Nógrád Megyei Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-28 / 73. szám
2. OLDAL SALGÓTARJÁN BALASSAGYARMAT MEGYEI KORKÉP PÁSZTÓ 2000. MÁRCIUS 28., KEDD Békére, nyugalomra lenne szüksége a kereszténydemokrata pártnak A választópolgárok többsége értetlenül nézi a kereszténydemokrata pártban zajló folyamatokat, a régi és új vezetők közötti hatalmi villongásokat. A kereszténydemokráciával szimpatizálók világosan szeretnének végre látni. Ezt szolgálta a Kovács Gáborral készült beszélgetésünk is, amely a március 7-i lapszámunkban „Talpra állnak a kereszténydemokraták” címmel jelent meg, s a kereszténydemokrácia egyik táborának a véleményét tükrözte. A megnyilvánulás jogát kérte ez ügyben Gyürky János , a KDNP megyei elnöke, akivel a történtekről, a párt ügyeiről beszélgettünk.- Az újságíró kötelessége a hiteles tájékoztatás. A KDNP-ről szóló hírek sokak számára nem világosak. Ön szerint mi a tényleges helyzet a pártban?- Az elnök úr személyét illetően úgy érzem, hogy jelenleg nem az én tisztségem nyilatkozni. Valóban elhangzanak olyan vélemények, hogy az elnök úr személye, megnyilatkozásai nem segítik a KDNP megítélésének, a népszerűségének a növekedését. Én azonban pillanatnyilag csak Nógrád megye problémájánál szeretnék maradni. Nekem vannak ellenvéleményeim, javaslataim a választmányi üléseken és én ezeket nem az elnök ellen teszem, hanem a KDNP érdekében. Az esetleges vitákat nem kívánom felhasználni az elnök ellen. Annak megvan a maga menetrendje. Törvényesen választottuk meg az elnök urat. Eljön az ideje, amikor a munkájáról beszámol és ennek alapján a választmány mérlegel és majd dönteni fog. Maradjunk Nógrád megyénél.- A megyében tehát az a helyzet, hogy a párt törvényes megyei elnöke, Gyürky János és a szervezetből kizárt Kovács Gábor volt megyei elnök, csak a tagság egy bizonyos rétegének a véleményét tolmácsolta?- Igazából nem tudom, hogy milyen véleményt tolmácsolt. Ugyanis a február 25-én kezdeményezett összejövetelre engem nem hívtak meg. Pedig úgy gondoltam volna, hogy áld két év alatt másért sem dolgozott, mint hogy a KDNP-n belüli béke helyreálljon, létrejöjjön az egység, azt illett volna meghívni. Amikor választmányi ülésen, elnökségi ülésen is felvetem határozati javaslatként is a béke helyreállítását, akkor miért sorolnak engem a törvénytelenségek támogatói közé. Miért sorolják az engem megválasztott tagságot a törvénytelenségek támogatói közé. Mi ez? Nem értem! Egy újfajta keresztényüldözés? Az ellenfelek ugyanabba a hibába esnek, amiért ők lázadoznak és tiltakoznak. Engem, aki azt akarom elérni, hogy végre béke és nyugalom legyen, a hibákat orvosoljuk, újabb igazságtalanságokkal akarnak büntetni? Nem értem?- Mi a megoldás a kereszténydemokrácia jövője érdekében? Ha csak a megyét nézzük, itt is vannak ellenvélemények. Mit lehet ebben az ügyben tenni, hogy ez a választókat is elszomorító helyzet megoldódjon?- A megoldásra nagyon nehéz választ adni. Ugyanis én kezdettől fogva azt láttam megoldásnak, hogy az egymással úgymond valamilyen fenntartásokat tápláló személyek, csoportok üljenek le, beszéljék meg a dolgokat. Történtek is erre kísérletek, kezdeményezések. Voltak is ennek eredményei. De ezek után, amikor engem, aki ennek egyik élharcosa vagyok minden téren, meg sem hívnak, teljesen kihagynak ezekből a megbeszélésekből, akkor most nem tudok erre választ adni. Azért sem, mert hovatovább személyi vitává fog ez az ügy is fajulni és én messze nem akarok ilyen vitát. A február 25-i megbeszélésre mások kifejezett kérésére mentem el, nem a szervezők kérésére. De fel kellett áll- nom és csendben elmenni, mert az én stílusomnak az ami ott elindult, nem felel meg. Én békét, egyetértést akarok, ezért dolgozok, ott pedig számonkérés indult be, aminek én nem akarok szereplője lenni.- Láthatóan és érzékelhetően a kereszténydemokraták országos és megyei szerveinél sok dolog szorul még tisztázásra és bizony nem nagyon látszik a megoldás. Kovács Gábor úgy nyilatkozott, hogy senkit nem kívánnak eltávolítani, várják, hogy a nézetkülönbségek előbb-utóbb tisztázódnak és a régi egység szellemében törekedhetnek a KDNP törvényes működésének a helyreállítására. A jelenlegi helyzet azonban azt tükrözi, hogy az egységre kevés a remény, hiszen már a megyei szinten is komoly véleményeltérések tapasztalhatók a kereszténydemokrácia jövőjét illetően. Van remény a tisztázásra?- Az a másik félen múlik. Azon, amely eddig nem a megbékélést kereste, nem azt, ami összekapcsol bennünket, hanem mindig azt nagyította ki, ami közénk állt. Amíg ezen a magatartásán a másik fél nem változtat, addig tulajdonképpen nem lehet közeledni. Ha engem, mint a tagság által szabályosan megválasztott megyei elnököt teljesen kívül akarnak re- keszteni a megbékélési folyamatból, akkor a tagság maga fog ellenállni ennek a folyamatnak és újból fellángol egy személyeskedő, sehová nem vezető küzdelem, A másik tábornak is el kell jutni oda, hogy azt keresse, ami még összeköt bennünket. Senkinek nem lehet bocsánatot adni, ha nem hajlandó azt mondani, hogy tévedtem. Én bármikor bevallom, hogy tévedtem, ha tévedtem, ha megmondják, hogy miben tévedtem. De elvárható ugyanez, azok részéről is - ezt a tagság nevében mondom - akik a '98- as választások alatt nyíltan és durván a KDNP ellen kampá- nyoltak és kijelentették, hogy nem támogatják a KDNP-t. Közülük ma jó néhányan magukat tartják a párt képviselőinek. Hol itt az igazság?! Valahol, valakinek már fel kellene ismerni, hogy öncélú zavarkeltés folyik a KDNP körül. Csak azt nem tudja az ember, hogy ezzel kinek, mi a célja. Mi a célja más párt országgyűlési képviselőinek KDNP-t szervezni? Nem tudom!- Akkor végül is ki a párt megyei elnöke? Ha ön, akkor mi az, ami cselekedeteiben vezérli?- Ha az ellenszervezkedők elismerik a KDNP-nek és elnökének legitimitását, akkor én magam is legitim elnöknek tartom magam. Engem a megye tagsága és választmánya választott meg elnöknek és maga a tagság is legitim elnöknek tart. Nem fogad el olyan személyt elnöknek, aki a '98-as választásokon minden erejét, társadalmi, politikai és egyházi kapcsolatait felhasználta arra, hogy a KDNP-t és jelöltjeit lejárassa, megbuktassa és más párt részére kampányolt. Amikor nyilvánvalóvá vált a párt veresége, nem mulasztotta el megtenni kárörvendő megjegyzéseit. Megyei elnökként én két gondolatot fogalmaztam meg. Nem fogok senkire kizárást javasolni és mindenkit a munkája minősítsen kereszténynek és demokratának. A kétéves munkám a KDNP fennmaradását és a tagság megbékélését szolgálta. En komolyan vettem a biblia üzenetét, amely szerint „ha csak egy igaz van köztetek, megkímélem a várost!" Ha II. János Pál pápa azt keresi, ami a keresztényeket összeköti a megbékélés érdekében, akkor a földi halandók miért nem eszerint cselekednek! SZABÓ ENDRE „Virág a költészet...” Tavaszi versünnep általános iskolásoknak A győztes, Majdán Béla átveszi a zsűri elnökétől, dr. Csongrády Bélától a jutalmat és a ván- dorserleget. fotó: gyurián tibor Magunk mérjük saját jövőnket A salgótarjáni társadalom egyik ma tetten érhető legnagyobb gyengéje, hogy képtelen megszerveződni saját nagy horderejű problémái kezelésére. Gyenge a politikai érdekérvényesítő képessége és alacsony civil szervezeteinek vállalóképessége. Városunk jövőjének kérdésével foglalkozók között többen gondolják, hogy ennek egyik oka múltunkban gyökerezik, vagyis abban, hogy Salgótarján a fejlődéséhez szükséges muníciókat mindig külső erőforrásoktól kapta. Minden szándék, igyekezet, tett, amely továbbéltet egy korábbról datált kulturális rendezvényt, dicséretet érdemel manapság. Különösen fontos, hogy a 2000. esztendőben, a magyar államalapítás millenniumának ünnepi évében ne szakadjon meg egyetlen értékes folyamat sem, sőt új hagyományok alapjai teremtődjenek meg. E gondolatmenet szerint az elismerés hangján kell szólnunk a salgótarjáni Arany János Általános Iskola 1993-ban kezdeményezett és azóta minden évben megtartott, a névadó költőről elnevezett versmondóversenyéről is, amely az elmúlt hét esztendő során pódiumra szólította a megyében lévő hat város, illetve térség irodalom- szerető általános iskolás versmondóit és egy újabb fórumot biztosított a kimondhatatlanul gazdag klasszikus nemzeti költészet számára. Az elmúlt hét végén immár nyolcadik alkalommal adott otthont az Arany iskola az ifjú versmondók találkozójának. Sajnálatos, hogy Bátonytere- nyét, illetve környékét nem képviselte egyetlen szavaló sem. Annak viszont őszintén lehetett örülni, hogy a salgótarjáni válogatón két határon túli, füleki kislány is bekerült a március 25-i döntőbe. Az Arany-napok részeként megtartott versmondómatiné ismét bebizonyította, hogy a költészet - minden baljós jel ellenére - él, a magyar fiatalok újabb és újabb nemzedékei szívesen forgatják a versesköteteket és mindig vannak, születnek, akik magukénak érzik és tehetségesen tolmácsolják a költők gondolatait, érzelmeit. Nekik adhat egy újabb impulzust, hogy az április 11-i költészet napja mellé ez évtől március 21-e, a tavasz első napja is felsorakozik, mint a líra világünnepe. A jó átlagszínvonalú találkozón ezúttal is balassagyarmati győztes vitte el a pálmát. Sőt csakúgy, mint az elmúlt esztendőben, az idén is Majdán Béla (Balassi gimnázium) végzett az első helyen. A második helyre Katona Kingát (Fülek, Ifjúság úti általános iskola) rangsorolta a zsűri, míg harmadik helyet Budai Zoltán (rétsági általános iskola) szerezte meg. Ugyancsak szép, kiemelendő produkciót nyújtott Herczeg Viktória (Pásztó, Dózsa iskola), Bada Klaudia (Salgótarján, Bolyai gimnázium) és Holes Mónika (Diósjenő). A vándorserleget egy esztendeig - Majdán Béla jóvoltából - a Balassi Bálint Gimnázium őrizheti. A Nógrád Megyei Hírlap a kezdet kezdetén feliratkozott e kulturális program társrendezői sorába és ezúttal is könyvadományokkal járult hozzá a győztesek jutalmazásához. Ennek az érvelésnek szerintem is van történeti alapja, bár nyilvánvalóan a problémakör összetettebb attól, hogy csupán egy okra vezethetnénk vissza. Ugyanakkor, ha belegondolunk, településünk első fellendülését külső tőkének és kívülről érkező emberi erőforrás együttesnek köszönheti, melynek megjelenése jószerével semminemű kapcsolatba nem hozható az itt élt falusi őslakossággal. Az iparszerű bányászkodás megfelelő alapokat teremtett a’ további megtérüléseket, profitot ígérő befektetésekhez, a jó egzisztenciális és szakmai karrier perspektívák pedig Európa távoli tájairól is vonzották a szakképzett és kevésbé szakképzett munkaerőt. A századforduló önmagát generáló, imponáló távlatokat sejtető fejlődési spirálját szakította meg az első világháború kitörése, majd az azt lezáró békedekrétum. A szétzilált, szétszakított gazdasági, történeti munka- megosztási rendszer már-már regenerálódni látszott, amikor újabb világháború rombolt. A háborút követő új társadalmigazdasági rend természetéből adódóan csak állami-politikai akarattal egybehangzóan lehetett bármilyen fejlődésről gondolkodni. Városunk szerencséjére másodszorra is külső akarat - ebben az esetben a dolgok természetéből adódóan politikai szándéktól vezérelten - anyagi és emberi erőforrásokat, ha úgy tetszik, tőkét összpontosított fejlődésünkre. Aligha akad, aki vitatná, hogy Salgótarján szédületes pályát futott be a nyolcvanas évekre. Csakhogy éppen ennek az évtizednek a közepére kidőlt mögü- lünk a világ. Tudomásul kellett vennünk, hogy az a világpiaci, gazdasági koncepció, amire építettük a jövőt, már nincs érvényben. Néhány év múlva pedig a véglegesre tervezett államszocializmus sem volt érvényben. Salgótarján társadalma és gazdasága korábban elképzelhetetlen mélységbe zuhant, s azóta is ott hever. A mögöttünk hagyott krízisévtizedre döntően a teljes elbizonytalanodás, a minimum cselekvés volt jellemző. Egyes területeken figyelemre méltó eredmények is születtek, hiszen ki vitatná el, hogy a város költségvetési egyensúlyának megteremtése, vagy az ipari park első ütemének megépítése nem eredmény. Mégis mintha általános lenne a várakozás. Várakozás az állam segítségére, várakozás az esetlegesen betelepülő külföldi tőkére, amely majd megoldja a problémáinkat. Jó, ha tudjuk, hogy sem az állam, sem az ide érkező jelentősebb befektetők nem fogják megoldani azt az igen összetett problémaegyüttest amiben élünk. Az ipari beruházást végrehajtók nem ezért jönnek ide és nem ez a dolguk. Mindenki vár valami nagy csodára, valami sorsváltoztató történésre, ugyanakkor mintha általánossá vált volna a csalódás és kiábrándultság, amitől napról napra teljesebbé válik a depresz- szió. A helyi társadalom még mindig itt élő, aktív tagjai pedig kezdenek egyre türelmetlenebbé válni. Önmagunk múltjára pillantva talán természetes a várakozás, a külső beavatkozásra várás, de most az egyszer nem valószínű, hogy elégséges a puszta remény. Törvényszerűen meg kell fizetnünk önnön múltunk vámját? Egyáltalán kell-e még ettől is nagyobb vámot fizetni? Esetleg nem érke- zett-e már el az ideje annak, hogy új alapokra helyezzük önmagunkról alkotott felfogásunkat? Nincs itt az ideje tudatosan szembenézni saját korlátáinkkal, lehetőségeinkkel és számba venni önmagunk erejét? Mára nyilvánvalóvá vált, hogy városunkban nem történt meg annak egyértelmű felismerése, miszerint végérvényesen átalakultak az adottságainkat favorizáló értékrendek. A számunkra új viszonyrendszerek új mentalitást, az eddigiektől eltérő gondolkodást és szervezettséget, ha kell újszerű intézményesültséget kívánnak. Ezt nevezhetjük korszerűségnek, de nem az a lényeges, hogyan nevezzük, hanem inkább az, miképpen cselekedjük és kommunikáljuk. Vagyis egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy csak önmagunk lehetünk saját jövőnk kiindulópontja, vagyis mi magunk mérjük saját jövőnket. (Lényegében erről gondolkodott Bognár Gusztáv is a civil fórumon megtartott előadásábah.) A politikai és hatalmi erőközpontok, a pénzosztó adminisztrációk, a hivatalok és a civil ambíciók önmagukban elszigetelten rendkívül korlátozott hatáslehetőségekkel rendelkeznek. Ezt a nyilvánvaló igazságot mindenki tudja, mégis mindenki egymástól független sikerekben véli megtalálni önmaga üdvösségét. Egyedül csak azért is. Ennek a tarthatatlan helyzetnek a képtelenségét mondta ki végre a február 24-i civil fórum („Terepasztal-beszélgetés”) szinte minden megszólalója. A saját előadásomban arra szándékoztam felhívni valamennyiünk figyelmét, hogy még nem gondoltuk végig városunk problematikáit kellő mélységben, annak teljes komplexitásában. Nem néztünk szembe a szőkébb és tágabb környezetünkben zajló folyamatokkal, nem értelmeztük e folyamatok mozgási irányát, sebességét és lehetséges kimenetelét. Már láthatók markánsan kirajzolódó tendenciák, amelyekhez tudatosan kellene viszonyulnunk, de mi még nem rendelkezünk a tudatos reagálás képességével. Ezt a helyzetet rendkívüli veszélyforrásnak jelöltem meg, mivel a fejlődés új rendjei egyértelműen térségi egyenlőtlenségek egyidejű jelenlétében bontakoznak ki. Salgótarján még nem tudta kellő karakter- séggel tisztázni jövőbeni szerepeit, nincs világos jövőképe, ugyanakkor gyorsan fogy az időtartaléka. Ráadásul nem csupán magáról a városról van szó, hanem az őt körülvevő mintegy 30 kilométer sugarú körben elhelyezkedő településekről és az ott élő emberekről is, akik életére meghatározó hatást gyakorol Salgótarján. Úgy tűnik elérkezett a pillanat a város hosszú távú fejlesztési stratégiájának kidolgozására, amelyet nem szabad és nem érdemes a helyi társadalom aktív közreműködése nélkül elvégezni. Mintha a politikusok, a közéletben jártas civilek, az intézmények kreatív szereplői egyszerre ismerték volna fel a helyzet diktálta kényszert. Most már talán csak kellő nyitottságra és elszántságra lenne szükség minden irányból, amelyet nem helyettesítenek a végiggondolatlan improvizációk Megalapozott és a helyben élők támogatását élvező városstratégia kidolgozása kellő időt igénylő folyamat. Türelmes, nyitott műhelyekben folyó aprólékos és olykor konfliktusokkal teli munkára kell berendezkedni. Tudnunk kell, hogy a stratégiatervezésnek nem egy dokumentum elkészítésére kell szorítkoznia, hanem egy véget nem érő folyamatnak kell lennie, ahol a résztvevők állandóan készek tanulni és megújulni, vagyis jó esetben folyamatos, városi önépítő folyamat veheti kezdetét. A program célja, egy közösen vállalható jövő megteremtése. A közös munka tétje, hogy végre birtokba vehetik-e a salgótarjániak saját városukat. Az előadás további részében néhány olyan kérdésre igyekeztem ráirányítani a figyelmet, amelyek végiggondolása aligha kerülhető meg: lehetséges-e egy új helyi gazdaságot tervezni, építeni csupán globális tőkére alapozva; miért tartom lényegesnek, hogy elkészüljön Salgótarján kereskedelemfejlesztési koncepciója; a jövő nem biztos, hogy csak a múltunkból következik, ezért bátorítani kellene magunkat merész célok megfogalmazására stb. Végül a városstratégia-képzés egy közösségi talapzaté lehetséges folyamatát, elveit, eljárását vázoltam fel. BRUNDA GUSZTÁV
