Nógrád Megyei Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-23 / 94. szám

7. oldal Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 1999. április 23. péntek Első megyebáljukon a keringőktől a polkáig táncoltatták a párokat, plafonig emelve a hangulatot Zenészboldogság: Idős Kovács István vagyok, Zagyvarónán születtem 1917. már­cius 19-én, József-napon. Mivel a bátyám már a József nevet viselte, én István lettem - mondja visszaemlékezéseiben Pista bácsi, akit még az egykori kohászati üzemekben ismertem meg. A híres tangóharmonika-zenekar. Jobbra áll: Kovács István. Annak idején csak hat elemit vég­zett, ennyit kellett, meg három ismétlőt. Hetente egyszer, csütör­tökön. Pista bácsit már tízéves ko­rában nagyon érdekelte a zene, ami nem véletlen, hiszen a sógo­rai zenészek voltak. A helybeli zenekar héttagú volt, Bátki István volt a prímás, Dudás János meg a cimbalmos. A két prímhegedűs­ből, két brácsásból, egy-egy kla­rinétosból, cimbalmosból meg bőgősből álló zenekart Dudás ta­nította a kotta ismeretére és a ze­neszámokra.- Tizenegy éves koromban kezdtem hegedülni, a prímás só­gorom unszolására, csak ügy „na­túrból” - emlékezik Pista bácsi'. L Sok időm nem volt a gyakorlásra, hiszen a szüleim földművesek voltak, s nekem is menni kellett velük a földekre dolgozni. Ráadá­sul a Zétécében még a bőrt is rúg­tam. Nem sokkal később azonban a bőgős elment a gödöllői gazda­tiszti iskolába, s ekkor mint legfi- atalabbat, engem beszéltek rá, hogy legyek az utóda. Dudás sógora megtanította vele a basszusiskola kottáit, majd pár hónap gyakorlat után a hangok fogását. Amikor a fiatal fiú beke­rült a zenekarba, már minden va­sárnap ott zenélt a többiekkel a Hangyában. Délután öt órától este tízig. A zenekar egy-egy alka­lommal megkereste a 100-150 pengőt. Ha meggondoljuk, az egy főre jutó 15-20 pengő szép pénz volt, hiszen egy bányász 150 pen­gőt keresett egy hónapban.- A banda azonban nemcsak a mulatságokon, lakodalmakon sze­repelt, hanem műkedvelő előadá­sokon is. A sógorom tanította be a szerepeket, énekszámokat, a ze­nekart a kísérő zenére, de ő készí­tette a díszleteket, festette a szín­padot. Valóságos ezermester volt - mondja az emlékeket idézve. A fiatalember 1941-ig játszott a zenekarban, amikor a banda fel­oszlott és Dudás sógora alakított egy ifjúsági tánczenekart. Ennek a zenekarnak a fia, Dudás József lett a vezetője. Nagyon sikeres, hangulatos lett az új felállású együttes. Dudás József hegedült, Földi Károly szaxofonozott, Földi József harmonikán játszott, ifjú Földi József vitéz fújta a klariné­tot, Hegyes Ferenc dobolt. Ko­vács István pedig bőgőzött.- Igen víg kedélyű zénekár let­tünk - mondja. - Én 1947-ig ját­szottam a fiúkkal, mert egy salgó­tarjáni zenekarba mentem át. Zsi- dai Imre, akivel együtt dolgoz­tam, elhívott a Mózes-féle tánc­zenekarba, mivel akkor nekik nem volt bőgősük. Ez a zenekar a próbákat Peter- bok Lajoséknál tartotta a Füleki utcában. Pista bácsi azt mondja, hogy ez a csapat komoly tudású tagokból állt. A partitúrát úgy ol­vasták, mint más az újságot. A kezdetben héttagú bandában Zsi- dai Imre és Mózes Géza harmoni­kán és pisztonon játszott. Mózes Gyula hegedűn, Pusztai Sanyi szaxofonon, hegedűn és klariné­ton, Lackó Lajos pozanon, Bálint Sanyi dobon és harmonikán, Ko­vács Pista pedig bőgőzött. Ké­sőbb belépett még a zenekarba Rostár László zongorista és Mol­nár János, aki hegedűn, szaxofo­non és klarinéton is játszott.- Rostár László az acélgyári templom kántora volt, aki művé­szien játszott orgonán - említi Pista bácsi. - Zenekarunk jó híre mindenfelé terjedt, s hívtak is minket lakodalmakba, ruhabemu­tatókra, szakszervezeti gyűlésekre és a vállalati teaestékre. Rövid gondolkodás után foly­tatja:-Az volt az igazi, amikor fel­kértek minket az első megyebálra. Az még Balassagyarmaton, az akkori megyeközpontban volt. Csillogó szemmel meséli, hogy ott volt az egész megyei vezetés. Ki-ki a feleségével. Fellépett egy tizenkét tagú pesti zenekar is, komoly, nagy, angol számokkal. Akkor általában angol és amerikai számokat játszottak.- Felváltva játszottunk mondja. - Mi, ellentétben a pesti­ekkel, egy foxegyvelegbe kezd­tünk, mire elkezdett a hangulat emelkedni. Ezt a Kék Duna ke­ringővei, majd egy sváb keringő­egyveleggel folytattuk, s egy las­súbb angolkeringővei hagytunk időt pihegni, azután három klari­nétpolkával a plafonig emeltük a hangulatot. A siker frenetikus volt, ami azt is eredményezte, hogy az első or­vosbálra is meghívták őket. Az egykori SZTK-épületben zenéltek a hálás közönségnek. Az ipartes­tületben játszottak az iparosbálon. Ezt a helyet szerették, mert hét­köznap a tánciskolásoknak ját­szottak, vasárnaponként pedig a zenés estéken. Amikor a megyeszékhelyet át­tették Salgótarjánba, s itt rendez­tek megyebált, erre így emlékezik Pista bácsi.-Ez szebb volt, mint a gyar­mati. Két zenekar is játszott. Az alsó teremben Botos Bandi és ci­gányzenekara, a felsőben pedig mi. A hölgyeknek kötelező volt az estélyi ruha, az urak fekete öl­tönyben voltak. Neves színészek is részt vettek, mint Petres Zsu­zsa, Bilicsi Tivadar, Csikós Ró­zsi, Szabó Miklós. A bált ők nyi­tották meg a Kék Duna keringő­vei. Abban az időszakban az embe­rek szerettek szórakozni. Egymást követték a bálok. A rendőrök disznótoros bált rendeztek. A környékbeli tisztek és altisztek hajnalig táncoltak a feleségükkel. Voltak vállalati bálok, a kohász­bál kiemelkedett, de hálóztak a szabók és a cigányok is. Az első utcabálon a Fő téren táncolt a tö­meg, a zenekar a posta ajtaja előtt elhelyezett kis színpadon játszott. A karácsony előtti vasárnap egész délelőtt a vásárlóknak játszottak az Állami Áruház emeletén. muzsika és család Pista bácsi izgalommal említ egy akkori érdekes eseményt.-Az ötvözetgyári kultúrháza- vatásra meghívták a vasasszak­szervezet művészeti együttesét a fővárosból, őket szimfonikus nagyzenekar kísérte. Az előadást követően mi léptünk fel. A pes­tiek nagyon néztek minket, s ak­kor a karmesterük megkérdezte Kiss Imrét, aki akkor az acélgyári kultúrház igazgatója volt, hogy mi honnan vagyunk. Imre viccből mondta, hogy Pestről. A karmes­ter rázta a fejét, hogy az lehetet­len, mert ő minden tánczenekart ismer. Végül elárulta neki, hogy acélgyári dolgozók vagyunk, de ezt meg csak akkor hitte el, ami­kor megmutattuk a személyi iga­zolványunkat. Jólesett a szívből jövő gratulációja. Időközben létrejött egy ritka­ságszámba menő zenekar, ame­lyet Chmell Dönci és Urbán Gyula hozott össze. Ez a harmo­nika-zenekar döntően volt hadi­foglyokból állt, de fellépéskor a Mózes zenekarból is szerepeltek benne. Az összeállítás szerint tíz harmonika mellett hawaii gitár, bendzsó, cselló, xilofon, dob és bőgő szerepelt.- Dönci volt a vezetője, a szá­mokat Urbán Gyula írta és taní­totta be - sorolja Pista bácsi. - A zenekarból alakult egy kisegyüt­tes is, amely az énekszámokat kí­sérte, mert volt egy operaénekes és magyamóta-énekes is. Az ope­raénekes, Ekker Aliz mindenfelé nagy sikert aratott Csiribiri című 'számával. Kovács Ica magyar nó­tákat dklölt, ‘Mólnál1 Péti pedig olyan artista-produkciót mutatott be, amelyre Pesten is felfigyeltek. Egyedüli ilyen zenekar voltunk az országban. Nem véletlen, hogy a zenekar képviselte Nógrád megyét 1948. augusztus 20-án az országos kul­turális találkozón. Számos helyen játszottak a fővárosban, s nagy si­kert arattak. A zenekart bemutató hatalmas plakátok virítottak min­denfelé, arcképüket repülőgépről szórták a városban. Ekker Álíz később művészeti iskolát végzett és Amerikába ment, ahol férjhez ment.- Aliz tavaly volt itthon - újsá­golja Pista bácsi. - Akkor azon­ban a zenekar nemsokára szétszé­ledt. Tagjai többfelé dolgoztak, nem lehetett egyeztetni a próbák időpontját és a szerepléseket. Mi is ldváltunk. Pedig a Mózes tánc­zenekar annyira összeszokott volt, hogy egymás gondolatát is kitaláltuk. Ez a tánczenekar úgy szólt fortéban, hogy még a tánco­sok cipőjének suhogását is lehe­tett hallani. Anyagi gondok is jelentkeztek, a nagy létszámú zenekart nem tudták fizetni, s ezért is döntöttek a feloszlás mellett. Akkor követ­kezett a fiatal gitárosok kora. Há­rom zenész olyan hangerővel szólt, hogy az már nem az ő fü­lüknek való volt.- Négyen elmentek a Beszterce étterembe játszani, mi pedig né­gyen az acélgyári fúvósokhoz szegődtünk. Egyikünk pedig ab­bahagyta a zenélést. Én 1947-től 1965-ig játszottam a Mózes zene­karban. Elmondja Pista bácsi, hogy amikor 1965-ben jelentkeztek az acélgyári fúvósok karnagyánál, Krajcsi Lajosnál, ő nagyon meg­örült. Őt azonnal zeneiskolába irányította, hogy megtanuljon tu­bán játszani.- Nem szégyelltem ötven­éves fejjel a városon végigvinni a nagy hangszert, a hangszerfogá­sokat megtanulni. Lackó Lajos jó zenetanárom volt, akinél két évig tanultam. Fél év elteltével Molnár János már bevett a temetési kis particskába, s amikor már tudtam a hangszerfogásokat, rendes tagja lehettem a nagyzenekamak. Krajcsi Lajos bácsi halálával Péceli István zeneiskolai tanár vette át a zenekart. Olyan számo­kat írt át nekünk, amiket addig egy fúvószenekar meg sem mert próbálni, addig csak szimfoniku­sok játszották. Persze, hogy erre felfigyeltek a felettes kulturális szervek is. A vasas fúvószeneka­rok győri találkozóján a salgótar­jániak Aranylant elismerésben ré­szesültek. A zenekarral bejárták az ország városait. Nagy megtiszteltetés volt Pista bácsiéknak, hogy ők képviselhették a magyar fúvósze­nekarokat a németországi Leon bergben.-Jó emlékezni, de egy kicsit fájdalmas is - mondja a történet vége felé. - Az eltelt évtizedek­ben gyönyörű emlékekben volt részem. A május elsejei zenés éb­resztők, a bányászzenekarral fel­váltva történő fellépések, a dolin- kai térzenék... - mondja s meg- csuklik a hangja. Amikor arról kérdezzük, hogy most hogyan él, ezt válaszolja.-Az a hatvan év, amelyet a zene világában éltem át a külön­böző zenekarokban, nem volt hi­ábavaló. A jó Isten segítségéve! nagyrészt sikerült elérnem, amit szerettem volna. Fiatalon nősül­tem, s most nyolcvankét éves vagyok. Sze­gény felesé­gem már meg­boldogult, de itt van a lá­nyom és két fiam, négy unokám és öt dédunokám. Büszke va­gyok a csalá­domra. Szeme el­homályoso­dik, s csak pil­lanatok múlva folytatja.- De talán egész életem­ben akkor vol­tam a legbol­dogabb, ami­kor tizenöt éves korom­ban az őrhe­gyen szántot­tam a szüleim földjén, hi­szen tíz hold volt és heten voltunk testvérek. Kellett a dolgos kéz. S amikor szántás közben a fejem fölött a pacsirta énekelt, azt gondoltam, hogy én vagyok a világ legbol­dogabb embere. Ma is boldog vagyok, de tudja, ez másfajta boldogság. Legyint, majd csak ennyit kér:-Fejezzük be a beszélgetést, hiszen sok minden kimaradt még, de arról még könyvet is le­hetne írni. Pádár András Zenekari próba menetben az SKSE-pályán Új színfolt: őszirózsa Otthonok lrp’/fncráen Igen rövid idő alatt beépült a község életébe gazdag prog­ramjával a karancskeszi őszirózsa nyugdíjasklub. Működésük, tevékenységük új színfoltot jelent nemcsak soraikban, hanem a közélet­ben is. Ezt bizonyítja az 1998 sikerei utáni sokat ígérő idei első félévi program. A szép, tartalmas nyugdíjas­kor, az egészséges életmód, az idős ember helye a változó vi­lágban, a vallás szerepe a lelki gondozásban témakörökre épülnek a rendszeresen visz- szatérő előadások, ezt követő meghitt beszélgetések. Januártól április közepéig nyolc előadáson találkoztak a kiub érdeklődő tagjai és azok a kívülállók, akik kíváncsiak voltak a klubban folyó életre. A program szerint április 26- án Ki mit tud? vetélkedőt tar­tanak. Ezt követi az április 30- i rendezvény, ahol a mátkatál készítését mutatják be, őrizve a hagyományt, felkeltve a fia­talok érdeklődését is. Május 10-én Rácz Tibomé a szép, tartalmas nyugdíjaskorról tart előadást, melyet termékbemu­tatóval kötnek egybe. Ugyan­csak májusban baráti találko­zóra kerül sor bográcsgulyá­sozással egybekötve. A vallás szerepe a lelki gondozásban című előadás után június 21- én a helybeli képviselőkkel kívánnak találkozni. A rendezvénynaptárból nem maradhat ki a névnapok közös megünneplése sem. A rendszeres vérnyomásmérés pedig ma már megszokott, természetes dolog. Otthonok kézfogása A három telephellyel mű­ködő, bátonyterenyei köz­pontú Ezüstfenyő idősek otthonának vezetői és két lakója is részt vett az idő­sek nemzetközi éve alkal­mából Budapesten nemré­giben indított országos mozgalom megnyitóján. A csákvári egyházi szociá­lis otthon kezdeményezé­sére, a VII. kerületi gondo­zási központban volt a ren­dezvény, ahol egyebeken kívül elhangzott: az ottho­nok kézfogásával, láncsze­rűen kapcsolódjanak egy­máshoz a megyék idősott­honainak rendezvényei, megmozdulásai, amelyek­ben szerepet szánnak a gye­rekeknek is. Az emberek többségének nincs módja arra, hogy hintaszékben ol­vasgatva, pár kellemes percet töltsön. Pedig ennyi minden­kinek kijár... Egy különös pár A tipegő öregasszonyt, a ma- dárcsontút, a télen-nyáron hosszúkabátost elmaradhatatlan kötött sapkájával, már régóta ismerem. Szegényke mindig egy abszurd olvasmányélmé­nyemet idézi fel: a furcsán cso­szogó, ősz fürtű vénkisasz- szonyt, akit felemás törődésben részesítettek önző hozzátarto­zói. Mindig harisnyát viselt, s csak a halála napján jöttek rá, miért is járt olyan szokatlanul furcsán: már bekunkorodtak ol­lót ki tudja mióta nem látott lábujjkörmei... Lehet, hogy ez a helyzet a tipegővel is? Rajta is állandóan harisnya van. Salgótaiján reggeli utcaké­pének extrém figurái között van egy különös pár is. Anya és lá­nya rendszerint a Salgó úti kon­ténerek körül tűnik fel, de nap­közben a város más pontjain is lehet látni őket. Jellegzetes is­mertetőjegyük, hogy mindig melegen öltözködnek: hét ágra süthet a nap, akkor is rajtuk a fejfedő, a vastag kabát. Talán, mert ha levetnék, sem tudnák hova tenni, így magukon hor­dozzák. Nem kószálnak, hatá­rozott léptekkel róják az utat egyik kukától a másikig. Nem a kezükkel, hanem va­lamilyen eszközzel bele-bele- túmak a szeméttárolókba, s amit így szereznek, szatyrukba vándorol. Vannak napok, ami­kor babakocsival indulnak ku­kázni, egymáshoz igazítják lép­teiket és sohasem hajtják le a fejüket. Arcukon kifürkészhe­tetlen félmosoly és a belső béke félreérthetetlen kifejezése: be­szűkült az ő világuk... Értelmi korlátáikért összetar­tozásuk boldog érzése a kárpót­lás. Egymásba karolva vagy kéz a kézben mennek az úton, azon, amelyet magukénak hisz­nek. Csak egymással törődnek, össze-összenéznek. Teszik, amit fontosnak vélnek, s ha összegyűlt már valamicske napi élelemre váltható, nekiállnak az üvegeket mosni, aztán irány a bolt... Legutóbb a piacon buk­kantak fel. Dél felé járt már az idő, napi kőrútjuk végállomá­sára érhettek: a megelégedettek tekintetével, félmaroknyi fém­pénzből „költekeztek.” (mj)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents