Nógrád Megyei Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-23 / 94. szám
7. oldal Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 1999. április 23. péntek Első megyebáljukon a keringőktől a polkáig táncoltatták a párokat, plafonig emelve a hangulatot Zenészboldogság: Idős Kovács István vagyok, Zagyvarónán születtem 1917. március 19-én, József-napon. Mivel a bátyám már a József nevet viselte, én István lettem - mondja visszaemlékezéseiben Pista bácsi, akit még az egykori kohászati üzemekben ismertem meg. A híres tangóharmonika-zenekar. Jobbra áll: Kovács István. Annak idején csak hat elemit végzett, ennyit kellett, meg három ismétlőt. Hetente egyszer, csütörtökön. Pista bácsit már tízéves korában nagyon érdekelte a zene, ami nem véletlen, hiszen a sógorai zenészek voltak. A helybeli zenekar héttagú volt, Bátki István volt a prímás, Dudás János meg a cimbalmos. A két prímhegedűsből, két brácsásból, egy-egy klarinétosból, cimbalmosból meg bőgősből álló zenekart Dudás tanította a kotta ismeretére és a zeneszámokra.- Tizenegy éves koromban kezdtem hegedülni, a prímás sógorom unszolására, csak ügy „natúrból” - emlékezik Pista bácsi'. L Sok időm nem volt a gyakorlásra, hiszen a szüleim földművesek voltak, s nekem is menni kellett velük a földekre dolgozni. Ráadásul a Zétécében még a bőrt is rúgtam. Nem sokkal később azonban a bőgős elment a gödöllői gazdatiszti iskolába, s ekkor mint legfi- atalabbat, engem beszéltek rá, hogy legyek az utóda. Dudás sógora megtanította vele a basszusiskola kottáit, majd pár hónap gyakorlat után a hangok fogását. Amikor a fiatal fiú bekerült a zenekarba, már minden vasárnap ott zenélt a többiekkel a Hangyában. Délután öt órától este tízig. A zenekar egy-egy alkalommal megkereste a 100-150 pengőt. Ha meggondoljuk, az egy főre jutó 15-20 pengő szép pénz volt, hiszen egy bányász 150 pengőt keresett egy hónapban.- A banda azonban nemcsak a mulatságokon, lakodalmakon szerepelt, hanem műkedvelő előadásokon is. A sógorom tanította be a szerepeket, énekszámokat, a zenekart a kísérő zenére, de ő készítette a díszleteket, festette a színpadot. Valóságos ezermester volt - mondja az emlékeket idézve. A fiatalember 1941-ig játszott a zenekarban, amikor a banda feloszlott és Dudás sógora alakított egy ifjúsági tánczenekart. Ennek a zenekarnak a fia, Dudás József lett a vezetője. Nagyon sikeres, hangulatos lett az új felállású együttes. Dudás József hegedült, Földi Károly szaxofonozott, Földi József harmonikán játszott, ifjú Földi József vitéz fújta a klarinétot, Hegyes Ferenc dobolt. Kovács István pedig bőgőzött.- Igen víg kedélyű zénekár lettünk - mondja. - Én 1947-ig játszottam a fiúkkal, mert egy salgótarjáni zenekarba mentem át. Zsi- dai Imre, akivel együtt dolgoztam, elhívott a Mózes-féle tánczenekarba, mivel akkor nekik nem volt bőgősük. Ez a zenekar a próbákat Peter- bok Lajoséknál tartotta a Füleki utcában. Pista bácsi azt mondja, hogy ez a csapat komoly tudású tagokból állt. A partitúrát úgy olvasták, mint más az újságot. A kezdetben héttagú bandában Zsi- dai Imre és Mózes Géza harmonikán és pisztonon játszott. Mózes Gyula hegedűn, Pusztai Sanyi szaxofonon, hegedűn és klarinéton, Lackó Lajos pozanon, Bálint Sanyi dobon és harmonikán, Kovács Pista pedig bőgőzött. Később belépett még a zenekarba Rostár László zongorista és Molnár János, aki hegedűn, szaxofonon és klarinéton is játszott.- Rostár László az acélgyári templom kántora volt, aki művészien játszott orgonán - említi Pista bácsi. - Zenekarunk jó híre mindenfelé terjedt, s hívtak is minket lakodalmakba, ruhabemutatókra, szakszervezeti gyűlésekre és a vállalati teaestékre. Rövid gondolkodás után folytatja:-Az volt az igazi, amikor felkértek minket az első megyebálra. Az még Balassagyarmaton, az akkori megyeközpontban volt. Csillogó szemmel meséli, hogy ott volt az egész megyei vezetés. Ki-ki a feleségével. Fellépett egy tizenkét tagú pesti zenekar is, komoly, nagy, angol számokkal. Akkor általában angol és amerikai számokat játszottak.- Felváltva játszottunk mondja. - Mi, ellentétben a pestiekkel, egy foxegyvelegbe kezdtünk, mire elkezdett a hangulat emelkedni. Ezt a Kék Duna keringővei, majd egy sváb keringőegyveleggel folytattuk, s egy lassúbb angolkeringővei hagytunk időt pihegni, azután három klarinétpolkával a plafonig emeltük a hangulatot. A siker frenetikus volt, ami azt is eredményezte, hogy az első orvosbálra is meghívták őket. Az egykori SZTK-épületben zenéltek a hálás közönségnek. Az ipartestületben játszottak az iparosbálon. Ezt a helyet szerették, mert hétköznap a tánciskolásoknak játszottak, vasárnaponként pedig a zenés estéken. Amikor a megyeszékhelyet áttették Salgótarjánba, s itt rendeztek megyebált, erre így emlékezik Pista bácsi.-Ez szebb volt, mint a gyarmati. Két zenekar is játszott. Az alsó teremben Botos Bandi és cigányzenekara, a felsőben pedig mi. A hölgyeknek kötelező volt az estélyi ruha, az urak fekete öltönyben voltak. Neves színészek is részt vettek, mint Petres Zsuzsa, Bilicsi Tivadar, Csikós Rózsi, Szabó Miklós. A bált ők nyitották meg a Kék Duna keringővei. Abban az időszakban az emberek szerettek szórakozni. Egymást követték a bálok. A rendőrök disznótoros bált rendeztek. A környékbeli tisztek és altisztek hajnalig táncoltak a feleségükkel. Voltak vállalati bálok, a kohászbál kiemelkedett, de hálóztak a szabók és a cigányok is. Az első utcabálon a Fő téren táncolt a tömeg, a zenekar a posta ajtaja előtt elhelyezett kis színpadon játszott. A karácsony előtti vasárnap egész délelőtt a vásárlóknak játszottak az Állami Áruház emeletén. muzsika és család Pista bácsi izgalommal említ egy akkori érdekes eseményt.-Az ötvözetgyári kultúrháza- vatásra meghívták a vasasszakszervezet művészeti együttesét a fővárosból, őket szimfonikus nagyzenekar kísérte. Az előadást követően mi léptünk fel. A pestiek nagyon néztek minket, s akkor a karmesterük megkérdezte Kiss Imrét, aki akkor az acélgyári kultúrház igazgatója volt, hogy mi honnan vagyunk. Imre viccből mondta, hogy Pestről. A karmester rázta a fejét, hogy az lehetetlen, mert ő minden tánczenekart ismer. Végül elárulta neki, hogy acélgyári dolgozók vagyunk, de ezt meg csak akkor hitte el, amikor megmutattuk a személyi igazolványunkat. Jólesett a szívből jövő gratulációja. Időközben létrejött egy ritkaságszámba menő zenekar, amelyet Chmell Dönci és Urbán Gyula hozott össze. Ez a harmonika-zenekar döntően volt hadifoglyokból állt, de fellépéskor a Mózes zenekarból is szerepeltek benne. Az összeállítás szerint tíz harmonika mellett hawaii gitár, bendzsó, cselló, xilofon, dob és bőgő szerepelt.- Dönci volt a vezetője, a számokat Urbán Gyula írta és tanította be - sorolja Pista bácsi. - A zenekarból alakult egy kisegyüttes is, amely az énekszámokat kísérte, mert volt egy operaénekes és magyamóta-énekes is. Az operaénekes, Ekker Aliz mindenfelé nagy sikert aratott Csiribiri című 'számával. Kovács Ica magyar nótákat dklölt, ‘Mólnál1 Péti pedig olyan artista-produkciót mutatott be, amelyre Pesten is felfigyeltek. Egyedüli ilyen zenekar voltunk az országban. Nem véletlen, hogy a zenekar képviselte Nógrád megyét 1948. augusztus 20-án az országos kulturális találkozón. Számos helyen játszottak a fővárosban, s nagy sikert arattak. A zenekart bemutató hatalmas plakátok virítottak mindenfelé, arcképüket repülőgépről szórták a városban. Ekker Álíz később művészeti iskolát végzett és Amerikába ment, ahol férjhez ment.- Aliz tavaly volt itthon - újságolja Pista bácsi. - Akkor azonban a zenekar nemsokára szétszéledt. Tagjai többfelé dolgoztak, nem lehetett egyeztetni a próbák időpontját és a szerepléseket. Mi is ldváltunk. Pedig a Mózes tánczenekar annyira összeszokott volt, hogy egymás gondolatát is kitaláltuk. Ez a tánczenekar úgy szólt fortéban, hogy még a táncosok cipőjének suhogását is lehetett hallani. Anyagi gondok is jelentkeztek, a nagy létszámú zenekart nem tudták fizetni, s ezért is döntöttek a feloszlás mellett. Akkor következett a fiatal gitárosok kora. Három zenész olyan hangerővel szólt, hogy az már nem az ő fülüknek való volt.- Négyen elmentek a Beszterce étterembe játszani, mi pedig négyen az acélgyári fúvósokhoz szegődtünk. Egyikünk pedig abbahagyta a zenélést. Én 1947-től 1965-ig játszottam a Mózes zenekarban. Elmondja Pista bácsi, hogy amikor 1965-ben jelentkeztek az acélgyári fúvósok karnagyánál, Krajcsi Lajosnál, ő nagyon megörült. Őt azonnal zeneiskolába irányította, hogy megtanuljon tubán játszani.- Nem szégyelltem ötvenéves fejjel a városon végigvinni a nagy hangszert, a hangszerfogásokat megtanulni. Lackó Lajos jó zenetanárom volt, akinél két évig tanultam. Fél év elteltével Molnár János már bevett a temetési kis particskába, s amikor már tudtam a hangszerfogásokat, rendes tagja lehettem a nagyzenekamak. Krajcsi Lajos bácsi halálával Péceli István zeneiskolai tanár vette át a zenekart. Olyan számokat írt át nekünk, amiket addig egy fúvószenekar meg sem mert próbálni, addig csak szimfonikusok játszották. Persze, hogy erre felfigyeltek a felettes kulturális szervek is. A vasas fúvószenekarok győri találkozóján a salgótarjániak Aranylant elismerésben részesültek. A zenekarral bejárták az ország városait. Nagy megtiszteltetés volt Pista bácsiéknak, hogy ők képviselhették a magyar fúvószenekarokat a németországi Leon bergben.-Jó emlékezni, de egy kicsit fájdalmas is - mondja a történet vége felé. - Az eltelt évtizedekben gyönyörű emlékekben volt részem. A május elsejei zenés ébresztők, a bányászzenekarral felváltva történő fellépések, a dolin- kai térzenék... - mondja s meg- csuklik a hangja. Amikor arról kérdezzük, hogy most hogyan él, ezt válaszolja.-Az a hatvan év, amelyet a zene világában éltem át a különböző zenekarokban, nem volt hiábavaló. A jó Isten segítségéve! nagyrészt sikerült elérnem, amit szerettem volna. Fiatalon nősültem, s most nyolcvankét éves vagyok. Szegény feleségem már megboldogult, de itt van a lányom és két fiam, négy unokám és öt dédunokám. Büszke vagyok a családomra. Szeme elhomályosodik, s csak pillanatok múlva folytatja.- De talán egész életemben akkor voltam a legboldogabb, amikor tizenöt éves koromban az őrhegyen szántottam a szüleim földjén, hiszen tíz hold volt és heten voltunk testvérek. Kellett a dolgos kéz. S amikor szántás közben a fejem fölött a pacsirta énekelt, azt gondoltam, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Ma is boldog vagyok, de tudja, ez másfajta boldogság. Legyint, majd csak ennyit kér:-Fejezzük be a beszélgetést, hiszen sok minden kimaradt még, de arról még könyvet is lehetne írni. Pádár András Zenekari próba menetben az SKSE-pályán Új színfolt: őszirózsa Otthonok lrp’/fncráen Igen rövid idő alatt beépült a község életébe gazdag programjával a karancskeszi őszirózsa nyugdíjasklub. Működésük, tevékenységük új színfoltot jelent nemcsak soraikban, hanem a közéletben is. Ezt bizonyítja az 1998 sikerei utáni sokat ígérő idei első félévi program. A szép, tartalmas nyugdíjaskor, az egészséges életmód, az idős ember helye a változó világban, a vallás szerepe a lelki gondozásban témakörökre épülnek a rendszeresen visz- szatérő előadások, ezt követő meghitt beszélgetések. Januártól április közepéig nyolc előadáson találkoztak a kiub érdeklődő tagjai és azok a kívülállók, akik kíváncsiak voltak a klubban folyó életre. A program szerint április 26- án Ki mit tud? vetélkedőt tartanak. Ezt követi az április 30- i rendezvény, ahol a mátkatál készítését mutatják be, őrizve a hagyományt, felkeltve a fiatalok érdeklődését is. Május 10-én Rácz Tibomé a szép, tartalmas nyugdíjaskorról tart előadást, melyet termékbemutatóval kötnek egybe. Ugyancsak májusban baráti találkozóra kerül sor bográcsgulyásozással egybekötve. A vallás szerepe a lelki gondozásban című előadás után június 21- én a helybeli képviselőkkel kívánnak találkozni. A rendezvénynaptárból nem maradhat ki a névnapok közös megünneplése sem. A rendszeres vérnyomásmérés pedig ma már megszokott, természetes dolog. Otthonok kézfogása A három telephellyel működő, bátonyterenyei központú Ezüstfenyő idősek otthonának vezetői és két lakója is részt vett az idősek nemzetközi éve alkalmából Budapesten nemrégiben indított országos mozgalom megnyitóján. A csákvári egyházi szociális otthon kezdeményezésére, a VII. kerületi gondozási központban volt a rendezvény, ahol egyebeken kívül elhangzott: az otthonok kézfogásával, láncszerűen kapcsolódjanak egymáshoz a megyék idősotthonainak rendezvényei, megmozdulásai, amelyekben szerepet szánnak a gyerekeknek is. Az emberek többségének nincs módja arra, hogy hintaszékben olvasgatva, pár kellemes percet töltsön. Pedig ennyi mindenkinek kijár... Egy különös pár A tipegő öregasszonyt, a ma- dárcsontút, a télen-nyáron hosszúkabátost elmaradhatatlan kötött sapkájával, már régóta ismerem. Szegényke mindig egy abszurd olvasmányélményemet idézi fel: a furcsán csoszogó, ősz fürtű vénkisasz- szonyt, akit felemás törődésben részesítettek önző hozzátartozói. Mindig harisnyát viselt, s csak a halála napján jöttek rá, miért is járt olyan szokatlanul furcsán: már bekunkorodtak ollót ki tudja mióta nem látott lábujjkörmei... Lehet, hogy ez a helyzet a tipegővel is? Rajta is állandóan harisnya van. Salgótaiján reggeli utcaképének extrém figurái között van egy különös pár is. Anya és lánya rendszerint a Salgó úti konténerek körül tűnik fel, de napközben a város más pontjain is lehet látni őket. Jellegzetes ismertetőjegyük, hogy mindig melegen öltözködnek: hét ágra süthet a nap, akkor is rajtuk a fejfedő, a vastag kabát. Talán, mert ha levetnék, sem tudnák hova tenni, így magukon hordozzák. Nem kószálnak, határozott léptekkel róják az utat egyik kukától a másikig. Nem a kezükkel, hanem valamilyen eszközzel bele-bele- túmak a szeméttárolókba, s amit így szereznek, szatyrukba vándorol. Vannak napok, amikor babakocsival indulnak kukázni, egymáshoz igazítják lépteiket és sohasem hajtják le a fejüket. Arcukon kifürkészhetetlen félmosoly és a belső béke félreérthetetlen kifejezése: beszűkült az ő világuk... Értelmi korlátáikért összetartozásuk boldog érzése a kárpótlás. Egymásba karolva vagy kéz a kézben mennek az úton, azon, amelyet magukénak hisznek. Csak egymással törődnek, össze-összenéznek. Teszik, amit fontosnak vélnek, s ha összegyűlt már valamicske napi élelemre váltható, nekiállnak az üvegeket mosni, aztán irány a bolt... Legutóbb a piacon bukkantak fel. Dél felé járt már az idő, napi kőrútjuk végállomására érhettek: a megelégedettek tekintetével, félmaroknyi fémpénzből „költekeztek.” (mj)