Nógrád Megyei Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-22-23-24 / 247. szám

1999. október 22., péntek Emlékezés 7. oldal Tíz évvel a rendszerváltás után Mi történt 1989-ben, hová jutott az ország az elmúlt évtized során, ho­gyan váltak be az egy­kori remények? E kérdéseket tettük fel néhány, Nógrád megyében jól ismert személyiségnek, hogy ily módon is emlé­kezzünk a Magyar Köz­társaság kikiáltásának ti­zedik évfordulójára. Gajdics Gábor- Magánemberként azt vár­tam, hogy nyitottság legyen, megszűnjön a politikai nyo­más. Egyházi iskolás voltam és sokáig másodrendű állampol­gárnak éreztem magam - mondja Gajdics Gábor pász­tói kántor, a Magyar Demok­rata Néppárt megyei atelnöke.- Ez a várakozásom be is jött, de most politikai nyomás helyett gazdasági nyomás van. Rend­szerváltáskor - mint jobboldali elkötelezettségű ember - örültem az MDF győzelmének, bár ma­gam soha nem voltam tagja. An­tall József európai szintű politi­kus volt. 1996-ban választottam pártot: azért az MDNP-t, mert Szabó Iván vezetésével az euró­pai kereszténységet képviselte. A Fidesz felvállalt ugyan valamit, képviseli is, úgy ahogy, de ez még kevés. Azt várnám a politi­kai élettől, hogy polgári értékeket is elfogadó, kereszténydemokrata pártszövetség alakuljon ki. A mai politikai életben ezt nem látom. Az MDNP képviseli a keresz­ténydemokrata értékrendet, ám kevés a politikai súlya. Már pedig a fellendülést egy erős középosz­tálybeli kereszténység kialaku­lása hozhatja meg. Magánemberként a rendszer- váltás legnagyobb csalódása az volt, hogy a múlt rendszer pro­minens személyiségeinek elszá­moltatása nem történt meg úgy, mint ahogyan néhány környező országban. Nem anyagi, hanem erkölcsi értelemben. Szerintem valamilyen bocsánatkérést elvár­hattak volna azok az emberek, akikkel szemben úgy viselkedtek, ahogyan azt tették több évtizeden át. Ennek az elmaradása rombolt a rendszerváltás erkölcsi megíté­lésében, amelynek hatását szerin­tem az ország még ma is érzi. Limbacher Gábor-Az a*harminc-egynéhány év, amelyet egyre érettebb tuda­tossággal éltem át, számomra alig elképzelhető a rendszer- váltó esztendők nélkül. Ez szel­lemi, erkölcsi természetű re­ményeinknek olyan időszaka volt, amely méltán állítható párhuzamba 1956 eszméivel - vallja dr. Limbacher Gábor néprajzkutató, a Keresztény Értelmiségi Szövetség (KÉSZ) balassagyarmati elnöke.-Valóságos esélyét láttuk a nemzeti megegyezésen alapuló jövőformálásnak, ám ’90 pezs­gőbontásos ünnepét hamarosan követte a taxisblokád, a széthúzó magyarság történelemből ismert árnyképe. Figyelmeztetés volt ez több értelemben is: lehet-e politi­kai paktumokra építeni az ország vezetését, s lehet-e egy eladóso­dott országban kulturális, szel­lemi és erkölcsi előretörésről be­szélni? Régiónk szocializmusá­nak totális válságát a demográfiai mutatók, a munkamorál egyaránt visszajelezték, de egyre inkább érezhető volt a szóban ugyan szabadságelvű, valójában azon­ban pénz-, illetve haszonelvű ka­pitalizmus ránktelepedése is. Felkészületlenül érte a rend­szerváltozás Nógrád megyét, en­nek egyik jele volt a megyeszék­hely kérdésének parttalan vitája is. Balassagyarmaton kezdettől a helyi nyilvánosságot tekintettem az egyik legfontosabb dolognak. Sajnálom, hogy az Ipoly újság kezdeti lendülete, valóságfeltáró, -alakító szerepe már régen a múlté. A rendszerváltozás másik szimbóluma a keresztény óvoda volt, amely »szép eredményeket *» hozott. Éppen ezért tartom indo­kolatlannak és elfogadhatatlan­nak, hogy a jelenlegi önkor­mányzat gazdasági szempontok alapján idén megszüntette. A rendszerváltoztató, alapvető érdekekből nem engedő, refor­máló feladatvállalás, ’56 öröksé­gének felvállalása nem kam­pánymunka, hanem távlatos, fo­lyamatos tevékenység. Fontos te­rülete a keresztény értelmiségi hivatás vállalása és kibontakozta­tása. Ez szolgálhatja a nemzeti összetartozás és szolidaritás kia­lakulását, amely nélkül a rend­szerváltozás nem lehet sikeres. A KÉSZ balassagyarmati szervezete szimbolikus nagy ren­dezvényre készül november 4-én. A magyar lélek kibontakozásá­nak programját nem véletlenül hirdettük meg erre a napra. Szán­dékunk szerint e nap immár nem csupán a levert próbálkozás tör­ténelmi gyásznapja, hanem az akkori eszmék továbbvitelének, kibontakozásának alkalma. Frisch Oszkár-Nem tudtuk 1989-ben, hogy rendszerváltást csinálunk. Csak reméltük, hogy valamit tehetünk a változásokért. Ele­inte a rádióból és a suttogó hí­rekből éreztük, hogy erjed va­lami a társadalomban. Az MDF színre lépésével ha nem is legálisan, de lehetőség te­remtődött arra, hogy a jobbító szándékú emberek valódi köz­szereplővé válhassanak - em­lékezik Frisch Oszkár, az MDF Országos Választmá­nyának tagja.- Soha nem felejtem el azt a decemberi estét 1988-ban, ami­kor a 12 alapító tag előtt felol­vastam a lakiteleki nyilatkoza­tot. Valamennyien a záró for­mula szerint akartak dolgozni: fel kell emelni a jellemében, egészségében, gazdaságában megrendült magyarságot. És mi itt, Szécsényben tettünk is en­nek szellemében. Kiálltunk a közélet porondjára, meghirdet­tük programunkat. Kivereked- tük, hogy itt választókerületi központ lehessen, elértük, hogy a pártházból egészségügyi köz­pont legyen, s életmentő mű­szert is szereztünk. Alapozó munkát végeztünk a gimnázium létrehozásában, a megyéből el­sőként vittünk segélyszállít­mányt az összelövöldözött Aradra, s mindmáig nemzet­közi rendezvénnyel ápoljuk a magyar kultúrát. Közben féltünk is. Nem lehe­tett tudni, hogy az állampárt hogyan omlik össze, kísértett ’56 emléke. De dolgoztunk. (A mai harsány bátrak akkoriban a vackukban kuksoltak). És elve­szítettük az első választást... Akkoriban a társadalmi in­gerküszöb még alacsonyabb volt, s a viharos országos ügyek, a nagypolitika felülről szennyezték be a kisebb szer­vezeteket. Mindeközben kiala­kult a demokrácia jogrendszere, kárpótlást kaptak a kisemberek, kivonultak az országból a meg­szállók, megteremtettük az ön­kormányzatiság feltételeit. Örü­lök, hogy mindennek cselekvő részesei lehettünk. 10 év alatt egy kicsit félre is mentek a dolgok. Volt itt forra­dalom? Forradalom volt? Talán ... Bismarck valami olyasmit mondott, hogy a forradalmakat idealisták tervezik, bátrak hajt­ják végre, csirkefogók élvezik a hasznát. Mi, szécsényi MDF- esek, hatalom nélküli értelmi­ségiek, kétkezi munkások az első két csoporthoz voltunk és vagyunk közelebb. Babicz István- Tíz évvel ezelőtt tele voltunk reménnyel, várakozással, lel­kesedéssel és némi félsszel. Úgy éreztük, hogy részesei va­gyunk -szinte tapinthatóan- a történelemnek. Ez büszkévé tett bennünket a szó jó értel­mében. Igyekeztünk minde­nütt ott lenni, ahol valami tör­ténik, illetve a környezetünk­ben tenni valamit a várt válto­zásokért - mondja Babicz Ist­ván, a Szátoki Általános Iskola és Diákotthon igazgatója.- 1988. október 23-án - va­sárnap volt - megalakítottuk az MDF rétsági csoportját. A laká­sunkon volt az összejövetel. Mi­vel féltünk, s október 24-re dá- tumoztuk az alakuló jegyző­könyvet. (Évekkel később tud­tam meg, hogy fölösleges volt ez a „taktikai megoldás”: másnap már a rendőrség, a pártbizottság foglalkozott az „üggyel.”) Bíztunk a jövőben, bíztunk abban, hogy az első szabad vá­lasztáson a magyar nép végleg lecseréli azokat az embereket, akik valamilyen mértékben, de felelősök voltak azért, hogy Ma­gyarország kikerült Európa, a vi­lág fejlődési áramlataiból és ju­tott el arra a gazdasági és erköl­csi szintre, ahonnan - gondoltuk' - csak fölfelé vezet az út. Azt vártuk, hogy a privatizá­ció hozzá fog járulni valameny- nyiünk -de legalább a nagy többség - boldogulásához. Hit­tük, hogy a demokrácia megte­remtésével eltűnnek majd kör­nyezetünk sötét foltjai, hogy újra becsülete és haszna lesz a tisz­tességes munkának. Bíztunk az úgynevezett Nyugat kézzelfog­ható segítségében, de még ilye­nek is megfordultak a fejemben, hogy 6-8 év múlva a fizetésem­ből lecserélem a Trabantomat. S én is ellátogatok majd Egyip­tomba megnézni a piramisokat, hogy aztán az osztályban megfe­lelően tudjak beszélni azokról. Naivak voltunk, vagy csak mer­tünk álmodni? Tíz évvel vagyunk a változás után. Készülünk az ünnepre - főleg külsőleg -, bennem és sokakban, egyre több negatív ér­zés fogalmazódik meg. Csaló­dottság, keserűség, tehetetlen­ség, befelé fordulás, de legsú­lyosabbnak a remény megkopá- sát - talán még nem az elveszté­sét - érzem és látom. Hisz’ ho­gyan adhat erőt, tartást, jövőbe vetett hitet, ha azt kell látnunk, hogy tisztességesen dolgozó emberek 26-40 000 Ft bruttó fi­zetésből kell hogy éljenek, míg másoknak, - ki tudja miből - mindenre telik. A szerencsétlen kisembert megbünteti a rendőr, mert elfe­lejtette fényes nappal bekap­csolni autója lámpáját, addig mások háborítatlanul milliókat tesznek zsebre olajszőkítésből, banki kapcsolataikból, „szakér­tői” juttatásokból. A környeze­tünk sötét foltjai, nem csökken­tek, sőt... Sajnálatos a gyakorta tapasztalható önzés, a mértékte­len és eszközökben nem válo­gató vagyongyűjtés, vagy a má­sokat ködnek néző „önmegvaló­sítók” serege. Elszomorító a nö­vekvő parlagföldek, a bezárt kisboltok látványa, vagy a turká­lók vadászó törzsközönsége. Egyébként a Trabantot sike­rült lecserélni szülői segítség és részletfizetés mellett. Egyip­tomban nem jártunk. Szép ki­rándulást tettünk viszont Er­délyben és a Felvidéken. Ezek is történelmi helyek, azt hiszem. Mit várok ezek után? Az ün­nepet, az ünneplő embereket. Hogy minél többeknek legyen okuk ünnepelni. Aztán a '89-es álmok beteljesülését, hisz elfe­lejtve nincsenek, bár elhalasz­tódtak, de remélem már nem hosszú időre. Rozgonyi József- 1989-ben, mint sokan mások, magam is tele voltam várako­zásokkal. Egy jobb, tisztább és távlatilag gazdagabb jövőbe vetett bizakodás reményében szerveztük a reformköröket, amelyekben pezsgő viták foly­tak a közelmúltról és a teen­dőkről - válaszol dr. Rozgonyi József, a Pénzügyi és Számvi­teli Főiskola Salgótarjáni Inté­zetének igazgatója, aki ’94 és ’98 között országgyűlési képvi­selő volt.-Az MSZP alakuló kong­resszusán is tele voltunk lelke­sedéssel. Illúziókban sem volt hiány: azt gondoltuk, a demok­rácia és a piacgazdaság hamaro­san éreztetni fogja jótékony ha­tását, sokan bíztak a közeli eu­rópai csatlakozásban is. Jómagam *- közgazdászként - tisztán láttam a gazdasági vál­ság tornyosuló jeleit, de ekkora mélységekre, amelyeket megél­tünk, én sem számítottam. Szinte sokkolóan hatottak rám a régi gazdasági struktúra lebon­tásával járó veszteségek és em­beri tragédiák. A munkanélküli­ség hatalmas mértéke, a társada­lom szétszakadása gazdagokra és szegényekre, szintén a rend­szerváltás árnyoldalához tar­toznak. Mára úgy tűnik, hogy talán lehetséges lett volna ki­sebb megrázkódtatások árán el­jutni a mai helyzetbe, bizonyos lépések azonban nem voltak el­kerülhetők. Ma a többpárti demokrácia sokszor csak a botrányokkal hívja fel magára a figyelmet, de emögött ott húzódik meg a kontroll szerepe is. Összességében a mérleg po­zitív: az új társadalmi modell­ben kinyíltak a szabad véle­ménynyilvánítás, a kritikus job­bítás lehetőségei. Végül, de nem utolsósorban, jómagam is kipróbáltam a parlamenti politi­zálás szépségeit és nehézségeit. Gusztos István- Október 23-a számomra a köztársaság kikiáltásának 10. évfordulóján is 1956-ot idézi. S az jut eszembe, hogy egyrészt még mindig rengeteg sunyi el­hallgatás, hamisítás, gyűlölet, másrészt ostoba, süket közöny övezi '56-ot, s az utána átélteket. Nem vagyunk képesek feldol­gozni múltunkat, nem tudunk mit kezdeni a mi XX. száza­dunkkal- mondja Gusztos Ist­ván tanár, az SZDSZ politikusa.- Piacgazdaságban élünk, a demokrácia intézményes kereteit megteremtettük. Ezek nagyon fontos dolgok. Mégis több okunk van csalódottnak, mint elégedett­nek lenni. Az intézményeink iránti bizalom -talán az om- budsmanokét kivéve - fogyatko­zik, s nem ok nélkül. A politiku­sokat az emberek többsége gaz­fickóknak tartja, akikkel szemben nincs értelme becsületre hivat­kozni. Aztán nagyon sokan élnek lényegesen rosszabb körülmé­nyek között, mint például a ’70- es évek közepén. Vajon mit je­lenthet a „szabadság” azoknak, akik mondjuk 1976-tól életszín­vonaluk lényegében folyamatos csökkenésével küszködnek? Erős kasztosodási, szegregációs fo­lyamatok indultak be, ellenreak­ciók nem vagy alig érzékelhetők. Társadalmunk ma is atomizált: az emberek nem hisznek a nyilvá­nos, kollektív cselekvés értelmes voltában. A komoly tiltakozást meg sem kísérlik, legyen szó akár egy közismert szélsőjobbos hír­igazgatói kinevezésről vagy a szegényeket sújtó intézkedések soráról. Eleven a Kádár-éra „er­kölcse”: a magán- és közélet több mint gyanús módon ma is össze­kapcsolódik, üzlet és politika .jegyesek”, aki teheti (a többség) „piti” egyéni alkukat köt, akár 20 évvel ezelőtt. A jogkövető maga­tartás talán még reménytelenebb, még nevetségesebb, még ritkább, mint a rendszerváltás előtt. Azt sem könnyű fölmérni, hogy az ál­lami, önkormányzati szféra kö­rüli parazitizmus mekkora káro­kat okoz a köznek. Az utcán és a politikában is mintha a bunkóság uralkodna: racionális párbeszédre alig van lehetőség. Az „érvelés” boxerre húzott vékony kesztyű csupán. Felemás fejlődést élünk meg: ami pozitívum, a többség szá­mára nagyrészt csak sokára lesz érzékelhető. Ráadásul több tekin­tetben is visszaléptünk: demok­ráciánk nem épül, szétzilálódik. Kormányunk erőszakos, fő célja hatalma maximalizálása. Úgy tű­nik, akár alapvető polgári értékek is veszélybe kerülhetnek. S mégis: talán „finomul a kín”... Van okunk minden fenn­álló kímélet nélküli bírálatára, de föladni semmit nem szabad. Sőt. Innen szép nyerni. Both József- Rétságon a rendszerváltás idején hirtelen nagyon sok lett a hangoskodó ember. Olyanok, akik korábban csöndben voltak, majd nem győzték túlharsogni egy­mást - emlékezik vissza Both József vállalkozó.- Az első önkormányzati választásokat követő 4 évben stabilizálódott Rétság költség- vetése, amikor 1994-ben ma­gam is, mint képviselő-testü­leti tag „beszálltam” a város irányításába, megtakarítással indíthattunk. Első dolgunk az ipartelepítés volt, ám ennek érdekében azt hiszem, hogy túllőttünk a célon. Személyesen is volt részem a TDK letelepítésében, ugyan­akkor elfogadhatatlannak tar­tottam a tíz évre szóló adóked­vezményüket csakúgy, mint később a Tredegamál. A Rét- ságra telepített ipar igazi ha­szonélvezői a környékbeli te­lepülések. A TDK dolgozóinak ugyanis mindössze tíz száza­léka rétsági. Annak idején harmincnégy vállalkozótársammal kértem, hogy a testület tekintse át azoknak a kisvállalkozóknak a helyzetét is, amelyek nem kül­földiek, nem állami pénzből fejlesztenek, s amelyeknek nem jár ilyen kedvezmény. Ez a kérdés sajnos hamar lekerült a napirendről, s most úgy lá­tom, hogy az emberek beletö­rődtek abba, hogy a dolgok menetén nem sokat változtat­hatnak. Én magam annyit tudtam tenni, hogy a vállalkozásom székhelyét elvittem Rétságról. A lakosság pedig a közömbös­ségével fejezte ki véleményét. A helyhatósági választásoknál igen sokan maradtak otthon. A voksok száma ugyan elég volt az önkormányzat felállítására, ám e csekély számú szavazatra hivatkozva nem lehet most azt mondani, hogy a testületi dön­tések a városban lakók nagy részének véleményét, érdekeit juttatják kifejezésre. A salgótarjáni példán okulva az itteni vállalkozók közül so­kan érezzük úgy, hogy nincs a szavunknak súlya. Azt pedig nem csupán a kisvállalkozások jövedelmezősége, hanem kör­nyezetvédelmi szempontból is veszélyes tendenciának tartjuk, hogy egy kisváros életét a na­gyiparra akarjuk alapozni. Éátszólag van egyfajta fej­lődés, ugyanakkor ez nem lesz így egyfajta „Szilícium­völgy”. Nincs lakáskoncepci­ónk, s reggelente többen száll­nak fel a pesti munkásjáratokra itt, mint öt-hat évvel ezelőtt. Horváth István-Azokkal értek egyet, akik úgy vélik, hogy a rendszervál­tás nem köthető meghatáro­zott dátumhoz, ez egy folya­mat - tartja dr. Horváth Ist­ván történész, a Nógrádi Tör­téneti Múzeum igazgatója.-Már 1985-86 után meg­pezsdült valami a magyar poli­tikai életben, ’87-ben pedig még egyértelműbbé vált, ekkor kapott nagy nyilvánosságot a lakiteleki konferencia. Ezen be­lül nem nagyon hangsúlyozzák Pozsgay Imre szerepét. Szerin­tem a magyarországi szocia­lizmus sok tekintetben más volt, mint a környező orszá­goké, megvolt a maga politikai tartalma a „legvidámabb ba­rakknak”. Ezt a rendszert meg lehetett volna reformálni. Az elmúlt tíz évben vált vi­lágosabbá, hogy az ’56-os for­radalom résztvevői nem akar­tak mást, mint emberibb, de­mokratikusabb szocializmust, és ezt a ’60-as években meg le­hetett csinálni. 1989-90-ben vi­szont teljesen más volt a kül­föld hozzáállása: a dolgok a máltai csúcstalálkozón dőltek el, ezután indult el egy más irá­nyú folyamat Magyarországon is. Nógrád megyében a régi MSZMP volt az egyetlen poli­tikai erő, az akkori sikeresnek nevezhető politikusok vagy MSZMP-sek voltak vagy a holdudvarából kerültek ki. Az azóta működő politikai erők szakszerűségét illetően nem lá­tok óriási változást, nem érzé­kelem, hogy túl nagy lenne a tömegbázisuk. Leginkább ér­dekcsoportok alakultak ki, mi­után kiderült, hogy a politika jó üzlet, abból meg lehet élni. Stratégiai tévedés volt a poli­tikai szereplők részéről, amikor viszonylag későn ébredtek ab­ban az értelemben, hogy mi lesz a nógrádi gazdasággal. Ha felkészültebbek, nem magukkal és másokkal lettek volna elfog­lalva, valószínűleg jobb lett volna a pozíciója ennek a terü­letnek. Éhhez képest az egyéb­ként valós „hátrányos helyzet” hangoztatása lebénított min­denkit. A rendszerváltás a saját ér­dekei ellen lépett fel, amikor tönkretette a kulturális intéz­ményeket. Abban látom a távla­tos hibát, hogy ez egyúttal az értelmiségnek ezt a részét elbi­zonytalanította, elmentek a me­gyéből. Úgy látom, hogy még mindig nem vagyunk a rend­szerváltás végén. Sok feladat lesz még, ami nem unalmas és nem vita nélküli, de mégiscsak kiegyensúlyozottabb politikai világot kell hogy kialakítsoir. Ehhez szerintem kell még mintegy öt-tíz esztendő.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents