Nógrád Megyei Hírlap, 1998. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-03 / 206. szám

2. oldal 1998. szeptember 3., csütörtök Pásztó És Környéke Röviden Földút helyett Ecseg - Teljesen újjáépül a Jókai út. Az eddigi földutat aszfaltszőnyeggel terítik be. A szerződés szerint 300-400 méter hosszúságban, jó asz­faltfelülettel biztonságos utat varázsolnak a kivitelezők a szerződésben vállalt szep­tember végi határidőre. A be­ruházás 8,5 millióba kerül, ebből 3,6 milliót pályázaton nyertek el. Tanulmányterv készül Szurdokpüspöki/Jobbá- gyi/Szarvasgede - A három önkormányzat képviselő- testületének összefogásával megrendelték a községek szennyvízhálózatának kiépí­téséhez szükséges tanul­mánytervet. A megbízást elnyerő cég ez év őszére ígérte a dokumentum leszál­lítását, az elvégzett munká­ért 375 ezer forintot kap. Gázbekötés Bér - A Tigáz megkapta a használatbavételi engedélyt a községi gázhálózatba való lakossági rákötésekre. Csü­törtökön és pénteken 100-110 lakásnál végezték, illetve végzik el a rákötést. Beiskolázási segély Szarvasgede - A képviselő- testület legutóbbi ülésén foglalkozott a beiskolázási támogatással: az általános, a középiskolások és szak­munkástanulók tankönyvei­nek árából 40 százalék kifi­zetését vállalják. Kegyetlenül bántak velük a téeszszervezők - Háromszor jöttek - Munkából áll az egész élet „Be ne álljon! Nemsokára elmegyünk, addig bírja ki!”- Annak idején háromszor voltak nálam a termelőszövetke­zeti belépésre agitálok, akik Salgótarjánból érkeztek és vasa­sok voltak. Velem nem erőszakoskodtak, bár ilyesmiről én is hallottam. Hatan voltak. Elmeséltem nekik életemet. Távo­záskor, aki legutoljára ment ki, a vállamra tette a kezét, s azt mondta: - „Be ne álljon. Nemsokára elmegyünk, addig bírja ki”. Nagyon becsületes embernek ismertem. Azzal, hogy nem léptem be, persze kihívtam magam ellen a sorsot... Akkoriban tizenöten voltunk magángazdák, akik közül töb­ben beálltak a szövetkezetbe, mert nem tudtak megélni. Vé­gül öten maradtunk. A „nem” után jött a kálvária. Kegyetle­nül bántak velünk - sorolja a sohasem feledhető, felfoghatat­lan időszak tényeit Nagy Imre héhalmi gazdálkodó. Tizenkét éves korában summás volt. Tizenketten él­tek a családban, hárman vol­tak testvérek, a legidősebb Imre. Édesapjával együtt mű­velték egy fertály, - hat hold - földjüket, amihez az urada­lomtól még tíz holdat bérel­tek. Húszéves korában meg­nősült. Felesége 15 hold föl­det hozott a házasságba. A tagosításkor a legrosszabb földet kapták, az egyházasden- gelegi és az erdőtarcsai határ­ban, nem egy táblában, hanem több darabban. Ezzel is lehetet­lenné akarták tenni gazdálko­dásukat. Az első figyelmeztető lépést újabbak követték:- A legtöbb adót rám vetet­ték ki. 1962-63-ban 23 ezer fo­rintot. Később ez csökkent. Mindig találtak okot a megbün­tetésemre. Rámfogták, hogy a gabonakeresztek nincsenek védve az esetleges tűz- től, meg a kazallétra rövidebb a kelleténél. Ez újabb pénzbüntetést jelentett. Mivel nyolc napon belül nem váltot­tam ki a megszületett borjúra a passzust, 200 forintra büntettek. Rendőr barátom jött hozzám, s mondta: ta­lálj ki valamit, mert meg kell büntetni té­ged. Annyira elszegé­nyedtünk, hogy alig bírtunk élni. Ezzel nem zárult le a kegyetlen időszak. A Selypi Cukorgyárba akartam menni dol­gozni, hogy legyen a családnak betevője. Nem engedtek! Szűcs János, az akkori ta­nácselnök nem adta a hozzájá­rulását, mondván: megtiltotta a járás. Végső megoldásként an­nak a katonabajtársamnak ír­tam, akivel együtt szenvedtünk fogságban. Ő mondta, hová menjek panaszommal. így ju­tottam el Gáspár Sándorhoz. Ő azzal búcsúzott tőlem, ha nem engednek el, telefonáljak neki. Nem volt rá szükség, mert mire Salgótaijánba,. a kijelölt helyre jutottam, már ismerték pana­szomat. Három pámás ajtón ke­resztül jutottam a szőnyeggel borított szobába, csak ámultam. Aztán beültettek egy pámás fo­telbe. Cigarettával kínált az en­gem fogadó férfi, majd meg­kérdezte: kicsodám nekem a Gáspár Sándor? Semmim, sen­kim - válaszoltam. Ezután újabb tortúra következett, míg az akkori járási vezető utasítá­sára Szűcs János remegő kézzel alá nem írta a „munkavállalási” engedélyt. Ezt követően kétlaki élet köszöntött rám. Előbb a Selypi Cukorgyár­ban huzamosabb ideig dolgo­zott, majd a Ganz Árammérő Gyárban töltött három és fél évet. Hatvanéves korában nyugdíjba ment.- Az ügyintéző arra kért, ma­radjak még egy fél évet, hogy több legyen a nyugdíjam. Egy percig sem dolgozom tovább - jelentettem ki. Nagy Imre huszonhat éves korától önállóan gazdaként dolgozik. Felesége halála után annak földjéből öt holdat fel­ajánlott az államnak, mert egyedül nem bírta művelni.-A kárpótláskor Tarjánból azt írták vissza, hogy nem jár nekem a föld, mert lemondtam róla. Az özvegyi nyugdíjat sem adták meg. Jelenleg az augusz­tusi 2,2 százalékos emeléssel havonta 21 300 forint nyugdíjat kapok. Nagy Imre számára ma is a föld jelenti az életet.- Hetvenöt évesen már nem tudok úgy dolgozni mint azelőtt. Tavaly egy­más után háromszor vol­tam a kórházban. Epekőre, sérvre operáltak, majd el­estem, s a jobb kezemet azóta sem tudom jól hasz­nálni. Az öt-hat hektár föl­dem megművelésében se­gít a vejem. Borsót, búzát, kukoricát termelek. Egy részét állatokkal etetem fel, s ami marad, annak adom, aki jó áron megve­szi. Van két csikóm, azok­ban gyönyörködöm. Beszélgetésünk végén megcsörren a telefon. Visszatérve a következő­ket mondja: - Kisunokám, az Erzsiké hozza az ebédet, a lá­nyom kérte, hogy nyissak neki kaput. Hogyne várnám a gyön­gyömet! V. K. Imre gazda és unokája, Erzsiké a két kedvenc csikóval FOTÓ: SZ. GY. S. Fából faragott világ Kálión - „Vigyázz, mert ez ragályos betegség!” Találkoztunk boldog emberekkel Panelhoz, szűk városi lakáshoz szokott szemem vágyakozva méregeti a takaros portát. Belül cserépkályha idézi a tél barát­ságos melegét, a konyhában csikósparhelt a benne sült túrós lepény ízét Gera Emil és fele­sége a harsány Budapestet hagyta hátra és költöztek Kál- lóra. A család többi tagja is, vál­lalta a falusi létet, csupán né­hány háznyira lakik a nagyszü­lőktől. így aztán nagy a forga­lom a Zrínyi utcában, jönnek- mennek az unokák. Rajtuk, s a feleségén kívül még egy nagy szerelme van az egykori gépkocsivezetőnek: a fafaragás. Ahová csak tekint az ember szob­rok, portrék, domborművek néz­nek vissza. Megcsodálom a lakás bútorait: konyhai előszobafal tü­körrel, konyhaszekrény, a szobá­ban ágy, heverő, ágyneműtartó, dohányzóasztalka - mindet dió- és cseresznyefából Gera Emil faragta.- Jó tíz éve kezdődött, magán- szorgalomból jöttem rá a faragás fortélyaira, vagy inkább ellestem Koczogi András fafaragótól. A Fehérvári úton volt egy raktár, s abban neki is egy zsebkendőnyi rész a műhelyének. Gépkocsiveze­tőként sokat jártam oda. Miközben a kollégáim pakolták a kocsit, én Koczogi barátomnál múlattam az időt, néztem, hogyan dolgozik. Egyszer a szemétben, a gyallás kö­zött találtam egy félig megmunkált női fejet. Hazavihetem? - kérdez­tem a mestert, aki igen mondott, ő már tudta, miben töröm a fejem, mert figyelmeztetett: vigyázz, mert ragályos! Vettem kést, néhány fon­tos szerszámot, s azóta dolgozom. Minden úgy történt, ahogy Koczogi megjósolta: szenvedélyemmé vált a faragás - meséli Gera úr, miközben a faragókés mellé, kiváló célszer­számokat is szerkesztett, készített az esztergapadhoz. Sorra készültek a szebbnél szebb szobrok, bútorok, amelyek szinte barátként veszik körbe a Gera családot.- Sokszor, amikor végigdőlök a díványon, sorra nézem a faragáso­kat, s felteszem magamban a kér­dést: uram ezt mind én csináltam? Csodálatos érzés. Gera Emilné szintén nyugdíjas, Gera Emilt körbeveszik az alkotásai fodrásznő, bemutatkozáskor azt mondja: a szépítészet mestere. Mint ilyen is kiválóan megérti fér­jét és vele örül sikereinek.- Tudja nálunk már mindenből kettő készül, ugyanis ennyi unokánk van. Ma­radjon számukra emléknek a papa munkájából - mondja, miközben a jövőbeni tervei­ről faggatom a fér­jét. Kimegyünk a műhelybe. Taka­ros rendben sor­jáznak a faragó­kések, az eszter­gagép. Nem so­káig pihennek azonban. Gera úr a sarokba mutat, ahol egy diófarönk hever.- Rám vár - jegyzi meg a házi­gazda, - a Pieta megformálására készülök. Tudom biztosan, hogy egyik reggel nekifogok. szgys­Tanít, táncol, sportol a pásztói Mikszáth gimnázium igazgatóhelyettese Aki nem tudja abbahagyni Iskolaigazgató-helyettes, néptáncegyüttes-vezető, labdarúgóklub-el­nökségi tag, néptáncos, öregfiú labdarúgó. Mindez egy ember, a negy­venes éveinek közepén járó Horváth István. Tősgyökeres pásztói­ként tanári munkája mellett áldoz szabad idejéből mindenre.- Hogyan kezdődött a pályája?- A pásztói gimnázium el­végzését követően a helyi pos­tához kerültem „rendszeres he­lyettesítő” beosztásba. A segéd­tiszti iskola után sorra jártam a megye postahivatalait beugró­ként. A szakmai tapasztalatok megszerzésével elvégeztem a felsőfokú postatiszti iskolát és két éven át Budapesten dolgoz­tam a postaigazgatóság ellenőr­zési osztályán. Pásztón a Mik­száth Kálmán Gimnáziumban 1979-ben megalakult a posta- forgalmi tagozat és 1980-ban hazatértem tanítani. 1991-től mint tagozatvezető tanár, igaz­gatóhelyettesként oktatok szakmai tantárgyakat. Az el­múlt években mintegy félezer diák került ki a kezem alól, a legrégebbi „bútordarabként” tartanak számon a tagozaton. A gyerekek közül többen sikere­sen szerepeltek a szakmai jel­legű tanulmányi versenyeken, egy diákom pedig megkapta az iskola aranygyűrűjét kiváló ta­nulmányi eredményéért. Az is­kolában sporttal is foglalkoz­tam. A lányok kézilabdacsapa­tának voltam az edzője éveken át és egy alkalommal a megyei bajnokság megnyerésével elju­tottunk a területi döntőbe, ahol harmadik helyezést értünk el.- Hogyan került kapcsolatba a néptánccal?- Szüleimtől örököltem, hi­szen ők színjátszó csoportban szerepeltek, táncoltak. Őket követte a bátyám, majd közép- iskolás koromban 1968-ban Petreczky Tiborné tanárnő agi­tált, hogy lépjek be az általa az évben alakított néptánccso­portba. Később ez a gárda kü­lönböző okok miatt feloszlott, ezért a helyi áfész támogatásával létrejött együttesben folytattam a feleségemmel és az öcsémmel. Sajnos ez is megszűnt külön­böző okok miatt. A Muzsla együttes, amelyben most már a fiammal és a lányommal tánco­lunk együtt, 15 éve alakult. Jövő év februárjában szeretném a harmincéves jubileumot megün­nepelni egy szép műsorral. A fel­lépések mellett rendszeresen ta­nítottam is táncot. Ecsegen, Ta­ron, Hasznoson elsősorban isko­lás gyerekeknek. Megalakítot­tam a kis Muzslát, amely bizto­sítja az utánpótlást és sok ügyes gyerek szerepel benne. Tíz éve vagyok az együttes vezetője, számos országban megfordul­tunk a hazai fellépések mellett. Hamarosan Törökországba uta­zunk turnézni. Szeretném hang­súlyozni, hogy mindezt a tevé­kenységet az együttes tagjai minden ellenszolgáltatás nélkül végzik. Munkámért művelődési miniszteri dicséretet kaptam.- Mi a helyzet a sporttal?- Megszállott szerelmese vagyok a pásztói focinak. Min­den mérkőzésen ott vagyok évek óta, és mindenben segítek amiben tudok. Nemrégiben újí­tottuk fel a pálya gyepszőnye­gét, a lelátót. A Pásztói LC el­nökségi tagja vagyok és rend­szeresen játszom az öregfiúk csapatában. Szeretem a fiatalo­kat, a jó közösséget. Azt val­lom, hogy aki egyszer megsze­reti a sportot, a táncot, az nem tudja abbahagyni. Kerekes L. Tánc a tarlón - balról Horváth István a szerző fotója Megfestette a falu címerét Középiskolában műszaki rajzból megbuktattak, már akkor is vallottam, megvan az érzékem, készségem, adottságom hozzá. Elhatá­roztam, hogy bebizonyítom az előbbieket, - mondja Duka Gyula, az erdőkürti faluszö­vetkezet mezőgazdasági gép­szerelője, aki egy méter szé­les, százhatvan centi magas bútorlapon kiállította az ál­tala elkészített falucímert. Nemrég a sikeresen lezajlott „Isten hozott szülőfalumba!” rendezvényre alkotta meg. Az ehhez szükséges dokumentumot a Nógrád Megyei Levéltárból személyesen szerezte meg. A címer kialakításához az 1742- ben kiadott viaszpecsétet pró­bálta felhasználni, melyet akkor Erdőkürtnek adományoztak a hivatalos szervek. Ennek figye­lembevételével Budai József nyugdíjas tanárral együtt ter­vezték meg az újat, a mait. Az alkotásban nagyszerű támoga­tóra talált Szomszéd András­ban, a levéltár igazgatóhelyet­tesében. A siker érdekében megszakította szabadságát, hogy közreműködjön a címer végleges megformálásában. A pecsétes papír beszerzésé­től a címer elkészítéséig három hét telt el. Duka Gyula és alkotása Dekorációként a községhá­zán függesztették ki. Az ünnep­ség eltelte után Duka Gyula otthonába vitte a címert, ahol biztos helyen van, aki akaija, bármikor megtekintheti. Egyéb­ként a községnek sohasem volt címere. A címertervező és meg­valósító gyerekkorától fogva rajzol. Annak idején ő készítette el a május 1-jei és egyéb ünnepi dekorációkat is. Rajzaiból Tóth Ferenc költő irodalmi estjei kö­zül kettőt kiállítottak Budapes­ten. A képeket Duka Gyula a költőnek ajándékozta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents