Nógrád Megyei Hírlap, 1998. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-26-27 / 226. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE _____________________1998. SZEPTEMBER 26-27. | L óránt János Demeter kiállítása a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumban Ráadásul micsoda figurák is vagyunk mi Augusztus végétől látható Lóránt János Demeter Munkácsy- díjas festőművész kiállítás Salgótarjánban, a Nógrádi Történeti Múzeumban. A nyár utolsó harmadában nyílt meg, és most már ősz eleje köszöntött ránk, amikor is a „nagy vizek” is szinte észrevétlenül arcot váltanak, másként esik rájuk a fény megváltoztatva a világ visszatükrözésének viszonyait. Gyerünk a vízbe I. Lassan elmélyül az emberi létezés örök díszlete, a természet- maga is velünk együtt létező- az ősi törvények szerint megállíthatatlanul. A külső világban a haszonvadászat persze töretlenül és értelmetlenül folyik tovább. A fontos dolgok ideje azonban ilyenkor érkezik el. Amiként a természetben kevesebb lesz a tónus és több a való szerkezetét mutató vonal, az ember számára is a reális élet banalitása nyer mind nagyobb fontosságot, szerepét veszíti valamennyi hamis, figyelmet elterelő külsőség. Ha pedig az ember művész, akkor törvényszerűen egyre inkább csak a lényeges dolgokat mondja. Ez az idő persze nem egyik napról a másikra következik el. Hajlam és tehetség kérdése, kinél mikor köszönt be. És a szerencséé is, hogy élet- körülményei lehetővé teszik-e a nagy összegezések elvégzését. Lóránt János Demeter emberi és művészi hajlama, tehetsége és szerencséje lehetővé tette ezt. Mára tehát már létrejött egy nagy realista piktúra, ami súlyos és könnyű, kopár és csillogó, határtalan és belénk mosódó, mint a nyári pára és az őszi köd, vagy inkább, mint az álom. Nyugtalanít és megnyugtat. Szívbe markoló és részvétre késztet. Ugyanolyan, mint volt, és mégis egészen más. Banális, tágas, határtalan. Szívfájdítóan színes. Mint az életünk. Akár kétségbe is eshetnénk, vagy széttárhatnánk a kezünket, hát, csak ennyi lenne az egész? De nem tesszük, mert nyilvánvaló, hogy amit tudatos létnek, egyszerűbben szólva életnek nevezünk, az egyszeri és megismételhetetlen, az maga a minden. És inkább elmosolyodunk ezen az egész gyötrelmes és édes semmiségen. Ráadásul micsoda figurák is vagyunk mi gőgünkkel, nyavalyáinkkal, kisded játékainkkal, fölvett szerepeinkkel, becsvágyainkkal, rosszindulatainkkal, hatalmaskodásra törő kíméletlenségeinkkel, pózainkkal, ami legtöbbször nem több szánalmas, néha pökhendi bohóckodásnál. Kellemetlen. Még csak nem is igazi bohócszerep, hiszen abban benne van az önismeretből fakadó részvét. Vagy annak tudata, hogy elég egy hascsikarás, esetleg nyilallás a fogba, oda az egész „jól fölépített” figura. Persze, ha mindenki tisztában lenne ezzel, több lenne a bölcsesség és az élet, a szánk szögletében megbújó mosoly. Lóránt János Demeter azért is bölcs festő, mert nem idegen tőle az elnéző somolygás. Van rá oka. Születés, szerelem, halál, találkozások, elválások, vándorlások az országban és a világban, tájak, emberek, vizek, hegyek és síkságok, autóbuszállás, egy cigaretta, ördögszekér, meztelen testek a kék vízben, egy gátőr nyakig a folyóban. Mindez valóság, ha úgy tetszik, banalitás. Ha pedig úgy gondoljuk, jelkép. Csak az a kérdés, mit jelképez? Valószínűleg minden azon múlik, képesek vagyunk-e észrevenni és megélni ezt az életet, mert akkor már mesébe illően színessé válhatnak a percek, érzelemgazdaggá a nappalok, elevenné a vizek, az erdők és a mezők minden lakójukkal. Mert hiszen addig élünk, amíg meg nem halunk, és nem baj, hogy ez is banalitás. Csak az a fontos, hogy addig legalább éljünk. Mondjuk, hogy jó reggelt, locsoljunk vizet magunkra és tudjuk, hogy Jó reggelt valóban fontos ez a nap, mint minden nap, amit megérünk. És akkor már akár örülhetünk az egésznek, talán még a másik embernek is, aki szintén megérte ezt a napot, megnézhetjük a felhők járását, a fák mozdulását a szélben, élvezhetjük a napsütést vagy az eső hullását, ahogy minden elkövetkezik egymás után. Jelenlétünk ugyanis nem örök, régebbi a világ, mint mi. Lehet, hogy ez furcsa, de így van. Ilyenkor vissza kell menni oda, ahonnan elindultunk, szót kell váltani egymással és mindennel, ami él, sőt az utak porával is. Sejteni lehet, hogy az örökkévalóság önmagunkban van, bejárhatatlan birodalom és sok út szeli át. Lóránt János Demeter régóta jár ezeken az utakon, nagyon messzire jutott. Olyan távolságokra, hogy itt van közöttünk, mert festészetében közel van a távol. Huncut világ ez. Bódi Tóth Elemér Lovacskák FOTÓ: S. M. FELVÉTELEI a katalógusból Madách segít megérteni a történelmet Nógrádi megye vendége volt Hubay Miklós drámaíró Az elmúlt hét végén Salgótarjánban megtartott Madách-kon- ferencián számos olyan kérdés vetődött föl, amelyre jeles kutatók és művészek egyaránt keresték, keresik a választ. A tanácskozáson is felmerült, hogy milyen sok esetben kell figyelnünk más nemzetek hasonlóképpen meghatározó alkotásaira. A konferencia Hubay Miklós drámaíró, a Nemzetközi Madách Társaság elnöke beszédével zárult. Ő adott interjút lapunknak.- Fölvetődhet még egyáltalán, hogy mi a ma emberének a tragédiája?- Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert én nagyon bízom „Az ember tragédiájáénak az erejében. Az én hosszú életem során nem volt a történelemnek olyan „mutatványa”, meglepetése, amelynél Madách Imre ne segített volna abban, hogy azt megértsem. Hadd mondjam így: a kommunizmus utópiájáig, atomfegyverektől látványosan megfenyegetett, bezárólag a falanszterben riadalmasán bemutatott állati és növényi környezet pusztulásáig bezárólag. Nem volt, nem lehetett olyan mozzanata sem az életemnek, sem visz- szamenőleg a történelemnek, Rajzfilmekből sosem lehet elég, tartotta minden rajzolók királya, Walt Disney. Az utódok pedig a nagy előd nevét viselő filmgyár égisze alatt folytatták a munkát és nemsokára a földkerekség legjobb mesemondóivá nőtték ki magukat. Az egyeduralmat azonban nem sokáig nézték jó szemmel a riválisok. Ebben a harcban született Warner Brothers versenyfilmje, „A bűvös kard - Camelot nyomában A tarjáni konferencián amelyben ne éreztem volna, hogy a Tragédia segít azt megérteni. Mostanában azon gondolkodom, A csodálatos Excaliburt magáénak tudó Arthur király legendás kerek asztalának egyik széke üresen marad, ugyanis egy velejéig gonosz lovag, Ruber elhagyja társait, hogy aztán néhány év elteltével visszatérve a karddal együtt a királyi koronát is megpróbálja megszerezni. Ez sikerül is neki, ám a kard eltűnik egy hogy vajon az évezred utolsó évtizedének megértését tudná-e segíteni. Minap hallgattam a rádióban, ahogy két vidéki színház- igazgató beszélgetett. Az egyiknek feltették a kérdést, hogy a mai színház, dráma tud-e reagálni arra, ami a világban van? Be tudja-e azt fogni? Azt hiszem számomra, drámaíró számára ebben a helyzetben ez az igazi kérdés, mert tehetetlenül állok. Nekem nem sikerülne befognom, azt ami ma van, tehát azt a helyzetet, amit olvasunk az újságban.- A kortárs költők, írók be tudják még tölteni a nemzet bárdjai szerepét? Van még erre esélyük?- Hát, én bízom abban, hogy a költészet, a művészet története mindig szolgálhat olyan meglepetésekkel, amelyek miatt előre jósolni nem lehet. Arany János epigonjainak korszakában ki tudta volna kiszámítani Ady Endre jöttét? Tehát azt, hogy ki tud jönni valaki olyan mondanivalóval, hivatással, egy olyan mások számára egyszerre szíveterdő rengetegében. Ruber és csatlósai elindulnak, hogy megkeressék az Excaliburt, ám valakik keresztülhúzzák a terveiket. A furcsa páros tagjai azonban nem rettenthetetlen, fegyveres férfiak: csupán egy hősi halált halt lovag lánya, Kayley, valamint az erdőben lakó, vak, de a természet nyelvén értő fiú, Garrett. Ők ketlelket megnyerő hangütéssel, amivel a nemzet költője lesz. Nem lehet azt mondani, hogy nem jöhet. Mert jöhet...-Az előadók rengeteg párhuzamot vontak más nemzetek ilyen jellegű műveivel. Véleménye szerint melyik nemzettel vállalhatjuk mi magyarok a legszorosabb sorsközösséget?- Szerintem ez nem annyira nemzeti, hanem műfaji kérdés. Én nem ott érzem a meggyőző hasonlóságokat, ahol eposzokban jelenik meg ugyanez a kérdés, hanem ott, ahol drámákban. Például, egyvalamiről itt nincs szó, lehet, hogy azért, mert már agyonbeszélték, bár megnyugtató megoldás még mindig nincsen. Szóval Goethe „Fausť’-járól nincs szó; Ibsennek a „Császár és Galilei”-je szintén dráma és erről sem beszéltünk. Ezeket azért említem, mert érzékeltetni szeretném: nagyon sok minden van még, amivel mindenképpen foglalkoznunk kell(ene) a jövőben.- dná ten - a későbbiekben egy kétfejű, de önmagával állandóan vitatkozó sárkánnyal kiegészülve ösz- szetűzésbe kerülnek a gaz Rube- rékkel. A nézők pedig az izgalmas és vicces kalandokat figyelve találgathatják, hogy vajon a jó hősöknek sikerül-e visszajuttatni a kardot Arthur cameloti udvarába. A dalokban is bővelkedő rajzfilmet szeptember 24-től vetítik a balassagyarmati Madách moziban. Sz. G. Filmjegyzet „A bűvös kard.. Könyvpremier Balassagyarmaton „Nógrádi panteon” Dr. Szabó Károly középiskolai tanárt erős szálak kötik véletlenül választott kis hazájához, Nógrád megyéhez, benne is Balassagyarmathoz. 1951- ben helyezték a Balassi Bálint Gimnáziumba tanítani. De, ő nem érte be a tanári tevékenységgel, latin auctoro- kat fordított (egyik kedvence Propercius). Nyelvészeti kutatásokat folytatott, jó pedagógiai módszerű szakfelügyelőként és neves szakíróként is számon tartották. Filozófia, művelődéstörténet, minden érdekelte, de különösen és kitartóan foglalkoztatta Nógrád megye, Balassagyarmat történelme, irodalmi múltja, szellemi öröksége. A „hely szelleme”: Madách, Mikszáth világa, csakúgy, mint az őket követőké. A XX. században élő, alkotó, de akár kortárs költő- és írónemzedéké is. Szabó Károly balassagyarmati irodalomtörténész emberi, tanári és tudósi magatartását, magyarságát, hazaszeretetét, munkásságát és eredményeit nagyon rokonszenvesen méltatta dr. Praznovszky Mihály, a Magyar Irodalom Háza főigazgatója. A bemutató közönsége feszült figyelemmel hallgatta Szabó Károly „Nógrádi panteon” című könyvéből ugyancsak „felkészült” irodalmár sziporkázó stílusban magyarázó, összegző előadását. És azt a vallomást is, mely szerint Szabó Károlyt szellemi tanárának tartja. Tisztelettel, szeretete jeléül meg is ajándékozta az ünnepeltet két irodalmi könyv- ritkasággal. Népszerű helybeli előadó- művészek, Csikasz István, Csábi István, Szél Imre és Ti- bay András elevenítették meg a könyvet. A bemutatott prózai részletekkel, versekkel, megzenésített költeménnyel életközeibe hozták irodalmi múltunk, napjaink jeles alakjait és azokat is, akik Nógrád megyében, Balassagyarmaton kaptak számyra.(Például: Csikász István, Ketykó István, Ádám Tamás.) Az irodalmi műsor végén Szabó Károly meghatottan mondott köszönetét. Főleg Oroszlánná Mészáros Agnes könyvtárigazgató áldozatos szakmai és szervezői munkájáért. ő rendezte sajtó alá a hatalmas anyagot és ő kereste meg az irodalomkedvelő mecénásokat is. Akik nem kevesen bizonyították be, hogy anyagi áldozatokra is képesek szűkebb hazájukért, Balassagyarmatért. Nekik is hálás köszönetét fejezte ki a szerző, hogy megszülethetett a nagy műgonddal készült szép kiállítású kötet. A könyv kiadója egyébként a balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár. A bemutatót követően a helyszínen megvásárolt könyvvel a kezében hosszú sor indult a „Tanár úr” elé dedikálásra. Egykori tanítványai, tisztelő hívei valamennyien kérték, várják, várjuk a'folytatást! Elekes Éva
