Nógrád Megyei Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-04-05 / 54. szám

2. OLDAL SALGÓTARJÁN BALASSAGYARI MEGYEI KÖRKÉP PÁSZTÓ 2000. MÁRCIUS 4., SZOMBAT Faragó Zoltán: T j=; R £ F* j Á Ö Megérkezett a tavasz. Egyelőre csak a kertek alatt settenkedik, de már jól látható jelei vannak. Az elmúlt hét elején meleg is volt, szépen sütött a nap, szerdától azonban borús, ködös, esős, havas esős időjárás következett, de időnként felszakadozott a felhőzet. Éjszakánként fagyott, ami valamelyest nappalra is konzerválta a megroppant, jéggé dermedt hókupacokat. A szél persze sokat hűtött a nappali hőmérsékleten. Két séta: Hollók felülről A szökőnapi hattyú A bakancsom talpa megsüly- lyedt a kásás hó alatt: engedett a fagy szorítása, fellazult az avar és az erdő talaja. Érdekes dolog ez. Két hete már csak itt-ott akadt egy-egy hófolt és -sáv, azután elég volt az egyetlen éjszakán át tartó havazás, s ismét fehér lett minden. Salgón és környékén is ez a helyzet, a nemrég még egy­színű barna fűruhát viselő Medves-fennsíkon csak a fák tör­zse és koronája feketéink messzi­re, - a föld reménytelenül fehér. A Salgó alatti bükkösben a bo­káig érő, vizes havat taposva arra gondolok, hogy remélhetőleg márciusban már nem fogja fehér paplan takarni a környéket. Sze­retem ugyan a telet, de november óta elég volt belőle, most már iga­zán jöhetne egy kis kárpótlás. Nem csak hőmérséklet és napsü­tés, hanem mondjuk színek dol­gában is: frissen fakadó lombok a fenyők komor örökzöldje helyett, lila és sárga színű kora tavaszi vadvirágok a fagyott jégminták fehérje után, s mindenekelőtt üde zöld fű a hólepel helyén... Ez kellene már, erre vár az ember, s csak reméli, pár nap múlva a nö­vények szárában megindul a nedvek keringése és kipattannak a már most is duzzadó rügyek. Egyelőre azonban a hegyen nem sok jele van a kikeletnek. Árulkodni csak egy harkály do­bolása árulkodik: valahol a tá­volban egy ágcsonkot kopogtat egy, a hangerőből ítélve leg­alább közepes termetű faj. A rendkívül gyors csőrvágásokat a fa rezgése felerősíti, így igen messzire elhallatszik a tamtam. Nincs is az a harkályhölgy, ame­lyik ellent tud állni az ilyen nap­pali szerenádnak. Olyan erősza­kos természetű harkály férfiú azonban sűrűn akad, amelyik hajba, azaz inkább tollba kap fajtársával azon, hogy melyik asszony szíve kit illet. A hóval borított salgói bükkös­ben cinegékből álló vegyes csapat keresgélte táplálékát. Néhány őszapó is volt közöttük. Valami­vel feljebb érve holló korrogását hallottam, majd a távolból zöld küllő kiáltását. Az előbb aligha ő dobolt, mert ez a termetes har­kály csak ritkán csinál ilyet. A várrom környéke csendes volt, ember nem járt az ódon bás­tyákon. Sütött a nap, meleg is volt, de még a déli oldal szikláin is akadtak itt-ott hófoltok. Körbe­jártam a frissen felújított falakat, közben többször és több helyről hallottam a hollók hangját, meg­pillantani azonban csak egyszer sikerül őket: hárman repültek egymás mögött a bükkfák felett, egy-egy légimutatványt is produ­kálva közben. Pár perccel később a felújított toronyból éppen a vi­dék panorámájában gyönyörköd­tem, amikor váratlanul ismét megpillantottam két hollót, még­hozzá felülről: a Boszorkány-kő felől érkeztek egymást kergetve, szárnyaikat meg-megbillentve. Fekete tollruhás hátuk csillogott a napfényben. Amikor észrevették, a vártorony fölé emelkedtek, s csak a korrogásukat hallottam később. Annyira azért nem vol­tak bizalmasak, hogy látni is en­gedjék magukat. Egybként elég ritkán figyelheti meg az ember a repülő madár hátát, a hollóét meg szinte soha... Később átballagtam a Boszor­kány-kőre, közben is folyamato­san hallottam a hollók kor­rogását, sőt, egyszer hatot is ösz- szeszámoltam a levegőben! Ép­pen a fenyvesben voltam, csak itt-ott láttam ki a sűrű lombok kö­zül, így lehet, hogy többen vol­tak. Mindenesetre elég nagy hol­lójárásnak számít ennyi példány megfigyelése. Jól emlékszem, hogy húsz évvel ezelőtt akkora ritkaság volt a varjúfélék óriása, hogy évek teltek el úgy: egyetlen egy sem került az ember szeme elé. Az ország egyik legritkább madara volt, csaknem kipusztult. Valamikor a hetvenes években négy állatkerti példányt még vis­sza is vadítottak a Pilisben. Miért szaporodhattak el eny- nyire? Pontosan nem tudjuk, de az biztos, hogy a védelemnek kö­szönhető a dolog. A dúvadmér- gezés betiltása például minden­képpen segített. A mezőgazdaság átalakulásának köszönhetően is kevesebb vegyszert használnak a földeken, több lett a holló fő táp­lálékát jelentő rovar és kisrágcsá­ló. Az alkalmas fészkelőhelyek száma az idős fák fogyása miatt aligha gyarapodott, de mivel élet­tér bőven áll a faj rendelkezésére, ez a találékony, szemfüles madár megkeresi a neki megfelelő meg­oldásokat. Ahol például nincse­nek nagyra nőtt, öreg fészkelőfák, ott a magasfeszültsé­gű villanyoszlopokon neveli fió­káit. A hollónak jelentős termé­szetes ellensége is csak egy van, az uhu, ami azonban az egyik legritkább hazai ragadozó, alig néhány pár költ belőlük egész Észak-Magyarországon. Gondo­lom a szaporodáshoz hozzájárul az is, hogy a holló hosszú életű madárnak számít, bár a közhie­delem szerinti száz esztendő he­lyett legfeljebb húszat él meg a természetben. Ennyi idő azon­ban bőven elegendő arra, hogy évi egyetlen fészekalj felnevelése mellett is egy párnak akár nyolc­van-száz utódja legyen. A hét elején a Boszorkány-kő szikláin még nyomuk sem volt a kora tavasszal virító kökörcsinek­nek, de a zuzmók már igencsak élénk színekben pompáznak: kén- és okkersárga, méreg- és fa­kózöld foltok tarkítják a köveket. A szikla déli oldala felé haladva leereszkedtem egy keskeny ösvé­nyen. Közben szárnysuhogás ütötte meg a fülemet, majd legfel­jebb hat-hét méterre, bal kéz felől két holló jelent meg. Amikor ész­revették, tettek egy fordulatot a levegőben, s meredeken felfelé kezdtek repülni. Nem emlék­szem, hogy valaha is láttam vol­na ilyen közelről a varjúfélék és az énekesmadarak óriását. (Szin­te hihetetlen, hogy ez a repedt- fazékhangú, 120 centi­méter szárnyfesztávol­ságú Góliát énekesma­dár. A rendszertani be­sorolást azonban nem a méret vagy az éneklő­tudomány, hanem a gé­gefő szerkezete hatá­rozza meg.) A két nagy madár a magasból zuhanórepü­léssel tért vissza a szik­la közelébe és ismét hallottam a számytolla- ik közül a levegő fütyü­lését. Ezután Zagyvaró­na felé tettek egy fél­kört a völgy felett. Köz­ben jobbra-balra forog­tak, felcsaptak a ma­gasba, azután zuhanni kezdtek, - néha csak­nem a fák koronáját súrolták szárnyukkal vagy ék alakú far­kukkal. Közben korrogó és krúgó hangokat hallattak. Most már csak ketten voltak, az előbb látott többi példány odébbállt. A két feltűnően viselkedő hol­ló már bizonyára párba állt, s alighanem revírt - költő- és táplálkozóhelyet - foglalt magá­nak a Salgó és a Boszorkány-kő környékén. Mind a Karancs, mind a Medves hegység teljesen fehér volt még a hét elején. Bizonyos tengerszint feletti magasság alatt azonban elolvadt már a hó. Aki nem járt mostanában a hegyek­ben, talán el sem hiszi, hogy ott még mindig összefüggő a hólepel. A maconkai víztározó környé­kén azonban csak mutatóba látni egy-egy hósávot a sűrű kökény­bokrok örökké árnyékos tövé­ben. Nem csoda, hiszen ez az ál­lóvíz alacsonyan, völgy aljában terül el. A tó felszínét azonban még nagyrészt jég borítja, ottjá- tamkor csak a sekély öblökben fodrozta az erős nyugati szél a szabaddá vált vízfelületet. A me­der szélén a nádas és kákás ré­szeket mindenfelé felégették. Kár, mert tél végén, kora tavasz- szal a vadnak alig van rejtekhe­lye. Pár hete, amikor ugyanitt jár­tam, jó pár fácánt és egy mezei nyulat is láttam. Megfelelő taka­rás és éjszakázóhely nélkül egyik faj sem élhet hosszú ideig... A tó Mátra felőli szélén húzó­dó kopár domboldal felett a min­dig látható szarkák mellett egy ki­sebb termetű ragadozót vettem észre. A hegyes szárnyú, karcsú madár félköröket írt le a mező fe­lett, időnként pedig ráfeküdt a szélre, s egy helyben szitálva fi­gyelte a föld felszínét: mozdul-e egér vagy pocok a száraz fű kö­zött. Egy vörösvércse volt: vonu­ló faj, de sokszor már tél végén is visszaérkezik, - a madaramat ép­pen február 29-én láttam, - sőt, enyhe időszakokban egy-két öreg példány akár át is telelhet. (A leg­utóbbi hideg évszak persze nem ilyen volt...) A szép ragadozó jó darabig kö­rözött a domb felett, de egyszer sem csapott le. Végül elrepült va­lamerre a maconkai házak felett. Ekkor váratlanul fehér folt öt­lött szemembe a tó szélén: a part­tól úgy húsz méternyire, a kékes színű jégtábla közelében egy bütykös hattyú hím ült a vízen. Időnként a felszín alá dugta a fe­jét, hogy növényi táplálékához hozzáférjen: még azt is jól lehe­tett látni, hogy hosszú hínárszála­kat húz ki a víz alól. Amikor a kö­zelébe mentem és lefényképez­tem, alighanem megijedt, mert kis nekifutás után szárnyra ka­pott és a szomszédos öbölbe re­pült át, ahol a jégen landolt. A nagy madár csúszkált egy kicsit, de azután visszanyerte az egyen­súlyát. Éppen egy felégetett nádas folt húzódott előtte: a hófehér, nagy madár az elszenesedett nö­vényszárak mögött furcsa ellen­tétként jelent meg, - de egyben valahogy a tavaszi újjászületést is jelentette. A bütykös hattyúkat nem zavarja a hideg, a vastagon befagyó, kicsiny nógrádi víztáro­zókon azonban nem tudnának kitelelni. A hattyú itt is talált egy kisebb rést a jégtáblák között, és onnan húzogatta elő a vízinövényeket. Jól látszott az is, hogy bal lábán jókora alumíniumgyűrű van. Az az igaz­ság, hogy a nálunk fészkelő büty­kös hattok kivétel nélkül Nyugat- Európából származó, félig háziasí­tott majd elvadult, úgynevezett parkmadarak. Az északi tundrá­kon élő igazi vadhattyúk messzire elkerülik az embert, bár annak kö­zelsége néha kétségtelenül előnyt jelent. Például a szemétből némi táplálékhoz juthatnak. A tó vége felől tőkés récék re­kedt sápogását hozta a szél, azu­tán fel is szállt három madár a ná­dasból. Egyikük egy nászruhás gácsér volt. Amikor a tó végében mesterségesen kialakított kis félszigetre ér­tem, egy szürke gém is felröp- p e n t közeledtemre. Ez is a tavasz je­le, mert bár a nem jegesedő vizek mentén sokszor áttelel ez a világos- szürke, bóbitás madár, de azért mégiscsak vo­nuló faj. (Január közepén az Ipo- lyon is láttam egyet, pedig ak­kor a folyó vize csak egyes, rövi- debb szakaszokon nem állt be.) A tőkés récék ezúttal is megle­hetősen sokan voltak, s úgy visel­kedtek, ahogy kora tavasszal el­várja tőlük az ember: kisebb-na- gyobb csapatokban repkedtek, általában a nádfoltok közötti víz­felületekre, ritkábban a jégre szállva le. Később viszontláttam a szürke gémet is. A nagy madár nyakát s betű alakban tartva, lomhán szárnyalt a mező felett, azután a tó mocsaras végében szállt le a nád között. Később még egy kellemetlen élményben volt részem. A hátam mögül felröppent néhány réce. Amikor feléjük fordultam, valamit megpillantottam a tó jegén, amint- legalábbis úgy tűnt - a szemköz­ti part felé szalad. Pézsmapocokra gyanakodva emeltem fel a távcsö­vet, s fedeztem fel a lencsében egy- feketére iszapolódott műanyag­flakont... Azt görgette úgy a csípős szél, mintha valami állat iparko­dott volna a túlpart felé. A tavasz legbiztosabb jeleként csütörtökön egy barázdabillegetőt is láttam. A hosszú farkú madár Salgótarjánban, a garzonház kö­rül röpködött a sűrű szemű havas eső közepette. Egyébként a csapa­dékot ragyogó napsütés követte, ami ilyenkor nem szokatlan. Az ittmaradás esélyei (Folytatás az 1. oldalról) A Konszenzus Alapítvány két pro­jektjét Kun Zsuzsa és Tátrai Judit is­mertette. Az alapítvány a Britisch Council támogatásával és kezdeménye­zésére indított el egy helyi közösségi problémamegoldó modellt, melynek lé­nyege az, hogy a település problémáit az önkormányzat, a gazdasági szerve­zetek és a civil szféra együttműködésé­vel tárják fel és kezeljék. „Lendületet adunk Tarjánnak” elnevezésű program­juk célja, hogy a helyi fiatalok hatéko­nyabb részt vállaljanak a város életé­ben, képviseljék és érvényesítsék érde­keiket. Pájer Marianna röviden összefoglal­ta annak a salgótarjáni fiatalok között végzett szociológiai kutatásnak az ered­ményét, amelyből a városban élő fiata­lok jövőre vonatkozó elképzeléseit és a városhoz való viszonyát ismerhetjük meg. A TaRKhaN Műhely tagjai Bognár Gusztáv és Skoda Róbert egy lakossági és művészeti akcióra dolgozott ki (saját bevallásuk) szerint rapid projektet Tar­ján tarkán címmel, melyben azt ígérik, hogy pusztán a salgótarjáni szürke és fe- ’ hér betonépületek kiszínezésével, kép­zőművészeti alkotásokká változtatásá­val a város minőségileg változik meg. Az emberek hangulata jobb lesz, az öt­let mintaértékűvé válhat más városok előtt is, és így Salgótarján, nem negatív és szomorú, hanem pozitív szenzáció­ként szerepelhet az országos nyilvános­ságban, és a majdani útikönyvekben. Bognár Gusztáv szerint minden vál­toztatás utolsó fázisa az anyag megvál­toztatása kell legyen. Ezt meg kell előz­nie az információk cseréjének, aminek egy olyan nemzetközi konferencia ad­hat fórumot, mely salgótarjáni kezde­ményezésre meghívná azokat a ma­gyarországi és kelet-európai városokat, melyek előtörténete hasonló a miénk­hez. így Salgótarján egy csapásra min­taértékűvé válhat nemcsak itthon, ha­nem külföldön is. A legfontosabb, hogy a változtatásban hitet találjunk, mert annál jobb úgysem lesz, mint amit mi elképzelünk (Törő elv). Gusztos Péter egyetemi hallgató a vá- rosmarketing-munkacsoport és a Ma­dách Öregdiák Társaság nevében (sze­mélyes élményekre is alapozva) beszélt arról, milyen kedvezőtlen és hamis kép él Magyarországon az. emberekben Sal­gótarjánról, és sajnos ezt az itt élők is elhiszik. De ez a kép egy tudatos város- arculat-építéssel hatékonyan megvál­toztatható. Hankiss Elemérre utalva ta­láljuk ki Salgótarjánt! Bármilyen jövőre utaló gondolatnál azonban nem hagy­ható figyelmen kívül a fiatalok, a diá­kok véleménye, hiszen leginkább ők lesznek a haszonélvezői, vagy kárval­lottal minden jól, vagy rosszul megva­lósuló elképzelésnek. Abban mindenki egyetértett, hiszen valamennyi előadásban elhangzott, hogy a Salgótarjánhoz tartozó táj és kör­nyezet szépsége rendkívüli az ország­ban. Ez a város egyik legnagyobb értéke. A táj és környezet védelméről Salgó­tarján természeti értékeinek megóvásá­ról és a benne rejlő lehetőségekről Drexler Szilárd, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munka­társa tartott érdekes és művészi diaké­pekkel színesített előadást. Az előadásokat követő kötetlen be­szélgetésen is nagyon fontos gondola­tok és igények hangzottak el, és a jelen­lévők ennek a fórumnak a folytatását szorgalmazták. Ugyancsak felmerült a városban lévő civil szervezetek közötti együttműködés igénye. A találkozó egy városkiáltvány meg­fogalmazásával ért véget, mely teljes terjedelmében a Nógrád Megyei Hírlap február 26-i számának első oldalán ol­vasható és megtalálható a www.cwt.hu internetes honlapon. Amennyiben a kiáltvány szövegével bárki egyetért, ezt személyesen is meg­erősítheti aláírásával az aláíróíveken, vagy az Interneten. A terepasztal-be­szélgetésen elhangzott előadások írá­sos összefoglalását az ígéretek szerint a Nógrád Megyei Hírlap hasábjain az ol­vasók is megismerhetik. Reméljük szándékaink világosak, és ebből kiderül, hogy nem gondoljuk sem magunkról, sem az általunk meg­szólított körről, hogy csak rajtunk mú­lik Salgótarján jövője. Rajtunk is. Máso­kon is. Arra kérünk mindenkit, hogy a találkozó tényéről, az ott elhangzott gondolatokról, megjelent írásokról vé­leményüket ne hallgassák el. _________________PÁJER MARIAKWA ÉS SKODA RÓBERT ( a találkozó szervezői) Hollók nászröpte. A háttérben Salgó vára. Bütykös hattyú a maconkai tarozon______________a szerző felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents