Nógrád Megyei Hírlap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-20-21 / 271. szám
2- oldal ■jj*|p SALGÓTARJÁN Védett és megóvásra érdemes területek Hat tölgy Ipolytarnóc nevét hallva először az őslelet jut az ember eszébe. Ez nem is csoda, hiszen a kis Ipoly-parti falu erről híres, ma már jóformán egész Európában. Persze más érdekességek is akadnak itt, amelyek azonban az őslábnyo- mos kőpadok, az ősfenyő törzsének darabjai, a Borókás- és Botos-árok látnivalói mellett eltörpülnek... Az ipolytamóci vasútállomáson például hat hatalmas, megközelítőleg azonos magasságú és törzsátmérőjű tölgyfa hívja fel magára a figyelmet. Ami külön érdekesség, ránézésre azonos korúak, mint a szomszédos Litke hét védett kocsánytalan tölgye! Utóbbiakat 1896-ban, a millennium alkalmából ültették, s a honfoglaló magyar törzsek hét vezérét jelképezik. Ipolytamócon talán egy hasonló emlékliget telepítésére gondolhattak a millenniumi ünnepségek idején? Erre utaló adatokat nem sikerült fellelni, de valószínűnek tűnik a dolog! A XIX-XX. század fordulóján ugyanis — részben 1896-ban, a honfoglalás évfordulóján, majd pár évvel később, az 1898-ban meggyilkolt Erzsébet királyné emléke előtt tisztelegve, végül pedig a század- forduló okán - országszerte több száz ilyen ligetecskét telepítettek. A magyar állam az idő tájt a gödöllői koronauradalomból ingyenesen adta a facsemetékét azoknak a településeknek, amelyek igényelték. Egyébként a termetes fákat látva elképzelhető, hogy eredetileg hét tölgy volt Tarnócon is, csak az egyik, mégpedig a kis fasor valamelyik szélen álló példány az elmúlt 103 év alatt, talán már nem sokkal az ültetés után, elpusztult. Személyes emlékek alapján persze erre már nem emlékezhet senki, de talán a szülők, nagyszülők elmondása alapján mégiscsak. Az is bizonyos, hogy a kis ligetnek látképi jelentősége van a faluképben, így a tölgyek védelmet érdemelnek, - sőt, pótlásukra, csemeték ültetésére is lenne hely az állomáson. Óriás tölgyek a vasútállomáson BALASSAGYARMAT Megyei Körkép 1999. november 20., szombat Faragó Zoltán: T j£ R £ P j Á Ó November - ‘fehér [epet — fRpka az aszfalton Változatos volt az időjárás az elmúlt napokban: akadt minden, ami november második felére jellemző'. Voltak borült napok, amikor egyetlen napsugár sem törte át az ólomszürke hasú felhőket, másszor a derült időjárással fagy és zúzmara érkezett. Szerdán leesett az első'hó, amit még követett néhány kisebb zápor. A nap néha előbújt a felhők közül, a fehér táj felett kéklett az ég, a fák ágain szikrázott a hó, - egyszóval gyönyörű volt, bár az is igaz, hogy ilyen korán az ember még nem nagyon lelkesedik a havazásért... A háromujjnyi hólepel gyermekes örömet okoz, jó benne taposni, kellemes élmény a séta, hiszen nincs hideg - bár a csípős szél könnyen kifújja az ember arcbőrét. Somoskő vára alatt is vékony hólepel borít mindent: fehérek a háztetők, a vár tornya, a fák koronája, a bokrok... A má- csonyák magházain is dió- nyi hósapkák ülnek. Az erdő felé vezető ösvényen még nem járt senki, csak az egérkék láb- és faroknyomai árulkodnak arról, hogy mégiscsak volt itt egy kis mozgás az elmúlt órákban. Megállók egy rövid időre. Hatalmas, odvas törzsű égerfa áll ezen a helyen, - kissé távolra került a patakparttól, - körülötte pedig vadrózsabokrok tenyésznek. A termések, mintha vércseppek lennének, úgy piroslanak a hólepte gallyakon. Valami mozdul is az éger ágai között... Ez is piros, de jóval nagyobb, mint a csipkebogyó: süvöltő üldögél a fa tetején. Alaposabb szemrevételezés után egész kis csapatra valót fedezek fel belőlük, végül egyikük egy bánatos kis füttyel elárulja jelenlétét. Persze nem csak karmazsin- begyű hímek, hanem néhány barnás, lilás árnyalatú tojó madár is van közöttük. A domboldalon felfelé alig teszek meg vagy tíz métert, ismerős madárhangok ütik meg a fülemet: hatalmas, legalább nyolcvan-száz példányból álló pintycsapat közeledik. Mintha egy gyorsan haladó, kisebb felhő lenne ... Közvetlenül előttem fordulnak egyet a levegőben, s ekkor azt is jól látom, hogy valamennyien zöldikék. Ha volt is közöttük más pintyféle, azt nem ismertem fel a rendelkezésre álló tíz másodpercnyi megfigyelőidő alatt. A zöldessárga színű madárfelhő eltűnt a domb gerince felett; bizonyára valami gazzal bontott mezőt, árokpartot, elhanyagolt telket keresnek, ami ilyenkor is terített asztalt kínál, mert a hó nem takarja el a magasra növő gyomnövényeket. A behavazott erdei út két oldalán sűrűn nő az iszalag: befutja a bokrokat, a kisebb fákat. Nagy, bolyhos repítőszőrrel ellátott magvaik ilyenkor még ökölnyi csomókban kapaszkodnak az indákba. Megtörik rajtuk a nap fénye, csodálatos, hó- és zúzmarakristályokból összeálló csipkét varázsolva a növényekre. Valahol a sűrűben egy szajkó kiált. Rekedt hangja felveri a téli csendet. Egy fél perc múlva látom is a tarka tollazatú madarat, amint felröppen a bokrok közül. Valahová távolabbra igyekszik: átrepül a szemközti domboldalon húzódó erdőbe. Később még több példányt látok és még többnek a hangját is hallom. Meglehetősen elszaporodtak az utóbbi évtizedekben, ami nem lenne baj, ha nem fosztogatnák más madárfajok, leginkább az őszapók, a poszáta-, a pinty- és a rigófélék fészkeit. De hát... Most tél van, a madárfészkek már régen üresek, s újak is csak hónapok múlva épülnek majd. A séta során az említetteken kívül csak egy ölyv került elém, azt is jó messziről láttam. Más alkalommal azonban akadt más érdekesség. Egyik este - ami most már négy óra körül kezdődik - a salgótaijáni Volán-központ mellett mentem el kocsival. Már messziről láttam, hogy egy róka baktat át előttem az úton - jellegzetes, fekete sziluettjét könnyen fel lehetett ismerni. A vörösburidás állat OMV-benzinkút és az út között lévő, legfeljebb méternyi széles, egyetlen sor tujával végigültetett gyep- sávján állt meg. Amikor lassítottam mellette, lehasalt a földre, amikor megálltam, elszaladt, s egy pillanat alatt beleveszett a kora esti homályba. Ha jól láttam, ez évi, fiatal állat volt. Tulajdonképpen akár veszett is lehetett, de ma már az is egyre gyakoribb, hogy a rókák megtelepszenek az ember szomszédságában, s a szemétből szerzik be táplálékuk túlnyomó részét. Mostanában - egyes időszakokhoz képest, - egyébként is kevés jelentés érkezik a beteg rókákról. Persze azért jobb vigyázni velük ... Belepte a zúzmara az iszalag bolyhos magvait a szerző felvétele Évezredvégi leltár stíldarabokról Mizserfától Kazárig - és emberi kapcsolatokról Bányai bútorok balladája Egyetlen, tartalmában egyszerű mondat és két nagyszerű bányai stíjbútor arra késztette egyik kedves olvasónkat, hogy ellenérzését fejezze ki az egyik írásunk és a kazári polgármesteri iroda fő berendezési darabjai kapcsán. íme az egyszerű mondat: „A polgármesteri szobában ragyogóan helyreállított stílbútorok, a falon igényes festmények”. A hatalmas, faragásokkal dúsan díszített szekrény és íróasztal valóban csodálatos - és mindketten ártatlanok. Sőt, külső megjelenésükben, szemmel láthatóan örülnek annak, hogy elhanyagolt ábrázatukat néhány ezer forintért kora fiatalságukat jellemzőre sminkelték. A bútorok hallgatnak, jól érzik magukat a melegben, jobban, mint az elhanyagolt állapotú mizserfai kultúrotthonban. És mit szólnának ahhoz, ha az sem lenne elhanyagolt? Véleményüket elmondandó a hallgatag főszereplőkhöz ilyen kulcsot sohasem találunk, így hát azokhoz kell fordulnunk, akik helyettük is beszélnek. Égyetlen, tartalmában egyszerű mondat és két nagyszerű bányai stílbútor: a hevenyészett leltárhoz következzenek tehát a kifejtett, elmondott gondolatok. Mizserfán, Tótok Ferencné lakásán újra előkerül a szerkesztőségünkbe eljuttatott levél, s vele együtt az a két fénymásolt oldal, amelyen hetvenöt mizserfai lakos aláírásával megerősítve kéri a lakótelepük kul- túrotthonából elszállított bútorok visszajuttatását a kazári polgármesteri hivatalból. Az aláírásokat még 1997 márciusában vetették papírra. Mint azt az 1999. október 29-i dátummal és olvashatatlan aláírásával ellátott levelében panaszosunk egyebek között úja (,,...a 75 aláíró, valamint egész Mizserfa nevében”): „...az aláírásgyűjtésünkben megfogalmazottakra válasz a mai napig nincs... ahogy a magyar közmondás mondja: a pulyka azóta is más tollával ékeskedik... kíváncsian várjuk, hogy a jogos tulajdonunkat eltulajdonító kazári egy fő polgármester után a mizserfai több száz lakosnak is leköz- lik-e a véleményét”.- A hetvenes években könyvtáros voltam a mizserfai kultúrotthonban - mereng a múltba Tótok Ferencné, a '97- es hetvenötök egyike. - Akkor még valóban szép volt az otthon is meg a bútor is. Ahogy a panaszos levélben megfogalmazták, való igaz, a helybeliek féltve őrizték a bútorokat, amelyek a háborút és az ellenforradalmat (értsd: az 1956-os események - a szerző) is túlélték. Érthető hát a ragaszkodás, én is azért írtam alá az ívet két évvel ezelőtt. Ma azonban már nem fűtik a kultúrt, a tető beázik, egész biztos, hogy tönkremennének a szép bányai bútorok. Csak hát nekünk az nem esett jól, hogy a polgármester asz- szony a lakosság megkérdezése nélkül vitette el azokat.- Még a napra is emlékszem - folytatja Kiss János, aki az aláírások átadójaként szerepel az íven. - Február 14., egy pénteki nap volt. Mint az akkori, helyi részönkormányzat képviselője hétfőn már bekopogtattam a polgármesterünkhöz, Molnár Katalinhoz és kifejeztem nemtetszésemet. Később az alpolgármesternek, Kovács Józsefnek is jeleztük a problémát, aki egy idő múlva azt mondta, hogy beszélt a polgármesterrel és a bútorokat visszaszállítják. Vártunk, vártunk, de hiába. Erre én 1997. március 25-re összehívtam egy bányatelepi gyűlést. A jelenlévő mizserfa- iak helyeselték a szándékunk véghezvitelét, de még az is felmerült, hogy rendőrségi feljelentést teszünk. Végül is abban maradtunk, hogy aláírásokat gyűjtünk, kérve a bútorok visszaszállítását. Az aláírásokkal ellátott kérelmet Mólnál' Katalin átvette, ám nem történt további lépés. Mi persze nem hagytuk any- nyiban. Újra elmentem hozzá egy küldöttséggel. Azt mondta, hogy Mizserfán nincsenek biztonságban a bútorok. Egy ideig egyébként az orvosi rendelőben, aztán a volt körzeti megbízotti irodában tárolták a szekrényt és az íróasztalt. Miután szó szót követett, abban maradtunk, hogy rácsot szereltetünk a kultúrotthon nyílászáróira a megfelelő biztonság érdekében. Ez meg is történt, s jeleztem a hivatalnak, hogy kifestünk és jöhetnek a bútorok. De továbbra sem jöttek... Most pedig, amikor 1999. október 28-án a Nógrádban írtak a polgármesteri hivatalról, ismét szóba kerültek a stílbútorok, és Mizserfán nekem szegezték: „látod, János, dicsekednek vele, pedig a miénk a bútor”. Higgye el, én most sem támadok, viszont még mindig kötelességem szóvá tenni -az itteniek véleményét. Össze kell hívni egy lakossági fórumot, ahol a mizserfaiak döntsék el, hol legyen a bútor.- Egyébként most hová tennék?-Ezt akkor kellene mérlegelni, bár inkább a lakosok a gesztust várják, azt, amit két évvel ezelőtt elmulasztott megtenni a polgármesterünk. Tudom én, hogyne tudnám milyen állapotban van a kultúrotthon. A Munkáspárt helyi szervezetével az idén alig tudtuk megtartani a gyűlésünket két alkalommal. De ha már itt tartunk: Mizserfát elhanyagolták, az út ócska, a buszforduló utáni sártengerben pedig még a mentőautó is leragad. Sajnos még csak képviseletünk sincs az ön- kormányzatban. Tőzsér Tibor, a kazári ön- kormányzat egyik képviselője továbbra is lát fantáziát a mizserfai kultúrotthon szerepkörének visszaállításában.-Megkockáztatom, hogy a mizserfaiakat még nagyobb összetartás jellemzi, mint a ka- záriakat. Mondom ezt annak ellenére, hogy én is Kazáron élek. Tájékozódva, beszélgetve a bányatelepiekkel, igenis van igény a kultúrotthon rendbetételére, vagy legalább egy helyiségének a felújítására, ahol megfelelő körülmények között rendezhetnének programokat. Ha ez megvalósulna, akkor a bányai bútorokat is nyugodtan vissza lehetne szállítani, mert azok szerintem is a mizserfaiakat illetik továbbra is.- Bizonyos ellentétek már jóval a bútortéma előtti időkre datálódnak - mondja Molnár Katalin polgármester, miután felkerestem őt és a két stílbútort. - 1995-től ekkora anyagom gyűlt össze az önkormányzatot, illetve a személyemet érintő bírósági feljelentésekből és az azt követő ügymenetből - mutatja, két kezével méteres távolságot képezve. - Nem tudom, hogy az újságnak levelet író panaszos lelkiismerete vajon miként tudja azt elviselni, hogy friss fogalmazásának mondanivalóját 1997-es aláírásokkal próbálja megerősíteni. Ugyanis amennyiben nem kérte újból az aláírók beleegyezését, az más jellegű problémákat is felvethet. A legtöbben segítik a munkámat, rengeteget dolgoznak helységünk fejlődése érdekében, de olyanok is vannak, akik mindig azt nézik, hol árthatnának.- Kik ők?- Nem akarok személyeskedni, azt viszont mindenkinek tudomásul kell venni, hogy a demokratikus választásokat, a hozzáfűződő szabályokat be kell tartani. A politika erről is szól. Arról én nem tehetek, hogy valakit nem választanak meg képviselőnek, avagy arra a posztra, amelyre pályázott.- És konkrétan a bútorszállításról?- A bútorok nem az én tulajdonomat képezik, nem sajátítottam ki azokat, most és a jövőben is a kazári polgármesteri hivatal berendezéséhez, ezen túl pedig községünk, így Mizserfa értékeihez is tartoznak. Az égvilágon senki sem törődött velük korábban, még az oldalát is berúgták a szekrénynek. Tulajdonképpen az enyészettől sikerült megmenteni a remek darabokat pár ezer forintos felújítás árán. Pletykákat én is hallottam, köztük olyan kérdést is, hogy „vajon Budapesten hová szállíttatta a polgár- mester a bútorokat?”. Nem az jellemez, hogy belemerülök kicsinyes vitákba, a sajtóvisszhangot sem tartom célszerűnek, de a kultúrotthonban értékes porcelánok, könyvek és a szóban forgó bútorokhoz tartozó székek is voltak. Most vajon hol lehetnek? A bútorok megvannak, felújítva, megmentve az enyészettől!- Hogyan látja Mizserfa sorsát?- A lakótelep sok éven keresztül nem fejlődött, s ez nem újkeletű probléma. Az viszont tény, hogy az utóbbi években a gázt és a telefont is bevezettettük Mizserfára. A kultúrotthon és persze még sok egyéb téma ápolásához pedig civil kezdeményezésekre is szükség lenne. Többre jutnánk velük, mint az értelmetlen vádaskodásokkal, a széthúzással.- Falugyűlés, lakossági fórum?- Nézze, mióta ezt a bútorügyet spanolják, már többször is volt falugyűlés Mizserfán, de még egyetlen alkalommal sem tették szóvá, hogy a bútorokkal problémájuk van, ráadásul 1997 óta már volt egy választás is, amin a bányatelepi szavazatok rám eső részaránya nem igazolta, hogy ellenszenvvel viseltetnének irántam. Az elmúlt két év során már sok mizserfai megfordult a polgármesteri irodában és azt mondták: „milyen szépek ezek a bútorok felújítva, itt van a legjobb helyük”. * A riport felvételének másnapján Molnár Katalin fontosnak tartotta jelezni szerkesztőségünknek, hogy az 1997-ből származó aláírási íven szereplők közül többeket is megkérdezett a legújabb fejleményről, de azok nem tudtak arról, hogy a két évvel ezelőtti aláírásukat újból felhasználták a panaszos levél kapcsán. Benkő Mihály
