Nógrád Megyei Hírlap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-23 / 170. szám
Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala s 23. Déntek 7. oldal 1999. július 23. péntek Végleg elhagyta szerelmét, a vasutat, nyugdíjba vonult a vezér úr Utolsó vacsora fél kilenckor... 7 Tgy ül le az apró söröző előtti szabad terüle- (_y ten, hogy rálásson a közeli vasútra. Nyakba akasztható vászontáskáját a szék lába mellé támasztja, s azt kérdezi, hogy mit fogyasztunk. Nem válaszolok azonnal. Néhány pillanatig csendben figyelem a vezér urat, aki néhány napja végleg elhagyta szerelmét, a vasutat. Telek Tamás barátom, de nagyon sokak barátja nyugdíjba vonult.- Nem történt a dolog váratlanul - mondja, s felemeli a földről a táskát és elővesz belőle egy hivatalos papírt. Leteszi elém az asztalra. - Olvasd el! írásbeli rendelkezés - áll a lap elején, s utána minden adat, ami a mozdonyvezetőnek szóló információkat tartalmazza. Megtudom, hogy az 50815-ös számú vonattal, amely csaknem 2500 tonna és 458 méter, június 28-án 18 órakor kell indulnia. Visszafelé pedig a következő nap reggel 6 órakor egy másik vonattal a salgótarjáni indító állomásra. A papír másik oldalán megjegyzés olvasható: „Pásztón az utolsó vacsora szolgálatban 20 óra 30 perckor. A szokásos konzerv, paradicsom, paprika. Minden kitűnő. ”- Örülök, hogy legendás vonatot vezethettem utoljára - mondja a vezér úr, s nagyot húz a söröspohárból. - Olyat ami még dübörög. Aminek még hangja, meg súlya van, amire még felfigyelnek ha alszanak is az emberek.- Hogyan telt el ez a szolgálat?- Normálisan, szépen. Semmi kapkodás nem volt bennem. Tudtam, hogy ez volt az utolsó vonat, amit vezetek. Sőt be sem kellett volna már mennem szolgálatba.- S miért mentél be?- Mert helyettem nem tudtak már berendelni senkit. A mi körülményeink ilyenek. Ha jött az értesítés, menni kellett.- Mit éreztél, amikor leléptél a gépről?- őszintén szólva ugyanazt, mint bármikor. Nem voltak különleges érzéseim. Most is végeztem a dolgom, mint máskor, fiz a természetes. ^ Nem csináltam.ebhől ügwí Tudtam, hogy ez az.:, utolsó szolgálat is elkövetkezik. Nyugodtan, biztonsággal cselekedtem, ahogyan egész eddigi munkásságom alatt tettem.- Mi lesz ezután ?- Tudok mit kezdeni az időmmel. Én eddig is becsülettel megtettem, amit meg kelleti tenni. Felemelt fejjel, tiszta lelkiismerettel álltam oda a legmagasabb főnökeim elé is, amikor megkaptam az igazgatói dicséretet és jutalmat. Nem kell engem félteni - teszi hozzá magabiztosan. Elmeséli, hogy gyerekkora óta az erdő, a szabad természet ízes zamata élteti. Tud vigyázni magára. Úgy tartja, hogy a magának számított évtizedeket az eddigi normális életvitelével sikerül megélnie. Sokan rosszul gazdálkodnak az életükkel. Többen a korabeliek közül már a temetőben vannak, vagy kampósbottal járnak, s nem turistaként. Egyike azon keveseknek, akik többször is teljesítették a Karancs-Medves teljesítménytúra 35 kilométeres útvonalát.- Nekem ilyen gondjaim nincsenek. Az ember azért ember, hogy ha valamit eltervez, valóra is váltsa. Én a vasúton eltelt évtizedeimet becsülettel töltöttem el. Most már nem csörög az óra - magyarázza. - Jövő tavaszra tervezek egy komoly, nagy lélegzetű dolgot, s berendezkedem életem hátralévő idejére. Az enyémhez koccintja a poharát, majd meghúzza a gyöngyöző sört. Azután emlékezik.-Július 8-án meghívást kaptam a MÁV Budapesti Igazgatóságra a vasutas napi ünnepségre. Szép fogadtatás volt. Mozdonyvezetők közül hárman kaptunk elismerést. Ennyire futotta az ország kasszája. De nem is az anyagi elismerés volt a lényeg. A miniszterrel folytatott beszélgetés mindennél többet ért. Jól esett, hogy rólam érdeklődött. Annak is örültem, hogy a munkahelyen, ahol évtizedeket dolgoztam köszöntöttek, gratulállak. Mint egy nagy családban. Mondták, hogy nemcsak szívesen látnak baráti körben, de azt is, hogy én még hadra fogható vagyok, ha a helyzet úgy kívánja.- Mi lesz a következő napokban?-Nyár van, megyek két hétig táborozni. Horgászni, vadászni. Aktívan pihenek. Én az ország bármelyik erdejébe lépek be az ottani kerületvezető erdész nekem jogosítványt ad, hogy ön itt itthon van. Azután megyek a Balatonra. Azután jön az ősz, az egyik kedvelt évszakom. De elmondhatom ezt mind a négy évszakról. Imádom az erdőt, a lakóit. Életemben két vadat lőttem, de nem vagyok vadász. En a vadat tartom az erdő tulajdonosának, mert ott lakik. Szeretem ezt a tulajdonost becserkészni, gyönyörködni benne, túljárni az eszén.- Hogy voltál életedben a női nemmel?- Kitűnően. Nagyszerű barátaim vannak köztük. Engem mindig kedveltek a hölgyek. Mono- gám típusú vagyok, akinél leütöm a karót annál kitartok.- Sok gondot okoz, hogy saját magadról kell gondoskodnod?- Nem okoz gondot, mert az ember azért ember, hogy a legnehezebb helyzeteket is meg tudja oldani. S az igazi természetjáró sosem esik kétségbe.-A kor azonban magával hozza az állandó párkapcsolat kialakítását.- Családdal élek. A fiam vasutas lett, forgalmi szakszolgálatnál van. Rendes gyerek. Nem iszik, nem dohányzik. A lányom tanul. iMegfagyok. Az viszont már hiba,,hogy,ebben az életkorban sok hasonló ember egzisztenciális gondokkal küzd.- Boldog ember vagy?-A magam módján igen. A boldogsághoz több minden hozzá tartozik. Elsőként az egészség. Ezzel semmi bajom. Nekem a legzordabb idő a kedvencem, a tél. Összességében jóban vagyok a világgal. Kitűnő barátaim vannak, akiket az évtizedek alatt szereztem. írók, vadászok, oiyosok, vezér urak. Alig várom már az alkalmat, hogy meglátogassam Sopronban az egykori Hanappi-Koller világhírű fedezetpár egyik tagját, Koller Dönci barátomat.-A barátságra esküszöl?- Igen. Tolerancia és kölcsönös bizalom. Ebben a zaklatott világban erre van a legnagyobb szükség. Aki ezzel rendelkezik, bárhol szívesen látják. M ondom neki, hogy sokan hívják prérifar- kasnak. Mosolyog és megmagyarázza.- Egy havas decemberi napon történt, hogy egy művésztanár barátom Balassagyarmaton egy kiállításra tartott. A természetben azonban elbeszélgettük az időt. Rádöbbeni, hogy lekési a buszt. Erre mondtam neki, hogy ne búsuljon, a prérifarkas ösvényen mégiscsak elérjük azt a fránya járgányt. El is értük! Pádár András Jó kedélyét soha sem vesztette el - Aki küszködött az élettel „Bánatomat elfojtottam” Gerincműtéte után hét hétig mozgásképtelen volt. Lánya és fia állott mellette, A lánya akkor már asszony volt és szülési szabadságát töltötte. Felváltva gondoskodtak róla. Férje ugyanis Budapesten a János-kórházban feküdt...- A műtétem utáni időszakban és most is sokat szenvedek - emlékezik életének egyik nehéz időszakára özv. Takács Béláné szécsényi nyugdíjas. Tizennyolc éves volt, amikor Nógrádmegyerből Szécsénybe került: férjhez ment. Ezt megelőzően egy évig dolgozott a nyesek a gyermekeire is?-Náluk ilyet nem tapasztaltam. Másoknál láttam. Amikor beteg volt anyósom, én gondoztam. Azok, akik korábban azt mondták, hogy szeretik, egy pohár vizet sem voltak képesek adni neki. Mivel nem volt sem nyugdíja, sem betegbiztosítása, Nem szabad hosszú ideig pihennem - állítja özvegy Takács Béláné pálfalvai téglagyárban, majd már asszonyként a háztartási és különféle mezőgazdasági feladatok vártak rá.- Nulláról kezdtük, hogy legyen valamink, sokat kellett dolgozni. Az anyósommal éltünk együtt, 18 évig. Később a szükség megkívánta, ezért 1970-ben elszegődtem bedolgozónak a Szécsényi Palóc Háziipari Szövetkezethez. A családban a betegség gyakori vendég volt. A férj után az anyós is felkerült a beteglistára. Ennek kapcsán megjegyzi: amíg a beteget nem kell gondozni, addig szeretik az embert, utána már .. .-Az előbb mondottak érvéa kórházi költségeket férjemmel együtt mi fizettük ki. Ehhez még csak a következőket kívánom hozzáfűzni: -Amíg gyermekeim kicsik voltak, nem kellett másoknak Verájuk felügyelni. Anyósom, amíg bírta, nemcsak vigyázott rájuk, hanem főzött is nekik. Férjét, aki kőműves kisiparos volt, az adóhivatal szorongatta. Ebből a csapdából egyetlen megoldás kínálkozott: vállalatnál helyezkedett el.- Hetente egyszer jött haza Budapestről. Nem tudott segíteni, nekem kellett mindent elvégezni, küszködtem az élettel. Nappal elláttam beteg anyósomat, elvégeztem az öt hold földdel és az állatok etetésével, gondozásával járó munkákat, éjjel pedig babák varrásával kerestem pénzt. Ez utóbbit 17 évig csináltam. A vizslási népviselet volt a kedvencem. Egy hónapban volt amikor harmincat, máskor meg ötvenet készítettem. Nagyon időigényes munka és kézügyesség is kell hozzá. Amikor szépre sikerült, gyönyörködtem benne.-Á sok gond ellenére soha sem vesztette el máig megőrzött jó kedélyét?- Mondták, nagyon jó kedvem van. Ha megmutattam volna a szomorúságomat, amely visszatükröződött az arcomon, akkor arról beszéltek volna a hátam mögött: vajon mi baja lehet? Erre nem adtam esélyt senkinek. Bánatomat, elkeseredettségemet, szomorúságomat mindig eltemettem. Tizenhárom éve özvegy, 1993. óta nyugdíjas.- Betöltöttem a hatvanadik életévemet és... jobb egyedül. Soha nem kérdezheti tőlem senki, hol és miért voltam, mit adtam a gyerekeimnek, senki ne szóljon abba, amit én akarok. Gyermekeim sem néznék jó szemmel, ha itt lenne valaki. Szinte naponta találkozom velük. Aztán mondja felém fordulva: kinek kell ma egy beteg asszony?- Ne haragudjon, nem látszik meg az előbbi, hisz' olyan jó kedélyű és mozgékony, akár csak találkozásunk elején.-Addig jó, míg lefoglalom magam. Meszesek a csigolyáim, nagyon fáj; nyomja az idegszálakat, muszáj mozogni, azért járok-kelek most is. Amikor pihenek, az nem tesz jót.- Vannak-e célkitűzései?- Másnapra sem tervezek, mert eddig nem jött be soha úgy, ahogy elhatároztam. Fáradt vagyok. Nem zavarok senkit, engem sem zavarnak. V. K. Egyházak: otthoni ápolás Az otthonápolás jövőjéről, az egyházak és a házi gondozás kapcsolatáról rendez közösen kétnapos konferenciát a Magyarországi Református Egyház és a Bethesda Otthonápolási Szolgálat ősszel. Az elmúlt év júniusa óta immár harmadik alkalommal szerveznek szakmai összejövetelt a témában. A tanácskozás címe: Az egyházak válasza az otthonápolás szociáletikai kihívásaira. Az előzetes tervek szerint szó lesz az egyházak szerepvállalásáról, az otthonápolás jelenlegi helyzetéről és feladatairól, az otthoni segítségnyújtás finanszírozásáról, az egészség- ügyi ismeretek oktatásáról, a felekezeti ápolási otthonok munkájáról, valamint a református diakónusképzésről. A Debreceni Református Kollégiumban, várhatóan novemberben megrendezendő konferenciára a szervezők augusztus végéig várják a szakemberek jelentkezését a Bethesda Otthonápolási Szolgálat címén. Szeretteit idő előtt eltemette, de a nagy család körülveszi Nincs olyan ember Mátramindszenten, aki nem ismerné a 82. esztendejében járó Kun Gáborné Hajas Juliannát. Kilenc- gyermekes családban született, két testvére még egész kicsi korában meghalt. Heten maradtak: hat lány és egy fiú. Már kicsi korában sütött-főzött, dolgozott a ház körül, mert a szükség rákényszerítette: édesanyja beteges volt, s mint a legidősebbnek, neki kellett ellátnia a testvéreket. Aztán férjhez ment, szült három gyereket: talán a sors iróniája, hogy most mégis egyedül él, férjét, mindhárom fiát eltemette már.- De nehogy azt gondolja, hogy magányos vagyok- mosolyog Juli néni. - Nagyon jók hozzám a menyeim, jönnek az unokák, sőt dédunokáim is vannak. De azért sokszor elfog a keserűség: ezt már nem gondoltam volna, hogy én temetem majd el a gyerekeimet, méghozzá ilyen fiatalon - gördül le a könnycsepp az arcán. Elhallgat, magába fordul, csak néz elgondolkodva, miközben fájós lábait masszírozza. Szemei előtt lepereg az élete: eszébe jut, amikor a fonóba jártak, megakadt a szeme az egyik legényen. A háziasz- szony rögvest fel is világosította, hogy az bizony a Kun Gábor, aki szeretné őt elvenni. Hithű katolikus, buzgó templomjáró volt világ életében: talán ez is hozzájárult, hogy anyósa nagyon szerette. Három év udvarlás után összeházasodtak, szépen sorban megszülettek a gyerekek: Gábor volt a legidősebb, őt követte János, majd a legkisebb, Barna.-Aztán jöttek a bajok - borul el az arca. - Az uram az erdészetnél dolgozott, onnan is lett beteg: amikor messze dolgoztak, csak „kunyhóban” aludtak éjszakánként, megfázott, beteg lett a tüdeje. Nyáron pedig summásként arattunk, ő kaszált, én voltam a marokszedője. Ott is elérte a baj: egyszer fát akartak kivenni a föld végéről, az ráfordult a kezére, onnantól kezdve nem bírt kaszálni. Nem is jött rendbe teljesen sose’, mert«; annyi pénzünk sem volt, hogy orvosságot vegvünk. Mindig mondogatta: - Te Juli, keressél magadnak valami munkát, mert miből fogsz megélni, ha én meghalok? Hát elmentem a té- eszbe. Hétfőtől péntekig ott dolgoztam, péntektől vasárnapig meg gazdaasszonykodtam: a számát sem tudom, hány lag- ziban főztem. Volt egy kevés földünk, egy tehenünk, szép lassan, sok bajjal eléldegéltünk. Voltam imádságos asszony is: mindig szerettem templomba járni, így aztán mondtuk sorban az imákat a halottak lelki üdvéért. 1977-ben mentem nyugdíjba, akkor hagytam abba . . .- Hogyan telnek napjai?- Lassan. Sokszor eszembe jut, mennyi bánat ért engem egész életem során, nem is tudom, hogy tudtam elviselni. ’71-ben temettem el az uramat, aztán sorban a gyerekeimet: kilenc éve, hogy nem kerül le rólam a fekete gyászruha. Addig még jó volt, amíg a szomszéd- asszonyom élt, sokat beszélgettünk. Sokkal fiatalabb volt, mint én, egy hónapja mégis elment. A nappalok még csak- csak eltelnek valahogy, de az éjszakák nagyon hosszúak. Hívtak már a menyeim is, az unokáim is, hogy költözzek hozzájuk, de nem akarok: rigo- lyás lettem vénségemre, meg aztán nem akarok senkinek a terhére lenni. Jönnek hozzám a menyeim, az unokák, de hát dolgoznak, nem várhatom el, hogy valaki mindig itt legyen velem. Tudja, unom már az egész életet: 28 éve vagyok egyedül, az lenne a legjobb, ha már elmennék. De hát nem mehetek, amíg nem visznek, nem igaz? Hegedűs
