Nógrád Megyei Hírlap, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-01 / 50. szám
1999. március 1., hétfő Mozaik 7. oldal Ajégobeliszk 1999 telén a Tátrában Arra ébredtem, hogy hideg a lábam, ugyanis azt álmodtam, hogy a fürdőben a hideg kövön állok és valahonnan huzat jön. Ebből a huzat igaz volt, mert fújt a szél, kint a napfény átszűrődött a sátor narancssárga huzatán, fénypászmákkal csíkozva a kissé nedves hálózsákokat. Ha már úgy is felébredtünk, zipzárt ki és frissen, fürgén felöltözni. Kint a középorom jeges, havas észak-keleti fala, a mai nap célja. A tegnapi próbamászás rosz- szul sült el. Egy jégfalat próbálgattunk és kiestem a falból, a betekert titán jégcsavar alól kitört a jég, a csavar pedig megroppant és eltört. Ha ez egy komoly mászásnál következett volna be, akkorát repülünk, hogy be sem kellett volna vinni a kórházba. Távcsővel végignéztük a falat, megnéztük az esetleges csapdahelyzeteket, áthajlásokat, a hóval teli kuloá- rokat, és arra a következtetésre jutottunk, hogy 60-70 százalék esélye van a csúcs elérésének. Ebben benne volt az időjárás okozta objektív veszély is, hiszen egy kimondottan jó időre volt szükség. Mászótársammal O. Mihály- lyal felkeltünk, bedurrantottuk a benzinfőzőt és jól bereggeliztünk. Utána elkezdődött a házizsákok összepakolása. Fontos, hogy mit vigyünk a falra fel, ami majd feltétlen kell. így rögtön kiesett egy csomó olyan holmi, ami aztán nagyon jó lett volna ha ott van. Vittünk egy bivakzsákot, ez egy olyan vízhatlan anyagból készült, hogy benne nem ér a szél, nem ázunk meg, igaz, hogy a belső párától benedvesedünk. Megnéztük az egyéb mászófelszerelést, benzinfőző, fazék - vizet nem viszünk, úgy is befagy, havat olvasztunk, azt isszuk. Jégcsákány, jégkalapács, karabinerek, jégcsavarok, hevederek, kötélgyűrűk, ékek, frendek, fejlámpa, hószemüveg, sisak, hálózsák, minimális levespor, némi szilárd táplálék. Hágóvasainkat még az este jól megre- szelgettük, ugyanis van amikor az életünket az dönti el, hogy milyen hegyesre van köszörülve a hágóvas foga. Felhúztuk a műanyag duplex bakancsokat és kétségbeesetten járkáltunk benne, hogy a rövid ledermedt lábujjainkba újra visszatérjen a vérkeringés. Ez rövid idő múlva fájdalmasan be is következett... Nem mellőzhető, hogy el kell menni WC- re, ez egy elég kellemetlen dolog, mínusz 18 fok van, fúj vagy 60-70 kilométeres szél, ez rögtön mínusz 20-30 foknak felel meg a hőérzet. . . Megnéztük újra a falat, időjárást nem tudtunk hallgatni, mert nem volt nálunk rádió, igaz, hogy ha lett volna sem értettünk volna egy szót sem, mert nem tudunk szlovákul. Bízva abban, hogy jó idő lesz, az itthoni jelentéseket alapul véve, elindultunk. Egy 45-50 fokos hólejtőn, kövek között mentünk a már tegnap megtapasztalt jégfalhoz. Itt indul a mászás. Az elől mászó itt O. Mihály volt, ő ugyanis jégmászó-specialista s a biztonság mindenek felett. Háromnegyed óra alatt jutottunk át ezen a 30 méteres szakaszon, itt beértünk egy gyönyörű hófedte kuloárba, innen már markánsan kirajzolódott a felfelé vezető út. Tudomásunk szerint még nem mászott erre senki. Bár ez egy mászópáros által nyújtott teljesítmény, mégis el kell mondjam: a hegymászó nagyon egyedül van a falon - őrá van bízva a társa élete, ő dönt, hogy merre másszanak tovább.' Az egyre lehetetlenebb helyzetekbe ő teszi be a biztosításokat, ezért célszerű, hogy két egyenlő felkészültségű partner vágjon neki a nehéz hegyeknek. Ez az orom kb. 2450 körül van, de a mászási nehézségek sokkal nagyobbak egy olyan úton, ahol mi megyünk először. Egy kuloár egyik oldaláról mentem át a másik oldalra, amikor látom, hogy Mihály hevesen integet. Óvatos legyek - mondta, mert amit szöget bevert nem valami stabil. Mondanom sem kell, hogy ez az elől mászó lelkére iszonyú nagy csapás, ettől kezdve nagyon óvatosan mászik felfelé, amíg csak egy jobb biztosításba nem akasztja a karabinert. Utána csak úgy repül felfelé. Másztunk, 4—5 órán keresztül. Odaértünk egy nagyon szép párkányhoz és úgy tűnt itt kell majd aludnunk, mert télen délután 4 körül már azon kell gondolkodni, hol vészeljük át az éjszakát. Egy leszaladó sziklaborda tövében a párkány ideális helynek tűnt. Kitapostunk a hóban egy sasfészek nagyságú üreget. Kifeszítettük a piros bivakzsákot, szögekhez erősítettük a felszereléseinket. A zsákban töltöttük az éjszakát. Aludni nemigen lehet egy ilyen kellemetlen helyen, néha úgy egy-két órára kikapcsolunk. Reggel 6 körül feltűnt Pop- rád felett a felhőtenger, balra felkelt a nap, felemelő érzés volt. Ez pillanatokon belül kiszakított minket a kábulatból. Újabb nap kezdődött, rugdostuk a falat, hogy kiengedjen a lábunk. Bedurrantottuk a benzinfőzőt, főztünk egy jó kis levest, amiben megállt a kanál. Fejenként két liter folyadékot ittunk meg, itt fent jobban párolog az ember, szükség van az utánpótlásra. Elindultunk tovább felfelé. Egy traverz következett, terpeszbe állva lenéztem: 3-400 méter volt alattam. Erre az éjszaka folyamán milliméter vastag jégpáncél fagyott, ezt le kellett verni kalapáccsal. Megfelelő szegeket „elültetve” rövid idő alatt átjutottunk ezen a faldarabon és úgy nézett ki mindjobban megközelítjük a csúcsot. Mintegy 200 méterre volt, de ez vízszintesen pár perc, függőleges, jeges, havas sziklán 3^1 óra mászás. Újabb váltás következett a standhelyen, ez „magyarra” lefordítva azt jelenti, hogy a két hegymászó egy zsebkendőnyi helyen állva, helyet cserél, a másodmászó átveszi a felszerelést az elől mászótói és folytatódik a mászás. Egy ilyen- standhely után Mihály egy jól belátható felszakaszon araszolt felfelé, amikor ordított egyet: - Vigyázz kő! Eszembe jutott egy eset, amikor ’79-ben a Monte Rosa felé baktattunk a gleccseren egy nyom után, ami aztán eltűnt, mi meg ott álltunk a nagy fehér semmiben. A hóhidak miatt én mentem előre, mert én 2Ö kilóval könnyebb voltam Mihálynál. Egy pár be is szakadt alatta. Itt a Tátrában glecs- cserek nincsenek, de nagyon alattomosak a sziklavályúba fagyott jég- és hótömegek. A hó, ha megbolygatják elindul egyben lefelé, velem együtt. Ha a mászótárs nem vert be jó szöget, mindketten szállunk lefelé mint a vadlibák. Az egész napi mászás után ott voltunk a csúcs alatt. A zegzugos hasadékrendszeren át már könnyedén feljutottunk a csúcsra. A kőrakás alatt megtaláltuk a csúcskönyvet rejtő bádoghengert, beírtuk magunkat, meg a várható lejövő útvonalunkat. Szétnéztünk a Tátrában, szép-volt a kilátás. Poprád felé nézve balra a Lomnic jeges fala, hátrébb a Zöldtavi csúcs, mellette a Jégvölgyi csúcs, Vöröstorony, Markazit torony, jobbra pedig a Nagyszalóki csúcs óriási tömbje. Lent a Téry menedékház a befagyott tavak közt. Sajnos, a Rabló menedékháznak csak az üszkös romjait láttuk, egy belső kandallótűz végzett vele tavaly. Minden hegymászónak ilyenkor az az álma, hogy bárcsak újra lent lehetnék a fal aljába. De hát ez ábránd. Ilyenkor jön a hegymászás szinte legveszedelmesebb része, le kell jutni a hegyről, lehetőleg élve. Ettől mindenki fél, mert lefelé jövet sokkal több baj fordul elő, mint felfelé. Amikor vége a küzdelemnek, kikapcsolnak az ösztönök, több hibát követünk el, ha nem figyelünk. Még egy éjszaka volt előttünk a csúcs alatt, mert aznap már nemigen jutottunk volna le, itt legalább kényelmes hely volt. A reggel gyorsan eljött, nyugodtabb volt az éjszaka, rövid cihelődés után elindultunk lefelé, de rájöttünk, hogy nem lesz egyszerű dolog, mert a Nagyszalóki csúcs felől szép lassan felhők kezdtek el csorogni... Elég jól haladtunk lefelé, amíg el nem kezdett esni a hó. Odaintettem a szememmel a felhők felé: - Mihály, szerinted túléljük? Ő nap által lesütött orra alól válaszolt: - Eddig mindent túléltünk, ezt is túléljük. A friss hó meghatározta az egész további eseménysort. Ugyanis 15-20 cm vastag porhó rakódott le mindenre, eltakarva a repedéseket, fogásokat. A falon lévő keményebb jégen ez a hó meg-megcsúszott s elborított minket. Lefelé háromszor kapott el a hólavina. A hangja olyan, mint egy katasztrófafilmé, mély dübörgés. Ilyenkor fejünket a falhoz szorítottuk, hogy levegőt kapjunk és vártuk, amíg végigdübörög rajtunk. De minden rossznak vége szakad egyszer. 3/5 óra alatt lent voltunk a sátorhelyünknél. Úgy döntöttünk kimerültünk, ott maradunk. Hálózsákba bújva főztük az agyoncukrozott teákat. Menetközben elment a rossz idő, felszikrázott az égbolt. Jó nagy kaland volt, remélem sok ilyenben lesz még részünk. Buda László A középorom mint a túra célja a szerzó pelv. Salgótarjánban eddig csak a hangunkkal találkozhatott.
