Nógrád Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-22-23 / 248. szám
1998. október 22., csütörtök Emlékezés 7. oldal Menjünk haza, mert baj van - Gyalogszerrel Budapesttől Hatvanig - Előbb ütöttek, aztán kérdeztek Nincs már igazi forradalmi összefogás Ponyi József szeptember elsejétől tölti be a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetsége Nógrád Megyei Szervezetének elnöki tisztét. 1956. októberében mindössze tizennyolc éves volt: fiatal korát azonban nem vetnék figyelembe, 1957. április 12-én letartóztatták, rögtönítélő bíróság elé állították. A vád fegyver rejtegetés, fegyveres összeesküvés. Halálbüntetést kértek a fejére, de „megúszta” tíz évvel. 1962. április 3-án szabadult.- Amikor kitört a forradalom, nem is voltupk itthon - pergeti vissza az időt Ponyi József. - Acélgyári munkásként építőváltótáborban voltunk, a dunai árvízkárosultaknak segítettünk házaik újjáépítésében. A forradalom kitörésekor elnémult a Kossuth rádió, parancsnokaink katonai rádión hallgatták a Szabad Európát: onnan úgy tudták, hogy Salgótarjánban is lőnek, halottak vannak. Akkor mondták a családos emberek, hogy gyerekek, menjünk haza, mert baj van.- Október 25-én húsz-égy- néhányan indultunk neki, elég kalandos út volt. Átmentünk Mohácsra, ott kaptunk papírt, hogy tarjániak vagyunk, hajóval elvittek a Csepel-sziget elejéig, aztán gyalog mentünk tovább. Bele is futottunk egy fegyveres csoportba, szerencsénkre azonban egyikük felismerte Márton Imrében egykori katonatársát. Elengedtek bennünket, sőt javasolták, ket- tesével-hármasával menjünk, különben közénk lőhetnek. Nagy nehezen eljutottunk a Keletibe, de a vonatok már nem indultak: így aztán a sínek mentén gyalog indultunk haza.- Két napig gyalogoltunk, közben a földeken ott hagyott fagyott paradicsomot, paprikát ettünk. Hatvantól már vonattal jöttünk, Tarjánban már az állomásról láttuk, hogy le van húzva az orosz emlékmű. Az acélgyárban is megkezdődött a sztrájk, és megalakítottuk a gyár- és nemzetőrséget, olyan harminc körüli létszámmal. Parancsnokaink Hadady Rudolf műfordító és Hargitay Lajos mérnök voltak.- Mi volt a feladata a gyúrás nemzetőrségnek?-Vigyáznunk kellett a gyár biztonságára, -Az Acélgyári úton, a Salgó úton, egészen a vízválasztóig biztosítottuk a rend fenntartását. Fegyvereket is kaptunk a megyei főkapitányságon, mindenki személyre szólóan, magyar és orosz nyelvű igazolvánnyal ellátva. Szálláshelyünk az acélgyár tanácstermében volt.- Használniuk is kellett a fegyvereket?-Egy puskalövés nem sok, annyi sem csattant el. Pedig kétszer is provokáltak bennünket, első alkalommal telefonon szóltak, hogy menjünk leváltani a megyeházi őrséget. El is indultunk teherautóval, de ugyanakkor a megyeházi parancsnoknak is telefonáltak, hogy az acélgyáriak támadnak. Ha bejön a számításuk, halomra lőhettek volna bennünket, szerencsére a parancsnok előbb meggyőződött arról, hogy szó sincs támadásról. Másodszor pedig Karancs- lapujtőre riasztották a csoportot, hogy pufajkások garázdálkodnak a környéken. Ott ÁVH-sokból és kommunistákból alakult egy fegyveres csoport, csak dr. Magos Béla acélgyári jogtanácsos rábeszélőképességén múlott, hogy nem lett fegyveres összetűzés.-Háromszor jöttek be az oroszok is: először Gödöllőről a páncélosok, akiknek azt mondták, hogy az Acélgyári úton minden fán három kommunista van felakasztva. Kámaradtak. Megbeszélték a vezetőkkel, hogy a fegyvereket. le kell adni. No, ennek már hellyel-közzel tettünk eleget, egy párat azért elrejtettünk. Sose felejtem el, éppen éjszakás voltam, mentem be a fizetésemért, amikor 1957. április 12-én letartóztattak, mert feljelentettek bennünket.- Mi volt a vád?- Fegyveres összeesküvés, fegyverrejtegetés. Egy napot voltunk a megyei főkapitányságon, masnap kihallgatás a városin, utána egy éjszakát megint a megyén. Kossuth-címeres jelvény volt kitűzve a kabátomra, mindjárt ezért verést kaptam „fasiszta jelvényt it ordasz?” címszóval. Mert az volt : a szokás, hogy először jól Ponyi József, a politikai foglyok szövetségének összeverték Új, Nógrád megyei elnöke romkodott is a kapitány, hogy becsapták őket. Alig telt el két nap, amikor illegális fegyveres csoportról számoltak be nekik. Akkor feljöttek egészen az acélgyárig, de Hadadyék kimentek, megmutatták a fegyverviselési engedélyeket, megbeszélték a dolgot. Utoljára aztán december 2-án vagy 3-án jöttek, akkor már itt is fotó: rigó tibor az embert és csak aztán kérdezték. Volt itt egy főhadnagy, Brazilnak hívták, az különösen kegyetlen volt, de utolérte a sorsa: részegen nekirohant motorbiciklivel egy fának, meg is halt. Azután felvittek kilencünket Pestre, szerencsénkre jóindulatú bírót kaptunk. Egy volt közöttünk fiatalkorú, egy másiknak hiányzott a fél tüdeje, egyet pedig felmentettek. Ötünkre halálos ítéletet kért az ügyész, de 10-13 évig terjedő szabadságvesztéssel megúsztuk. Én tíz évet kaptam.- Hol töltötte a büntetést?- Pesten a gyűjtőben kezdtem, majd Vácra kerültem. ’59. tavaszán visszavittek a gyűjtőbe, onnan szabadultam 1962. április 3-án közkegyelemmel, 15 év próbaidőre. 1977-ben kaptam meg azt a levelet, amelyben a bíróság mentesített a büntetett előélet miatti hátrányos megkülönböztetés alól.-Szabadulása után hogyan tudott beilleszkedni az otthoni környezetbe?-Nehezen. Kijelölt munkahelyre kellett menni, az acélgyárban dolgoztam a szakmámban, a legalacsonyabb órabérért. Akik már korábban is ismertek, azok szimpatizáltak velem, de nyíltan nem mutathatták ki. Akik később kerültek oda, azok meg nem ismertek, többségében elítéltek bennünket. Engem is eligazítottak, mit szabad és mit nem szabad mondani, a börtöndolgokról például egyáltalán nem volt szabad beszélni. Egymással sem tarthattuk a kapcsolatot, tudtuk, hogy figyelnek bennünket.- Hogyan ünnepel október 23-án?-Minden évben ott voltam a koszorúzáson: amely emlékezés a hősi halottakra, de hazaszeretetből is el kell menni. Szomorúan látom, hogy évről évre kevesebben vagyunk, és nem csak a fiatalokról beszélek: az idősebbek is el-elma- radnak. Nincs már igazi forradalmi összefogás... Hegedűs Erzsébet Ünnep a képernyőn Október szelleme A forradalom ünnepnapján valamiképp minden műsor '56 szellemét idézi. A Duna TV-ben az alaphangot Latinovits Zoltán adja meg: 8.30-kor elmondja Ady Ifjú szívekben élek című versét. 9.30-kor helyszíni közvetítést láthatnak a nézők az állami zászló felvonásáról és a forradalom lángjának meggyújtásáról. 11 órakor egy érdekességet ígérő lengyel dokumentumfilmet vetítenek: Ordódy György rendező készítette Tóth Ilona orvos- tanhallgatóról, a forradalom egyik mártírjáról. Kora délután Kovács András A ménesgazda című játékfilmje emlékeztet arra a korra, amely a forradalom kitörését megelőzte. A játékfilm után stúdióbeszélgetés lesz a magyar írók 1956-os szerepvállalásáról és a felkelés eseményeinek irodalmi megjelenítéséről 16 órai kezdettel. A vitát újabb mozifilm követi, 16.45-kor Makk Károly A téglafal mögött című alkotása Déry Tibor elbeszélése alapján készült, s azt mutatja be, hogyan élt a munkásosztály az ötvenes évek elején. Immár szép hagyomány, hogy az ilyen jeles ünnepeken jelentkezik a képernyőn a Duna TV Telehíd című vetélkedője. Ezúttal néhány magyarországi és négy határon túli magyar középiskola csapatai versengenek 19 órai kezdettel a javarészt történelmi kérdések megválaszolásában. A forradalom ünneplésének összefoglalója után 22.30-kor Sándor Pál Szerencsés Dánielje zárja a műsorok sorát. Felsőpetényben, Rétságon is lesz megemlékezés A szabadulás üzenete Felsőpetényben, az egykori Almási-kastély volt Mintszenty József, bíboros utolsó stációja, mely ’56. október 30-án, az ÁVH-s őrzőik elmenekülésével ért véget. A bíboros szabadulása üzenetet jelentett a magyarság forradalmának. Egyre világosabbá válik, hogy az ’56-os forradalom a hidegháború fordulópontja volt, s rámutatott arra, hogy a kommunizmus eszmerendszerére épített diktatúra nem egyenlő a népakarattal. Az ország évezredes keresztény múltjának az ötvenes években kellemetlen jelképe Volt a legmagasabb egyházi méltóság, Mindszenty József. A hercegprímást több megpróbáltatásnak tette ki a hatalom, mely az Andrássy úti börtönt követően, végül - ÁVH-s őrök felügyelete mellett - Felsőpetényt jelölte ki tartózkodási helyéül. A szabadulás napja akkor jött el, mikor az őrök megbizonyosodtak arról, hogy Pestről, a forradalomról érkező hírek, számukra aligha jót ígérnek. Rétság laktanyaparancsnoka miután megtudta, hogy az AVH emberei szétszéledtek, Mindszentyért elküldte embereit, és intézkedett arról, hogy másnap Pálinkás őrnagy (azaz Pallavicini Antal) néhány katonával a bíborost a fővárosba vigye. (Ezzel kapcsolatosan egyébként sok érdekes, és történetileg fontos részletet is megtudhatunk a balassagyarmati Tyekvicska Árpádtól, aki minderről „A bíboros és a katona” címmel jelentetett meg könyvet.) A szabadság álmát viszont hamar széttörték. Mind- szentynek csak néhány nap adatott meg itthon, békében. Mikor a szovjet tankok Pest utcáit járták, az Egyesült Államok nagykövetségén kapott menedéket. Élete alkonyán Ausztriában élt, Bécsben, a Pázmáneumban. Alig néhány kilométerre híveitől, azonban még földi maradványai is csak az Antall-kormány idején kerülhettek vissza Észtergomba. A püspöki székhelyen viszont évről évre zarándoklatokkal emlékeznek a száműzetésbe kényszerült herceg- prímásra. Hetedik éve Felsőpetényben, a fogva tartás helyszínén, s Rétságon, a szabadságot hozó laktanyában is emlékünnepségeket tartanak október végén. Idén október 25-én, reggel kilenc órakor a rétsági laktanya emlékkertjében kezdődnek a megemlékezések. A Mindszenty-emlékműnél és a Pallavicini Antal emlékére állított kopjafánál Habsburg Mihály, a Mindszenty Alapítvány kuratóriumának elnöke, s Gresina István, Rétság polgármestere mond beszédet. Fél tizenegykor a felsőpetényi templomban szentmisén emlékeznek meg a fogva tartott bíborosról. A misét Páter Szőke János celebrálja, aki Mindszentyvel osztozott a száműzetésben. Az Almási- kastélynál dr. Lipthay Erzsébet, a Szilágyi Érzsébet Nőegylet elnöke, valamint Lórik József polgármester mond majd emlékbeszédet. Tarnóczi László Hétszáz emlékhely világszerte - Hasonlóság és különbözőség a ’48-as emlékművekkel Tisztelet a történelmi hősöknek Az idei Szép Magyar Könyv-verseny egyik díjazottja az 1956-os Intézet kiadásában megjelent Emlékművek ’56- nak című kötet, amelynek szerzője október 23-a alkalmából Nagy Imre-emlékplakett kitüntetésben részesült a köztársasági elnöktől. Nem véletlen a siker, az egyöntetű elismerés, Boros Géza művészettörténész ugyanis példa nélküli feladatra vállalkozott. Több mint hároméves munkával összegyűjtötte és feldolgozta az 1956. évi forradalom tiszteletére hazánkban és a nagyvilágban állított emlékműveket.- 1956 és 1998 között 21 országban, csaknem 300 településen több mint 700 köztéri emléket állítottak - mondja a szerző. - Hasonló nemzeti megmozdulásra az 1848-49. évi forradalom és szabadság- harc, majd a két világháború kínált alkalmat. Hasonlóság és különbözőség egyaránt felfedezhető. A ’48-as emlékművek állításának ugyanis immár másfél százados múltja, hagyománya van. Ezzel szemben 1956 megünneplésére és ezen belül köztéri idézésére Magyarországon csak 1989, a forradalom politikai rehabilitációja után nyílt lehetőség. Lényeges az eltérés például az első világháborús emlékállításoktól is, mert amíg a ’20-as, ’30-as évek szobrai jórészt hivatalos kezdeményezésre, a kor uralkodó ideológiáját tükrözve születtek, az ’56-os emlékművek „alulról jövő kezdeményezések” eredményei. A megrendelők között egyaránt megtalálhatók önkormányzatok, egyesületek, alapítványok, veteránszervezetek és magánszemélyek. A kegyelet, a tisztelet a legváltozatosabb formában jelenik meg. A forradalom ily módon megnyilvánuló utóélete valójában már a forradalom napjaiban megkezdődött. Az első memen- tót Baján, a Déri-kertben állították Pátzay Pál Dunába bontott Sztálin-szobra helyén, 1956. október 26-án. Ez egy téglafal volt kereszttel, kőbe faragott babérkoszorúval, lángoló szívvel, felirattal. Az első szobrot - egy amatőr művész egy nap alatt elkészített gipszalkotását - 1956. november 1-jén Keszthelyen, a Fő téren avatták fel. A zászlóvivő, harcba induló fiatal felkelő figurája ötméteres talapzaton állt. Ezeket is megelőzte azonban az olaszországi Bolzanóban 1956. október 24-én felszentelt jelkép. Egy katolikus munkás- egylet tagjai eredetileg a szabadságától megfosztott Mindszenty bíboros mellett kívántak ily módon protestálni, a rusztikus kőszikla azonban - a Budapestről érkező hírek hatására - a magyar forradalom emlékműve lett. 1956 és 1989 között a nyugati magyarság szinte mindenütt állított szobrot, emléktáblát, más emlékjelet Kanadától Ausztráliáig, Svédországtól Dél-Afrikáig. Magyar- országon a rendszerváltozás utáni első években avatás avatást követett, a 40. évforduló után már gyérülnek az ilyen ünnepi alkalmak. Jellemző vonása a magyarországi szimbólumoknak a műfaji sokszínűség, és ezen belül egy sajátos emlékjel, a kopjafa megjelenése. Ez azért is figyelemre méltó, mert ikonográfiai- lag nincs kapcsolata ’56-tal, szemben például a lyukas zászlóval, a Kossuth-címerrel, az utcakővel, sem az olyan hagyományos szakrális jelképekkel, mint például a kereszt, a pieta vagy a szimbolikus sír.- A lyukas zászló világszerte azonosítójele lett 1956-nak, akárcsak a pesti srác figurája, és már-már azzá vált a kopjafa Egy jelkép Caracasban is - mondja a művészettörténész. A kopjafaállítás fő időszaka 1989-1991. Népi eredetével - protestáns magyar sírjel —, nemzeti jellegével talán kimondatlanul is válasz volt az előző évtizedek drága anyagokból készült monumentális politikai emlékműveire, hivatalos irányzataira. Nem nehéz „áthallást” találni az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelmére sem. Ä kopjafás emlékek szép példája a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában található együttes, ami döntő impulzust adhatott a kopjafa későbbi jelképpé válásához és általános elterjedéséhez. Az Inconnu Művészcsoport 1988. június 16-án, párhuzamosan Nagy Imre és mártírtársai párizsi szimbolikus síremlékének felállításával, kopjafát akart felállítani a 301-es parcellában, de azt a rendőrség elkobozta. November 4-én azonban már semmi sem akadályozta meg az ellenzéki művészeket szándékuk megvalósításában, és ekkor határozták el, hogy további 300 kopjafát készítenek az akkor még azonosítatlan sírokban fekvő mártírok emlékére. A művészettörténész gazdag képanyaggal illusztrált, valamennyi emlékmű fontosabb adatát tartalmazó könyve különleges dokumentum, amely nemcsak a köztéri alkotásokat, hanem valójában a forradalom utóéletét, 1956 gazdag emlékkultuszát mutatja be. Felvetődik azonban a kérdés, hogy sok-e a hétszáz emlékjel, vagy - gondolván a jóval több magyarországi településre - kevés. Boros Géza a számot meglepően és meghatóan magasnak tartja. A legtöbb településen ugyanis 1956-ban nem történtjelentősebb esemény, nem voltak áldozatok. Az ’56-os emlékművek így - szemben a világháborús emlékekkel - nem a helyi mártírok, hanem az 1956 történelmi nagysága előtti tiszteletadás jelei. Ez is azt bizonyítja, hogy 1956 kultusza mindinkább beépül a múlt kincsesházába, a nemzeti ikonográfiába, hasonlóan 1848-hoz. És ezt nem befolyásolják 1956 értékelésének mindmáig érzékelhető ellentmondásai, a napi politikai csatározások, a kormányváltások sem. Deregán Gábor
