Nógrád Megyei Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-21 / 246. szám
12. oldal Mozaik 1999. október 21., csütörtök Tamás Gáspár Miklós: A politikai érdeklődés a szórakozás felé tolódik el - Négyévente átruházzuk a rajtunk gyakorolt hatalmat Találkozásunk a modem kapitalizmussal Furcsa egy társadalom a miénk: Amíg Amerikában az alapítványokkal magánemberek adakozásából látnak el közfeladatokat, itt az alapítványokat többnyire arra használják, hogy annak révén magánemberek jussanak közpénzekhez... Nálunk másfél héten belül négy-öt olyan intézkedés született, anvely nyolcszázezer embert sújt, mégsem történt semmi. Erről, s társadalmunk szervezetlenségéről, a hatalomról és az egyén szabadságáról tartott előadást Tamás Gáspár Miklós. A Liberális klub salgótarjáni és balassagyarmati összejövetelének legutóbbi előadója, Tamás Gáspár Miklós filozófus, az SZDSZ alapítója, a liberális párt egykori parlamenti képviselője elsőként alapállását tisztázta, mondván nem a szabaddemokraták időközi kampányát viszi. A társadalom jelenségeit így nem pusztán egyetlen párt, hanem a társadalom és az egyén szabadságának szemszögéből vette górcső alá.- A parlamenti demokrácia jellemzője, hogy négyévente átruházzuk egy testületre a rajtunk gyakorolt hatalmat. Kelet-európai sajátosság azonban, hogy itt a megbízottak a hatalom maximálására törekednek, s minimálisnak érzi az egyén az önsorsa feletti rendelkezés lehetőségét. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy ismeretlen helyen történt dolgok alakítják sorsát, ugyanis tényleg félelmetes, hogy a New York-i tőzsde árváltozásai itt munkahelyek elvesztésével járhatnak. Persze, nincs ez másként a Lajtán túl sem. Ugyanakkor ott szervezett társadalmat találunk, amely ellensúlyozza az egyén kiszolgáltatottságát. Szakszervezetek, egyházak, jótékonysági szervezetek ezerszám, s baráti társaságok formális szervezetek változatai azok, amelyeket a liberális kapitalizmus és a politikai elit ellen századok alatt létrehoztak.- Megfigyeltem, hogy miként az Egyesült Államokból Anglián, Franciaországon, Németországon és Ausztrián át egyre közelebb jutunk Magyarországhoz, úgy csökkennek a jótékony célra szánt összegek. Amíg az USA- ban ez a jövedelmek 3-4 százalékát, Angliában ennek felét teszi ki, s Franciaországban minimális, Németországban már csak az egyházak részesülnek ebben, s Magyarországra érve ez a fajta finanszírozás szinte teljesen eltűnik. Amíg az USA-ban az alapítványokban magánemberek adakozása segíti a közfeladat ellátását, itt az alapítványoknál azt látjuk, hogy azok révén magánemberek juthatnak közpénzekhez... Még a történelmi egyházak sem vállalják fel a társadalom problémáit. A rendszerváltás óta ugyanis leginkább az egykori vagyonuk visszaszerzésében merült ki tevékenységük jelentős része - vélekedik Tamás Gáspár Miklós, hozzátéve, hogy például New Yorkban elképzelhetetlennek tartja, hogy télre bezárják a templomokat. Pedig ott is lopnak a fagyhalál elől a meleg fedél alá húzódó hajléktalanok...- A kulturált érdekérvényesítésnek nálunk még nincs meg a terepe. Az elégedetlenség itt pa- rasztfelkelés-szerűen történik, ha történik. Radikalizálódik a társadalom. Itt az utóbbi másfél héten három-négy olyan kormánydöntés született, amely legalább nyolcszázezer embert sújt. (Flozzáteszem, ez csak egyenes folytatása a korábbi kormányok intézkedéssorozatának, csak kissé felgyorsultak az események, és nagyobb a hatalom arroganciája). A kormányok, politikusok, nyugaton is megszavazzák az ilyesfajta intézkedéseket, de ennyit csak másfél év alatt, ha mernek, mert a társadalom ellenállásába ütköznek, s még így is sztrájkokkal, tüntetésekkel kell számoljanak. Nálunk már a szociológia sem foglalkozik bizonyos társadalmi rétegekkel. Fogalmunk sincs mi történik a felszín alatt. Lehet hogy kétszáz év is eltelhet így, de akár egy-két éven beül is robbanhat ez a bomba. A közvélemény abból indul ki, hogy akik vezetnek minket, azok csak hatodosztályú emberek lehetnek. Következésképpen, azok is. Nem bővül a paletta, s amíg nyugaton akár kétszáz évet is megélhet úgy egy kispárt, hogy legfeljebb egy iskolaszékbe való delegálás a hatalomból való legnagyobb részesedése, a tagok mégis lelkes aktivisták. Nekik ugyanis elég az, hogy igazuk van, s ezt kinyilváníthatják. Nálunk valószínűleg őrültségnek neveznénk az ilyen gondolkodást. Itt a nagy pártcsaták az érdekesek, s a politikai botrányok. A politikai érdeklődés a szórakoztatás felé ment el. Jobban érdekel minket a politikus személye, a sztori, mint a ráruházott hatalmunk, érdekérvényesítőnk.- Ami ennek szöges ellentéte, például egy pesti munkásfiatalok körében egyre erősödő ultrabalos csoport. Lehetnek vagy tíztizenötezren (többen mint a szabaddemokraták, igaz ők nem indulnak a választáson), 51 százalékos dolgozói tulajdont követelnek, s egyebek közt azonnali letelepülési engedélyt a bevándorlóknak. Ebben a mai társadalomban a kultúra sem egyéb, mint dekoráció. A költők egymásnak írnak, nem pedig egy valós közönségnek. S miközben nap mint nap alakítjuk intézményrendszerünket az európai uniós fazonra, a hatalom nem azért fogadja el ezt vagy azt (mondjuk a halálbüntetés megszüntetését, amellyel magam is egyetértek), mert morálisan így tartja helyesnek, hanem csak belépőt vált egy jobb klubba. Eközben föl sem teszi a társadalomnak a kérdést, hogy erről mit gondol. Miközben a kulturális előítéleteinket szabályokra váltjuk, nincs bátorságunk beismerni, hogy a rendszerváltás előtt mindennek az ellenkezőjét akartuk. Lejegyezte: Tarnóczi László Minden nőnek udvarolt, a férfiakat „tovaris”-nak szólította A lazactermelő halála Nem kell ahhoz közéleti nagyságnak vagy más ünnepelt személyiségnek lenni, hogy valakinek külön cikket szenteljenek a The New York Times halálozási rovatában. A lap gyakran megemlékezik olyan, „látókörébe került” kisemberekről is, akik valami miatt kivívták szőkébb környezetük megbecsülését. Ilyen az egyik minapi nekrológ, amely hírül adta, hogy életének (valószínűleg) 86. évében elhunyt Sam Cohen, aki a New York-i Broadway-n, a 80. és a 81. utca között található Zabar-üzlet pultja mögött 46 esztendőn át szeletelte a füstölt lazacot. Sam Cohen Lengyelországban született, és mivel nagyon kicsi korában árvaságra jutott, születési okmányai pedig eltűntek, csupán valószínűsíteni lehetett életkorát. A második világháború előtt könyvelő volt, egy jelentéktelen bankban titkári teendőket látott el, később állateledel-ke- reskedéssel foglalkozott, eközben pedig elnökösködött egy cionista csoport élén. Túlélte a gettót, egy barátjával időben elmenekült az Auschwitzba tartó szerelvényről. Mind a nyolc testvére a holokausztban vesztette életét. 1952-ben megérkezett az Egyesült Államokba, zsebében három dollárral. Tévészerelői tanfolyamra jelentkezett, de hamar kénytelen volt rájönni, hogy ehhez nincs semmi érzéke. Ekkor jelentkezett a Za- bar delikatesznél. Az alacsony, mindig viccelődő emberke hamar közkedveltté vált a vevők körében, akik az etnikumok színes kavalkádját alkották. Nem volt nehéz szót értenie velük: a lengyelen kívül beszélt oroszul és héberül, hamar megtanult spanyolul, idővel az angollal is elboldogult. Minden nőnek udvarolt, a férfiakat „tovaris”-nak szólította. Lányát fogorvosnak, fiát orvosnak taníttatta ki. Eladók nemzedékeit oktatta a porcelán szeletelőasztalnál arra, miként kell szakszerűen vágni a lazacot. Mosogatás vagy börtön? Sanyarú sors virradhat a német férjekre: a legharciasabb zöldek ugyanis szeretnének elfogadtatni egy olyan törvényt, mely szerint a férfiak kötelesek otthon elmosogatni és porszívózni. A vélemények természetesen megoszlanak. Az RTL tévétársaság felmérése szerint a nézők 71 százaléka sajnálná a férfiakat, ha paragrafus kötelezné őket a két háztartási munkára. 28 százalék úgy vélekedik, ideje, hogy érvényesüljön e téren is az egyenlőség. Megkérdezték a jogászokat is, valóban letartóztat- hatják-e azokat a férjeket, akik sztrájkba lépnek a hegybe tornyosuló tányérok láttán? A családjogászok szerint inkább anyagi elégtételre számíthatnak a feleségek: ha a férfi soha sem veszi ki a részét a családi munkamegosztásból, a nejek törvényesen igényt tarthatnak a férfi keresetének egy részére. Ezt máris lehetővé teszi a német polgári törvénykönyv. Ha viszont a btk-ba is bekerül a mosogatási kötelesség, akkor akár börtönnel is büntethető lesz ennek a megtagadása. Megszólaltak a politikusok is. Christine Bergmann családjogi miniszter asz- szony szerint a férfiakat nem törvénnyel kellene a házimunkára kötelezni, hanem családi körben kellene az ügyet megbeszélni. Roland Koch hesseni miniszterelnök a férfitársadalom védelmében kijelentette: ő segít otthon, de ezt csak nejével egyezteti, nem a parlamenttel. Egy müncheni háziasszony mondta ki azt, amit a férjekről Németországban is sokan gondolnak: ha nem szoktatták rá őket gyerekkorukban arra, hogy segítsenek, harminc évvel később hosszas rábeszéléssel sem fognak náluk sokat elérni. Még törvénnyel sem. ^^—————————^ Ezúton szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik a Hungária Biztosítónál végzett eredményes munkámat segítették! Urbán Zsolt ^ ° (06-30/9522-690) JÁ Tisztelettel:
