Nógrád Megyei Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-18-19 / 65. szám
SALGÓTARJÁN BALASSAGYARMAT EGY KORKÉP PÁSZTÓ 2000. MÁRCIUS 18., SZOMBAT Faragó Zoltán: T E R E JP j Á K Ó Szivárványos felhőfoszlány Furcsa az időjárás, áprilist idézőn szeszélyes: a változások pár órán belül végbemennek. A záporszerű esőt verőfényes napsütés követi, a hideg szél bárányfelhőket hoz, a derült idő ellenére sűrű szemű hódara hull... Az évszakhoz képest hideg van. Megfigyeltem egy érdekes természeti jelenséget is: Eger felé tartva a Nagy-Eged-hegy Bükk felőli oldalát eső áztatta, s már igen messziről, az útról lehetett látni, hogy egyetlen sötét felhőből, keskeny pásztában érkezik az égi áldás, miközben az égbolt másfelé jórészt derült, tavasziasan kék... Olyan volt, mintha a felhő egy nagy dézsa lenne, amiből egy láthatatlan égi kéz meglocsolja a földet. Később aztán akadt ennél még érdekesebb természeti jelenség is, de ne vágjunk a dolgok elé... A szilfák ágain megpattantak az emberi köröm félholdjához hasonló méretű rügyek: közelről szemügyre véve kis taraj is látható rajtuk, mint a kiscsibék fején. Nem is olyan sokára a ki- bomló levelek fűrészes szélei lesznek e világoszöld koronács- kák. A zöldről jut eszembe, hogy zsíroznak már a zöldikék: messzire hangzó, a költőterület elfoglalását jelző „zsríííí” kiáltásuk egyre gyakoribb. Az erdei pintyek is mindenfelé énekelnek reggel és este: hangos, dallamos, madarásznyelven verésnek mondott strófáik csendben, szélzúgástól mentes időben akár fél kilométernyire is elhallatszanak. A barázdabillegetők is jóformán mindenfelé láthatók, hallhatók már. Az azonban furcsa, hogy a téli madáretető környékén még mindig csízek tanyáznak. A parányi, sárgaszürke színezetű madárkák már csak a földön keresgélhetik táplálékukat, mert a cinegék „éttermei” napok óta nem kapnak napraforgó-utánpótlást. A hosszúra nyúlt tél alatt azonban az etetőt látogató szárnyasok meglehetősen sok magot szétszórtak a környéken, így van is mit összeszedni. Kivéve, amikor némi vizes hó takarja a talajt, mert az elmúlt napokban erre is volt példa... Ennek ellenére az elmúlt napokban a mélyen fekvő, könnyebben felmelegedő, szélvédett helyeken ki- virágzott az ibolya. Az illatos, lila virágocskák a magasabb részeken azonban még téli álmukat alusszák. A cinegéknek kihelyezett odúkba is sűrűn bebújnak már a reménybeli leendő lakók: kékcinegéket figyeltem meg, amint egyikük a nyílásba kapaszkodva, fejével, sőt, egész felsőtestével sűrűn bólogatva ajánlotta a szomszéd gallyon üldögélő leendő párjának a jónak ígérkező költőhelyet. Hím példány lehetett, mert egy pillanat múlva olyan vadul esett egy érkező harmadik kékcinegének, mint valami ragadozó. El is kergette. Később őt zavarta el egy jóval termetesebb széncinege, aki ugyancsak a párjával együtt érkezett. Mi más lenne ez, mint a tavasz jele? Az erdőben majdnem bokáig ér az elmúlt órákban esett, nehéz, vizes hó. Az égen egyszerre úsznak a fehér bárányfelhők és a fekete viharfellegek, de a nap éppen kisüt közülük. A kaptatón felfelé haladva akár tavasz is lehetne a meleg miatt - az erdő azonban szokatlanul csendes. Amikor megállók a fiatal gyertyánok között, egyetlen nesz hallatszik, a fák ágairól időnként lehulló hó halk surro- gása. Várok egy kicsit. A léptek zaját nem nyeli el a hó és alatta a nedves avarréteg, a néhol sárrá ázó, puha erdei talaj. Alig telik el pár perc, és egy vegyes cinegecsapat látogat meg. Széncinege, kékcinege, barátcinege, csuszka, egy teljesen fehér fejű és egy szemsávos őszapó - legalábbis ezeket látom. Majdnem minden erdei sétán, kertben, parkban ezekkel a fajokkal találkozom. Megunni őket? Azt nem lehet: mindig hasonlóan, mégis másképpen viselkednek. A nagy madárcsapat lassan odébbhúzódik, hívogató és tavaszt jelző kiáltásaik elhalkulnak. A szemközt álló bükkös felé veszem az utamat. Itt is nagy a csend, de látok egy feketeharkályt, amint elröppen a szürke fatörzsek között. Jó messze leszáll és kiált is néhányat. Hó borítja a nagy fák alját, hó ül a vastagabb ágakon, a széliránynak megfelelően havasak a törzsek is. Éppen négy hónappal ezelőtt, november 17-én borította be a tél első hópaplanja Nógrádot. Azóta - persze nagy mennyiségi változásokkal - folyamatosan lehet látni vagy a vastag, összefüggő, fehér lepleket, vagy legalább a kisebb hókupacokat és -sávokat. Pedig március második felében már inkább napsütésre, langyos időjárásra vágyik az ember... A bükkösön túl „vegyes fenyves” áll. Azért vegyes, mert luc-, erdei-, sima és douglas- fenyők állnak benne, legalábbis eddig ezeket a fajokat fedeztem fel a sűrűben. Némi havat is tartanak az örökzöld lombok, így sötét is van a fák között. Mókus is tanyázik errefelé, ezért a fenyők koronáját fürkészve ballagok a fák között. Néha egy-egy madár röppen el, általában egészen a közelemből, de a sűrűben nem ismerem fel egyiket sem. A magasba nyúló bazaltsziklák felé tartok, mert ilyenkor már - dacára a télies időjárásnak - sok érdekességet rejthetnek. Más években ilyenkor már gyíkok sütkéreznek a köveken... Közben egerészölyv kiáltásait hallom, de nem sikerül megpillantanom a ragadozót. A vulkáni eredetű szikla azonban kiábrándítóan havas, még a zuzmók is fakónak tűnnek a borult időben, a gyíkok pedig valami szélvédett repedésben még javában alszanak. A csúcsról azonban messzire ellátni. A Mátra felett derült az ég, a Kékes csúcsán ágaskodó tévétorony is jól kivehető. A Karancs árnyékba borult tömbje csupa hó. A fák törzse mesz- szire feketlik, az embernek az az érzése támad, hogy egyenként meg lehetne számolni őket... Az egyik sziklarepedésben váratlanul egy növénykét veszek észre: alig kétujjnyi magasságú csak, de már szirmait bontogatja a fekete, másik nevén feketéllő kökörcsin! A növényke levelei még a sziklán megmaradó kevéske föld alatt pihennek, s csak később bújnak ki onnan. A félig behavazott, sötét színű köveken mászkálva rövidesen még egy tövet találok: tizenkét bimbó van rajta! A kökörcsin a földre lapul, nem nőtt magasabbra a szára: az időjárás eddig nem kedvezett neki. Ne- kiállok fotózni a szép és védett növénykéket. A csúszós sziklán közben önállósítja magát a fényképezőgépem közgyűrűje, a dobozával együtt. Most szerencse, hogy hó van, mert végül a gurulásnyomokat követve találom meg a szétszóródott készlet darabjait, némelyiket vagy tízméternyire. Folytatom a fotózást, s miközben a függőlegesen álló, kényelmetlenül megközelíthető sziklán keresem a kedvező látószöget, észak felé pillantva gyorsan közeledő hóesésre leszek figyelmes. A felhő egy fél perc alatt a fejem fölé ér. Először csak néhány hópihe kering körülöttem, de a szökőárszerű- en, valóságos hófallal közeledő vihar is pillanatok alatt odaér. Elsötétül a világ, szakadni kezd a hó, pár másodperc telik el, és már csak tíz-tizenöt lépésnyire látok. A kökörcsinek már kibomlott szirmait és bimbóit pillanatok alatt hópelyhek lepik el. Jobb híján azt próbálom lefényképezni, ahogyan a növénykék eltűnnek a fehér lepel alatt... Körbejárom a sziklát még egyszer, s egy repedésben találok egy tő leánykökörcsint is! A nagy, világoslila szirmok a földön fekszenek, valószínűleg még az előző havazás nyomta őket a földre. A fekete kökörcsinhez képest igen ritka növény, van olyan év, hogy egy darabot sem látok belőlük. Miután egészen közelről is szemügyre veszem a viszonylag termetes példányt, látom ám, hogy más is felfedezte előttem: a hat virág mellett volt egy hetedik is, amit leszakítottak. Védett növény, tilos átültetni, letépni. Ha mégis leszaggatják, a virág pár óra alatt elhervad. Gyökerestől sem érdemes átültetni, mert nincs az a kert, amelyikben megmaradna: hozzászokott a hegyvidéki sziklák repedéseihez, a szűkös táplálékhoz, a hideghez, a váratlan, gyors felmelegedésekhez, a mindig fújó szélhez... Az is felfoghatatlan, hogy miért nem éri be valaki azzal, ami a virágüzletekben kapható? Van választék, ami ültethető, sőt, talán még szebb is... Időközben a sűrű hóesésben találok még néhány tő feketéllő kökörcsint: nagyobbra nőt'' >' S J5 Nn HMM w ^ MMnBHIMl .......... mmmm ■ mmm K iruccantunk Mytora március idusán Március 15-e remek alkalmat kínált néhány síbarátnak, hogy csatlakozzon a Salgótarjáni Síklub által szervezett mytoi kiránduláshoz. Myto amúgy remek szlovák síközpont, üzemeltetői osztrákok és olaszok, de a hó állagán még ők sem tudtak változtatni. A busznyi kalandor mellett még legalább tucatnyian érkeztek Mytora saját gépkocsival. Mi is ez utóbbi megoldást választottuk, családommal. Mindösz- sze azt nem tudtuk, hogy még a szomszédos faluban, Bystrán sem lesz egy útjelző tábla, ami segítene eligazodnunk. Ehelyett elindultunk a Chopokra vezető úton, ahol helyenként harminccentis jégen araszoltak felfelé a járművek. Később kiderült, hiába, mert Chopok déli oldalát lezárták a síelők elől. Az is csak pár órával ezután derült ki, hogy miért. Az Ala- csony-Tátrában félóránként hatalmas hóvihar kavart végig, hol ónos esőt, hol darát, hol meg hóözönt zúdítva a nyakunkba. Szeszélyes ilyentájt a nagy hegy, nem árt, ha az ember „négy évszakos” öltözetet választ. Mert olyakor-olykor meg hét ágon sütött a napocska, ragyogó panorámát kínálva a mytoi sípálya ezer métert meghaladó csúcsáról. Az első próbálkozások során kiderült, hogy a kb. két kilométer hosszú, nehézségi fokát tekintve piros-kék pálya alsó szakasza kemény kihívást jelent majd. Ezen a fránya ötven méteren ugyanis kibuckásított kásás hó fogadta a lesiklókat. Egy óra tájban felcsillant a remény, hogy a hókezelő lánctalpas gép kiegyenlíti a hódeszkások által fél méteresre feltúrt havat, de nem volt részünk ebben a szerencsében: mindössze egy videós kedvéért indították be az osztrák ratrackot... A csúcsra dupla tárcsás felvonó repítette a népes sportközönséget. A repítést szó szerint kell érteni, hiszen a start után repülőgépet megszégyenítő gyorsulással lódít meg az egyébként kényelmes szerkezet. Kell is a sebesség, hiszen két kilométer tárcsán lógva „nem semmi”, így viszont szinte másfél perc alatt felért az ember. Járatlanok viszont nem vették figyelembe a felvonó sajátos működését: itt ugyanis csak akkor indul el egyegy tárcsa, ha ember kapaszkodik bele, a többit összegyűjti az elmés szerkezet. A tárcsa elindulásához ezért egy érzékelőt építettek be, keresztrúd formájában. Ezt sokan óvatosan kikerülték, s csodálkoztak, hogy meg sem mozdul a vonszolókar. Aki feljutott, annak csodálatos élményben volt része, hiszen a pálya felső kétszáz méterén remek minőségű havon csúszhattunk, itt a bucka sem zavarta az embert. Lejjebb már annál inkább, s itt érződött leginkább a carving sí (piskóta sí) előnye. Az izmokat igencsak próbára tevő sítechnika gyakori pihenésre késztette az embert. Ilyenkor jólesett a tomboló szélvihar ellen egy kis borovicka, egy jobbfajta szlovák sör, vagy a forralt bor. Az ellátásra egyébként sem lehetett panasz, az árak is az elviselhető kategóriába sorolhatók. Az egyre sűrűbben jelentkező csapadék és szél csak rontott a hószőnyeg állapotán, különösen az alsó fertályon. Volt, aki a hóvihart használta ki, hogy betérjen a közeli étterembe, s megkóstolja a hamisítaüan brindzás haluskát. A bátrabbak, így Balogh József, a síklub titkára, az út szervezője már túl volt egyéni csúcsán, azaz, közeledett a tek, mint az előbb látottak, ezért még előbukkannak a gyorsan vastagodó hóréteg alól. Közben a völgyből, az erdő alól őzsírást hoz a szél. Ez valahogy úgy hangzik, hogy: „píííí”. Kiált még néhányat, azután csend lesz. Vajon mi baja lehetett? Sosem derül ki... Felmegyek a legmagasabb sziklára, s azt látom, hogy tisztul az idő. Ritkul a hófüggöny és gyorsan világosodik is... Előtűnnek a környező hegyek, az erdőkből kimagasodó nagyobb fák, azután, mintegy varázsütésre eláll a havazás. A sötét felhő széle kivilágosodik, majd annyira vakító lesz, hogy már ránézni sem lehet, s egy perc múlva kisüt a nap. Talán háromnegyed órát tartott az egész zápor. A csúcsról jól látni, hogy a völgyekben felhők gomolyognak, de a hegyek már előbukkannak felettük. A vihar távolodik, egyre messzebbre ellátni dél felé is. A mélyen alattam húzódó völgyben felhőfoszlányok úsznak, s egyiken megtörik a nap fénye, furcsa tüneményt hozva létre: a szivárvány színei rajzolódnak ki a páragomolyag alján! A csoda legfeljebb fél percig tart, azután a felhőfoszlány elúszik, s vége a varázslatnak. A szikla alatti erdőben feketeharkály, majd zöld küllő kiált. Olyan, mintha búcsúztatnák a hóvihart, a hideget és a telet. Az eddig majdnem bokáig érő hó azonban most már valóban bokáig ér, a napsütötte részek, ahonnan elolvadt az előző hózáporral érkezett réteg, ismét teljesen fehérek. Szikrázik a napfény, a gyorsan felmelegedő, sötét színű vulkáni kőzeten, s már olvadni is kezd a frissen hullott hó. A kökörcsinek szőrös szárain kis vízcseppekké változnak a jégkristályocskák. A látvány gyönyörű, gond csak egy van: még a vihar alatt kifogyott a fényképezőgépből a tartalékfilmem is... ■BMaaiiiiMiiiiiiiaM huszadik lesikláshoz. Az elemekkel folytatott harc és az izmokat megviselő tréning azonban nem engedte még a tapasztalt sízőnek sem, hogy emberfeletti teljesítményt erőltessen. Megállt a tizenkilencediknél, s ez is a sportszeretet része! A mytoi pálya kialakítói gondoltak a kezdőkre és a gyermekekre is. Egy elválasztott lankás részen számukra alakítottak ki gyakorlóterepet. A baj csak az volt, hogy sítalp nélkül nem engedték a szülőket a „karámba”, így aztán nem is volt nagy a látogatottsága. Az európai színvonalat azért jelezte, hogy a pálya szélén gyermekmegőrzőt alakítottak ki. Myto is, s az összes többi tátrai síközpont a bizonyíték rá, hogy egy pályán nem fér meg a hódeszkás és a síelő. Megoldást kellene találni az egyre éleződő konfliktus elkerülésére, nyilván úgy, hogy mindkét sportág szerelmesei megtalálják a pályán az örömüket, egymás zavarása nélkül. Ha ez sikerül, Myton sem kellene a szezon végén buckasíelést tanulni. ____________________________________T. NÉMETH
