Nógrád Megyei Hírlap, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-27-28 / 72. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 1999. MÁRCIUS 27. | Mikó István tiszteletdíjából klarinétot kapott egy ifjú salgótarjáni zenész Muzikalitásból és emberségből is jeles Kellemes tavasznyitó hangversenyt rendeztek a minap a salgótarjáni szimfonikusok. Berlioz, Bizet, Beethoven, Brahms, Liszt, Mozart, Muszorgszkij, Rossini, J. Strauss és mások alkotásai közül az ismertebb, a könnyedebb dallamok csendültek fel a József Attila Művelődési Központ színpadán, s a közönség akkor is egészen biztosan jól szórakozott volna a fülbemászó muzsika hallatán, ha a zenekart - mint rendesen- Torják Vilmos karnagy vezényelte volna. Színész a salgótarjáni szimfonikusok élén fotó: gyurián tibor Ezúttal azonban vendégkarmester dirigált, ami ugyancsak nem ritka a koncertéletben. Az viszont már kuriózumszámba ment, hogy egy színművész tartotta kézben a pálcát (sőt pálcákat) nem egykét mű erejéig, hanem úgymond egész estén át. Mikó Istvánról eleddig is lehetett tudni, hogy remek prózai színész, élvonalbeli humorista létére kiváló zenei érzékkel is rendelkezik. Már tizenhét évesen fellépett hegedűsként Salgótarjánban a Bajtala-együttessel az amatőr könnyűzenei és jazzfesztivá- lok egyikén. Néhány évvel később a „Mindhalálig Beatles” című színházi produkcióban igazolta muzikalitását a tarjáni publikum előtt is. A televízióban is meg-megjelent olykor-olykor mint hegedűs, s az énektudását sem titkolta soha. Azt azonban, hogy egy úgynevezett nagy zenekart is képes összefogni, csak kevesen tételezték fel róla. Becze Lajos, a városi zeneiskola igazgatója közéjük tartozik, ő kérte fel Mikót a vezénylésre, aki örömmel vállalta, hogy e minőségében is bemutatkozzon. (Eredetileg ugyan farsangi koncertre szólt az egyezség, azt azonban a zord téli időjárás meghiúsította.) Mikó hozzáértően irányította a „legmákosabb kották” esetén is a zenekart, s - egyéniségéhez hűen - sok humorral fűszerezve, ügyesen, látható élvezettel vezette a műsort és a zenészeket. Szellemesen karikírozta a különböző karmester-típusokat. Szerényen - bár nem minden él nélkül - jegyezte meg, hogy nem ő az egyedüli, aki mást csinál, mint, amihez ért. Ennek ellenére, vagy éppen ezért joggal kapott tapsot minden produkció, a Ra- dezky-marsnál - csakúgy, mint a bécsi újévi hangversenyek esetében szokásos - a zene közben is tapsolt a közönség. A legnagyobb ovációt, a legmelegebb tetszésnyilvánítást azonban az a nemes gesztus váltotta ki, amellyel Mikó István megkoronázta salgótarjáni vendégszereplését. Tiszteletdíját ugyanis nem vette fel, az összeget felajánlotta egy olyan fiatal zenésznek, aki tehetséges ugyan, pénze azonban nincs a családnak, hogy az ifjúnak saját hangszere legyen. Az intézmény végül is ily módon egy felújított klarinéthoz juttatta Boros Istvánt, akinek Mikó a nyílt színen adta át az ajándékot. A fiatalember alig akarta elhinni, hogy őt ilyen megtiszteltetés érte. Ezen a estén Mikó István nem csak különleges zenei képességeit mutatta be, hanem emberségből is jelesre vizsgázott. - csongrády Film jegyzet: Sírva-üevetve Edward Zwick legújabb „háborúsdijában”, a „Szükségál- lapot”-ban nem valami kietlen hegyvidékre, vagy sivatagba, hanem a világ szivébe, New York-ba viszi el a nézőket. Anthony Hubbard FBI- ügynöknek (Denzel Washington) baja meggyűlik az arab terroristákkal. A fundamentalisták először egy festékbombát robbantanak az egyik helyi buszon, majd egy másikat több tucatnyi emberrel a levegőbe repítenek. Hubbard csapata élén teljes erőbedobással fekszik neki az ügynek, de a nagyváros dzsungelében nem sikerül a tettesek nyomára bukkannia. Idővel besegít a munkájába Lilise Kraft (Anette Bening), a CIA titokzatos és állandóan titkolózó szakembere is. Miközben újabb, hatalmas és sok emberéletet követelő robbanások rázzák meg New York-ot, egy megszállott tábornok (Bruce Willis) csapatai élén bevonul a városba, hogy szükségállapotot kihirdetve fegyveres erővel tegyen pontot az ügy végére. A filmet március 25-étől vetítik a salgótarjáni Apolló moziban. Robin Williams, a drámai alkotásokban és a könnyed vígjátékokban egyaránt nagyszerű teljesítményre képes, Oscar-díjas színész a „Patch Adams” című világsikerben újra sírva-nevetve szórakoztatja a közönséget. Hunter „Patch” Adams (Williams) saját kérésére rövid időre elmegyógyintézetbe kerül. Itt aztán az ápoltakkal közelebbi kapcsolatba kerülve fedezi fel, hogy a betegségek gyógyításához nem csupán korszerű eszközökre, hatásos gyógyszerekre és orvosi szaktudásra, hanem teljesen hétköznapi dolgokra, legfőképp szeretetre, emberségességre és humorra is szükség van. Ennek tudatában Patch - bár korban már egy kissé a többiek fölé nő - jelentkezik egy orvosi főiskolára. Itt aztán sokszor kerül összetűzésbe az iskola vezetőségével, de barátokra is lel, akik közül osztálytársa, Carin, (Monica Potter) kerül hozzá a legközelebb. Patch megreformálja az addigi, távolság- tartó orvos-beteg kapcsolatot is. A Tom Shadyac rendezte film március 25-étől látható a gyarmati Madách moziban. Szilágyi Gábor Tettre kész indulat a színház világnapján Cselekedjünk együtt! Thalia papnői és papjai már Szombathelyt is bevették, így már valóban csak Salgótarján maradt az egyetlen megyeszékhely, amely nem rendelkezik önálló színházzal, társulattal. Senkit nem akarok sem ostorozni, sem bántani, ezért nem tartom fontosnak, hogy e hiányosságért bármilyen felelőst is keressünk éppen ma, a színházi világnapon. De a gondolat ilyenkor pezsgőbb, az indulat hevesebb. Shakespeare óta tudatosodott bennünk igazán, hogy „színház az egész világ”, a mi világunk eddig nem bírt el egy önálló, professzionális nógrádi színházat működtetni. Kezdeményezések, próbálkozások voltak, de valamiért ezek nem párosultak megfelelő szándékkal, vagy elszánt akarattal. A legegyszerűbb válaszok e bizonyítvány magyarázatára leginkább gazdasági okokra és a polgári, kulturális hagyományok hiányára vonatkoztak. Salgótarján rövid várostörténetében - vannak, akik még emlékeznek erre és ennek írásos nyomai is vannak - voltak olyan epizódok, amelyek ha nem is több, de egy bekezdésnyi terjedelemben mindenképpen érdemesek a város életrajzának „Színházi élet” című fejezetébe. Volt itt néhány, országos mércével mérve is jelentős amatőrszínházi csoportosulás: Petőfi Színjátszó Csoport, Tempress és hőskorszakában a KiViSzI, amelyek előadásai magas színvonalú produkciónak számítottak és nem véletlenül nyertek országos fesztiválokat (is). A magyar színházi élet olyan színművészeket köszönhet a városnak, vagy környezetének, mint Zente Ferenc, Holtai Kálmán, az egyre több feladattal megbízott Pindroch Csaba, a Kaposvár új tehetségének számító Kocsis Pál és a Színház és Filmművészeti főiskola utolsó éves hallgatója, Gyurcsik Zsolt. Fiatal város - ez is gyakori érv minden rendszerben. Zalaegerszegnek sem sokkal fényesebb az előélete és színházát legalább annyira szeretik és sajátjuknak érzik polgárai, mint profi futballcsapatát. Tudom itt most egyik sincs, de azt gondolom, nemcsak a város vezetőinek szándékán, vagy akaratán múlik az, hogy legyen-e és nem is csak a pénzen. Hanem a város a megyei polgárainak szándékán és talán néhány ember megszállottságán, akik úgy gondolják, hogy egy virágzó kultúra nem csupán egy fejlett gazdasági feltétel következménye, hanem fordítva: igenis katalizálhat, beindíthat a gazdaság számára is kedvező folyamatokat. Ezt gondolom én is. Azt hiszem, nem vagyok sem őrült, sem álmodozó, talán kicsit idealista, de biztosan nem vagyok egyedül. Ezen írás műfajáról nem tudom eldönteni, hogy egy kiáltvány kezdeménye, vagy egy vitairaté. Szeretném, ha mindkettő születne belőle. A színház az egyik legnagyszerűbb lehetőség egy közösség együttgondolkodására és olyan közös nyelv, amely fontos egy gazdaságilag elmaradt régió reményeinek életben tartására és szocializációjának gyorsítására. Nem is kertelek tovább: színházat szeretnék, sőt akarok csinálni. Itt és most, Salgótarjánban! Nem magamnak és nem egyedül. Már találtam társakat, már létrehoztunk egy előadást (MERT Színházi Közösség, Ionesco: Különóra). Nem sokára újra bemutatjuk. Majd meg lehet vitatni és kritizálni. Kiindulásnak elfogadható, csak vitatkozzunk rajta. Kérek mindenkit, aki számára Madách és Mikszáth megyéjében, Salgótarjánban egy saját színház alapítása szívügy, fedje fel magát! Ne keseregjünk tovább, cselekedjünk. De legalább találkozzunk már végre! „A tett halála az okoskodás” - mondta volt Madách Imre. Ezt tegyük múlt időbe! Skoda Róbert Arany-rajzpályázat Díjkiosztás Az előzsűrizés során a megye tizenhárom iskolájából mutatták be tudásukat az „Arany napok” alkalmából ötödik alkalommal kiírt rajzpályázat résztvevői. A mintegy 600 pályamű közül 35 rajzot választott ki a zsűri kiállításra. A díjakat tegnap adták át az alábbiaknak: Alsó tagozatosok: I. Dombi Ádám, 4. o. (Dor- nyay), II. Fodor Andrea 4. o. (Arany), III. Ostoróczky Nóra 1. o. (Bércéi). Felső tagozatosok: I.. Tó'zsér Gábor 6. o. (Petőfi), II. Engelbrecht Agnes 6. o. (Kodály), III. Apkó Attila 7. o. (Arany). A zsűri fődíjjal jutalmazta: Kun Péter 1. o. (Arany) tanulót a legjobb két alkotás elkészítéséért. A vándorserleget is az Arany János Általános Iskola nyerte el. Felkészítő tanáruk, az egész rajzpályázat atyja: Orosz István festőművész. Kétszer kettő Egy hónap alatt kétszer is járt Salgótarjánban Hofi Géza. Népszerűségére jellemző, hogy a József Attila Művelődési Központban négy „telt ház látta” közéleti kabaréját. fotó: p.t.l. Óvodagaléria Cereden - Interaktív megnyitó a fővárosban Amikor fölsóhajt a Föld Két rendhagyó kiállítással jelentkezett a közelmúltban Cene gál István Cereden élő festőművész. Nemrégiben mutatták be - mintegy galéria-alapítóként - lakhelyének óvodájában hét festményét, néhány nappal ezelőtt pedig a budapesti Iránytű Ifjúsági Iroda Pinceklubjában rendezték interaktív kiállításmegnyitóját. A kuriózumjelleget az első esetben maga a helyszín adja, hiszen az óvodagaléria valóban szokatlan, s úgy tudni, Nógrád megyében ez az egyetlen. Nem ismeretlen műfajú, mégis az átlagtól eltérő megnyitója volt Cene gál Istvánnak Budapesten is. A szervezők ugyanis Stemler Mihály vezetésével arra vállalkoztak, hogy Pál József, a Palócföld főszerkesztőjének beszéde után közös szellemi kalandra buzdították az ez alkalomra meghívott Kövi Szabolcs fuvolaművészt, a kiállítót, s természetesen a rendezvény vendégeit. így készült el az a festmény, amelyet a művész a háttérzene segítségével néhány óra alatt alkotott meg. A tárlat frissességét jellemzi, hogy az alkotó egy festményén a helyszínen végezte el az utolsó munkafázisokat. Méghozzá éppen azok egyikén, mely legújabb törekvéseiből való. Úgy tűnik ugyanis, hogy a Cene gál István szakított az eddig öt erősen jellemző kíváncsisággal. Már nem akar „beletépni” a felületbe, nem óhajt a világ folyásával foglalkozni. Talán eleget látott már belőle. „Nem lehet tudni, mi történik ma, értékek után a múltba kell nézni...” - sejteti e munkákkal. Cene gál István olyan alkotó, aki még hisz az emberekben. Minden bizonnyal ezért fordul motívumaiban, témaválasztásaiban letűnt kultúrákhoz. Nem hajlandó elfogadni, hogy az ember csak rombolni tud: íme, - hívja föl figyelmünket - ma is ábrázolható, sőt ábrázolandó egy maja piramis. Amikor ezt mondja, megindítónak érezhetjük ebbéli hitét, hisz’ tudjuk: ezt az indián kultúrát is porig pusztították a gyarmatosítók. Mert ilyenek vagyunk. Mi, emberek. A különcködők nyomasztják, de legalábbis zavarják társadalmunkat, s ami szebb, jobb, vagy egyszerűen nem illeszkedik egyetlen kereskedelmi csatorna elképzeléseibe, annak ma nincs helye. Különösen igaz ez most, amikor az önálló gondolattól való elindulás és a valahová való megérkezés nem éppen divatos, hiszen most megmondják, miként cselekedjünk. A mi „feladatunk”, hogy engedelmesen fogyasszuk el azt, amit előírtak a reklámszakemberek, meg a marketingcsoportok. Ebben a korban vállalja Cene gál István az értékteremtés felelősségét, még ha nehezen járható grádicsokon kell is végigHáttérzenével készült a festmény haladnia célja eléréséhez, hogy elmondhassa: ma mindennél fontosabb az élet, az ember és a gondolataink. Olyan belső énről szól a művész, melybe nem férkőzhet be a „külső” világból pontosan ismert kicsinyesség, potyalesés, felszínesség. Most tavasz van, s talán nem a legutolsó. A napok az új élet reményében hosszabbodnak, s a rögöket is lassan szabadon engedi a fagy. Talán nem kell aggódnunk napnyugta után sem, mert az élő természet lassan föltápászkodik, s néhány hónapig biztosan nem enged a hideg erejének. Cene gál István világában pedig valószínűleg már mindig hallható lesz a Föld hajnali sóhajának hangja. Dukay Nagy Ádáni Van Dyck évforduló - Új kincshez jutott a londoni Nemzeti Galéria Örökösödési adómegváltás fejében Van Dyck, a nagy flamand festő születésének 400. évfordulójára új szerzeménnyel lepte meg a brit kormány a londoni Nemzeti Galériát. A festő egy időskori portréját ajándékozta az intézménynek, amely egy brit főnemes örökségéből került a minap a brit állam tulajdonába. A művészettörténészek által az egyik legtökéletesebb Van Dyck portrénak ítélt életnagyságú alkotás Cesare Alessandro Scaglia portréját, Szavoja egykori hercegét ábrázolja, aki fiatal korában nagykövetként képviselte államát Londonban, Rómában, Párizsban. Van Dyck e portrét ugyan még Antwerpenben festette, de később a kép a szigetországba került, és a század elején bukkant fel Lord Camrosa, a The Daily Telegraph napilap kiadójának tulajdonában. Áz örökösök döntöttek úgy, hogy a nagy örökösödési adó megváltása fejében felajánlják a képet a brit államnak.
