Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-26-27 / 48. szám

„S elevez tőlünk a szent és barbár két evezője vadliba- toll Zendül a tó és zeng a tenger föltámad a hullám, a villám reped a világ boltozata. ” (Nagy László: Egry ragyogása) Kharón ladikján Bojtor (Sztrapecz) Károly festőművész hiányával. Amikor eltörik a szivárvány, az lesz a megdöbbentő, szomorú híre a halálnak! Mint a fecskék, ha elindul­nak - természetes... Nagy rend, de nap-nap búcsúzkodik egy nemzedék, viszi a maga lelkiismeretét a válto­zó, botladozó időben, s műveinek tiszta gerjedelme itt marad nemzeti kincsnek, tartva a világban nemzeti boltozatunk darabját a szülőföldnek, a gyökereknek és azt a hajlékot adó, meghatározó világot, ami Bojtor Károly maradt a művekben megmásíthatatlanul... Kharón ladikján már messze jár, hosszú az evezések ideje, hiszem, gon­dolom, még úton van! Ott egyedül küzd meg a csónakos mindazzal, ami a nap- fogyatkozásban is kínlódás, amikor a vizek is megtajtékosodnak, az elemek magukévá fogadnak, a s mindenben ott lesz az alkotó tiszta arca, a szelíd prófé­ta, a képekből harangtomyot építő em­ber..., - mert ne higgyük, hogy akik el­mentek, igazán meghaltak! Különösen az, aki már életében beálmodta magát az őselemek közé. Ott tündököl a fény­csillámokon, hárfázik a zúgó széllel, lelke játszik a színek kápráztató kaval- kádjával. Meghalt Bojtor Károly festőművész 1999. július 9-én, s 23-án temették... Nem vagyunk urai az életnek - meg­marad szívünkben a gyászhír! Eltört va­lami, s megcsikordult a Föld gyémánt­tengelye, szegényebbek lettünk. Dolga lett volna még a világgal, hi­szen festőnél ez a 66 év még nem az Arany János által megérzett Sejtelem, - : hanem a betakarítás megkezdésének szorgos ideje, amikor a konzekvensen érett művész tökéletesedése a maga ter­mészetét diktálja a vízpárán áttűnő fi­nom valőrökben és a konstruktív rend­be ágyazottan, akikért szólt világéleté­ben! Akikért talentumát adta, akikért a lángot lobogón tudta tartani, a világ gondját vette a nyakába értük! Értük, a kétkeziekért, a jövőt formáló munkál­kodókért. Képekbe álmodta a párálló reggeleket, a szelíd alkonyokat, sejtel­mes nádasokat, az üvegharang eget, ahogy azt megérinti a víztükör simasá­ga, konstruktív tájai, s összeállt festői élete, - mondhatnám -, így is teljes élet­művé, azaz, hogy kész a leltár! Világszemlélete, embersége maradt a képekben, a lényeget jelentő kiteljese­dett életműben, művészi realizmusé- j ban, amiben az újítás is jelenvaló addig, ; amíg a „szolgálatot” jelenti! Tiszta, egy-, j ségesen tömör, a hagyományos és az új szellemi fuvallatok és realitások szinté- j zise örökletesen. Zagyvarónára járt ki hozzám, már fő- [ iskolás korában együtt festettünk izzóvörösű naplementéket, salakhegye­ket, akkori újat jelentő álmainkat. Mint friss diplomásnak, terveztük első önál­ló bemutatkozását, akkor 1964-et ír­tunk. Mondom: - Te Karesz! Ilyen névvel, hogy Sztrapecz, hogy indulsz el ezen a pályán? Nehéz kimondani, olyan név kellene, hogy eszükbe jusson az embe­reknek! Nem filológiai, holmi magyarí- tási értelemben - de nem elfelejthető! Valami virág, madárnév, valami kedves fogalom, akár valami a kozmoszból, va­lamelyik csillag neve, vagy madárnév, mert az szárnyal! Szóval, valami olyas­féle kellene, ahogy az Isten gyönyörkö­désére nekünk adta a virágokat, szóval, valami lélekben marasztaló... (Úgy em­lékszem erre, mintha ma lenne).- És akkor mégis mire gondolsz? Mert valóban, most az indulásnál, első kiállításomon, így kellene már bemutat­koznom... Én is gondoltam rá, már a fő- ! iskolán... Mondom: sok a foglalt név. Mond­juk Holló nem lehetsz, mert már bevo­nult a művészettörténetbe, de gondol­kodom én is, holnapra lejegyzek egy j párat, s aztán megállapodunk. Gondol­kodj te is rajta, meg is beszélhetnéd ott­hon, ne legyen neheztelés a családban! Másnap jött, diskuráltunk: - Itt van­nak a kigondolt nevek, úgy, hogy „r” betű is legyen benne, tekintettel a Kár- ! olyra!- Mondjuk Daru Károly! - a madár­nevek közül, vagy inkább virágnevek? - ; hát bojtorján!? (az apróbojtorján fű sze­líd, szép virág, gyógyfű is, levele a ko­rinthusi oszlop akantuszleveleire ha­sonlít!)- Ez az igazi, de rövidebben, úgy is benne van!- Bojtor! - mert ha még ján, úgy Já­nosra asszociálnak, de a Károlyhoz is jól menne, mert még betűszámban is meg­egyezik, 6-6! Ennek így ritmusa van! Ebben maradtunk: Bojtor Károly! A katalógusát állította össze, a betű­ket én írtam nagy gonddal. Meleg an­golvörös színre fehér antikvával! Mond­tam is; - Mint a keresztapád! - évőd- tünk. Apró emlékek, mint fényforgácsok, ami lélek­ben összekötött bennün­ket. Ott volt a tihanyi kiál­lításomon Mártával. Mi többször Gizikémmel, az unoka siserehaddal Veszp­rémben többször a műter­mében, a soproni kiállítá­sára együtt válogattuk ki a műveket... - akkor oda ké­szült. Rakta az állványra, s minden képnél elérzéke- nyült! Szerette ezt a veszprémi műtermes házat, ligeti kör­nyezetben, a lelki csend itt marasztaló volt, szerette a megye, a város, Karcsinak kisugárzása volt! Amit mondott, oda kellett rá fi­gyelni, halk szavú bölcses­ség... 1964-es nagy sikerű sal­gótarjáni kiállításához megírtam az előszót, s megnyitottam a kiállítását, írtam róla a Palócföldben. Boldogok voltunk, örül­tünk hazatérésének, s hogy itt szólalt meg elő­ször, ahonnan indult. Sze­retett is hazajárni Salgótar­jánba. Kiállítása idején még nem voltak műtermes lakások, a művész pedig oda megy, ahol megvaló­síthatja önmagát. így aztán Budapesten és Veszprém­ben egyszerre együtt volt otthon, de gyökereihez hű maradt! Az említett katalóguson -------------­ö narcképe, belül előszó, 5 db reproduk­ció műtárgyjegyzékkel. Az akkori nyomdatechnika szerint szép és jó mi­nőségű. Felelős kiadó: Paróczay Ger­gely! Pár gondolatfoszlány az előszó­ból... (Istenem - már harminchat éve! - de nem vigasztaló!) „A tárlatlátogató közönséget ezen a bemutatkozáson nem új ember kö­szönti - megyénk szülötte -, több­ször már főiskolás korában rango­sán szerepelt a megyei bemutató­kon. Jelentősége mégis abban van, hogy Bojtor (Sztrapecz) Károly in­duló művész, tanulmányainak be­fejezése után önálló kiállítással kö­szönti városunkat, ahonnan szárnyra kelt, hogy a művészet sza­bad egén repülve alkosson azok számára, akikért él, dolgozik - a népért. Művei széles skálán mozog­nak a témaválasztás vonatkozásá­ban. Érzékenyen figyeli az életet, az alkotó embert. Salgótarján konstruktív rendű tájai, a bányász­élet, hangulatos alföldi utcák meg­hitt csendje, halászok interpretál­ják azt a gazdag világot, melyet képpé formálva műalkotássá ötvö­zött. Széles a pszichológiai asszoci­ációk köre is: egy szigorú zárt rend „Vörös salakhegy”, hol a vízpart impresszionisztikus optikai rendje oldódik fel a látványban, megtart­va belső feszítettségét, amellett em­beri, érzékenyen lírai kicsengésűek. Líraivá, vonzóvá tudja tenni azo­kat a merev létesítményeket (Szén­osztályozók) is, melyek természetes formájukban sivárnak tűnhetné­nek. Kékek és vörösek átmeneti fi­nom szürkékkel kapcsolódnak egy­máshoz nagy leegyszerűsítéssel, ékítményesen dekoratív módon. Ez a dekorativitás azonban nem a sze­cesszió, vagy a ma divatos nonfigu­ratív semmitmondás jegyében jut kifejezésre. A művész igen komo­A művész Madách-festménye a költőről elnevezett salgótarjáni gimnázium aulájában ______________________________________________________________________________FOTÓI RIQÓ TIBOR ly an felhasználja a művészet évszá­zados hagyományait, azokat igen meggondoltan a mesterség tisztá­zott tökélyével fordítja le és alkal­mazza a korszerű komponálás, színviszonylatok mai nyelvére. Nincs semmi fiatalos értetlenség, minden a meggondolt képi rend je­gyében kerül a vászonra és ebből tűnik elő izzó, mélytüzű színein a belső érzékenység a hivatott mű­vész igazi tehetsége. Nem hordoz ez a tárlat jóslatokat. Világosan, érthető módon tolmá­csolja azt az ígéretet, hogy gazda­gabb lett a magyar művészet. ” Tizenkét alkotása van a Nógrádi Tör­téneti Múzeum képzőművészeti gyűjte­ményében (1964-1983-ig!) Közintéz­ményekben is jelen van. A salgótarjáni Madách Imre Gimnázium fő gyűjtő­pontja helyén az aulában Madách Imre (1966) portréja. A névadó köszönti a lá­togatót, naponta emberközelben több száz tanulóval, a jövővel! Egyik leghite­lesebb Madách-ábrázolás a megyében! A tyúkmellű tekintetes úr - Jobbágy Károly szép megfogalmazásában - bra­vúrosan megfestett portréja az örök emberi felkiáltójel, a bizakodásé)!) a küzdésé. Hányszor festette futó vizekre, elbi- csakló hullámokra a reményt! Igaz ez az, amikor a mélységből in­dul valaki, s génjeiben hordozza a jö­vőt, megterhelve a keszonbetegséggel, a szegények felemelt ujjával! Sirathat­juk Vele magunkat is, miatta a fogyat­kozásban... Hát még Márta(?) a szomo­rú és vigasztalhatatlan, aki engem is vi­gasztal most, hogy megrezeg a lelke minden nyomon és rendezi az emléke­ket, fekete rózsákból szedi a hét végi csokorra valót. írja: „Lehet, hogy ezt fö­lösleges volt leírnom, mivel rendezem életutunk, élete munkáját és kezembe került a Palócföld egyik száma 1964-ből, amelyben többek között ezt írtad róla: „Művészete azért rokonszenves és nagyigényű, mert úgy hallatszik messzire, hogy cseppet sem han­goskodik.” - Veszprémből külön- autóbusszal jöttek - ... Nekünk mindenkink Farkasréten van elte­metve - Ezért nem egyeztünk bele a veszprémi díszsírhelybe... (stb.) Itt ezt megértették... - a mai napig in­tenzíven dolgoznak azon, hogy a város méltó emléket állítson... Le­írom, hol tartunk: Születése napján a Várban (Veszprém) III. 14-én em­lékkiállítása lesz a Művészetek Há­zában. Mi a gyerekekkel a város­nak adományozunk képet és állandó emlékhelye lesz Veszprémben. Ezenkívül vásárolna Veszprém egy pár képet és ennek a pénz­nek a kamatából Bojtor Károly-díjat alapítunk a vá­ros és a lányunkkal. Erre az időszakra jelenik meg cikk a szaklapban Kareszről (tovább - másutt) Már túl vagyunk a lektorá­tus által végzett zsűrin, ezt a város vezetése azért csi­nálta, hogy a művészethez nemigen értő (előfordul!) honatyák legyenek tisztá­ban, milyen értéket kap­tak!... - Nagyon várom az írásodat, annál is inkább, mert minden, ami júL 9. óta megjelent róla, tényleg olyan volt, mint amilyen O volt... - Feltétlenül hívlak Feri, mivel Salgótarjánnak is szeretnénk adni emléket Karesztől..” Vásárolhatnának is, meg­lenne a töretlen sor a még 1983-tól máig! Csak gazda­gabbak lennénk maradandó- ságunkban! Az élet megren­dezi a maga predesztinációjá­ban, ki mikor és hová rendel­tetett az életben, hová űzi rej­tett vágya... A főváros elszívó ereje, a művész lehetőségei mindig többel kecsegtettek, mint aztán, amit az élet reali­zált! A vidék nehezebb terep, de termékenységre lélekhez közelebb álló, nincs olyan ri­csaj, ezért lett aztán Veszp­rém, közel a párarengeteges Balaton, a víz szelíd párálló atmoszféri­kus csendjével. Az élet tudja a dolgát! Ott kellett élnie, ahol igazán kitelje­sedhetett, ott lehetett Bojtor Károllyá válnia, alkatának, stílust teremtően. Dr. Praznovszky Mihály a Petőfi Irodal­mi Múzeum főigazgatója írja 1996-ban: „Bojtor Károly művészi szelídsége sokkal erőteljesebb hatást vált ki be­lőlünk, mint bármelyik pálya- és kortársának erőltetett harsánysága, álaktivitása. Tudja jól, a lélek álla­potának, önmagunk helyzetének felmérése ilyen közvetett módon ér­hető el leginkább... Színeiben sem változott - egyre inkább úgy érez­zük, ő maga lett a szín. De nem sza­bad, hogy finom átszellemült egyé­nisége, csendes meditativ természe­te megtévesszen bennünket. Ez nem visszavonultság, nem kivonu­lás a világból, hanem egy abszolút öntörvényű művésziét következetes megélése. Bojtor Károly erkölcsi alaprendje nem változott az elmúlt évtizedekben, s nem kell változtat­nia most sem rajta... Alapmotí­vuma az elesettek felsegítése... Konkrét és átvitt értelemben is fel­fogható ez, a lényeg azonban állan­dó marad: a világ egyre inkább rá­szorul a segítségre, s minél többet képzel magáról az ember, annál el- esettebb, annál inkább gyámolatla­nabb az univerzumban. (Másutt) Bojtor Károly azt is mondja: mind­annyiunknak megadatott az a lehe­tőség, de hát még nem nagy az ember...- Szelíd és békés újmódi ember - halász Bojtor Károly. ” S íme most már a sírnál szól a jó ba­rát Gerzson Pál Munkácsy-díjas érde­mes művész, egyetemi tanár, a nemzet kiválóságait felnevelő nagyformátumú ember és művész, a szövetség akkori országos elnöke:- „Adósnak, szégyenkező köteles­ségmulasztónak érezzük magun­kat. Mert Bojtor Károly a szeretet forrása volt, általa magunkat is jobban becsültük, megajándéko­zott az értelmes lét öntudatával. Hatalmas akarattal dolgozott, tud­ta, hogy művészetének fölé kell nő­nie a sors, az események, a min­dennapok borús, sokszor gonosz történéseinek.- Rossz korban éltünk, az emberi érintkezés örömét elfedte a létezés, a fizikai egzisztencia kényszere. A szellemi kihasználtság természetes kielégültsége helyett az ideg és ke­délynyomorító fáradtság vett le a lábunkról. Csupasz gladiátorok vagyunk az arénában...- Barátunkra, Bojtor Károlyra em­lékezve a legragyogóbb emlék az ő szeretete. Ezt a tulajdonságát sze­retném most viszonozni, barátaink nevében is felidézve egyéniségét, beleértve minden tulajdonságát, hevességét és félénkségét, hűségét és hasznosságát, akaratosságát és alázatát mindent, mindazt, ami egy portrénak részlete lehet, tehát egyszerűen kimondva: nagyon sze­rettük és szeretjük őt. Létének lé­nyege halhatatlan... ” Gáti Oszkár Jászai Mari-díjas színész csodálatos tolmácsolásában elhangzott Juhász Gyula Consolatio (részlet) majd Reményik Sándor „Mi mindig búcsú­zunk” című versrészletből: „Minden képtől, mely belénk mélyedett. Az álmainktól, mik nem teljesültek. A lángjainktól, mik lassan kihűltek. A kemény rögtől, min megállt a lá­bunk. Mondom néktek: mi mindig búcsú­zunk...” Asztalos István tanár úr a Veszprém megyei jogú város alpolgármestere, mint a búcsúzás egyik legilletékesebbje nagy, emocionális költőiséggel szól... Megható! - Érezni egész búcsúbeszédé­ben a lélek el-elfúló, dadogó, mint meg­megszakadó szívdobogás, költői rezig- nációját: „Hálójába kerítette lelkünk az öreg halász. Úgy szerettük, hogy néha észre sem vettük, úgy szerettük, ahogy ő akarta: Külsőségek nélkül csendesen...- És most elhajózott. Néhány éve a város díját adhatta neki, ha adhat­nánk ma még néhány évet, odaad­nánk, naponként összehordanánk, de nem lehet. Por vagyunk csak és hamu, látjátok feleim, a göcsörtös utcák megcsúnyultak egy kicsit, mert kialudt a szépet látó szempár, hűlő hiány fölött kering a harangszó meg a bakonyi szél. A város házá­ban pedig, a gyászszalagos képen ma éjjel mégis gyönyörűt álmodik a tenger, a nagy hal és az öreg halász. Azt álmodják, hogy legyőzhetetlen az ember - nem szegényebbek let­tünk attól, hogy nem vagy, hanem gazdagabbak attól, hogy voltál. ” 1964-ben írtam az előszó végén: - Egy ilyen kiállítás startkő is! Innen a végtelen futópálya, s az elismerés, a biztatás megsokszorozza az élet továb­bi alkotómunkájához szükséges művé­szi izzást! Kihunyt, ez volt az utolsó tár­latod! Koszorúkkal, virágokkal, köny- nyekkel feldíszített nagy-nagy kompo­zíció! - s rengeteg ember! S mi nógrádi­ak is, a semmi ágán didergő szívvel in­tegetünk utánad, ahogy megy a ladi­kod, tele a háló... Hát mit tehet a tehetetlen ember? Szótlanul kiáltunk, s nincs hangunk... És Márta, és Mártáék? Vinokurowal szólva: „Nem tudok semmit, semmit. Siratom csak. Hogy érteném, hogyan? Csak siratom. ” CZINKE FERENC

Next

/
Thumbnails
Contents