokan átkozták a megismert „technika ördögét”. Az egyre szaporodó kedvező hatások élvezetének terjedésével egy időben bukkant fel a válaszra váró kérdés: hogyan fékezzük, miként tartsuk kordában a hagyományokat - a viseletét, az építkezési szokásokat, az emberi kapcsolatokat átíró - lebontó fékezhe- tetlennek tűnő gazdasági nyomulást. Az, hogy milyen tömeges válasz született az akkori dilemmákra ma már ismert. A sok minden korábbit elsöprő lendület görgetegét nem lehetett megállítani: az új világ új embere új önzéseivel, új közösségi tulajdonságaival, mindent tudni akaró akamok- ságával, itt él köztünk. Sokszor nem akarjuk, nem ismerjük fel, mert mi magunk vagyunk. A történetkutatásnak - ha van értelme, akkor csak az lehet, hogy „Tárgyszerű kíváncsisággal” vizsgálja mi, miért, mikor történt? A történésekre hogyan reagált az, akinek lehetősége volt a tettre? Az alább olvasható sorok vázlatát képezik egy bővebben kifejtendő, egy lehetséges szellemi utat bejáró gondolkodó válaszkeresésnek. Kérem ekként is olvassák. Kordában tartott gazdaság A gazdaság kétségtelenül érzékelhető fellendüléséhez pénz, tőke kellett, ez pedig nem csak a XX. század végén, de a XIX. század közepén is hiányzott e tájon. A mező- gazdaság az előremutató feladatokhoz szükséges anyagi erővel nem rendelkezett, így az itt képződött „fölösleg” csak a rövid távú elképzelések megvalósulásához volt elegendő. A csáberővel bíró szén azonban aktivizálta a „kintről” a fővárosból és a monarchia más területéről, olykor azon túlról is a szükséges anyagi erőt. A nekilendült tevékenység jellemzői lassan kibontakoztak, és száz év múltán már a termelő munka teljes körűségét lehetett regisztrálni. A feudális, félkapitalista kor jellegzetes foglalkoztatási és termelési struktúrája - sok, megismétlődő válságos év után ma már elmondható - stabilizálódott. A pásztorkodás, az erdőgazdálkodás a megélhetés miatt más irányú érdeklődés következtében kezdetekben visszaszorult, mára talán - a korszerűbb gondolkodás talaján - újra lábra tud kapni. A földművelés hagyományos ágai - a szántóföldi termelés, a kertészkedés- gazdasági divatot fölöslegesen követni akaró szándékból eredő ingadozó időszakot követően látványos eredményeket nem tudtak elérni. Az ipari, a bányászati tevékenység - az utóbbi visszafejlődését követően - elsősorban a gépipari, feldolgozó (üveg) termelésben talált önmaga számára menekülési utat. Az elmúlt száz év gazdasági színterei közül lényegében a kereskedelem maradt talpon, és ma is egyre bővülő piaci feltételeket tud kialakítani magának. A mögöttünk maradt évszázadban is jellegzetes hatalmi magatartásként figyelhető meg a politikai akarat beavatkozása a gazdasági folyamatokba. Úgy tűnik ez a szándék sem a két világháború közötti időszakban, sem az 1945 utáni stabilizálásban, sem napjainkban nem jár sikerrel. A politikai próbálkozások a tapasztalat ellenére, és mindig miniszteriális szintről kiindulóan, újra és újra kezdődtek. A gazdaság - elsősorban az ipari tevékenység - belső életében kialakult és tartóssá vált az a felfogás, amely a szellemi erő koncentrálását eredményezte. Az új gazdaság irányító központja a fővárosban volt. A központi érdek hatékonyan érvényesült abban az értelemben is, hogy az alkalmazásában lévő értelmiséget a saját szükségletei szerint differenciálta, és a saját igényei szerint a különböző ipari telepek, a központ, más települések között mozgatta. Ennek velejárója lett, hogy a kiugró tehetségek érvényesülése kizárólag Pesten volt biztosított. Itt gyülekezett a vidékről elszívott fiatal „szürke” állomány. A magatartás azonban nagyon körültekintő volt. A racionális érdek vigyázta azt, hogy a központtól távolabbi helyeken is maradjon rutinos, gyakorlati tapasztalattal bíró személyiség, aid a vállalat érdekében, és a tehetség felismerésében hasznosan dolgozott. így vált a rétegződő műszakiak - és más értelmiségiek - „kiképző bázisává” Salgótarján. Az is elmondható, hogy ugyanez a modell érvényesült, sok esetben a közigazgatás, az oktatás területén is. . Csak reménykedhetünk abban, hogy a hosszú ideig elhúzódó extenzív gazdasági fejlődés, a politikai akaratnak alárendelt világ a XXI. század kezdetére kezd kifogyni muníciójából, így lehetővé válik a belső erejéből építkező termelő tevékenység ki- teljesedése. Modernizáció = urbanizáció Nógrád megyében a tapasztalat alapján is igazolhatóan három modernizációs, - a termelő munkát, az elvégzendő feladathoz szükséges eszközöket, a mindezt alkalmazó ember gondolkodását meghatározó - hullám fejtette ki hatását. A XIX. század második felében kibontakozó korszerűsítést igénylő folyamatok áttörték a korábban teljes körűen érvényesülő gazdasági privilégiumokat. E század 20-as éveinek végétől, a nagy gazdasági válságot leküzdő szándékok, már az új politikai - hatalmi - érdekek szerint szerveződtek csoportokká, amelynek alapján a második hullám bontakozott ki. Az 1960-as évektől érzékelhető, sok tekintetben megkésett nagy ipari telepítési, a korábbi gazdasági - lassan lelohadó a túlsúlyt képező nyersanyagtermelés, a nehézipar visszaszorítása révén - struktúra átalakítását célozta meg. E szándékot nagyarányú lakásépítés, az élethez szükséges szociális feltételek minimális szintű biztosítása megerősítette. Kisebb és nagyobb településeink a jelzett években külsejükben is megváltoztak: a városokban hangsúlyossá váló panel-házak a kor ízlését, lehetőségeit képviselték, amelynek korrigálása napjaink, és az elkövetkező évek feladata. A gazdaság a mindennapokban is érzékelhető feszültségek hordozója lett, amelynek tudatossága révén a felszínen elsimíthatok voltak a megoldandó kérdések. A háborús konjunktúrák - megnevezhetjük közülük a hidegháborús időszakot külön is - látszólag segítő elemeket hordoztak, de csak rövid évekig. Azok elmúltával a gondot jelentő redők tovább mélyültek a helyi közösségek homlokán is. A sok mozaikból összeállítandó száz év eseményeinek azonban meghatározó vonulatát képezte fejlődés, a települések és az ott élők gazdagodása, röviden szólva az urbanizáció. A 20. század végére Nógrád lakosainak 40 százaléka városokban él. Mindez a lakosság jelentős részének élet- körülményeinek javulásában is érzékelhetővé vált. A múlt század végi nagy vándorlás lecsillapodott. A '60-as években érzékelhető faluról-városba költözés folyamata - nem érte el ezt a tömeget, bár jelentőségét ennek sem szabad lebecsülni. Az alkotó, a dolgozó népesség szándékai azonosak voltak. Ennek révén korszerűsödött és átalakult a közlekedés. Új, - az autózási - szokások váltak tömegessé. A különösen napjainkban érzékelhető új technikai - informatikai, számítógépes fejlődés, amelyet nem túlzás a múlt századi új ipari minőséghez hasonlóan forradalomnak nevezni - változások távlatai még sok tekintetben beláthatatlanok. Az ehhez szükséges tudás becsülete megnőtt. Bár a „haszontalannak” leminősített humán ismeret vonzása megingott, vagyis az ellentétes hatások és folyamatok e szférában is kimutathatóak. Az is tény azonban, hogy a humán értelmiség nem tudta Nógrádban a XIX. századi nagy elődeinek a teljesítményét megközelíteni, de a különböző művészeti ágak, tanulási gyakorlat tömeges elmélyítésében népszerűsítésében, jelentős eredményt tudhat magáénak. Mindez együttesen azt jelzi, hogy a múlt század végétől kibontakozó polgárosodási folyamat - amely lényegét tekintve nem más mint az élet minden területén érvényesülni akaró, minőségi követelmény teljesülése - ha lassan is, ha megtorpanva, búvópatakként kísérője életünknek. A változó tér Ha valaki arra a feladatra vállalkozik, hogy megrajzolja a történelemben szereplő Nógrád térképét, nem lesz könnyű feladata. Az ezen a tájon szervezett többek között közigazgatási feladatokra kijelölt hivatalos hely tartalma és területe is sok tekintetben módosult, illetve mesterségesen módosították. A Szent István királyi vármegye célja, működése, kiterjedése az azonos vonások mellett teljesen más volt, mint a középkori királyaink alatt létrejött nemesi vármegye. Ez utóbbihoz képest á polgári vármegye XIX.-XX. századi jellegzetességeivel variánsa volt az előzőknek, de alapjaiban is volt különbség. A szocialista korszak tanácsrendszere - több demokratikusnak minősíthető vonásán túl - merőben eltért a mai önkormányzatiság elvén nyugvó megyei gyakorlattól. A vármegye földrajzi területe is gyakran változott. Bizonyára sokan elámulnak azon, hogy Vác hosszú ideig nógrádi település volt. Nógrád alapvetően Duna-melléki megye volt. Azzal a céllal jött létre, hogy a folyó- parton északra irányuló sóutak biztonságát szavatolja. Területi elrendeződése az északdéli fekvést mutatta. A két világháború között, a kialakult kényszerhelyzetből következően a térképi alakja megváltozott, és: nyugati és keleti irányultságot tapasztalhattunk, amikor Gömör és Hont egyes településeit Nógrádhoz kapcsolták. Az itt élő emberek kapcsolatainak mélységét és minőségét mutatta, hogy az új területek bekapcsolódása Nógrád életébe lényegében konfliktus nélkül ment végbe. Ebből a helyzetből szinte napjainkig megőrzött néhány vonást. Hiszen az 1950-es évek elejének megyei átszervezése során került át Szob és a szobi járás más közigazgatás alá. Ugyanakkor Maconka, Pásztó nógrádi illetőségű lett, cserében Zagyvaszántó Lőrinci településekért. A megye területe a természetföldrajz, a mezőgazdaság az újkori ipari tevékenység harmóniáját tükrözte vissza. Az egység megbontására a legdrasztikusabb döntést Trianonban (1920) hozták. Közismert, hogy ennek kapcsán a tradicionális, évszázadok óta a munkamegosztás egységére épülő termelés elveszítette piacát, munkaerő bázisát, nyersanyagkészletének jó részét. De csorbult hosszú ideig a személyek szabad utazásának, kapcsolatápolásának előzőekben kialakult gyakorlata is. A különböző tartalmi, szervezeti változásokat a XX. század elejéig elszenvedett vármegye - megye elveszítette korábbi területének kétharmadát is. A vármegye - tartalmi-szervezeti változásainak mindezzel - úgy tűnik - nem értünk a végére. Valószínű, a történelem régmúlt éveinek felvillantható tapasztalatai is abban az irányban mutatnak, hogy egyre nagyobb szerepe lesz a városközpont köré szerveződő településeknek, illetőleg a szükséges mértékben a megyénél nagyobb egységek - a régiók - világa köszönt ránk. Nagy háborúk - nagy tragédiák A XX. század az ember által elkövetett dicsőséges és dicstelen tettek sorozatával is jellemezhető. A legszörnyűbb ember elleni tettek sora az 1914 júniusában kirobbantott világháborúval vette kezdetét. Az 1939-től tartó második világégés borzalmait az emberi gonoszság az 1944-es deportálásokkal, Auswitz-al növelte, amelyeknek a felszabadulás vetett véget. Ezekből az eseményekből a nógrádi ember bőségesen kivette részét. Az első háború 25-ösei, és más seregbeli beosztásban harcolók a legvéresebb olasz és keleti-fronton katonáskodtak. Az 1942-es Don kanyarban értelmetlenül elpusztult hős áldozatok a megyei emberveszteséget növelték. Mellettük még a kor valamennyi csataterén találkoztunk nógrádi honvédekkel. A megye polgári szellemű zsidósága kiheverhe- tetlen veszteséget szenvedett a deportálások során. A meghalt katonák, deportáltak számát nem ismerjük pontosan, csak megközelítő, becsült adataink vannak, amelyek azonban nagyon közel állnak a valósághoz. Eszerint a nagy és vészterhes időkben közel Pásztó nagyságú város népessége tűnt el nem természetes módon az elmúlt száz évben. A nagy fájdalomhoz, a helyi vérveszteségek így például a salgótarjáni sortűz során élhunyt 46 vétlen személy tragédiája jelentősen hozzájárult. A mögöttünk hagyott évek alatt ugyanakkor átéltünk és megismertünk három forradalmat (1918,1919,1956), két ellenforradalmi megtorlást (1920,1957) is. Sok tekintetben különböznek a jelzett események. A polgári értékek védelme, az új közösségi gondolkodásnak a gyakorlatban történő átültetése, a demokrácia és függetlenség mélységes akarása nyomta rá az eseményekre a bélyegét. Az akkori történések közös vonása a folytatás, a folyamatos cselekvés akarása egyik oldalról. Másrészt viszont az uralkodó elit csődje volt a helyzetre jellemző. Pánikba eső vezető politikusaink, akik gyakran a nemzet, a haza hangzatos jelszavai mögé bújtak riadtan menekültek lakóhelyükről, cselekvésük színhelyéről, olykor az országból is. Az ellenforradalmi korszakok természete a belső tartalma, a benne irányítóként résztvevők társadalmi helyzete tekintetében különbözött. Eltérő a társadalmi-politikai gazdasági konszolidáció bekövetkezésének időpontja is. A diktatórikus technikák azonossága mellett ennek hangsúlyozását lényegesnek tekintjük, és e tekintetben sem engedhető meg a különböző történelmi korszakok egybemosása. Színesedő politikai paletta A XIX. században megszokott, és többnyire a rendszeresen visszatérő követválasztásokkor a korteskedő, bunkósbotos borozásban feltűnő politikai élet az új század fordulóján Nógrádban is lényegesen megváltozott. Egyre intenzívebben tevékenykedtek az országos pártok helyi képviselői. Körülöttük létrejövő politikai érdekcsoportok új vonásokkal, - rendszeres pártélet, gyűlések, választott és folyamatosan dolgozó pártvezérek - gazdagították a megyei pártok mindennapjait. Az évszázad nagy felfedezése lett: a politizálás nagy üzlet, tartós kapcsolatai révén „polgári dinasztiákat” is lehet e pályára nevelni. A politikai munka lényegében a nagy ideológiák mentén bontakozott ki, és a száz év egyik tanulsága az, hogy ezek a vonulatok tartósan megőrizték állásaikat. A keresztényi közösségek politikai szerepvállalása kezdetben a falvakban volt erőteljesebb. Az idő előrehaladtával városi népesség, a gyárak fizikai dolgozói közül sok hívőt és pártolót nyertek meg. Az ipar terjedéséből, az ideérkező munkások tapasztalataiból táplálkozott a szocialista eszmerendszer, amely egyre terebélyesedett, és a többszöri csalódás és intenzív politikai támadás átélése után is szilárd bázist tudott magának kialakítani. A nagy eszmerendszerek közül a liberalizmus képessége és hatása az előbbiekhez mérhetően alacsony volt, és a legkevésbé volt képes kibontakozni és tábort ütni. Bár sok elve más politikai erő gondolkodásában felismerhető, és már csak ezért sem lehet jelenlétét, hatását negligálni. Az egyik jellegzetessége volt a megye politikai életének, hogy abban gyakran nem „vegytisztán” jelentek meg a pártérdekek, így a politikai elvek is gyakran összekeveredtek. Ezek közül talán a legfeltűnőbb itt is, hogy a „nemzeti” kisajátítása száz éven át kedvelt vita témája maradt a pártoknak. Ki képviseli jobban, igazán, vagy még igazabban licitálása a nagy politikai vetélkedő alapmotívumává vált. Sajátosnak tűnik esetünkben is, hogy a félelemkeltés, gerjesztés a napi élet velejárója lett errefelé is. A semmit sem tisztelő, nihilista vüágpolgárral elsősorban a városokban élőket rémítették. A kolhoz szemlélet az élet minden területén megjelenő víziója nemcsak a falvakban, de általában is hatásos fogásnak bizonyult. Éppen úgy mint egy időben a „klerikális reakció” szó- összetételben is sokan- paradox módon - a legsötétebb földi erők mahinációját vélték leleplezendőnek. Ügy tűnik, hogy az évszázad tanulsága e tekintetben, hogy valamire való párt, csoportosulás csak akkor tud tartósan megmaradni, kézzelfogható bázisra szert tenni, ha világosan kifejezi viszonyát a jelzésként felsorolt eszmékhez, és ennek során a saját érdekcsoportjának véleményt alakító erejévé válik. A századvégi rendszerváltás (1989) eseményeiben ezek az elvek tükröződnek vissza. Homo politikus Az elmúlt évszázad - minden kétségen túl leszögezhetően megállapítható - a politikában tevékenykedő ember korszaka volt. A megállapítás nemcsak általában, de Nógrádban is igaz, hiszen jelentős személyiségek különleges színvonalon ellátott feladatáról kell szólnunk. Az 1900-as évek nagy megyei politikai egyéniségeinek sorát Prónay Mihály főispán vezeti (1906-1917 között látta el ezt a feladatot) aki a közigazgatás szakszerűségét építette fel, és tartotta is fenn hosszú évtizedek alatt. Kiegyensúlyozott, következetes magatartásával valóságos tekintélye volt szűkebb és tágabb közösségében is. Az őt követő fiatalabb generációt képviselő Huszár Aladár, Sztmnyavszky Sándor szemléletében az új körülmények közötti szellemi építkezés volt a vezérelv. A nemzetét féltő Huszár Aladár (1920-1922 között volt főispán) a modem megyei Madách- kultusz elindítójaként kezdte közéleti pályáját, és antifasiszta mártírként fejezte be életét a mauthauseni koncentrációs táborban. Sztranyavszky Sándor (1922-1926 között volt főispán) hosszú, több évtizedes parlamenti képviselőségén túl a két város - Balassagyarmat és Salgótarján - közintézményeinek felépítésében, külső képének fejlesztésében vállalt kezdeményező szerepet. Politikai pályafutásának befejezését a német politikai orientáció erősödése ellen fellépő magatartása is motiválta. Az 1945 utáni évek politikusai közül Jakab Sándor (1926) neve szükségképpen megőrződik. Tevékenysége elsősorban Salgótarján város rekonstrukciójának elindításához köthető, abban meghatározó személyiség volt. Devcsics Miklós (1933), az új gazdasági szemléletből következő iskolaépítési programjával, a települések külső képének igényes kialakításának szorgalmazásával tűnt ki. A rendszerváltás során, az önkormányzatiság elvére épülő közgyűlés első elnöke, Korill Ferenc (1944) a közigazgatás és a politikai gyakorlat összehangolásában, a megyehatáron túlra tekintő megye szorgalmazásában volt kezdeményező. Áthozható értékek Az új évszázad nem jelenti azt, hogy egyszer, s mindenkorra elhagyjuk korábbi énünket. Az élet folytatódik, és folytatáshoz szükséges kritikai vizsgálat, elemzés végeredményeképp jöhet létre a mérleg: erre még szükségünk van, ez még nem elvégzett feladat, és néhány szokásunkat magunk mögött hagyhatunk. Az elmúlt évek, évtizedek fontos tanulságaként elsőként az élő és érzékeny társadalomszemlélet érvényesülését és megvalósítását hangsúlyoznám. Az ún. önhibájukon kívül „leszakadó” csoportok élethelyzetének alakulása mind az állami, mind az önkormányzati, mind a civil szervezetek számára komoly kihívást jelent a XXL században is. Világosabb utat kell biztosítani az egyéni képességek kibontakozásának. Az út legfontosabb sajátossága a műveltség számonkérése a művelődés lehetőségeinek gazdagítása. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a gazdasági - technikai - műszaki fejlesztéseinek befogadására képessé kell válnunk. A tudásunkat újra fel kell építenünk, és ennek velejárójaként hangsúlyosan a szellemi építkezésnek kell e tájon is hangsúlyossá válni. Az is kétségtelen, hogy előrelépésünk fontos eleme a nyitottság elvének érvényesülésében fog megjelenni. E téren a region- alízmus korszerű elveinek és ismérveinek betartása fontos követelmény egyre szélesebb kör számára. Életünk úgy alakult, hogy velünk mások is élnek. Ma úgy hívjuk őket: kisebbség. A jelenlétük fontos feltétele annak, hogy kapcsolatteremtő képességünk gazdagodhas- sék. Az elmúlt száz év sok tanulságának gazdag tárházából, ha csak ezt a három ajánlást megfogadnánk, minden kockázat nélkül leszögezhető: a körülöttünk lévő és a tágabb világunkban élő embertársaink és mi magunk boldogabbak lehetnénk. És hát nem ez a célunk? DR. HORVÁTH ISTVÁN
