Nógrád Megyei Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-30–05-01-02 / 100. szám

1999. április 30., péntek Közélet 11. oldal Zsimypusztától az óceánig Elkeseredetten hull az ápri­lisi eső. - Parasztünnep, ahogy mondták régen az öregek. Zsunypusztát mossa az eső, mégis idillikus a kép, a nagy fekete felhők lábai a Cserhátot súrolják, a szem­ben lévő déli lankás hegyol­dalakon a zöld gyepen talán száznál is nagyobb számú rozsdabarnás növendék­marhák legelésznek. A picurka kis település kö­zepén, a volt uradalmi birtok­kal szemben egy takaros eme­letes családi ház alagsorában vendéglátóegység, az emeleti részen nagy, zöld muskátlik között egy megtermett ősz úri­ember bíbelődik. Talán az eső elől meghúzódva választotta e munkát. Az ajtón, a zárban fel­irat jelzi, hogy déli pihenő van. Látva, hogy mégis ott áll meg a kocsi, az emeletről lekiált: - Kinyitom, ha fogyasztani akarnak! Perceken belül ott ülünk az ízlésesen berendezett ,János kocsmában” és fogyasztjuk a színes, ki tudja miből készült üdítőt. Mivel szieszta idősza­kában vagyunk, nincs vendég­sereg. János is oda ül a társa­ságunkhoz.- De kihez is van szeren­csénk? - mert nem a megszo­kott falusi „kocsmáros bácsi”- hoz szokott a környezet, a ki­szolgálás. A vendég kérésére a válaszok egy kicsit mást sej­tetnek. Mikola János vagyok - mondja katonásan. Nincs mit szégyellnem, nincs mit leta­gadnom. Elmondom az élete­met. Megadjuk magunkat és örü­lünk a bizalomnak, hogy első látásra kitárulkozik.- Zsunypusztaiak vagyunk de én Mátraszőlősön szület­tem, mert szüleim akkor Pász­tón voltak cselédek. De há­roméves koromban visszajöt­tünk. Salgótarjánban, a „Ma- dách-ba” jártam, nyáron a gép­állomáson dolgoztam. Egyik alkalommal olvastam, fiatalo­kat hívnak tiszti iskolába. Én még csak 17 éves voltam. Je­lentkeztem úgy, hogy 18-nak írtam magam. Nem volt rá szükség, mert felvettek korha­tár alatt is. Jól megtermett, erős fiatal voltam. A Pécsi Gyalo­gos Tiszti Iskolát kiváló ered­ménnyel végeztem, hadnagyi rendfokozattal. A HM szemé­lyi főcsoportfőnök parancsőr tisztje lettem. Ezt követte a zászlóalj-parancsnoki tovább­képzés, szintén kiváló ered­ménnyel. S főhadnagyként az Aszódi Gépesített Zászlóalj parancsnokának neveztek ki. De közbe jött 1956. így Bu­dapesten maradtam. Aztán egy újabb állomás, 1957-től 1960- ig a Zrínyi Miklós Katonai Fő­iskolán tanultam felderítő sza­kon. 1960 őszétől, az akadé­mia elvégzése után kineveztek a Mélységi Felderítőegység parancsnokának. Az egység Budapesten, majd Szolnokon állomásozott. Százados lettem és 300 ejtőernyős ugrásom volt a legkülönbözőbb időjárási vi­szonyok között. 1967-től 1970-ig a hadse­regtörzsben dolgoztam. Majd 1970-től 1982-ig a Zrínyi Mik­lós Katonai Főiskola felderítő tanszékén tanítottam. De ebből egy évet, - 1972-ben- Viet­namban teljesítettem szolgála­tot a békeszerződések értelmé­ben. Feladatunk volt a tűzszü­net betartásának ellenőrzése, a hadifogolycsere lebonyolítása, az amerikai hadsereg kivonu­lásának az ellenőrzése. Egy vendég érkezik, a köl­csönös üdvözlés után János a pult felé indul és csak annyit kérdez: - A megszokottat? Már önti is a féldecit és bontja a sörösüveget. Jól időzítettek a vendégek, mert hárman-négyen is betér­nek a vendéglőbe. Az előbbi kérdés válaszaik megismét­lődnek és kiosztja a megszo­kottakat. S már ismét a társa­ságunkban van a csapiáros és mondja: - Hol is hagytam abba? Mikola János-Az amerikai hadsereg ki­vonulásával - vetjük közbe. - Ja, igen és máris folytatja a monológot.- Természetesen franciául beszélek, ezért is kerültem magyar csoportba, de oroszul sem adnak el katonai körök­ben. Saigonban dolgoztam a törzsben a hadműveleti cso­portnál, de Hanoiban is jártam. Utazni kellett, mert az egyik alkalommal itt adtak át a viet­namiak száz amerikai pilótát. Utazásainkkor helikopterek álltak rendelkezésünkre. Cso­dálatos tájakat láttam, felejthe­tetlen látvány volt a vietnami föld, a tenger, na és szívbe- markoló volt a rombolás is. A nagy meleg az európai ember számára férfias erőpróbát igé­nyelt. A körletünk, ahol lak­tunk, ha nem voltunk területi munkán, az amerikai hadsereg által épített és otthagyott lég­kondicionált épületek voltak. Egyébként ők mindent ott­hagytak. Úriember módjára egy utazó bőrönddel távoztak. E mondatnál az eső elől a kocsmában meghúzódott egyik vendég közbevág: - Távozhat­tak úriemberként, ha évekig mást csináltak! Egy pillanatnyi szünet után folytatja az alezredes: - A vi­etnami személyzet is a helyén maradt, jól ellátott volt az a kis bázis, ahol éltünk. Rádiókap­csolat volt a hazaiakkal és ha­vonta jött a különrepülő, hozta-vitte a postát. Hétszáz USD volt a havi ellátmányunk. Háromszázötvenből kijöttünk, a többit otthon helyeztük el. Négy nemzet katonáival dol­goztunk együtt. Lengyel, ka­nadai, indonéz. Később a ka­nadaiak helyett az „irániak” jöttek. Ha egyszer lesz idejük, szívesen mesélek Vietnamról. A munkám a Zrínyi Katonai Akadémián folytatódott, tan­székvezető-helyettes lettem a vietnami kiküldetés után.-Egy pillanatra sem szakí­tottam meg kapcsolatomat a zsunypusztaiakkal. Mindig ide vágyódtam. 1980-ban, mikor megtudtam, hogy itt a telek el­adó, már meg sem merem mondani, olyan alacsony áron, rögtön megvettem és elkezd­tem az építkezést. Nyugdíjazá­som előtt még a Nógrád Me­gyei Hadkiegészítő Parancs­nokságon egy rövid ideig dol­goztam osztályvezetőként. Megszűnéséig tanítottam még nyugdíjasként is a balassa­gyarmati katonai kollégium­ban.-1971-ben új házasságom­ból egy kislányom született. Ma a BRFK Életvédelmi Osz­tályán őrnagyként dolgozik. Én meg mint látják, kiszolgá­lom a földijeimet, na és az erre járókat, az ide betévedőket.- Mi változott itt Zsunypusz- tán az évtizedek alatt? Feláll, mintha újabb vendég érkezne: - Öreg település, talán 4-5 főnek van munkahelye, a többiek munkanélküliek, vagy nyugdíjasok. Nincs utánpótlás. Telket nem osztanak, pedig most már van víz és villany is, lehet, hogy nemsokára gáz is lesz. Nem törődik úgy érzem senki, ezzel a településsel.- Ön katonaként élte le ke­nyere javát. Mi a véleménye a Jugoszláv helyzetről?- Nehéz ezt innen megítél­nem . .. Egy biztos, Amerika nem engedi meg, hogy roppant technikájával ne vigye győze­lemre az elkezdettet. Az már más kérdés, kinek és mennyi a veszteség, szenvedés, rombolás. De hát kérem! Ez a háború! Mintha oszlanának a felhők és egyre több vendég is érkezik. Az egyik idősebb, szikár férfi azt mondja: - Egész nap esett, a krumplit azért elültettem, meg- érdemlem a féldecit. A nyugdíjas tanár: - az alez­redes ért a szóból és máris adja a lélekmelegítőt. Mikola János kiegyensúlyo­zott, jó erőben lévő, hetven év körüli férfi. Együtt él a földijei­vel. Szemmel láthatóan szereti őket. Mindenkihez van egy kedves szava. Most így látja ér­telmét az életének. Ezt is ő vá­lasztotta, mint 50 évvel ezelőtt a katonai pályát. Kemény kötésű „palóc legény.” Kálovits Géza Gondolatok a munkáról „ ... nincs nagyobb veszede­lem, mint abbahagyni a mun­kát: leszokik róla az ember. Le­szokni róla könnyű, újra meg­szokni nehéz.” ( Victor Hugo) „ . .. azon magas és terjedt gyármunkásságot, mely a hon nyers termékeit értékesítse, mely nélkül a földművelésben még oly gazdag nemzet is csak egy félkarú óriáshoz hasonlít; ezen gyármunkásságot még te­remtenünk kell.” (Kossuth Lajos) „Kerüld a henyeséget s munkát- lan életet. Ha ifjúságodban a munkát megszokod: életednek szebb örömeit s édesebb gyö­nyöreit a munkában fogod ta­lálni. Csak a munka fejti ki, csak az tartja fel a testnek és lé­leknek erejét; csak a munka tesz hasznossá magunk és pol­gártársainkra nézve.” (Deák Ferenc) „Aki szeret, él. Aki él, dolgo­zik. Aki dolgozik, annak van kenyere.” (Van Gogh) „Az embert olyan fából farag­ták, hogy az egyik munka fára­dalmából csak egy másik munka üdíti fel”. (Anatole France) „ .. ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, nem kel­lene egyebet tenni, mint a mun­káját teljesen haszontalanná és értelmetlenné tenni.” (Dosztojevszkij) „Nem szeretek én dolgozni, nincs ember, aki szeretne - de szeretem azt, amit a munka magában rejt: a lehetőséget, hogy önmagámra találjak. Az önnön valóságomra - magam­nak, nem másoknak...” (Joseph Conrad) Összeállította: Baráthi Ottó Bérharcok külön-külön - számottevő eredmények nélkül Nem jött létre az egység Május elseje a munkásság ünnepe az egész világon. Ezen a napon a majálisok, szóra­koztató rendezvények mellett kisebb-nagyobb csoportok­ban politizálnak is: miként sikerült megvalósítani a dol­gozók érdekeinek védelmét, milyen feladatok várnak megoldásra.-A szakszervezet továbbra is gondokkal küzd. Igazából nem jött létre az egység, annak ellenére, hogy az MSZOSZ kongresszusán valamennyi szakszervezet kinyilvánította készségét és összefogását a dolgozók érdekvédelmében - mondta Ágner Gyula, az MSZOSZ Nógrád megyei kép­viseletének vezetője, majd így folytatta:-A tavaszi időszak esemé­nyei azt bizonyítják, hogy a konföderációk és az ágazati szakszervezetek továbbra is egyedül akarják megvívni saját bérharcukat. A tények azt mu­tatják, hogy az eredmények nem számottevőek. Megvaló­sulni látszik az a kormányzati szándék, amely tovább szigo­rítja a Munka Törvénykönyvét, növelve a dolgozók kiszolgálta­tottságát. Nehezen viselik el a dolgozók, hogy az idén febru­árban és márciusban kevesebb pénzt kaptak, mint tavaly de­cemberben az adó- és járulék­rendszer szigorítása miatt, *- 1998-ban megvalósítottuk a bérfejlesztéssel kapcsolatos ígéreteket. Az idén a köztisztvi­selők egy részénél a bérfejlesz­tés nem éri el a betervezett inf­láció mértékét, mert nem emel­kedett az illetményalap. A Köz- tisztviselők és Közalkalmazot­tak Szakszervezete, amelynek megyei szinten társadalmi el­nöke vagyok, a Szakszerveze­tek Együttműködési Fórumá­hoz tartozik. A tagság úgy véli, hogy országos szinten az érde­kérvényesítésnek még kiegyen­lítettebbé kellene válnia. Tag­ságunk ugyan növekedett, de a jelenleginél nagyobb eredmény eléréshez erőteljesebb támoga­tottságukra volna szükségünk - hangsúlyozza Farkas Sándomé dr. * A Nógrád Volán Rt. szak- szervezeti titkárával nem sike­rült kapcsolatot teremtenünk, ezért megkértük Horváth József vezérigazgatót, mondja el, mi­lyennek ítéli a cég kapcsolatát a szakszervezettel.- Az év elején az ágazati szak- szervezeti vezetők és a helyi szakszervezeti bizottság között feszültség volt. Közös tárgyalá­sok után a dolgozók képviselői lemondtak a gyakorlatilag elhatá­rozott sztrájkfelhívásokról. Mind ágazati, mind helyi szinten végül 13,3 %-os bérfejlesztésben álla­podtunk meg. Ebből tizenegy 'fo­ot január elsejével adtuk ki, a többit a májusi üzleti tervet tár­gyaló közgyűlés után. Jó érzéssel mondhatom, hogy a szakszerve­zet nem lép fel a társaság anyagi erejét meghaladó irreális követe­lésekkel, a vitás kérdésekben az eddigi gyakorlatunknak megfele­lően megtaláltuk a kompromisz- szumos megoldást. *-Országos elnökségünk érté­kelte az elmúlt hároméves bér­megállapodásban foglaltak telje­sítését- mondta dr. Ferencziné Varga Éva, a Egészségügyben Dolgozók Demokratikus Szak- szervezetének megyei elnöke, a SZÉF megyei koordinátora. - Megállapítottuk, nincs miért szé­gyenkeznünk. A három éves bérmegállapodás 1996-1998-ig, amíg a közalkalmazotti bértáblá­zatot be nem fagyasztották, az alábbiak szerint emelkedett: 19,5, 16 és 27 százalék a közalkalma­zotti tábla alapján. Ebben az idő­ben az intézmények közül, ahol jól gazdálkodtak, ott az előbbinél is többet adtak. Az idei bérfej­lesztés Nógrádban, akárcsak az országban, vegyes érzelmekkel valósult meg. Mind az egészség­ügyben, mind a szociális terüle­ten 5-13 százalék közötti bérmegállapodást kötöttek helyi szinten. Ismerve az intézmények nehéz gazdasági helyzetét, mind a munkavállalók, mind a munka­adók megegyeztek abban, hogy az év második felében újra visz- szatémek a bérfejlesztés esetle­ges lehetőségére. Nagyságát a gazdálkodás eredményessége ha­tározza meg. Az EDDSZ orszá­gos vezetősége tovább folytatja a bértárgyalásokat. Ennek során teljesen maguk mögött érezhetik a tagság támogatását. * A Munkástanácsok Országos Szövetségének helyi képviselője, Plantek Lászlóné Nógrád me­gyei elnök a következőket mondta: - Az elmúlt évben az Érdekegyeztető Tanács az álta­lunk javasolt 23 ezer forint havi minimálbér összeget 22 500 fo­rintban fogadta el. Mi sem értünk egyet azzal a kormányelképzelés­sel, hogy a Munka Törvénykönyv módosítását a ET végleges egyez­tetése nélkül viszi a parlament elé. Különösen kifogásoljuk a 100. paragrafust, anú a leltárfele­lősség rendszeréről szól. Egyetér­tünk az érdekegyeztetés rendsze­rének átalakításával, kifogásol­juk, hogy még máig sincs kiala­kítva az az álláspont, mely a tár­sadalmi párbeszéd rendszerét foglalja magába. Véleményünk szerint a munkáltatóknak is van felelősségük a gazdaság fejlesz­tésével kapcsolatban. V. K. Hogy csodáltam édesapám „Elmunkás” jelvényét, amit a számára legnagyobb ün­nepen, május elsején mindig kitűzött. A majálisokra a naggyal ment, amelyet a kis jelvény mellett féltve őrzött. Még gyerekfejjel is biztos voltam, hogy megérdemelte a 368-as sorszámú kitünte­tést, amit 1948-ban kapott a Selypi Cukorgyár esztergá­lyosaként. Egy kéthetes galyatetői üdülés is az elismerés része volt, ami számára addig el­érhetetlen álomnak tűnt. Édesanyámtól mást sem hal­lottam, hogy ezt az embert semmi sem érdekli, csak a munka, hogy már háromszor melegítette a vacsorát, de még bent van a gyárban. Mert a gyár volt a min­dene a messze földön jó hírű esztergályosként ismert Szabó Istvánnak, azaz az öreg Szabónak, ahogy már negyvenéves korában is meg­tisztelték édesapámat. Ren­geteget dolgozott, kész csoda, hogy hetvenkilenc évet megélt a vékony, agyon- strapált ember. Már nyolcévesen, kis, vézna gyerekként markot kel­lett szednie a vörösmajori uradalomban, mert a sok- gyermekes családban szük­ség volt az ő keresetére is a megélhetéshez. Keresztapja segítségével jutott be a selypi cukorgyárba tanoncnak. A valaha szebb napokat megélt Szirákon, az akkor még működő ipartestületnél szabadult, mint vas- és fém­esztergályos. Akkor még nem gondolta, hogy ez számára sokáig vándorló szakmát je­lent. Fiatal segédként be­járta az ország cukorgyárait. Mezőhegyes, Békéscsaba, Sarkad, Selyp voltak a főbb állomások, ahol csak a kam­Elmunkások pány idejére kaptak munkát a szakemberek. Közben kerékpáron járta a vidéket Seres Mihály barátjá­val, aki békéscsabai szlovák­ként 1945-ben áttelepült Szlo­vákiába. Javították a kis kere­setért a malmok forgó részeit és amit lehetett. A szűkös vándoréletnek vol­tak persze örömei is. így a sok-sok ismeretség. Apám ki­váló táncosként tanította a nagy gazdalányokat táncra. Akkoriban az angolkeringő és a charleston járta és így is, úgy is megfizették a mestert. A sokféle munka, feladat, nagy tapasztalaté szakem­berré formálta az öregemet, aki igencsak kapós lett a szakmájában. A háború alatt Csepelen tengeralattjáró periszkópcsö­veket esztergált a németeknek. Az oroszok javító vonatukon foglalkoztatták. A harcok után a cukorgyárban folytatta a munkát, a legnagyobb eszter­gapadon. A kis, vékony ember szinte elveszett mellette, de akik ismerték, tudták, hogy a síktárcsás munkák avatott mestere áll a nagy gép mellett. Sosem felejtem el, pedig még pár éves voltam, hogy a cementgyárban megállt az élet, mert a forgókemence ten­gelye meghibásodott. Pesten sem vállalták a javítást. A vál­lalatvezetés apámat kérte meg, aki az esztergapadot méterek­kel megtoldva megoldotta a feladatot. Nagy híre volt a do­lognak és a munkáért kapott lisztből sok kenyeret sütött édesanyám. A szorgalmas, de végtelenül barátságos, vidám embert tisz­telet övezte és így kérték fel mesternek az akkoriban or­szágosan életre kelő szakmun­kásképzésben, az MTH-ban, 1950-ben. A sok embernek munkát adó Jobbágyi Tömeg­cikk Műveknél apám szervezte meg a tanműhelyt és az esz­tergályosok mellett lakatoso­kat, köszörűsöket is tanított. Sorstársaihoz hasonlóan ké­peznie kellett magát, talán még oroszul is tanulnia kellett. Az elsők között kapta meg az oktatásügy kiváló dolgo­zója kitüntetést. Igaz, ezt át­adta édesanyámnak azzal, hogy ez az O érdeme, mert vele minden dolgát megbeszélt és az olajos ruhák végtelen so­rát ő mosta a teknőben.- Anyukám te vagy a ház­tartás élmunkása - tréfálko­zott apám, de az igazat mondta. Amíg apám dolgozott, so­sem kérdezte, mi jár neki, anyám járt a pénz után, mert az bizony kevés volt. A cukor­gyár 1,50-es órabérének eme­lését 1,65 forintra jó anyám járta ki. Voltak ilyen idők is. így ment el munkával Szabó István esztergályos mester élete, de közben fiatalok száza­ival ismertette meg a vasas szakmát, akik Nógrád és He­ves megye minden részéből kerültek akkor Jobbágyiba. Még idősen is visszahívták a selypi cukorgyár gépműhe­lyébe a kampányok idejére. Olajos ruluíit, amelyek a tisz­tességes kétkezi munka díszöl­tözetei voltak, anyám a jó fele­ség, apám haláláig mosta. To­lómérőjét, azaz a sublert és a pontozóját drága kincsként őrzöm. Ezen a május elsején, ha élne Szabó István esztergályos mester, bizonyára fájó szívvel látná szeretett cukorgyára le­szerelését. A feleségével, jó anyámmal közös sírban örökre velük pi­hen az élmunkás kitüntetés. Szabó Endre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents