Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-05-06 / 30. szám

2. OLDAL 2000. Február 5., szombat----------------------------------_-------------------------------------­M EGYEI KÖRKÉP Faragó Zoltán: T F* j Ö Olvadás, sárjárás Megenyhült az idő az elmúlt napokban, sokfelé elolvadtak a hótorlaszok az utak mellől. Az ember csak rácsodálkozott: milyen széles lett hirtelen a járda! Azután persze rájött, hogy csak azért tűnik ilyennek, mert november közepe óta nem látta a két szélét, csak a közepébe taposott keskeny, je­ges ösvényen botorkált... A hirtelen jött melegben az ember­nek az az érzése támadt, mintha már ki is tavaszodott volna. Az enyhe időjárás azonban csalóka, a szél meglehetősen hi­deg, éjszaka néha még fagy, ráadásul számítani lehet arra is, hogy nem fog ilyen korán beköszöntem a kikelet. Jobb is persze, nem most van az ideje. Sámsonháza, kőfejtő A Kelet-Cserhát festői részén, a szűk völgyben elnyúló Sámsonháza északi szélén érdekes kőfejtő várja azokat, akik szeretnék megismerni a földtörténeti korok emlékeit, vagy egy nagyon könnyű, vagy egy nehéz túra során. Utób­bi persze magyarázatra szorul: aki csak a védett kőbányát akarja látni, annak jóformán le sem kell térnie a Kis- Zagyva-völgyében vezető útról. Aki szeretne felmászni a kőbánya tetejére, arra nagyon meredek, szó szerint zergé- nek való kaptató vár... Eltűnt a hó a domboldalakról, csak a mindig árnyékba bújt ré­szeken maradt meg néhány piszkos hókupac. A városban élő madarak, úgy tűnik, éreznek valamit: a balkáni gerlék rend­szeresen világgá kiáltanák sze­relmi örömüket vagy bánatukat, - már ha kiáltani tudnának. Azt a huhogásszerű hangot, amit a hímek kipréselnek magukból a galambféléknél megszokott tur- békolás gyanánt, semmihez sem lehet hasonlítani. Még jó, hogy közismert, a lakóhelyén bárki hallhatja. Megszólaltak az utóbbi napok­ban a hím feketerigók is. Általá­ban még csak halkan, inkább ma­guknak énekelgetnek, a tojó ma­darakat békén hagyják. Azt már azonban láttam, hogy egymást alaposan megkergették. Felbor­zolt tollazattal, farkát sűrűn bil- legtetve, hangosan riasztva üldöz­te el gyengébb ellenfelét egy aranysárga csőrű, szénfekete hűn madár. Az erdő furcsa arcát mutatja ilyenkor. Amolyan se nem tél, sem nem tavasz állapot. Az árnyé­kos részeken hideget lehellnek a hófoltok, de víz- és földillata van a levegőnek. A szél azonban nem csak ezt hozza, hanem egy kis hi­deget is. Az ösvényeket sár borít­ja, néhol egy-egy darabka jég. Nem valami kényelmes járás esik rajtuk. A Salgótarján fölé magasodó Kálvária keleti oldalából is jósze­rével eltűnt a hó. Amikor utoljára erre jártam, még fél lábszárig ért az érintetlen fehér lepel, néha sur­rogva szakadt le az ágakról egy- egy kölönc, most meg... A napsü­tötte részen marad a sárjárás. A hegy tetején a fenyves alja mindig árnyékban van, így ott még tart a hó. A hegy másik olda­lán szintén, de a fák ágai már se­hol nem tartják a kisebb-na- gyobb hólabdákat. Áll itt néhány fiatal vörösfenyő is, amelynek ilyenkor kopaszak az ágai, mö­göttük örökzöld fenyők állnak, körülöttük kökény- és más bok­rok, amelyeket sűrűn behálóz az iszalag. Először csak a halk cippentésre figyelek fel, azután mind több helyről érkezik a vékony hangocs­ka. Őszapócsapat keresgéli a vö­rösfenyőkön és környékükön a táplálékát. Érdekes, hogy amikor erre járok, szinte mindig ezen a helyen találkozom egy vegyes ci­negecsapattal. Mivel azonban az elmúlt hónapokban csak három­szor jöttem ki ide, valószínűleg a véletlen műve a dolog. Figyelem egy darabig a madár­kákat, mert érdemes. Az ősz­apók nem vesznek össze a szű­kös táplálékon, amit a kéregre­pedésekből, ágak alól szedeget­nek ki parányi csőrükkel. A ve­szekedő, egymást megkergető fenyő- és feketerigók, a kisebb madarakat a napraforgóról már puszta megjelenésével távoltar­tó meggyvágókhoz képest kifeje­zetten békések. Az egyik egy vas­tagabb gallyon alulról kapasz­kodva kutat valami rovarbáb, pe­te vagy korán ébredő pók után. A másik a legvékonyabb ágvégen billeg, hosszú farkával egyensú­lyozva vizsgálódik. A harmadik a levegőben, szárnyával verdesve megáll egy másodpercre, azután beröppen a hátrébb álló fenyőfák közé. Az őszapókétól erősebb hang is vegyül a madárkák halk beszélgetésébe: egy kék cinege kutat az örökzöld lombok kö­zött. Függőlegesen megáll egy gally végén, azután leröppen egészen a talaj közelébe. Az isza­lag szövevényében kutat tovább, - azt, hogy zsákmányol-e vala­mit, sajnos nem látom. Rövide­sen felbukkan egy sárgafejű ki­rályka is, a hazai madarak törpé­je. Halk cippantásokkal keresgél ő is. Szép, sárga koronáját jól lá­tom, amikor alig két lépésnyire elém röppen a kökénybokorra. A közelben váratlanul énekelni kezd egy feketerigó. Nem látom, de dallamos, halk füttyei elárul­ják. A szél meleget hoz. Behunyt szemmel hirtelen tavasz lesz az erdőn... A hegy tetejére azonban még­is érdemes felmászni, s nem csak a pompás kilátás miatt. Aki veszi a fáradságot és a boróka­bokrok közötti meredélyen fel­kapaszkodik ide, kisebb kibúvá­sokban lajtamészkövet láthat. Ez arra utal, hogy a környéket a vulkáni kitörések után elborítot­ta a tenger, a benne élő korallok, csigák, kagylók meszes vázaiból pedig létrejöttek e különböző vastagságú rétegek. Itt - leg­alábbis ami látható belőle - nem túl jelentős, legfeljebb pár méter vastag a mészkő üledék, de egyes közeli helyeken ez akár két- háromszáz méter vastagsá­gú is lehet. Kis szerencsével a sámsonházi hegy tetején vi­szonylag ép kagyló- és csigahé­jakra, koralltöredékekre, tengeri sünök vázaira bukkanhatunk. A középkorban vár is állt itt, Sámson vagy Fehérkő vára, - a történelmi forrásokban mind a két néven előfordul, - s utóbbi bizonyára éppen az itteni laj- tamészkőről származik. (Előb­bi meg egy valóban élt rablólovagról, Sámsonról, aki valaha a környék legnagyobb birtokosa volt. Bár a fennma­radt források szerint jóval a ta­tárjárás előtt élt.) Valószínűleg a tatárjárás után emelték, mert a nemzeti tragédia idején bebi­zonyosodott, hogy az ellensé­ges támadásnak csak az erős kővárak állhatnak ellent. A vá­rat azonban alig kétszáz évig használták, mert már a XV. században romba dőlt, s hadá­szati szerepe .már később sem volt. A tűzfegyverek elterjedése ugyanis a török idők kezdetére már elavulttá, sőt, egyenesen használhatatlanná tette a ki­sebb, a tatárjárás után emelt erősségeket. Valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy Fe­hérkő várának felújítására már nem fordítottak gondot. Aki csak lentről szemléli a meredek, tíz-húsz méter magas sziklafalat, az is sok érdekessé­get láthat. A Cserhát hegység vi­dékén majdnem minden telepü­lés határában volt egykor ki­sebb kőbánya, de nagyobb ki­termelés csak pár helyen folyt, Zsunypusztán például a mai na­pig. Ugyancsak jelentős bánya volt egykor a sámsonházi. Az itt látható szép feltárulásban az andezit és az andezittufa rétegei a legszembetűnőbbek, ezek ré­tegei jól elkülönülnek. A terület a Kelet-Cserhát tájvédelmi kör­zet része. A vasárnap délutánt az ember általában az ebéd utáni ejtőzéssel szokta hasznossá tenni, ha jobb dolga nem akad. Ez is megbecsülni való dolog, de sok minden mást is lehet csinálni, mondjuk, akár egy rövid gyalogtúra is kellemes perceket szerezhet, főleg, ha kedvez neki az idő. A mögöt­tünk lévő vasárnap jórészt szikrázó napsütése bizonyára sokakat a szabadba vonzott, köztük engem is. Gyalogolni jó A balassagyarmati Szontagh utcától egy madárröpte a patvarci pincesor, gondoltam és csizmát húzva, betarisznyázva nekiindul­tam az úgy három kilométerre be­csült túrának. Árván maradt au­tóm és a szomszédok csodálkoz­va nézhettek utánam, hogy gyalo­golok, de hát minden csoda há­rom napig tart. Lassúra fogott lép­tekkel ballagtam a Szontagh utcán végig, köszöngetve az olvadó hó vizének utat lapátoló szomszé­doknak. A nap csodálatosan sü­tött, de a sipkát jól a fejembe kel­lett húzni, mert az előbukkanó szellőgyerekek hidegen simogat­ták körül napsütést régen látott ar­comat. Az elfogyó házak után a tél fehérsége ölelt körül. Az első vas­úti útkereszteződésnél, a Springa- domb felőli részen most a hó tisz­tasága rejtette a végeláthatatlan mennyiségű szemétdombokat, amelyekre a patvarci útra kicsatla­kozva utat tervez a város. A zümmögő trafóállomással szembeni telep két kutyája figyel­mesen, de bizalmatlanul mére­gette gyalogló személyemet. A drótkerítésre függesztett tábla vadhúsátvételt jelzett, de az utol­só vadászati nap végeredménye még nem érkezett ide. Egy sze­rencsétlen fekete kutya teteme az árokban, hogy vadászhatott erre figyelmetlen autó, vagy akár pus­ka is elsülhetett. Egy gyalogló fiú közelgett gyors léptekkel Patvarc felől és kérdésemre, hogy ezzel az irammal mennyi az út, megál­lás nélkül szólt vissza, hogy tizen­kettő perc, táblától tábláig. Ő csak tudja, gondoltam, hiszen társai­val, az Ipoly Walking Gyalogló- klub országosan is jegyzett ver­senyzőivel naponta edzenek ezen az úton. A második vasúti keresztező­dés után jobbra gazos tábla jelezte, hogy a földárverésen nyert terület gazdája a gyenge homokot nem sokra tartja. Szemben vele, viszont serdülő, telepített akácos hirdette, hogy Czesznak János patvarci gaz­da, egy percig sem hagyta magára kárpótlási földjét. Az akácerdőt követő részen gondozott területe­ket takart a hó és egy rendezett málnás, földszerető tulajdonost mutatott. Egy-két szembe jövő au­tó után, futó férfi közeledett és megállás nélkül magyarázta bizo­nyítványát, mármint, hogy egy óra alatt futja meg hetente kétszer a Gyarmat és Patvarc körüli utat. Ez az út olyan ívet ír le, hogy mindkét oldalán mélyedésben van a két te­lepülés. Patvarc felől először a vá­sártér épületei tűnnek fel, amelyet a Balassagyarmattól elszakadt kis falu első polgármestere, Hlacsok János szorgalmazott annak idején. Szomszédságában terül el az Ipoly-parti vásárt szervező Bárány Ferenc motoros crosspályája, ahol az olvadás után újra feldübörög­hetnek a motorok. Az út jobb olda­lán a patvarci szőlők, málnások so­rakoznak a falu irányába, sok he­lyen foghíjasán, új gazdára várva. Mögöttük az Agyagos-tábla fehérít a szügyi határig húzódva. Ősszel még itt szántott Barátosi János így jobb jövő reményében. Azt emlegette a falu és a környék szemében szorgos munkásember­nek tartott mezőgazdasági vállal­kozó, hogy az Antall-kormány ide­jén kapott gépvásárlási lehetőség­gel is csak nehezen tud talpon ma­radni. Ekéjének nyomát a hó most áldásosán eltakarta és munkájá­nak eredményét csak ősszel re­mélheti a reményt vesztett gazdál­kodó. Az úthoz közeli szőlők kö­zött rálátok Tóth János kis birtoká­ra. Az utolsó gyarmati tanácstitkár kordonos szőlője jelzi a gazda kö­tődését az ősi patvarci földhöz. A szilvafák alatt vaskos varjúláb­nyomok mutatják, hogy a tél végét már az eleségkereső madarak is várják. De ennivalót jelez a Patvarc első háza előtti tábla felirata. Res­taurant, olvasom és a jó hírű Va­dász vendéglőre emfékezve egy fröccsre benyitok az ajtón. Az ebédre készülő család kér­dőn néz rám, mit akarok és már mondják is, hogy ez csak volt ven­déglő. - És a tábla? - kérdem. - Azt leszedjük. Ha leszedik, ha nem, a laza fröccs igénye csak bennem ma­radt, na majd a kocsma, meg a pin­cék, gondoltam és haladtam az el­határozott cél irányába. Mögöttem maradt a korszerű házak sorával kiépült új telep, amelynek lakói minden bizonnyal a Balassagyar­mattól való elszakadás ellen sza­vaztak annak idején. A rendezett temető kapuján felirat hirdeti, hogy „feltámadunk az örök élet­re”. Ez valami erőt ad az erre járó embernek, amelyet az is megerő­sít, hogy a temető kerítésén tábla hirdeti, hogy a Csikány és neje sír­kő- és műkőkészítő cég az örök emlékezetnek is megörökíti a jobb létre szenderültet. A Patvarcba vezető út jobb ol­dalának első háza Keresztesi Istvá­né. A sokat dolgozott traktoros pi­henőhelyet épített a házával szom- szédságos kis akácosban, ahol a szebb napokon elbeszélgethet a család és a barátok is megpihen­hetnek egy pohárka hazai mellett, persze csak ha a vérnyomás meg­engedi. A szépen karbantartott evangélikus templom előtti vil­lanyoszlopokon plakát hirdeti, hogy nyúlátvétel lesz és az első osztályú küója 270 forintot is meg­ér. Öreg házak ormába fűrészelt feliratok örökítik a fészekrakás ide­jét, hogy T. P. 1904, vagy a Gyar­mati utcán lejjebb H. J. 1890 és H. Gy. 1906. A volt iskolában a kezdetekkor még Aradi János tanító úr, majd Csábi István tanító úr voltak a falu lámpásai. Most a polgármesteri hi­vatal működik benne. Az előtte épült öreg ház, akár falumúzeum­nak is megfelelne, egy kis tataro­zással. A szép emlékű Bárány An- zelm plébánost is idéző katolikus templom kapuja nyitva várt. A kertben lévő kereszt Dóin József és családja 1949-es adakozását is hir­deti. A templomajtón abortusz el­leni felhívás plakátja olvasható. A zárt, üveges hirdetőben 1997-es tá­jékoztatók várják, hogy a figyel­mesebb hívők gondoskodjanak a cseréjükről. Patvarc főutcája szélesen ter­peszkedve idézi az állattartó idő­ket, bár a vasárnapi ebédidő csendjében feldübörgő motor­hangok is jelzik, hogy a mezőgaz­daságot itt még számosán megél­hetési forrásnak tartják. A főutcán bandukolva a Palóc Lovasok Ba­ráti Körének téli túrája jut eszem­be. Itt akkor is hó borított min­dent és a falu sok taposást megélt főutcáján akadálylovaglást láthat­tak a helybeliek. Most a hó a leg­nagyobb akadály, legalábbis Baranyi Antalnak, aki kerékpár­ján fűzfavesszőnyalábbal tart ha­zafelé.- Derékig jártam a hóban a ko- sámakvalóért - panaszolja az idős cigányember. Neki a hó az aka­dály, a megszomjazott gyalogló­nak pedig a bisztró, ami előtt ugyancsak egy árva Skoda áll, de nyitva van. A szebb és forgalma­sabb napokat is megélt műintéz­ményben azért akad vendég. Gál Pista és Müudik László jó barát­sággal fogadnak és hamar a pultra kerítik számomra is a pohár bo­rocskát. A bezárt Vadász vendég­lőben ráhangolódott gigámnak jólesik az Egri leányka és mellette elbeszélgetünk a falu dolgairól. Mondom, hogy ide gyalogtúrázni lehetne Gyarmatról. Gál Pista azt emlegeti, hogy még autóbusszal is jönnek gyarmatiak a pincesor mö­götti szánkózóhelyre. A bisztróból kilépve a szem­ben lévő pincesor szép és vonzó látványa kap meg. A majdhogy befagyott Fekete-víz hídja mellet­ti géptelep kerítésén lobogó nemzeti zászló az új tulajdonos igényességét jelzi. A téesz vala­mikori telepét rendbe tették és vadonatúj, nagy értékű gépek so­ra mutatja, hogy a környék leg­életképesebb vállalkozása talált itt helyet. A mögötte lévő, volt pálinkafőzőét is értékesítette az őrhalmi tsz. A valaha jó hírű nagyüzem a hírek szerint most teljesen el van adósodva és a va­gyonjeggyel rendelkezők nem sok jóra számolhatnak. A pincesor előtt Patvarc épülő szabadtéri színpada és a körülöt­te rendezett terület mutatja, hogy a megyében is páratlan fekvésű szabadtéri kultúrközpont alakul­hat itt ki. Gazdátlan pincét nem nagyon lehet itt találni. Sok az új építmény, de sajnos megbontják a régi, harmonikus pincesor ké­pét. A falu vezetése figyelhetne a jellegzetességek megtartására, de az építési engedélyeket ki­adók felelőssége is a népi építé­szet megőrzése. A pincék előtti fapadok, asztalok, a föléjük fel­futtatott szőlő is jelzik, hogy a tu­lajdonosok kedves időtöltése a pinceszer. Letelepedek az egyik asztalhoz és előveszem az ele­mózsiát. Friss tepertő, hagymá­val, kenyérrel. Fenséges étek. Míg eszegetem, leszámolom, hogy úgy egy óra alatt bandukol­va értem ki ide. Még a kisgyere­keknek sem megerőltető ez a tá­volság, a hely szépségéről nem is beszélve. A szemben lévő kastély évszázadokat idéz. Az elmúlt év­tizedekben tsz-irodaként, kultúr- házként is működött. Most régi tulajdonosa élhet újra benne, aki kitatarozta. Az épület mögött Hlacsok gaz­da szürke pej lovai futkároznak a téli napsütést élvezve. Velük szemben a volt kis cukorgyárból átalakított és szebb napokat látott műszertechnikai kisüzem mutat­ja magát. A pincesoron egy lélek sem jár. Igaz, nem sok szőlő ma­radt lábon és a kevéske borból sem sok maradt a második fejtés­re. Pedig a pincék jók. Az egyik előtt kis Polski áll meg. No csak, a tepertőt még a végén leöblíthe­tem, gondolom és odaballagok. Ahogy benézek már látom, itt nem lesz ivás. A pince mélyén burgonyát zsákol Gyurján János a barátjával. A Kondor vetőgumója gondosan zsákolva várja a tavaszi ültetést. A mini gumóból kelt krumplija apró lett, azt zsákolják az állatoknak. Elköszönök és, hogy pinceszerre nincs alkalom, hazafelé veszem az irányt. Gyar­mat felé, félúton utolér egy kóbor felhő és pár szem esővel biztat a gyorsabb lépésre. Hidegedik. Az Ipolyon túli dombok, hegyek fe­hérségét barnító erdők még jól látszanak. Egy helikopter zúgása bontja meg a fagyos csendet. A gépszitakötő ahogy jött, úgy elvi- harzik a szlovák határon is át. Ne­ki könnyű, de lehet, hogy azt jel­zi, hogy eljöhet majd az idő, ami­kor ide és oda, nekünk sem lesz nehézkes az átkelés. Bár így len­ne, fohászkodom, de közben a dzsekimet gombolom szorosabb­ra, mert fázóssá vált az idő. Milyen könnyen engedi magát becsapni az ember, csak egy kis jót kapjon. Ez a gyönyörűen in­dult, napos vasárnap is hidegre vált. Február, hol a nyár, kérde­zem és már látom is a választ a Balassagyarmatot jelző táblánál. Szeretlek Alexandra! - hirdeti a ráírt vallomás. Nem lehet már messze ez a kóbor tavasz. ________ SZABÓ ENDRE

Next

/
Thumbnails
Contents