Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-04 / 29. szám

Egész eddigi élete tanulásból és munkából állt Kemencekőműves-rendőrtiszt nyugdíjasként közös képviselő Jakab László ugyan nem salgótarjá­ni, de lokálpatriótának érzi magát. A matyóföldön született, s 1959 óta él a városban. A pályakezdő fiatal­ember a fejlődésnek indult város­ban próbált szerencsét, amit végül is megtalált. Itt kezdte alkotó életét, családot alapított, s nyugdíjasként több száz lakástulajdonos ügyeinek felelős képviselője.- Gyárkémények, kazánkemencék kőműveseként jöttem a Zagyva II. épí­téséhez, s egyik cselekvő részese vol­tam a város iparosításának - indítja a beszélgetést a kezdeteknél. - Dolgoz­tam az öblösüveggyárban az első auto­mata kemence építésén is. Megismerve a feleségét, a síküveg­gyárban maradt 1965-ig. Eközben az üveggyár beiskolázta, így megszerezte az érettségit is.- Ekkor azonban nagy kihívás ért, és pályát módosítottam - mondja. - Be­léptem a rendőrség kötelékébe. A bel- ügynél végigjártam a ranglétrát. Kez­detben objektumőr, majd járőr, később a homokterenyei körzeti megbízotti csoport parancsnok lettem. A városi kapitányságon voltam bűnügyes, ve­zettem a körzeti megbízotti alosztályt, ami több mint harminc ember irányítá­sát jelentette. Ezután a főkapitányságra kerültem, majd 1990-ben betegségem miatt korkedvezménnyel századosi ranggal nyugállományba kerültem - fe­jezi be egy szuszra a pályafutása törté­netét. A rendőrségen eljutott a főtiszti beosztásig, amihez jogi végzettség kel­lett. Neki azonban nem volt jogi vég­zettsége, de a rendőrtiszti főiskolát cum laude végezte, a kiváló szakmai felkészültségére tekintettel elfogadták a személyét. Amikor megkérdezem, hogy mi­ként emlékszik a rendőrségnél töltött évekre, ezt válaszolja.- Az egyenruhás időszakra vagyok büszke. Akkor éreztem igazán, hogy rendőr vagyok. Különösen, amikor a körzeti megbízotti alosztályt irányítot­tam. Később már nem éreztem magam olyan életközeiben, mint az alosztá­lyon.- Mi az oka ennek, talán korábban megbecsültebbek voltak az egyenru­hások? - érdeklődtem.- Én nem így fogalmaznék. Abban az időben más társadalmi viszonyok vol­tak, az emberek önkéntes jogkövetése is nagyobb volt. Másképpen viszonyul­tak az írott és íratlan szabályokhoz, az erkölcsi normákhoz. Talán más célok voltak az embereknél. A rend és a tisz­tesség, a fegyelem általános törekvés volt. Persze akkor is voltak törvénysze­gő, semmi emberek, de a társadalom többségére az önkéntes jogkövetés volt a jellemző. Most azt tapasztalni, hogy inkább a törvények alóli kibúvás a sikk, az a szép dolog, nem a fegyelmezett, ál­lampolgári magatartás. Akkor jobban tiszteltük a törvényeket. Nem fogadom el azt, amit sokan mondanak, hogy meghurcolták, rendőrségi felügyelet alá helyezték. Voltak ilyenek, de a legtöbb esetben ennek oka volt. Előfordulha­tott, hogy ártatlan embereket rágalom, rosszindulat vagy hamis vád alapján meghurcoltak, erről nem tudok. Kíváncsian vártam a kérdésre a vá­laszát, hogy szerinte milyen is a jó rendőr?- Az ma már nem divat, amit a leg­fontosabbnak tartok, hogy legyen hiva­tástudata. A törvények tisztelete, betar­tása és betarttatása valahogyan benne legyen a génjeiben. Ha ez nincs, akár­hogyan teljesíti a feltételeket, már eleve nem lesz jó rendőr. Szerintem a testű-- letbe lépéssel, a felszereléssel senkinek nem lesz hivatástudata. Szükséges, hogy ennek csírái legyenek meg a je­löltben, ami majd később kibontakozik benne, Ha ez nem történik meg, akkor az illetőtől meg kell válni. Ez nem ku­darc, csak rossz választás. Az áldo­zatvállalás is fontos, hiszen azt tudni kell, hogy ebben a szakmában sem nyolcórás a munkaidő. S a lehetőségek­hez képest tisztességesen, példamuta­tóan kell élni a polgárok körében. Ugyanis, ha mást cselekszem, mint amit elvárnak tőlem, másképpen élek, az visszatetszést vált ki az emberek kö­rében. A rendőröknél pedig ez különö­sen fontos, akárcsak mindazoknál, akik felelős beosztásban vannak, az embe­rek szeme előtt zajlik az életük. S nem utolsósorban rengeteg tanulás szüksé­ges a rendőri beosztáshoz. Valamikor nagy dolog volt, hogy valaki középisko­lai végzettséggel lett rendőr. Felnéztek rá. Pedig még ez sem elég. Örömmel ta­pasztalom, hogy a rendőrségnél egyre több a főiskolát, egyetemet végzett fia­talok száma is. Amikor arról faggattam, hogy a nyugdíjazása óta hogyan alakult az éle­te, elmondta, fél éve lehetett nyugdíjas, amikor visszahívtak a testületbe. Jó két évig dolgozott még a rendőrségnél, mint panaszfelvevő a városi kapitány­ságon. Jakab László is azok közé tartozik, akik mozgás, cselekvés, értelmes elfog­laltság nélkül nem tudják elképzelni az életüket. így azután megtalálta a maga társadalmi elfoglaltságát is. A lakását is magában foglaló társasház felügyelőbi­zottságában segített. Egy év elteltével a tulajdonostársak megválasztották a ház közös képviselőjének. Széttárta a kar­ját, mintha szabadkozna.- Nem tanultam én olyan ismerete­ket, amelyek egy ilyen falunyi lakossá­got befogadó épület vezetéséhez szük­ségesek, de nagy hasznomra vannak a főiskolán tanult jogi ismeretek, s hát szakmai ismereteknek sem vagyok hí­ján, mert többek között építőipariba is jártam. Ahogyan sorba vettük élete történe­tét, kiderült, hogy egész eddigi élete folytonos tanulásból és munkából állt.- De hiszen napra kész ismeretek nélkül ma sem lehet dolgozni. Érzem, hogy bizonyos lélektani ismeretek mel­lett szükségem van a műszaki, az ál­lamigazgatási ismereteim folyamatos gyarapítására. Nem is szólva a társada­lombiztosítási és az adózási ismeretek­ről - mondta magyarázatként s még hozzátette - Szerencsére van egy jó könyvelőnk, aki ezeknek a feladatok­nak a nagy részét, az adminisztrációt elvégzi. A közös képviselő lakása egyben iroda, fogadó helyiség, irattár. Hogyan lehet így élni? - kérdeztem.- Van egy régi magyar közmondás, Ha szegény az eklézsia, maga harango­zik a pap - idézte. - Nincs a társasház­nak egy olyan helyisége, ahol a ház irá­nyításával kapcsolatos sokféle admi­nisztrációs munkát el lehetne végezni. Ki lehetne alakítani ilyet, de nem tartom célszerűnek. Növelné a költségeinket, ugyanakkor nem biztos, hogy amikor ott ülnék a kijelölt fogadási időben, ép­pen akkor jönnének a tulajdonostársak. Az emberek általában akkor jelentkez­nek, amikor éppen problémájuk van. Ez tulajdonképpen kényszerhely­zet, de szívesen csinálja, hiszen a nap döntő részében itthon tartózkodik, s hozzá bármikor jöhetnek. A forgalmat pedig mindig a házban adódó feladatok, vagy gondok jellege szabja meg. Van­nak napok, amikor senki sem nyitja be az ajtót. Nemrégiben azonban egyszer­re annyian jöttek, hogy sorban álltak. Többen is mondták róla, hogy az ál­tala készített iratanyagok, de még a leg­egyszerűbb feljegyzések is mintaszerű­ek. Vajon honnan hozta magával ezt a tulajdonságát?- Senki ne tartson nagyképűnek, de akik jól ismernek, azok tudják, hogy mindig a precizitás volt rám jellemző - mondta. - Ugyanezt másoktól is meg­követeltem. Azért kikapcsolódásra mindig kell időt szakítani. Reggel segí­tek a nejemnek a bevásárlásban, dél­előtt a ház hivatalos ügyeit intézem a városban, délután és este a napi admi­nisztrációs munkát végzem.- így képzelte el a nyugdíjaséveket?- Nem volt nekem ideális elképzelé­sem a nyugdíjasévekről, nem is tervez­gettem. Talán jó is. Persze nem egészen így képzeltem el. A gyerekeink kirepül­tek, mind a ketten. Szép hivatást válasz­tottak, a vám- és pénzügyőrségnél dol­goznak. A kedves feleségemmel már csak kettesben vagyunk. Lehet, hogy egy ideig kibírnám a semmittevés állapo­tát, de egy hétnél tovább nem. Nekem szükségem van a cselekvésre. A beszélgetés végén játékra kértem. Azt kérdeztem tőle, hogy ha egy jó tün­dér három kívánságát teljesítené, mit kívánna?- Elsőként azt, amit Montecuccoli is mondott: pénzt, pénzt és pénzt! Nem magamnak! Az sem lenne rossz, ha­nem a társasházközösségnek. Nagy szükségünk lenne rá, hogy a felújítása­inkat, a sürgős munkákat el tudnánk végezni. A másik kívánság szerint pe­dig magamnak és a ház minden lakójá­nak jó egészséget. Harmadik kívánság­ként pedig olyan konszolidált társadal­mi viszonyokat, hogy az emberek na­gyobb létbiztonságban kicsit nyugod- tabban élhessenek. Sajnálatos, hogy az emberek egymáson töltik ki a mérgü­ket, a nyomorúság miatti keserűsége­ket, egymást bántják. Egy békésebb, nyugodtabb korszakot kívánnék. Per­sze mindez tündérmese, pedig nem va­gyok pesszimista.- Jakab László sokat dolgozik ezért a falunyi népességű házért, vajon mit kap vissza a lakóktól?- Nem panaszkodom. A ház lakói­nak a kilencven-kilencvenöt százaléka nagyon tisztességes, jóakaratú, rendes ember. Néhány embernek bizonyára nem vagyok szimpatikus. Összességé­ben elégedett vagyok, mert rendesek a lakók, amit az is bizonyít, hogy évek óta egy fillér adóssága sincs a háznak Mindenkivel megtalálom a hangot. Ki­vel szép szóval, kivel határozottabban és erélyesebben. Itt is egy közmondást idéznék: Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. A keményebb hangot csak többszöri figyelmeztetés után használok, de néha szükség van rá, hi­szen nekem a többség érdekeit kell vé­denem. Persze olyan is előfordult, hogy némely család nehéz helyzetének eny­hítése érdekében az önkormányzatnál is kérek segítséget. Az is előfordult, hogy saját pénzemből előlegeztem meg a nehéz körülmények között élő tulaj­donostársnak egy szerelés kifizetését. Humanista vagyok, amit másoktól is várok és remélek.- Boldog embernek érzi magát? - kérdezem végül.- Ha végiggondolom az életemet, ak­kor azt mondom, hogy igen. Az én le­hetőségeim így alakultak, idáig jutot­tam. Mindig igyekeztem megtalálni a helyemet a társadalomban, a közvetlen környezetemben, a családban. S ez ed­dig sikerült. _________________ ________________________PÁDÁR ANDRÁS- Sokat gondolkodtam, mi lehet az oka, hogy nem nyafogtam régi és mostani életem miatt. Vanyarcról, Palotásról so­hasem hallottam. Mielőtt ide kerültem, előtte Budapesten tanítottam. Budafo­kon a legszebb villanegyedben laktunk. Rendszeresen jártam operába, színház­ba, hangversenyre, szabad időmben úsztam, teniszeztem, lovagoltam. Ilyen körülmények után kerültem kezdő ta­nítónak Palotásra. Pajtapusztán kap­tunk egy „kétszobás” lakást, a két helyi­ségből ugyan csak egy volt a szoba, a másik pedig konyha. Édesapám, mikor közöltem vele pályaválasztásomat, csak annyit mondott: - ne menjél oda, kódis pálya az! Akkor a Frank Kávé­gyárban volt tisztviselő, négyszer any- nyit keresett, mint a tanító. A lebeszé­léskor a következőket mondta: - Nyi­tunk egy szalont neked Budapesten a Váci utcában, amit te irányitól majd, - meséli Vanyarc község nyugdíjas iskola igazgatónője, Thomka Aladámé. Két évi rákosszentmihályi, hétévi palotási pedagógiai tevékenysége után jutott be a vanyarci tantestületbe földrajz, bioló­gia, általános iskolai tanítóként, később Egerben elvégezte az ének szakot is. A szellemileg friss, igényes beszéd­stílusú 72 éves asszony családjában nem ismeretlen fogalom a pedagógusi pálya.- Apai nagyapám tanító volt. Két nagynéném tanítónő. Ugyancsak peda­góguspályát választott a két nagybá­tyám is. Nyílván, valamelyiküktől örö­költem az elhivatottságot. Palotási évei során 320 gyerekkel, négy tanító ismertette az alapvető műveltség­hez szükséges tananyagot. Közülük egyi­kük nyugdíjba készült. Helyébe jött a „Ne menjél oda, kódis pálya az!” Nyugdíjas iskolaigazgató a hivatásszeretettről és a nagybetűs Vanyarcról... Thomka házaspár. A félj 25, az igazgató asszony akkor 21 éves volt, akárcsak a tantestület hasonló korú tagjai.- Ilyen kevés peda­gógussal 8 osztályt nem lehetett eredmé­nyesen tanítani. Na­gyon szerettük egy­mást, jól megvoltunk a kollégákkal. Később megyén kívüli pedagó­gusokkal tízre nőtt a tantestület létszáma. Különleges esemény előzte meg igazgatói ki­nevezését. Sopronban volt kirándulni a tantes­tület. Az ottani idegen- vezető a város neveze­tességeinek ismertetése során egy helybeli je­les, neves személyiség neve után kérdezőskö­dött. Thomkáné vála- Betegség után újra jókedvűen... szolt helyesen. A vi-__________________ szonzás pedig a követ­kező volt: magának kell igazgatónak lenni [- Ősszel a nyugdíjba ment elődöm helyére neveztek ki, előtte hosszú ideig igazgatóhelyettesként dolgoztam. Igaz­gató koromban úgy emlékszem, senkit sem utasítottam, mégis mindent úgy csináltak a kollégák, ahogy akartam. Ne kérdezze az okát, mert nem tudom megmondani. Arról viszont egy percre sem feledkeztem el, hogy a palotási, vanyarci gyerekeknek is ugyanolyan okosaknak, jó módú- aknak kell lenniük, mint másoknak. Igen, az előbbi elkép­zelésemből igen so­kat megvalósítottam. - Voltak kedvencei? -A rosszakat, a lus­tákat is ugyanúgy sze­rettem, mint a többie­ket. Határozottan állí­tom, hogy a palotási, vanyarci gyerekek ugyanolyan eszesek, mint a pestiek, csak legyen, aki tanítsa őket. Ezért nemcsak én, hanem kollégáim is sokat dolgoztak. Azt gondoltam, hogy a pályánkon ugyan­olyan lelkesek a kollé­gák, mint mi. Sajnos, egy idő után rá kellett jönni, hogy nem így van. Nem a kitüntetésért, az elismeré­sért dolgoztunk, bár azt is kaptunk. Száz egyetemet, főiskolát végzett gyerek vallhatja magáénak a vanyarci iskolát. Minden évben körbelátogatták a Balatont. Soprontól Debrecenig felke­resték a múzeumokat, elmentek szín­házakba.- Egy-egy jól sikerült kiránduláson szá­zan voltunk. Az sem igaz, hogy a múlt­ban nem lehetett megünnepelni március 15-ét és október 6-át. Pesten, a Petőfi-szo- bornál az iskolánkból a legszebben sza­való kislány mondta el a Nemzeti dalt. Október 6-án hivatalosak voltunk parla­menti látogatásra. Előtte a Battyhányi örökmécsesnél emlékeztünk 1848-ra. Egy katona megkérdezte, hogy mit csiná­lunk. Mondtam, hogy a Parlamentbe jöt­tünk, előtte lerójuk kegyeletünket a hő­sök előtt. Ő tudomásul vette. Sok min­dent szabad volt csinálni. Aki nem akar­ta, az mondta, hogy nem lehet... A nyugdíjas igazgató asszony férj- hezmenetele sem volt mindennapi:- Diósgyőrben voltunk tanfolyamon. Megláttam, s azt mondtam: vagy neki leszek a felesége, vagy senkinek. Har­madik nap megkérte a kezemet. Ő is udvarolt, nekem is udvaroltak. Előtte a stadionban európai atlétikai verseny volt. Én osztottam a jegyeket. Olyat ad­tam neki, hogy mellém kerüljön. Végül mi lettünk a tanfolyam szerelmespárja. Megkérdeztem a római katolikus plébá­nia papját, hogy esküdhetek-e katolikus templomban, mivel más vallást gyako­roltam. Ahányszor akarnak! - válaszol­ta. Erre egyszer került sor.- Sohasem jutott eszébe, hogy újra városban éljen?- Nagyon szerettük egymást a fér­jemmel. 39 évig éltünk egyetértésben. Férjem azt mondta: a világon csak egy hely van, ahol élni szeret, akar, ez szá­mára Vanyarc. A palotási tantestületben, mint kez­dő pedagógusok kezelték a házaspárt. Az első kisbabát a kollégák úgy szeret­ték, mintha az övék lett volna. Úgy is nevezték, hogy a tantestület első gyer­meke...- Minden estét nálunk töltöttek a kollégák. Óriási volt akkor a szegény­ség. Szeptemberben szültem, decem­berben már tanítottam. Pedagógustár­saimnak akkoriban annyi volt a fizeté­sük, hogy éppen csak a szállásra és az étkezésre volt elég. Nyugdíjaztatása után két évig beteg férjét ápolta, majd utána négy évig újra aktív pedagógus lett.- Elhatároztam, ha nyugdíjba me­gyek, megtanulok szlovákul. Eddig még nem tudtam szakítani rá időt. Volt kedves tanítványom segített, édes­anyám szülőfalujának felkutatásában, egy kis tót településről van szó. 12 éve­sen egy tisztítóműhelyben dolgozott, ott tanult meg magyarul. A nyugdíjas nagymama unokájának él. Reggel leveszi a buszról a gyereket, s amikor eljön az ideje, akkor felteszi, édesanyja az állomáson vár rá. Thomkáné nemrég épült fel betegségé­ből. Ez idő alatt kedves tanítványa he­lyettesítette az otthoni rendteremtésben. _______________V. K.

Next

/
Thumbnails
Contents