Nógrád Megyei Hírlap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-22-23-24 / 95. szám

2000. Április 22., szombat HÚS VÉT Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal Ő meghalt mindenkiért.... Minden évben visszatérő, a keresztény közösségek számára a legnagyobb üzenetet hordozó ünnep közeledik: a húsvét. Egy ün­nep, ami az ember megváltottságára, transzcendens hivatására hívja fel a figyelmünket. Jézus Krisztus hozta meg a legnagyobb ál­dozatot az emberiségért. Áldozattá vált, olyanná, aki teljesen és végérvényesen kiszolgáltatta magát a vak emberi hatalomnak. Ez az önátadás önkéntes volt a részéről - szerétéiből tette. Semmilyen evilági érdeke nem fűződött hozzá. Ez a fajta engedelmesség és életeszmény idegen a ma élő ember­nek, aki a háborúk és békétlenségek képeit látva inkább az ószö­vetségi „szemet szemért” mentalitást és valóságot tapasztalja meg napról napra. A „halál kultúrája" (II. János Pál pápa) egyre jobban elhomá­lyosítja előttünk az életben maradásunk és életszeretetünk iránti vágyat. Értékrend zavarunk következtében az élet helyett megany- nyiszor a halál mellett (abortuszvita) lépünk fel „törvényes" joga­inkkal. S e kiélezett küzdelemben az ember embernek farkasává válik: nemcsak a transzcendens, de emberi (alap)rendel- tetésünkről is megfeledkezünk. Erre emberileg kiutat nehezen találunk, pedig keresnünk kell! S a hívő, keresztény ember a megoldást a feltámadt Krisztustól kapta, aki 2000 évvel ezelőtt vállcdta az ember útját, örömeit, szenvedéseit és megpróbáltatásait. Az üres sír, a feltámadás iga­zolta a Mester szavait, aki minden kor emberének febnutatja az igazzá válás lehetőségét. S még ha néhány tanítványa hűtlenné is vált hozzá (a történe­lem viharaiban), a Krisztus-követés a személy legalapvetőbb dön­tése. Élő felkiáltójel és botránykő radikális felszólítása: „Ha valaki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét és kövessen engem" (Mt 16,24). Mégis ebben rejlik az Ő titka: csak önmegtagadással (ha a búzaszem el nem hal...) válhatunk az Isten országának tagjaivá és elkötelezettjeivé e földön. A keresztények tudják, hogy Jézus Krisztus nem egy megoldás (a sok közül) életük nagy kérdéseire, hanem a megoldás: „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Végül Krisztus feltámadása a mi jövendő feltámadásunk kez­dete és forrása. Jézus utolsó szavai adják meg a hívő ember remé­nyét és teszik teljessé az életét: „íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig" (Mt 28,20 b). A húsvét üzenete minden kor emberéhez szól, ahogy Szent Pál apostol írja a korinthusi közösségnek: „Ő meghalt mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki meghalt és feltámadt értük. (2Kor5,15). L.O. Elfogadja a keresztet Vállára veszi, nem lázad. Imába remegnek ajkai. Töviskoszorú gyötri homlokát, szemei megváltásról álmodnak. Fejet hajt, tudja: az örökkévalóság órái következnek, mert mindennél jobban szerette Övéit. Urunk! Adj erőt, s mentsd meg lelkeinket! Nagypénteki könnyek A keresztúti ájtatosság befejeztekor hal­kan rendeződtek padjaikba a hívek. Sötét sziluettek, mozdulataikban még az utolsó strófa alázata: ...imádunk téged Krisztus és áldunk téged, mert a te szent kereszted által megváltottad a világot. Egyszerű emberek. Némelyiket már há­tulról is megismerem. Bözsi néni vállkendő- jén például napok óta megakad a szemem. Kis fehér cémaszálat mindig rajta felejt. Érthető, mindennap csak egyetlen útja van, az pedig ide vezet. A nagypénteki megfosztott oltár mementó, de a várva várt örömhír je­le is. Ezt a halált oly szépen tanította pendülésemkor édesanyám. Nagy ára volt a mi megváltásunknak ■ mondogatta - Krisztus halálá­ba került. S mikor rémülten néztem meleg arcába, mindig azzal nyugtatott. Édes Istenem, de jó, hogy vársz reánk. Ilyen egyszerűen, ilyen Szépen sen­ki sem tudta még megmagya­rázni számomra a legféltet­tebb remény, a Feltámadás poézisét. Lila-fehér, lila-opál fény­kévében királyi testet takar a fehér gyolcs. Rózsafüzérek fonódnak a gyönyörű ke­zek közé. Apáké, anyáké, sóhajukban néha hallik: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkein­ket... Ó Atyám, könyörgéssé vált a legszentebb ima. Kortyokban nyeljük köny- nyeinket, megérkezett nyomorunk miatt, s egy­másra szorultságunk csen­des menetelésében ne hagyj minket magunkra. A templom hátsó kapuja valamikori kovácsremek. Vi- _______ r ágfüggönyt rajzol a kupolára. A későn jövők és a koldusok búvóhelye. Roggyant munkásember érkezik. Viselt kabátja, kitérdesedett nadrágja, napszámos emlékeket ébreszt. Keze fáradt, réveteg pil­lantásokkal nézelődik, s mint aki alig várja, hogy önmagával találkozzék, odahúzódik a virágindák mögé. Támaszkodnia kell, alig áll a lábán. Először homlokát dűtötte a rács szé­lének, majd imára gyűrt ujjaival tapogatott a vasvirágok közé. Nehezen ment neki az imádság. Vagy a keze esett szét, vagy mor­molandó gondjai maradtak félben. Átéltem sokszor ezt a fáradtságot, s ismét jó anyám tanácsa jutott A szerző illusztrációja eszembe: ha ve­szélyben vagy, netán felebarátod keresztje látszik nehezebbnek, imádkozzál és segíts másnak is imádkozni! Igen, értem, most a helyett az ember helyett is fohászkodnom kell. Talán kettőnk szavait jobban érti a meg­bocsátó. Ő kimerült, azt is láttam fájdalma van. Együtt nem könnyű a meditáció, de ten­nünk kell. Vigaszváráskor kiderülhet, hogy egyformák a gyarlóságaink. Megható a csend. Lehajtott fejű ministránsok állnak őrt a Szentsírnál. Gondolataimban a remény és irgalom sugallja a megtisztulást. A szent testről lekerült a fehér drapéria, s a kapu koldus csöndjében kezével kapasz­kodni kezdett a férfi. Mint gyökerek, melyek elszakíthatatlanul fonják be a menekvés út­ját. Nem leplezhette tovább gondjait. Sze­mének könnyablakán keresztül sorfalat álltak a gyertyafények, s a Krisztusarc még szelídebbnek látszott. A szobrot biztosan régi ács faragta. Nyugodt álmot költött a szemére, fáj­dalmas sebei, mint kinyílt rózsaszi­rom, elmúlásunkra egyáltalán nem utalnak. Ki tudja, hány helyre vonszolták már, fáj­dalmas mosolyával mennyi irgalmat sugárzott szét. A kiterített test nyuga­lommal foszforeszkált. Fénye szétterült a templomban. Egy anya lépett a gyóntató székbe. Most láttam először, hogy valaki gyerme­kével együtt térdel a zsámolyra. Pro­fán Madonna gyermekével. Megfesthető litur­gia. A díszrácsnál a kimerült férfi zsebkendőt nyom a szeméhez. Gyűrött, fe­hér rongydarab. Takarja kékült szemgödrét, a szakadásaiba zokog­ja a közös imát: ...de szabadíts meg a gonosztól. Monumentális látvány. Egy ember szorítja a templom vasrácsát, zokog, s már nem tudom megkülön­böztetni a virágdíszt a szorító kéztől. Az egy­személyes dráma nagy pillanata. Nem tudom, nagy volt-e a bánata, a fáj­dalma. Ha az volt, megszabadította ott az Is­ten. Az örök visszatérés ünnepe volt az a nagypéntek. A gyertyák fénye csillaggá bom­lott egy egyszerű ember könnyeiben. *A szerző Budapesten élő, Cserhátszentivánról elszárma­zott festőművész BAKALLÁR JÓZSEF „Az örök szerétéiből jöttem, s oda térek vissza” A feltámadás ünnepének kialakulása és a vasárnap A húsvét a zsidó pászka-ünnep, a héber „peszah” és az arám „paszcha”, elmenni, kivo­nulni igéből származik. Ez az ünnep a zsidók egyik legnagyobb, évenként visszatérő ünnepe. Az Egyiptomból való kivonulás emléknapja. Eredetileg az i. e. 9. században az aratás kezde­tének az ünnepe volt. Később elvesztette a ter­mészettel kapcsolatos jellegét és történelmi ala­pot kapott. Az ünnep hét napig tartott, Nizzán hónap 14-én kezdődött. Az ünnepre egyeszten- dős, hibátlan bárányt vágtak le, a csontjának megtörése nélkül. Megsütötték és kovásztalan kenyérrel fogyasztották el. A húsvéti lakomán 10-20 személy jelenléte volt szükséges, kovász­talan kenyeret (maszóth, „macesz”) ettek és ke­serű salátákat fogyasztottak. A lakomán ünne­pélyesen ürítették ki borral telt kelyheiket. A leg­fiatalabb ünneplő kérésére a legidősebb ünnep­lő férfi elmondotta a Biblia alapján az egyiptomi szabadulás történetét. Az egy hétig tartó ünnep minden napján áldozatokat mutattak be a jeru- zsálemi templomban. Az ünnepet követő szom­bat utáni napon egy marék friss gabonát kellett felajánlani. Napjainkban az ünnep előestéjén, ünnepi vacsora keretében az egyiptomi kivonu­lás történetét olvassák fel. A húsvét a kereszténységnek is egyik legna­gyobb ünnepe. Ezen az ünnepen Jézus Krisztus feltámadását ünnepük a keresztyének, akik a 2. századtól hozták kapcsolatba a zsidók húsvét- ját, Krisztus halálával és feltámadásával. Húsvét megünneplésének napja nem volt egységes. Ál­talában az volt a szokás, hogy Jézus feltámadá­sát Nizzán hónap 14-e utáni vasárnapon ünne­pelték, előtte való pénteken Krisztus halálára emlékeztek. Az ázsiai provinciákban pedig min­dig Nizzán 14-én tartották Krisztus feltámadásá­nak ünnepét. E napon 3 órakor befejezték a böj­töt, agapét tartottak és két nap múlva tartották meg húsvétot, még akkor is, ha az nem vasár­napra esett. A jeruzsálemi templom pusztulása után (Kr. u. 70.) a húsvétot a tavaszi napéj­egyenlőség napján, március 21-én tartották meg. A húsvéti vitát a niceai zsinaton, 325-ben zárták le. Ez a zsinat kimondta, hogy a húsvétot minden esetben vasárnap kell ünnepelni. A va­sárnap pedig a tavaszi napéjegyenlőséget köve­tő holdtölte utáni vasárnap legyen. Ha a holdtöl­te vasárnapra esik, akkor a húsvétot a holdtöltét követő vasárnapon kell ünnepelni. E rendelke­zésnek a 8. századig nem mindenütt vetették alá magukat a keresztények. A 4. századtól kezdő­dően a húsvét előtt negyven napon böjttel ké­szültek a húsvétra a keresztények. Az Egyházak Világta­nácsának 1998 decembe­rében tartott ülése elé is odakerült a húsvét meg­ünneplésének a kérdése. A keleti és nyugati egyhá­zakat elválasztó okok kö­zül az egyik a húsvét, Jé­zus feltámadása ünnepé­nek különböző időpont­okban történő megün­neplése. 1998-ban a nyu­gati egyházak április 12- 13-án, a keleti egyházak április 19-20-án ünnepel­ték a húsvétot. A XIII. Gergely pápa által megre­formált naptárat az orto­dox egyházak nem fogad­ták el, ebből adódik az el­térés. Az Egyházak Világ­tanácsa javaslatot tett a húsvéti ünnep együttes ünneplésére és remény van a megegyezésre. A javaslat az, hogy a húsvét ünnepe az első tava­szi holdtöltét követő vasárnapra essen. Mind a keleti, mind a nyugati keresztyénségben 2001- ben esik húsvét ünnepe ugyanarra a vasárnapra. A húsvéti ünnep életbevágóan fontos voltát Pál apostol húzza alá: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Ámde Krisztus feltá­madt a halottak közül, mint az elhunytak zsen­géje. (1. Kor 15, 14.20) Karl Heim professzor mondta: „Minden ember hitből él, azaz valami­lyen hit szabja meg külső és belső magatartását. Ámde két féle hit van, az egyik hit azt mondja, a Nihilből (semmiből) jöttem és oda megyek visz- sza. Ez tragikus hit. A másik a húsvéti hit; az örök szeretetből jöttem és oda térek vissza. Ez a hit örömöt, békességet hoz az életünkbe és en­nek a hímek kell erősödnie.” A fentiek üdvösségszerző ténye eredmé­nyezte a vasárnap megünneplését. A zsidók és a zsidókból lett keresztények a szombatot tartották ünnepnek, mint a hét utolsó napját. A pogányokból lett keresztények a hét első napján Jézus feltámadását ünnepelték, szombat he­lyett. A szombat ünneplé­se a 2. században meg is szűnt, de a zsidó­keresztények . sokáig, egyes helyeken a 9. száza­dig, a vasárnap mellett a szombatot is megünnepel­ték. Noha Constantinus császár 321-ben a vasárna­pot császári ediktummal, a római birodalom állami ünnepévé tette, a zsidóke­resztényeknek is megtil­totta, hogy szombaton pi­henőnapot tartsanak. A hi­vatalos pihenőnap a vasár­nap lett. Magyarországon azokon a helyeken, ahol templom volt - a mellette lévő téren -, vasárnap vásárt tartottak. I. László és Könyves Kálmán ki­rályaink megtiltották, hogy vasárnap vásárt tart­sanak. Ezzel a tilalommal kívánták előmozdíta­ni, hogy a vasárnap méltó helyet foglaljon el a mindennapok sorában. A keresztyén ember előtt nyilvánvaló, hogy minden vasárnap a feltámadt Úrra emlékezünk, aki legyőzte a bűnt, a halált és az ördög hatal­mát. Ezért ez a nap, a test pihenése mellett, a lel­ki feltöltődés, az „élet kenyerével” való élés elen­gedhetetlen napja. ________________________________________MEQYASZAI LÁSZLÓ evangélikus lelkész Túrmezei Erzsébet: Húsvét után Húsvá előtt... nehéz, szomorú léptek, Húsvá előtt... zokogó, bús miértek. Húsvét előtt... ajtók, kemények zártak. Húsvá előtt... arcok, fakóm-váJlak. Húsvá előtt... szívek, üres-szegények. Húsvá előtt... kihamvadott remények. Húsvá előtt... egy nagy: Minden hiába! Bús eltemákezés az éjszakába De húsvá lett! Feüámadott a Mester! Húsvá után el gyásszal, könnyekkel! Húsvá után futni a hírrel frissen. Húsvá után már nem kérdezni mii sem! Húsvá után új cél és új siáség! Jézus él! Nincs út, amely messze esnék Húsvá után... erő, diadal, élet! Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet, akik még mindig húsvá előtt élnek. Az ősök tiszteletére, az Úr dicsősségére Cipőnk alatt morzsolódik a berkenyéi temető kálváriadomb­jához vezető út agyagos röge, amikor Schmidt Józsefné polgár- mester asszonnyal, a faluszövet­kezet erős kezű elnökével csend­ben ballagunk a stációkkal szegé­lyezett keresztút mentén. Szem­léljük a mészkőoszlopokon dí­szelgő bronz domborműveket sorban, ahogy Jézus szenvedés- történetét és kereszthalálát meg­örökítik.- A mészkőoszlopokat, s a kál­váriadomb keresztjeit még a déd- nagyapám Grauszman József ál­líttatta egykoron az úr dicsőségé­re - mondja Schmidt Józsefné, miközben az 1887-ben keletke­zett, azóta többször is átrajzolt bevésést szemléljük az egyik ke­reszt talapzatán. - A keresztút stációoszlopain is voltak képek, de 70 év óta erre már senki nem emlékezik, elkoptatta őket az idő. Most újra élhetjük a régmúltat, a lemenő-nap fénye meg-meg csillan a bronzon, ahogy az év­század óta kitartó őrként sorjázó oszlopok csúcsát ékesítik a dom­borművek, s remélhetően újabb 100 év üzeneteként a jelenről, meghagyva őket az utókornak.- V. Majzik Mária budakeszi szobrászművész alkotásai, a mű­vésznő igazán nekünk tetsző munkát végzett, alig egy hónap alatt, mindenki örömére, megelé­gedésére - mondja a polgármes­ter asszony, akit arról kérdezek, hogyan döntött a család: jóté­kony felajánlást tesz, azaz felújít­tatják a már-már elfelejtett stáció­kat.- Saját kezdeményezésemre mellém állt a család is. Tudja én nagyon sokat köszönhetek a Jó Istennek. Nagyon sok kegyelem­ben van részem, szinte érezhető­en. Még amiben csak belefog­tam, mindig sikerült. Ezért hálá­ból cselekedtem, anyagi költsé­get vállalva. Meg aztán Grauszman dédnagyapámra is gondoltam. Csak hírből tudom, milyen szegénység volt akkori­ban, mégis: nyomorúságuk elle­nére is volt ereje, képessége és kitartása, hogy felajánlást te­gyen, áldozzon a berkenyéi egy­házközség javára, s megépíttette a kálváriát és a keresztutat. Gon­doltuk, most, amikor anyagilag is jobban áll a család, legyen bennünk legalább annyi erő, ké­pesség és nagylelkűség, mint an­nak idején a dédnagyapámban volt. Hál1 Istennek édesanyám él még, 74 éves. Nagyon sokat be­szél a szüleiről és a nagyszülei­ről, és úgy döntöttem, hogy az ő emlékük is megérdemli a tiszte­letet, ezt leginkább úgy tehetjük meg igazán, hogy amit jó 100 éve áldozatos munkával létre­hoztak, felújítva őrizzük tovább a falunak, hogy unokáink, déd­unokáink számára is maradjon valami. Nagypénteken délután szen­telték fel a berkenyéi temető meg­szépült keresztútját, s tartottak hosszú évek óta először ismét áj- tatosságot az ott élő katolikus hí­vek a Krisztus szenvedéstörténe­tét jelképező stációoszlopok tö­vében térdelve. Mikor e sorok megjelennek, már nagyszombat éjszakájára, a feltámadás örömét hirdető esti körmenetre készül­nek a világ keresztényei. SZABÓ GY. SÁNDOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents